Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szeretet. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 15., szerda

Átértékelt szeretet


 
 A láthatatlan kötelék, ami anya és gyermek között feszül elszakítható-e, vagy kiáll minden próbát, a legnehezebbet is? A szeretet, mint megfoghatatlan fogalom, Isten ajándéka. Hogy kit szeretünk, kit nem, miért igen, miért nem, örök kérdés. Nóri folyamatosan szembesült ennek a köteléknek az erejével. Azzal is, ha elszakadt ez a láthatatlan kötél, milyen lelki sérülést okoz egy egész életre.
Az eltelt idő folyamán átértékelte a szeretet fogalmát a nevelt gyermekeivel kapcsolatban. Mint az imát mondogatta magában, ha lelki fájdalmat élt át miattuk.
– Nem az én gyermekem, nem én szültem. Isten hozzám küldte, hogy segítsek rajta. Nekem ételt, italt, meleget, tudást kell adnom. Nem szerethetem feltételek nélkül, nincs hozzá jogom, nem tartoznak hozzám, csak átutazók az életemben. Míg szükségük van rám, itt vannak, de csak addig. Ha köszönés nélkül elmennek, azt is el kell fogadnom, nem építhetek rájuk jövőt.
Úgy gondolta, ha ezzel a tudattal él, könnyebb lesz számára ez a feladat, amit elvállalt. Azzal nem számolt, hogy az élet írja a forgatókönyvet, amit nem tudott befolyásolni.
A szeretet ahol jól érzi magát, tanyát üt a házban, a szívekben, kéretlenül. Az érzelmek mindig szabálytalanok, matematikailag kiszámíthatatlanok.
A gyerekek a biztonságban, nyugalomban egyre jobban érezték magukat. Az iskolai konfliktusok kezelésére is megérkezett a segítség, az új osztályfőnök személyében, aki észrevette, hogy Tomi szimpátiával, bizalommal fordul felé, és ezt gyorsan ki is használta. Kevés órát adott az osztályának, csak a kollégái, illetve a gyerekek jelzéseire támaszkodhatott, de ez is pont elég volt, hogy rájöjjön az osztályában örökké feszültség van. Sokat beszélgetett Nórival is Tomi viselkedése miatt, közben törte a fejét a megoldáson.
Egy nap a tanárnő gyönyörű, drága bőrkötéses naplót adott át Tominak.
– Én írtam az első mondatokat, te írod a következőt, de úgy, hogy ki tudjam olvasni. Írd le mi történik veled egész nap az iskolában, mit csinálsz, hogy oldod meg a problémáid, például ha bántanak. Mindennap add ide, hogy válaszolni tudjak, így fogunk, igaz kicsit rendhagyóan nagyon sokat beszélgetni.
Tomi elkezdte írói pályafutását. Mindent leirt részletesen, csak egyet nem tudott maradéktalanul teljesíteni, az olvashatóságát. Ezért a tanárnőnek meg kellett a Tomi-írást tanulni. Tomi írt a beszólásokról, ki anyázta, ki lökdöste. A tanárnő válaszolgatott.
– Nem volt helyes amit tettél, máskor gondolkozz előbb, mielőtt cselekszel!
Tominak egyre jobban letisztultak a napjai az iskolában, ha jól ment ki a konfliktusból, a tanárnő megdicsérte.
– Nagyon büszke vagyok rád Tomi, csak így tovább!
Tomi szemében ez a törékeny tanárnő a legmegbízhatóbb ember lett a világon, mindig a nyomába loholt. Ostromolta a szünetekben, kérdéseket tett fel neki, folyamatosan érdeklődött egészségi állapota iránt. A tanárnőt nem zavarta, lassan nem csak ő, a lányai és a férje is szeretettel fordult Tomi felé. Megérezte ezt a gyermek is, utolsónak indult haza az iskolából, szedte a szemetet, pakolt, ácsorgott, egy mosolyért, egy kedves elismerésért.
A pszichiáternő a javulást elismerve felfüggesztette a gyógyszer szedését.
– Szép lassan, fokozatosan hagyjuk el, aztán majd meglátjuk, mi lesz – mondta kedves mosollyal, örült, hogy Tomi nem dühöng már, kezd önmaga lenni.
Tomi szerette az embereket, az értékrendje annyira sajátos volt, hogy nem tudott különbséget tenni ismerős és ismeretlen között. Ha felszálltak egy buszra, megkérdezte a vadidegen sofőrtől is:
– Hoogy ttteccik lenni, buszsofőr bbácsi?
Nóri most már csak azért imádkozott, hogy ne csalódjon újra az emberek iránti őszinte hitében.
Pisti járt szorgalmasan Lilivel iskolába, sok segítséget kapott a kislánytól. Volt neki is gondja bőven a beilleszkedéssel, szerencsére már nem azért, mert éhezett. Nyomta a pesti lepukkant utcai szöveget, nagy lett a hangja, amit a falusi kemény fiúk nem díjaztak. Gyorsan rájöttek, hogy a nagy szövegelés mögött egy gyáva félénk nyuszi van. Ezután többször befenyítették, ilyenkor kerülővel mert csak haza menni az iskolából.
Előjött a dili-hoppja is, ha sérelem érte körözött egész szünetben, ugyanúgy mint a pesti iskolában. Lett egy komoly védelmezője az osztályából, egy nagy darab lány, Marika, akitől a fiúk is féltek.
Figyelte mindig Pistit, ha szükségesnek látta a védelmére kelt. Nórinak személyesen ő számolt be egy véletlen utcai találkozásukkor, hogyan vigyáz Pistire.
Már kezdett az életük kiszámíthatóvá válni, amikor egy telefonhívás nem várt fordulatot hozott.
– Egy tizenhét éves kislányért kell holnap elutaznom – jelentette be Nóri a hírt, mikor letette a telefont.
– Tizenhét éves, mit keres az nevelőcsaládban? – csodálkozott el a párja.
– Holnap kiderül – válaszolt röviden Nóri. 

2023. március 10., péntek

Sorrendiség




Csikorgott a februári hideg amikor váratlanul meglátogatta Nórit a gyermekvédelemtől az igazgató. Rutin ellenőrzésre gondolt amikor meglátta. Kedves mosolyú magas középkorú nő volt, először Lilivel beszélgetett, aztán Nórihoz fordult és elmondta a jövetelének az okát. 

– Arra gondoltunk a kollégákkal, hogy alkalmas lennél hivatásos nevelőszülőnek. Mit szólsz hozzá? Elvállalod? 

Ferenc elkomorodott. Nem leplezte az aggodalmát.
– Akkor már nem mi döntjük el, hogy ki kerül a családba? Bárki, akinek hely kell gyorsan, mondjuk cigánygyerek is?
Az igazgató értette a kérdés súlyát, őszintén válaszolt rá.
– Igen, nyolc gyermeklétszámig lehet befogadni, ha gyorsan kell elhelyezni, elsősorban a hivatásoshoz kerülnek. Ne felejtsük el, hogy ezért jár is valami, tisztességes fizetés és a végén nyugdíj. A kérdésére válaszolva, igen kihelyezhetünk roma származásút is. De nincs ugye diszkrimináció a családban? Mert az nem tudjuk tolerálni.
– Nincs a részemről kizáró ok a cigányság ellen, akik dolgoznak becsületesen, azok ellen nincs, de... jól van... nem én döntök! Idegesen felállt az asztal mellől, elnézést kérve kiment a szobából.
Nóri sem tudott válaszolni azonnal a felkérésre, megköszönte a bizalmat, de gondolkodási időt kért. Már akkor abban a pillanatban átvillant rajta, ha elvállalja a megszerzett nyugodt élete fenekestől fel fog fordulni. Nyolc gyerek nagy kihívás.
Sose jutott eszébe addig, hogy több gyereket hozzon ki az Intézetből, úgy gondolta, elég egy, legfeljebb kettő, hisz tudta, hogy minden gyermek egy felnőtt törődését igényli. Ahhoz, hogy meg tudja érteni a megbolydult lelküket idő és türelem kell. Nem darabolhatja ezer felé magát. Na, meg ott volt a saját családja, velük is törődni kellett. Elhúzták előtte a mézesmadzagot. Biztos megélhetés és nyugdíj. Reggelig gondolkodott, azután másnap délután felhívta az Igazgatót, igent mondott. Nyugdíj, varázsszó, ami elgyengítette. Nem volt falun munkahely és a hagyományos nevelőszülőknek dolgozni kellett, mint egy normális családban. Ferenc nem örült a döntésnek.

-- Annyi terhet cipelsz a válladon és most még rakod a többit a tetejére. Mást kell kitalálni, nem igaz, hogy nincs más megoldás, hogy öregségedre jogosult legyél az ellátásra. 

Tudta, hogy igaza van. Féltette Lilit is, mert olyan időszakban volt, amikor teljes figyelmet igényelt az iskolai problémái miatt. Mégis másként döntött, a jó ég tudja miért, nem csak az öregkori nyugdíj motiválta, valami nagyszerű életcélt látott maga előtt kibontakozni. Egy csodálatos képet, amiben ő egy angyal, aki megmenti, segíti a bajba jutott kis árvákat. Ferenc végül kényszeredetten jóváhagyta a döntését.

 – Te tudod, mit bírsz el, na meg a nyugdíj, az jó lesz ha megöregszel. 

Aláírta a hivatalos papírokat. Egy hónap se telt el, amikor szóltak, menjen be az Intézetbe és ismerkedjek meg két fiúval, akiket hozzá szeretnének kihelyezni. Lilivel megbeszélte, hogy elképzelhetően bővül a család két fiúval. Nem látszott boldognak. Amikor az első látogatásról hazament, Lili kíváncsian kérdezgette. 

– Na, milyenek a fiúk, meséljél már!

– Hát nem is tudom, csodabogarak, – sóhajtott fel eléggé bizonytalanul. – Emlékszel a filmre, amit néztünk, Az Istenek a fejükre estek- re, abban volt egy busman, aki végig rohangálta a filmet egy kólásüveggel. Ilyen kis busmant ismertem meg ma. Nem tud beszélni, csak klappog... csak a szemei... – elhallgatott, mert félt elmesélni mit látott. 

– Folytasd már, mi a baj? – követelődzött Lili.

 – A tejfogai feketére ki vannak rohadva, nagy hasa van, ceruza lábai, a fekete haja összevissza nyirkálva, mit mondjak, csodabogár. Valami nagyon nem stimmel körülötte. A testvére is érdekes, fura szerzet. 

– És mégis haza akarod hozni őket? – ámult el Lili.

– Ez nem kérdés, igen, haza. Itt a helyük. Már holnap készítem a szobájukat. Eleget szenvedtek, érzem, hogy nagy a baj náluk. 

Öröm helyett mély szomorúságot érzett legbelül ahogy visszagondolt rájuk. Lili aggódva figyelte mert észrevette, hogy nehezen hozta meg Nóri a döntést. – Nekem muszáj őket szeretni?

Elcsodálkozott a kérdésen. Mielőtt felelt, önmagának is feltette ugyanazt a kérdést. Tényleg, hogy is van ez a szeretettel? Egy nevelő tud úgy életteret adni a saját otthonában, ha nem alakul ki benne szimpátia, szeretet? Ez itt nem lakásotthon, ez itt, az ő otthona, a magánszférája, ami tele van kiskorától gyűjtögetett emlékekkel, a kis csipketerítők, a hímzett párnák, a könyvei, a rajzai, hóbortjai emléktára. Holnaptól ez a világ megszűnik, átvonul rajta egy tornádó, ami szétbontja az idillt. A ház csendje megszűnik, a meditációk elmaradnak, át kell értékelni a sorrendiséget, a fontossági sorrendet. Átértékelte. Látta a lelki szemeivel, hogy ott kullog a sor végén a családja. Rájuk jut e majd elég ideje? – Majd megoldja, hogy ne legyen baj! – nyugtatta magát, mert erősen élt benne, hogy Isten erre a feladatra tartotta életben.

– Nem muszáj Lilike, szeretni sose muszáj, de elfogadni, segíteni őket igen. Lehet, hogy csak megkedveled őket, nekik az is elég most. Lili elvonult a kuckójába, de elő-előjött újabb kérdésekkel.

– Nagyon buták, anyu, milyen a hajuk színe? Miért kerültek be, azért amiért én? Alig győzött válaszolni. Elmondták neki a bekerülésük előzményeit, de a két gyerek jellemét nem volt idje megismerni. Az első találkozás élt benne elevenen. A két fiú, mint a tűz és víz, a kicsi sötét, tépett hajú, az idősebb csigába göndörödő, szőkés barna hajú, nagy kék szemekkel. Ültek az ágy szélén, mint két megriadt veréb a rőzsecsomó tetején.

– Keresek én itt két nagyfiút, Pistit meg Tomit, hozzájuk jöttem látogatóba – próbálta megtörni a várakozó csendet ami fogadta amikor belépett hozzájuk a szobába.

Összenéztek a tekintetükkel kommunikáltak egymással, talán arról, hogy ez az asszony akiről beszélt a gondozó. Tomi billegett izgatottan az ágy szélén.

– Mi vagyunk azok, asziszem... – szólalt meg tétován Pisti.

Tomi idegesen felugrott, elkezdett fel-alá rohangálni közben érthetetlen hangokat adott ki magából. Nézte egy darabig, hátha elfárad és lenyugszik. De nem fáradt el. Pistivel kezdett el beszélgetni, vagy helyesebben beszélt hozzá. A fiú némaságba burkolódzott, nagy kék szemeivel pislogás nélkül figyelt rá. Felmondta a kötelező mantrát, hogy honnan utazott oda, hol lakik, mesélt a családról. Tomi rohangált, mint egy eszelős. Kellemetlen perceket élt át, kinyitotta a táskáját, odaadta nekik az édességeket. Nem nyúlt egyik sem a csokihoz. Nem kísérletezett tovább, felállt, elbúcsúzott tőlük. Az ajtóhoz érve még visszaszólt.

– Vigyázz magadra Tomi, ne olyan sebesen futkározz, még összetöröd magad!

Mielőtt elhagyta a befogadó otthont bement az otthonvezetőhöz

.-- Nagyon sajnálom Mariann, de nagy ellenállást közvetítenek felém.

-- Adj nekik időt Nórika. Legyél türelmes.

Két nap múlva újra meglátogatta őket. Angéla az egyik gondozó elébe ment és odasúgta.

– Jó hogy itt vagy, úgy látszik mégis várnak a fiúk. 

-- Nagyon jó hír. Köszönöm.

Tényleg örült, egész úton azon hezitált, hogy értelmetlen erőlködés ez az ismerkedés. Az első benyomás mindent eldönt, azután vagy működik vagy nem.

– Na, ugye, nem hívtatok, de én eljöttem! – köszönt rájuk nevetve mikor belépett a szobájuk ajtaján. – Remélem, jól vagytok?
Aznap elkezdődött köztük egyfajta kommunikáció. Vitt sok fényképeket, magyarázta melyiken mit láthatnak. Jó ötletnek bizonyult, segítettek a képek oldani a bizalmatlanságukat. Tomi is lelassított a körözésben, sandán meg-megnézett egy fotót, de mintha kiszabott kilométert kellene teljesítenie, újra és újra kezdte a maratoni keringést a szobába.
Sürgette az idő, nem tudott velük sokáig lenni.

– Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Szeretném, ha hozzám költöznétek arra az időre míg anyukátok helyzete jóra fordul. Jövő héten találkozunk az elhelyezésin. Ott lesz anyukátok is, tudtok vele is találkozni. Majd ott megbeszélünk mindent. Rendben? – mosolyogva megcirógatta Tomi kócos fejét.– Egyedi frizurád van, ki a fodrászod?

– Az anyám – morgott Pisti halkan – nincs nekünk fodrászunk. Sose tellett rá.




2023. február 26., vasárnap

Emlék Katától





Akkor értette meg, hogy Sanyi távozása után újra előjöttek a félelmek Katiban. Másnap hosszan beszélgettek az estéről. A kislány szívesen mesélt. Elmondta, hogy az apja rendesen járt dolgozni, de az anyja néha napokra, hetekre lelépett. Nem tudták hová, vagy kivel, minden előjel nélkül távozott otthonról. Az apja nem tudott a munkából kimaradni, ilyenkor Sanyinak adott pénzt, hogy vegyen ennivalót. Az utcán várták a kenyeret, mert nagyon éhesek voltak. Sanyi sűrűn elcsavargott, ilyenkor a haverjaival lógott, cigarettáztak. Nem merték megmondani este az apjuknak, hogy egész nap nem ettek semmit. Amikor haza keveredett az anyjuk, mindig oltári nagy balhé volt. Az apja ordított torkaszakadtából, az anyja csak bújt előle. Az utcán kiálltak a szomszédok, hallgatták mi történik náluk. Ilyenkor akart mindig öngyilkos lenni az anyjuk. Elindult a padlásfeljáróhoz, azt kiabálta vissza, ha nem hagyják békén, kinyírja magát. Nincs neki nyugalma ezen a világon. Lassan elmaradtak az éjszakai bepisilések, begyógyultak a sebek a bőrükön. valamennyire a lelkükben is. A két gyerek vidáman rohangált a tágas udvaron, jó volt hallgatni az üdítő kacagásukat. Eljött a nap és megjelent a gazdag rokon, akit alkalmasnak találtak a nevelésükre.
– Szeretném megismerni a gyerekeket, mielőtt elviszem őket – mondta nyájasan, mikor kiszállt a luxusautóból.
Hol voltál eddig, hogy még csak nem is ismered őket, számukra te idegenebb vagy az idegennél – morgott Nóri magában, de kifelé mosolyt erőltetett az arcára. Udvariasan tessékelte befelé a lakásba a kedves rokont.
Segített neki, mert ez volt a protokoll, összebarátkozni a gyerekekkel. Eljött a búcsúzás napja, pakoltak. Szomorúság telepedett a házra. Béci szája sűrűn minden ok nélkül sírásra görbült. Kati letaposta a papucsát, folyton a nyomában loholt.
– Kérhetek tőled valamit? – fordult váratlanul hozzá.
– Hát persze, csak teljesíthetőt.
– El akarok vinni egy cserép virágot... vigyázok rá. Emlékbe.
Furcsa volt ez a kérés, meglepődött rajta – Válassz csak nyugodtan, persze hogy viheted, de miért pont cserepes virágot kérsz? – fordult a kislányhoz.
– Mert együtt ültettük el, rád emlékeztet majd. – bújt oda hozzá, de akkor már folytak a könnyei – Muszáj elmenni innen, nem maradhatnánk?– nézett esdeklőn. Béci is oda somfordált, nem bújt hozzá csak hatalmas krokodilkönnyeket sírt, közben simogatta a nővére hátát. Vigasztalta, nyugtatta a nővérét.
– Sajnos nem maradhattok itt Katikám, akihez mentek vérszerinti rokonotok, én nem vagyok az, te is tudod. De annyit meg tudok ígérni, hogy bármikor eljöhettek meglátogatni, mindig szívesen látlak benneteket.
Nehéz volt a könnyeit visszatartani, legszívesebben sírdogált volna velük együtt, hisz a szívébe zárta őket. Mégis mosolyogott végig, mutatta kifelé, hogy ami történik az számukra a legjobb dolog a világon.
Mikor az autó kigördült az udvarról csak akkor engedte szabadjára a könnyeit, mert tudat alatt rossz előérzete alakult ki velük kapcsolatban.
– Emléket kért, emlékezni akar – morfondírozott magában, míg Ferenccel
kivitték a gyepre az ágybetéteket, hogy alaposan átmossák. Takarítás közben vette észre a kezén az elváltozást.
– Gyere papa, nézd, rühes vagyok!
Nem haragudott, szomorúan elkezdte kenegetni a kezét a maradék kenőccsel. – Emlék Katától – sóhajtott fel.







2017. december 6., szerda

Katerina Forest: Ej Mikulás


Ej Mikulás, Mikulás
mondjad már mire vársz?
Fésüld ki a szakállad,
fényesítsd ki a csizmádat.

Hosszú út áll előtted,
kis unokám vár téged.
El ne felejtsd a csengőszót,
meg a Mikulás jelszót!

Az se baj, ha elviszed
megmutatod az útleveled.
Mert az én unokám okos ám,
neki nem jó minden
jött-ment Mikulás.

Ha már így megalkudtunk,
itt van minden ami kell.
Vigyed, itt a lista:
Egy dobozban szeretet,

a másikban vegyesen
Játék, cukor,meg
egy kis vágyódás,
mikor láthatom az unokám?
Mikulás, Mikulás,

én is várok ám
egy kis csomagot,
ezüst papírban.
El ne cseréld,
az unokám szeretetét!


2017. április 13., csütörtök

Katerina Forest: A Szó



A Szó a legnagyobb hatalom.
Ami ha erős, a földre nyom.
Ércesen szól, reszketsz tőle,
úgy fáj, mintha ütés érne.


Hízelgőn ha szól a Szó,
teljesen elolvadsz, adsz
érte házat, vagyont, csak
hallgathasd a csábítót.


A Szó ha lágy, tőle nyugszol,
csendjében lassan elalszol.
A Szó ha tüzes, érzéki,
szíved boldogsággal teli.


A Szó a legnagyobb, hidd el,
vele nem ér fel semmi sem.
Vele győzhetsz, vívhatsz csatát,
nyerhetsz szerelmet, halált.

2017. március 9., csütörtök

Katerina Forest: Egy nap



Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.

Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.

És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.

Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.

De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.