A napok kergették egymást, Sára úgy érezte a tavasz olyan sebesen átrobogott felettük, hogy még arra sem volt ideje, hogy kalapot emeljen köszönésképpen.
Bosszantotta a márciusi havazást felváltó bőséges égi áldás is, ami napokon keresztül öntözte a földeket. Mikor kiragyogott a nap a szürke felhők mögül, erőtlen sugara nem tudta eltüntetni azonnal a földeken álló talajvizet. Terka mama egész nap sopánkodott a rossz előjeleket látva.
– Ezt az évet is késéssel kezdjük, mint a tavalyit, nem olyan már semmi, mint rég volt – mondogatta folyton. Egy nap odahívta magához Sárát és tudálékosan megkérdezte.
– Aztán mennyit számoltál a kerítésre?
– Nagyon sokba kerül. Nincs értelme silányt építeni, az hamar tönkre megy – válaszolt semmit sem sejtve Sára.
– Mégis mennyi?
– Legalább kétmillió.
– Mennyibe kerülnek a facsemeték?
– Azt se adják ingyen, darabja közel kétezer forint.
– Számolj! – szólította fel erélyesen az öregasszony.
– Ha a nagy kertészetben gondolkodom, akkor nyolcszázezer… négyszáz csemete… plusz a talaj előkészítés, gödrözés.
– Jól van. A kerítést most tavasszal elkezdheted. A csemeték csak ősszel jöhetnek. Beszéltem Zolival, mégis ugorj bele abba a pályázatba, ne járkájon hiába mindennap az a szegény ember. Ezt most én kérem tőled!
– Nem akarok, nem kérhetsz tőlem ilyen felelőtlenséget! – fordult el tőle durcásan Sára – Értsd meg, nem veszek fel hitelt, soha az életben.
– Nem lesz az önrészed hitelből. Megelőlegezem neked. Ki tudja, mikor romlik teljesen le a pénz értéke, nem őrzöm a bankban. Jóformán ingyen van bent, nincs rajta csak nevetséges kamat. Na, hívjad Zolit, ha még belefér az időbe, adja be a kertészetre a pályázatot!
Sára a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, átölelte az idős asszonyt, megköszönte a segítséget.
– Visszaadok mindent… bízzál bennem.
– Figyelj oda mindenre, ne ezen törd a fejed. Később úgyis a tiéd lett volna, mit nézzem most a kínlódásodat – felelte zavartan az öregasszony, de nagyon tetszett neki a keresztlánya határtalan öröme.
