Angyal vigyázni fog rád

 A börtön előtt leparkolt a szokott helyen. Nem akart ácsorogni a főbejárat előtt, legalább negyedórát várt az autóban mire elindult Benjámin elé. Míg várakozott azon meditált, hogy milyen kevés az az idő, amit együtt tudnak eltölteni, meg ki máson, mint Rózán. Ugyan megtudja-e állni Róza, hogy ne tegyen fel kényes kérdéseket Benjáminnak csupán tiszta jóakaratból, barátnőféltésből. Rájött, hogy kiszolgáltatta a magánéletét Rózának, de már későn, nem tudott rajta változtatni.

Benjámin mikor meglátta Sárát, boldogan mosolygott, szorosan magához ölelte, megcsókolta.

– Azt tudod, hogy várakozás utolsó percei a leggyötrelmesebbek. Most is téveszméim keletkeztek, hogy valami miatt nem jössz el. Teljesen kivagyok tőle! – súgta. 

– Ne gondolj ilyet sohasem. Én mindig eljövök, ha megígérem – ölelte át a férfi derekát Sára – Nagyon hiányoztál. Szeretlek.

– Én is nagyon szeretlek. Most, hová viszel? – kérdezte izgatottan, mikor beültek az autóba – Látod, teljesen ki vagyok neked szolgáltatva, olyan vagyok, mint egy marionett bábu, mindent úgy fogok csinálni, ahogy te akarod, és ami téged boldoggá tesz.

– Nem titok, a barátnőmhöz Rózához. És sietnünk kell, mert programja van délelőttre. De szeretne veled találkozni előtte. És... tévedsz, nem úgy fogom fel, hogy az én kezemben van minden irányítás, hatalmas tévedésben vagy, akkor még sok mindenben nem ismersz engem. Én soha nem fogom éreztetni veled, hogy kiszolgáltatottá váltál velem szemben, és tudod miért nem?

Benjámin meglepődött Sára hirtelen felindulásán.

– Csak azért, mert még két évig a börtönben vagy, még nem jelenti azt, hogy kiszolgáltatottá váltál, ez csak időleges állapot, két év múlva szabad ember leszel, és remélem, addig se veszíted el az önbizalmad. Soha nem volt olyan nagy szükséged rá, mint most. Különben Róza ajánlotta fel a lehetőséget, hogy nála tudunk találkozni minden alkalommal, mikor kimenőt kapsz a városba.

Benjámin nem titkolta, hogy nem örül, gondterhelten szó nélkül nézte a szélvédőn túli város, nyüzsgő életét.

– Miért hallgatsz? Jobb, mint egy szállodai szoba. És a barátnőm. Szeretném, ha a barátaim elfogadnának.

– És ha nem fogadnak el, mi történik?

– Akkor nem a barátaim!

– Szerettem volna csak veled tölteni ezt a kis időt... – fordult felé vádlón Benjámin.

– Velem leszel végig. Ígérem. És már meg is érkeztünk! Ne aggódj!

Lezárta az autót és odabújt a tétován ácsorgó férfihoz.

– Mennünk kell, nagyon rohan az idő – súgta a fülébe. 

A csengetésre Róza azonnal ajtót nyitott. Hirtelen ott állt előtte az a férfi, akit annyiszor megvádolt már kétszínűséggel, alakoskodással. Azt se tudta melyik lábára álljon zavarában. Más volt így szemtől szemben a találkozás, és tényleg igazat mondott Sára, Benjámin tényleg sokat változott.

– Üdvözlöm Róza... Sági Benjámin... köszönöm a lehetőséget, hogy itt lehetek magánál – nyújtotta felé a kezét Benjámin.

Róza is bemutatkozott, de egyre nagyobb zavarba került. Talán csak az volt az oka, hogy az emlékeiben nem ez az alak volt jelen. Mintha magasabb lenne, mintha erősebb testalkatú. A modora is... na, mindegy, majd később jöhet az elemzés – gondolta – engem nem tud megetetni, mint ezt a szerencsétlen Sárát, bármennyire megváltoztatta a börtön.

– A barátnőm miatt, természetesen... szívesen... – küldte rá a műmosolyát a férfira – segítünk egymáson, hisz erről szól a barátság. De ha lehet, ne magázódjunk, nehezen viselem.

Nem volt idő tovább elmélkedni, mert Benjámin kislányai nem tudták tovább megállni, hogy ki ne jöjjenek a rejtekhelyükről. Hangos ujjongással szaladtak az apukájuk felé.

– Apu, apu, meglepetéés! Hogy vagy? – ölelte Zsuzska legelőször át a lábát. Benjámin nagyon meghatódott, fél térdre ereszkedett és sokáig ölelte a két kislányt.

– Hát ez tényleg meglepetés. Köszönöm Sára! – nézett fel elérzékenyülve.

– Ne csak nekem köszönd, Rózának is – próbált segíteni az érezhető feszültségen.

– Na, mi indulunk, le ne késsük a programunkat. Gyertek lányok! – hívta Róza a kislányokat magához.

– Hová indultok?

– Matinéra – válaszolt Zsuzska Róza helyett. – Sajnos nektek nem jutott jegy... sajnos... ti most itthon maradtok. De ne félj apu, Angyal vigyázni fog rád addig, ő nagyon vigyázós tud lenni mindig.

Benjámin felegyenesedett és odalépett Sárához – Az én kis angyalom fog rám vigyázni? Jól van Zsuzska, elfogadom vigyázónak.

Megölelte Sárát, nem is engedte el magától később se. Akkor sem, amikor hallotta, hogy nyitják az ajtót, akkor sem, mikor hallotta a kislányát reklamálni kifelé menet.

– Nem kell annyira belekapaszkodni Angyalba, apu. Bizonyára szívesen itt marad veled akkor is, ha nem fogod meg annyira, nem olyan elszökős.

Meghallották, hogy fordult a zárban a kulcs.

Hová haza ?

 

Sára sok időt töltött a gyerekekkel az esős időszakban. Amira nagyon jól haladt a magyar nyelvtanulásában, Flóri és Zita beváltották az ígéretüket a tanulással kapcsolatban, mégsem kellett a két roma fiatalnak osztályt ismételnie. Zsuzska és Mónika rendkívüli érzékkel kisajátították maguknak Sára figyelmét és szeretetét a többiek elől.

– Mint egy tyúkanyó olyan lettem – mondta egy alkalommal az anyjának, aki nagyon sok terhet levett a gyerekek nevelésben, ami miatt nem győzött hálálkodni.

– Hát az lettél. Nem tudom számoltál-e a saját gyermekeiddel. Remélem, megérem és lesz igazi unokám egyszer nekem is.

– Ráérek még, nem divat ma már korán szülni.

– Milyen korán? Huszonhét éves vagy lassan. Gyerek az van, csak apa a láthatáron egy se, körülötted felfordult a világ fenekestől – dünnyögött az anyja.

– Miért mondasz ilyet?

– Mert lenne itt is… aki elvenne.

– Na, keresztanyámmal megtanácskoztátok, igaz? Nagyon jó fej Zoli, ha tudni akarod, de tudom milyen amikor…

Sokszor neki futottak már a témának, nem örült, hogy újra előhozta az anyja.

– Mit tudsz?

– Érzelmek nélkül nincs egy kapcsolatnak jövője… azt.

Nem akart vitatkozni tovább, tisztában volt vele, hogyan elemezgetik napról napra Terka mamával a háta mögött kihez kéne férjhez mennie. Tisztában volt azzal is, hogy egy férfi a gazdaságban, aki ott kel, ott fekszik mindennap, milyen biztonságot jelentene nekik. De nem várhatják el tőle, hogy a biztonság miatt ő hozza a legnagyobb áldozatot. Ha Benjámint megismerné az anyja, nem trükközne tovább, hogy összeboronálja bárkivel – gondolta szomorúan.

Benjámin megkapta az eltávozásra az engedély a következő hónap közepére.

A tavasz hiába húzta fel a nyúlcipőjét, Sára úgy érezte, hogy az idő egyhelyben topog, mintha a talpához pillanatragasztót nyomott volna egy csintalan gyerek.

A tavaszi nap melegére kizöldült a határ, erőre kaptak az ősz alá vetett kalászosok. János és a fia el tudta vetni a földeken a tavaszi árpát, készítették a kukorica magágyát vetésre. Sára megrendelte a kerítés elemeket. Terka mamával megegyeztek, ha nem lesz pozitív a leadott pályázat eredménye, akkor is véghez viszik a tervezett beruházást.

Eljött a nap, hogy utazhatott Benjáminhoz a gyerekekkel. Indulás előtt többször átbeszélte Flórival és Zitával, mire vigyázzanak míg távol lesz a gazdaságtól. A két idős asszony hallgatásba burkolózva figyelte a készülődő Sárát, nem örültek a felismerésnek, hogy mennyire vágyik a börtönben raboskodó férfi után. Terka mama az utóbbi időben buzgón imádkozott, hátha fuccsba megy a nagy rajongása, és Sára átpártol egy komoly falubeli oldalára. Hiszen akkor igazi gazdája lehetne a birtoknak, nem kéne a jövőtől félniük. Az volt a véleménye, hogy ha az a városi ficsúr egyszer mégis odakeveredik, csődbe viszi a gazdaságot.

Róza izgatottan várta a családot.

– Jó, hogy nálam lesz a találkozó, legalább megismerem a szívrablót közelebbről. Ne félj kisanyám, nem csinálok fesztivált, csak megnézem magamnak közelebbről – vihogott a telefonba indulás előtti nap.

Sára tudta, hogy alattomosan készül Róza, hogy bebizonyítsa az igazát. De nem sokat törődött a veszedelemmel, annak nagyon örült, hogy nem egy személytelen szállodai szobában találkozik Benjáminnal, és annak is, hogy rafináltan kigondolták Rózával a meglepetést, hogy viszi a lányokat is.

Az úton az örökmozgó Zsuzska elaludt, csak Mónika nézelődött, beszélgetett Sárával. Aztán feltett egy olyan kérdést, amire nem tudott mit válaszolni. Egyszerű ok miatt, ő sem tudta a helyes választ.

– Mondd csak Sára, ha aput kiengedik, utána mi lesz velünk?

– Mi lenne? – kérdezett vissza zavartan Sára.

– Mondjuk, eljönne hozzánk és azt mondaná, itt vagyok, akkor most haza viszlek benneteket.

– Hova haza?

– Mondjuk, lenne háza.

– Ha vinni akarna, akkor el kellene, hogy engedjelek benneteket. Ő az apukátok – nyögte ki végül a választ

Mónika hallgatásba burkolódzott jó darabig. Aztán sóhajtott egy mélyet

– Jó lenne, ha apu ott maradna örökre bezárva.

– Nem szeretnék többet ilyet hallani tőled! – szólt szigorúan a kislányra Sára – Ő az apukátok és nagyon szeret benneteket.

– Én is szeretem, nem azért mondtam – szeppent meg Mónika – csak tudod arra gondoltam, hogy nem kéne odaadnod bennünket sohasem neki.

– De hisz ő az apukátok, neki joga van elvinni benneteket.

– Nem vinne el, ha tudná, amit mi…

– Miről beszélsz, elmondod?

– Amit anya mondott Zsuzskának…

– Mondd csak tovább, hallgatlak! – nézett Mónikára kíváncsian Sára.

– … Nem annyira fontos…– hallgatott el a kislány idegesen.

– Ha belekezdtél illik folytatni.

– Azt mondta Zsuzska, anyu megmondta neki, hogy soha nem engedsz el bennünket, mert már ő helyette vigyázol ránk… csak te soha nem leszel anya… megmondtad mikor Amira anyának szólított legelőször… emlékszel?

– Te is tudod, hogy Amira miért hív anyának, csak azért, mert könnyű kimondania a szót. Nem gondolja komolyan, amit mond. Megbeszéltük ezt a témát ezerszer, én nem vagyok az anyukátok, hogyan is lehetnék, anyukátok meghalt, nem értem miért okoz gondot a számodra?

– Csak… mert az anyukák, nem engedik el a gyerekeiket…

– Így sem engedlek el senkivel, ígérem Mónika – mondta komolyan Sára, közben próbálta összerakni magában miről is akarta meggyőzni a kislány, mert észrevette, hogy nagyon vívódik valamin. Mónika már nem tett fel több kérdést, lehajtotta a fejét.

A falugazdász

ló

A falugazdász megörült a hírnek, ment a tanyára hűségesen, míg el nem készült a pályázat anyaga.

– A leadás időpontja után el lehet kezdeni az építési anyagok beszerzését. Minden ide szállított áru csak hivatalos számlával érkezhet pontos névre-címre kiállítva, ez nagyon fontos, hogy a megítélt pénzhez hozzá jussunk – figyelmeztette Sárát mikor összecsukta a dossziét a kész tervekkel.

Szeretett Sára közelében lenni, mert hiába városból pottyant közéjük, a lány természetes modora folyton lenyűgözte, mindent olyan bájjal hordott, még a sáros gumicsizmát is, amivel bejárták a leendő kertészet területeit, ahová elképzelték a gyümölcsöst a zöldségtermesztést.

Sára is megkedvelte a férfit, leginkább a közvetlen udvarias modorát, kimondottan örült annak, hogy érezhette mindennap azt a jó érzést, hogy számíthat rá. Soha életében nem szorult ennyire segítségre, hisz csak derengett előtte a távlati jövő, mindegy miről volt szó, állattartásról, kertészetről, háztartás-vezetésről, vagy gyermeknevelésről. Bizonytalan volt minden téren, de erőszakosan eltitkolta a környezete előtt. Próbált mindent csípőből, ráérzésből megoldani. A pályázat rákényszerítette, hogy komolyabban elmélyüljön a gazdálkodás buktatóiban. Teljesen lefoglalta ezután minden szabadidejét a tanulás, a tervezés.

Végig járta Zolival a kiszemelt területet. Zoli vitatkozott folyton Sárával, egyik alkalommal felé fordult és szótlanul nézte egy darabig. Sára nem jött zavarba, állta a tekintetét.

– Mi a baj, miért néz rám így, min gondolkodik Zoli?

– … Csak nézem magát.

– És?

– És megállapítottam, hogy nagyon helyes hölgy. Ha nem lenne senkije, nem gondolkodnék sokat…

Sára felnevetett – Nem biztos, hogy jól járna velem Zoli. Tudja, nagyon csökönyös vagyok és nehéz természetű.

– Hát… valahogy elviselnék már egy igazi társat magam mellett – mondta halkan a férfi, de azonnal másfelé terelte a szót. Belülről izzott csak a megtépázott férfi büszkesége, mert arra gondolt, hogy nem tud egy igazi kapcsolatot összehozni magának. Tudta, hogy nem ronthatja el Sárával való barátságát azzal, hogy felelőtlenül közeledik felé. Ezen a napon túl sokat elkalandozott a gondolata. Sétáltak visszafelé a tanyaházba.

Sára ott ment mellette, többször megérintette, hogy figyeljen jobban.

Zoli olyankor kis időre visszatért a valóságba, válaszolt és kérdezett, de végig hatása alatt maradt egy furcsa érzésnek, aminek a nevét még nem fogalmazta meg igazán, pedig csak egy követelődző hiányérzet volt, ami intenzíven hatalmába kerítette a lelkét.

– Mi a baj? – kérdezte meg újból Sára, mert észrevette milyen szétszórt, semmit érő válaszokat kap.

– Örülök, hogy itt van a közelemben, örülök a barátságunknak, kár, hogy itt ezen a ponton túl nincs lehetőségem többre, hát csak ezen gondolkodtam – aztán megállt és nevetve megkérdezte – Nincs egy ikertestvére valahol? Elvenném feleségül

Sára először zavarba jött, aztán kimondta amire régen is gondolt.

– De van. Van egy nagyon okos, nagyon csinos szingli barátnőm, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Azt hiszem, hamarosan meg is látogat, akkor megismerheti.

– Jól van, majd megnézem magamnak – csillant meg egy huncut fény Zoli szemében.

A saját életem

 

A napok kergették egymást, Sára úgy érezte a tavasz olyan sebesen átrobogott felettük, hogy még arra sem volt ideje, hogy kalapot emeljen köszönésképpen.

Bosszantotta a márciusi havazást felváltó bőséges égi áldás is, ami napokon keresztül öntözte a földeket. Mikor kiragyogott a nap a szürke felhők mögül, erőtlen sugara nem tudta eltüntetni azonnal a földeken álló talajvizet. Terka mama egész nap sopánkodott a rossz előjeleket látva.

– Ezt az évet is késéssel kezdjük, mint a tavalyit, nem olyan már semmi, mint rég volt – mondogatta folyton. Egy nap odahívta magához Sárát és tudálékosan megkérdezte.

– Aztán mennyit számoltál a kerítésre?

– Nagyon sokba kerül. Nincs értelme silányt építeni, az hamar tönkre megy – válaszolt semmit sem sejtve Sára.

– Mégis mennyi?

– Legalább kétmillió.

– Mennyibe kerülnek a facsemeték?

– Azt se adják ingyen, darabja közel kétezer forint.

– Számolj! – szólította fel erélyesen az öregasszony.

– Ha a nagy kertészetben gondolkodom, akkor nyolcszázezer… négyszáz csemete… plusz a talaj előkészítés, gödrözés.

– Jól van. A kerítést most tavasszal elkezdheted. A csemeték csak ősszel jöhetnek. Beszéltem Zolival, mégis ugorj bele abba a pályázatba, ne járkájon hiába mindennap az a szegény ember. Ezt most én kérem tőled!

– Nem akarok, nem kérhetsz tőlem ilyen felelőtlenséget! – fordult el tőle durcásan Sára – Értsd meg, nem veszek fel hitelt, soha az életben.

– Nem lesz az önrészed hitelből. Megelőlegezem neked. Ki tudja, mikor romlik teljesen le a pénz értéke, nem őrzöm a bankban. Jóformán ingyen van bent, nincs rajta csak nevetséges kamat. Na, hívjad Zolit, ha még belefér az időbe, adja be a kertészetre a pályázatot!

Sára a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, átölelte az idős asszonyt, megköszönte a segítséget.

– Visszaadok mindent… bízzál bennem.

– Figyelj oda mindenre, ne ezen törd a fejed. Később úgyis a tiéd lett volna, mit nézzem most a kínlódásodat – felelte zavartan az öregasszony, de nagyon tetszett neki a keresztlánya határtalan öröme.

Hiányzol

 

Este mikor magába maradt, felhívta Rózát.

– Mond csak mi volt az a telefon délelőtt, hogyan változott meg a véleményed ilyen hirtelen?

– A véleményem még most is ugyanaz, de a haverok melléd álltak és képzeld közülük ki leginkább. Nem fogsz rájönni, lefogadom.

– Kicsoda?

– Hát doki. Azt tudod ugye, hogy csak csettintened kéne a srácnak, oda van érted most is.

– Részeg volt, ne beszéljünk róla...

– Ő igen aranyalmám, de te színjózan. Erre mit tudsz mondani? Szerintük csak szórakozol a férfiakkal, aminek egyszer nagyon rossz vége lesz. Zalán szerint el kellene végre dönteni, mit akarsz. Ha komolyan megérintett a börtönben csücsülő fazon, emeld fel a feneked és tegyél meg mindent, hogy érezze az illetékes is ugyanezt, mármint, hogy nemhiába epekedik utánad. Neked van szabad mozgásod, neki nincs. Zalán szerint egy férfi, ha szerelmes, nem lenne képes ilyen szinten elhanyagolni egy nőt... de itt teljesen más a szitu, hisz börtönben ül a szerencsétlen. Tehát neked kell átvenni a pasi szerepét, segíts rajta, hogy ne csavarodjon be.

– Annyi a munkám Róza, ki se látszom belőle, fáradt vagyok, meg aztán nem tudom megoldani a nagy távolság miatt, hogy folyton hozzá rohangáljak... a találka előtt egy nappal utaznom kellene. Nem fog menni... nincs se erőm se időm légyottokra. Figyelj Róza, mindennap beszélek vele, én nem érzem olyan tragikusnak a helyzetet, majd csak letelik az a két év. Jó, néha maga alatt van, próbálom tartani benne a lelket, ahogy tudom persze.

– Akkor húzd rá erre a kapcsolatra a halotti leplet kisanyám! Gondolod, két évig kibírja valaki a börtönben, ha rá se néznek kintről? Mondtam, ha egyáltalán rám figyeltél délelőtt, hogy segítek. A többi is komoly, amit mondtam... azt mondod sok a dolgod? Na, jó kifogás! Kinek dolgozol annyit? Akinek annyira bizonyítani akarsz, pont az fog tőled elfordulni, nem sok időt adok rá. A kapcsolatodon dolgozz először, utána lehet a többire hajtani... nagy okos! Nem hiszem el, hogyha valaki belezúg egy pasiba, ilyen érdektelen legyen iránta. Én biztosan véresre járnám utána a talpam. Na, ha csak ennyi nálad a románc, nincs értelme a további szájtépésnek.

Sára kis ideig hallgatott mert meglepte Róza lázadozása.

– Jól van, átgondolom.

– Ne gondolkozz sokat. Két napot tervezz be minden hónapban, hidd el, bele fog férni az idődbe. Csak előre tervezés kérdése az egész, a kégli itt van nálam, a pasi a börtönben, csak te nem vagy a képben sehol.

– Rendben van, estére megbeszélem vele, hogy kérvényezzen újra kimenőt, majd felhívlak, ha lesz eredménye – hajolt meg Sára Róza akarata előtt.

Még beszélgettek egy darabig más témákról, nagyon úgy látszott, helyre állt kettejük között a régi meghitt baráti kapcsolat.

–Talán mégis igazuk van – gondolta át újra a barátnőjével folytatott beszélgetést – Benjámin, minden esetben mikor beszélgetünk, elismeri a mostani erőfeszítéseim, biztat folyton, de lehet merő udvariasságból. Nincs abban a helyzetben, hogy bármi másra képes legyen. Mit tudok róla? Igaza van Rózának. Semmit. Elhiszem vakon, amit mond, közben csak udvarias társalgást folytatunk... a semmiről.

Végig feküdt az ágyán, nem gyújtott lámpát, lehunyta a szemét és próbált gondolatban eljutni Benjámin jelenlegi világába. Nem volt nehéz, hisz sokszor mesélt a férfi a benti életéről. A rideg folyosókról, a rácsos ablakokról, ajtókról. A betonhoz rögzített bútorokról a zárkában. Látta Benjámint az emeletes vaságy alsó részén feküdni. Fölötte ott forgolódott egy másik rab, aki mindig beszélt álmában. Szinte érezte a langyos melegben összekeveredett testszagokat, a kibírhatatlan összezártságot.

– Ha helyet cserélnénk, mi adna erőt, hogy ne ordítsak, ne balhézzak folyton? – elmélkedett tovább.

Tudta, hogy a férfi visszafojtja az indulatait, mert mindent elvesznek tőle, ha nem tud uralkodni magán. A telefont, a kimenőt, a láthatást. Még csomagot se kaphat. Csomag! – villant át rajta a felismerés – karácsony óta nem küldött neki semmit. Már több mint egy hónapja nem találkoztak és a gyerekeit sem látta közel két hónapja.

Összerezzent a telefon zenéjére, tudta, hogy itt az idő, Benjámin hívja. Felvette a telefont, de összeszorult a torka, alig tudott megszólalni.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva a férfi – Nagyon csendben vagy.

Eldöntötte, hogy elmondja, min rágódott addig, aztán mégis csak egy sóhajra futotta.

– Nagyon kérlek, válaszolj! – kérte Benjámin egyre türelmetlenebbül.

– Igen. Baj van... mert... nagyon hiányzol.

Most meg a vonal túloldalán lett csend, majd onnan is átsuhant egy sóhaj.

– De hisz tudod, hogy nekem is minden percben hiányzol... nagyon... nagyon hiányzol.

– Kérlek, kérj kimenőt minden hónapban. Úgy döntöttem elutazom hozzád. Talán könnyebb lesz mindkettőnknek, ha rendszeresen tudunk találkozni.

– Nagyon megterhelő számodra az utazás... gondolom.

– Igen, megterhelő. De ha nem láthatlak az mindennél rosszabb.

– Köszönöm, jó hallani – sóhajtott fel újra a férfi. – Nagyon jó érzés tőled hallani.

Az a pár perc, amit beszélgetéssel töltöttek, nagyon hamar elszállt. Mikor Sára letette a telefont hálásan gondolt Rózára – Mégis csak jó egy barátnő ebben a kavarodásban, szerencsére nem olyan elfogult, mint ő.

Ha még azt is láthatta volna, hogy mennyire boldoggá tette Benjámint azzal, ahogy széthintette körülötte a reményt, hogy újra és újra találkozhatnak, és ezért nem neki kellett könyörögnie, hanem Sára akarja." Hiányzol" – hallotta még Benjámin sokáig bent a lelkében Sára hangját. A hang zenélt és suttogott, átölelte és bebújt minden idegszálába, benne remegett egész éjszaka.

Mókuskerék

 

– Gyere csak lányom, éppen be akartam hívni Zolit egy kávéra, hogy hazaértél tán még el is fogadja... na akkor, mennyünk bejjebb fiam, hisz azt mondtad a keresztjányommal akartál beszélni! – örült meg Terka mama Sárának, mikor befordult a lóval a tanyaudvarra.

Sára köszönt Zolinak, intett felé, hogy várja meg. leszállt a lóról, vezette az istállóba. Zoli utána ment, segített leszedni a nyerget.

– Egész jól üli már a lovat, nem lesz itt baj, hamar beletanult ebbe az ősi mesterségbe is.

– Eltalálta Zoli, tényleg tetszik, ami most körbevesz, nincs stressz, nincs rivalizálás, minden békességes. Eleinte szokatlan volt majdnem unalmas, aztán megtanultam más szemüvegen át nézni az itteni életet. Sokat segít az öreg kertész, akit János ajánlott segítségnek. Az öreg két lábon járó tankönyv, mindenre tud választ, nincs ismeretlen fogalom előtte.

– Én is tisztelem az öreget, mindent a saját erejével ért el, a faluban is példakép, ahogy dolgozik a kertészetében.

– Gondolom, van még más is, amit el akar mondani, Jöjjön be a házba, egy finom kávét sose szabad visszautasítani – mosolygott a férfira Sára.

Mire beléptek a nagy konyha ajtaján, a helyiségben már szétterült a frissen főzött kávé illata. Terka mama korát meghazudtolva sürgött forgott, kiült bogárszemeibe az izgalom. Szimpatikus volt neki a fiatal falugazdász, az meg kiváltképp tetszett neki, hogy Sára körül ólálkodik.

– Egyáltalán mi vonzotta le vidékre, azon kívül, hogy megtörtént a haláleset, vagy csak az miatt jött ide? – kérdezte Zoli, míg elhelyezkedett a nagy asztal mellett.

– Először a kényszer bevallom, mert anyámat nem akartam öregségére magára hagyni, a másik ok, hogy törvényesen rám maradt a birtok. Később már mindent átértékeltem magamban. Az ottani munkám, azt az életet, ahogy éltem. Nem akartam betondzsungellakó lenni. Ott csak egy kaptafa van, amire minden cipő ráillik, nincs más alternatíva. Ami mindig ugyanaz, felkeltem reggel, rohantam a munkába, míg nem volt autóm, nyomorogtam a tömegközlekedésben, amit nagyon nehezen viseltem el mindig, a sok szagot a hozzám dörzsölődést, beszólásokat. A munkahelyem, ahol, mint egy robot dolgoztam egész nap, semmi kreativitás, csak a monitor meg a sok elnyűtt arcú ügyfél, a napfény sóvárgása, amit csak az ablakból láttam egész nap – aztán haza, közben vásárlás, tülekedés. Este kikapcsolódásnak csak a laptop, vagy tévé, nasi, alvás. Reggel ugyanez kezdődött mindig elölről, mint egy mókuskerék, amiből oltári szerencse kell, hogy ki tudjon szállni az ember, nagy eséllyel ebben a miliőben éli le az egész életét... mi jöhetett volna még? Egy férj és gyerekek, akikkel ugyanezt elhitettem volna, hogy egész életében ugyanaz lesz majd a trendi, úgy élni, mint egy rabszolga, hajszolni a pénzt, az egyre több pénzt, és kielégült örömet érezni a megszerzett anyagi javak látványától... érti ugye, amit elmondtam? Higgye el, sokat gondolkodtam az életemen, mire örömmel elindultam vidékre, mint az anyám. Na, nem fogok én soha igazi önfenntartó lenni. Nem akarok kidobálni semmit. Kell minden háztartási eszköz, minden gép, persze módjával. Úgy gondolom, hogy olyan cél kezd kiformálódni bennem, ami teljesen reális, mégis szembe megy szükségszerűen a mai rosszul megszokott életvitellel. Semmi extra semmiben, mégis pont ettől lesz extra minden.

– Ha szabad kérdeznem, mégis miről beszél?

– Hát, egyszerűségről, mégis kényelemről. Munkáról és egyben pihenésről. Csendről, ami a zajban is jelen van. Szórakozásról és meditációról. Mind egy helyen, itt a tanyagazdaságban. A legnagyobb gondom, hogyan tudnám elszigetelni ezt a nagy területet a külvilágtól. Ha nem sikerül, minden külső területre kitett elem, martalékká válhat idővel. Sajnos eljött az az idő, hogy védeni kell az értékeinket. Már meggondoltam magam, nem akarok nagy kertészetet. Maga a kertészet csak a család hobbikertje lesz, de elég nagy lesz ahhoz, hogy lassan minden különleges növényfaj megtalálja a helyét benne. Mivel a család létszáma nőni fog, így nagy szükségét látom a vegyszermentes élelmiszer előállítást elkezdeni, minél hamarabb.

– Úgy beszél, mint egy aranykalászos gazda – álmélkodott Zoli.

– Tanulok. Az öreg kertész a tanítóm, mondtam az előbb – nevetett Sára. – Szóval a megélhetést a földek adják, a tejtermékek, a gyümölcsös és a turizmus. Ha mind csak fél sikert hoz egy évben, akkor is nyugodt megélhetést biztosít.

– Turizmus? Már többször említette. Mire gondolt? Egyáltalán ki jön ide? Ez a hely nem érdekes senkinek, nincs folyója, nincs dombság, nincs nagy erdeje, vagy nagy tava. Csak egy szimpla falu.

– Jönni fognak. Kampányt kell indítani, népszerűsíteni a helyet. Persze meg kell teremteni az attrakciót hozzá. Én gondoltam lovas sportra, jurtákra, amiben fogadom őket, népi, hagyományos ételekre. Lovas, szekeres kirándulásokra, de még sok lehetőség van ezen felül is.

– Nagyszerű tervek, és megvalósíthatóak. De kire alapozza, ezt egyedül nem lehet csinálni.

– Azért fogadja el, hogy lassítok. Még nem jött el mindennek az ideje. Elsősorban számítok a családomra.

– Énrám mán ne nagyon, lányom! – ijedt meg Terka mama.

– Ne ijedezz, ölbe tett kézzel üldögélhetsz, csak a tanácsaiddal ne spórolj! – nyugtatta meg Sára – A gyerekeimre gondoltam, a barátaimra és... persze majd a férjemre.

– Nem is tudtam, hogy férjezett, én úgy tudtam, hogy még nem... – akadt el a férfi hangja.

Sára összenézett Terka mamával és döntött, jobb, ha az elején botránkozik meg a falu, mint a végén. Na, meg ne ringassa magát tovább a keresztanyja, hogy falubeli lesz a párja. Tudta Sára, hogy miért jár olyan sűrűn Zoli hozzájuk, hallotta, hogy elvált nemrég a férfi. Csúfos vége lett a nagy lagzival indult életének, amin az egész falu pletykált hónapokon keresztül. Úgy tudta Terka mama biztos helyről, hogy összeszűrte a levet a felesége a pékkel, ahol dolgozott. Zoli meg kidobálta az utcára a stafírungját az asszonynak, persze az asszonnyal együtt.

– Még nem vagyok férjezett, jól tudja. Egyszerű oknál fogva, a barátom börtönben ül – mondta ki a felvilágosítást, a világ legtermészetesebb hangján.

Terka mama idegesen felállt, indult kifelé a konyhából, hirtelen sürgős dolga kerekedett. Lengette a karját kifelé menet bosszúsan, közben elég érthetően hangot adott a nemtetszésének.

– Minek kellett most ez, a falu most már a szájára vesz, beindul a pletyka!

Zoli is elcsendesedett a hír hallatán, nem tudta mit illik erre mondani, azt mégse mondhatta, hogy gratulálok.

– Miért ül a barátja, ha szabad kérdeznem?

– Önkényes igazságszolgáltatásért. Felgyújtotta a bankot, ami csődbe vitte a családját, sajnos a legrosszabb megoldást választotta, a sok rossz közül.

– Nős ember

– Volt. Meghalt a felesége. Az övé a két szöszi kislány.

– Nem ítélem el, ha most arra gondol. Csak nem neki kéne a börtönben ülnie, hanem akik oda juttatták. Mennyi van még hátra?

– Két év.

– Az sok. Addig itt kikészül egyedül. Meg férfi nélkül nem ajánlatos tanyán élni ennyi gyerekkel.

– Köszönöm a hozzáállását, nem erre számítottam – válaszolt Sára megilletődve. Váratlanul érte, hogy a férfi szemében őszinteséget látott.

– Az igazság nem elítélendő, csak a hazugság és a félrevezetés. Igazam van? Nem lesz baj, segítek, amit tudok addig is, számíthatnak rám.

Sára kikísérte Zolit.

– Minek kellett magad hírbe hozni? – jött elő az udvar végéből Terka mama, folytatva a felháborodását.

– Hírbe? Dehogy hoztam magam hírbe. Tudom, hogy a faluban hamar fut a hír, én csak megelőztem a pletykát. Ezután azt mondják majd, amit én mondtam most ki... az igazat! – válaszolt vissza Sára a mérgelődő öregasszonynak. Közben elégedettség töltötte el, hogy végre felmerte vállalni Benjámint a világ előtt, méghozzá úgy, hogy azt se titkolta el, hogy a kedvese jelenleg börtönben raboskodik.

Lelki sérülések

 

Sára megfordította a lovát a falu felé, végig ügetett a főutcán, egyenest az iskoláig, de mikor odaért gondba lett, nem tudta eldönteni hova kösse ki a lovat. Kis fejtörés után beugrott a megoldás, igaz egy régi westernfilm adta az ötletet, megkereste tekintetével a legközelebbi kocsmát. Pénzt adott egy kissé kapatos falubelinek, hogy őrizze a lovat, míg bemegy az iskolába. A kocsmából kiszállingóztak a délelőtti iszogatók, ámulva nézték a bőrcsizmás, csinos lányt, ahogy átmegy az úton. Sára az igazgató irodájába ment egyenesen. Ismerte a férfit, többször beszélgettek a gyerekek miatt az utóbbi időben. Az igazgató arca gondterheltnek látszott mikor hellyel kínálta.

– Ez a gyerek nagyon agresszív, ma meg túlteljesített, összevert két fiút az osztályban. Az egyiket orvoshoz kellett vinni, úgy feldagadt a szeme.

– Gondolom, nem hagyták abba a csúfolódást...

– Mit tud? Nem mondanak semmit..

– Megalázták folyton Zitát, gondolom Flóri ezért ütött. Pedig megbeszéltük, hogy nem így kell lerendezni a sértéseket. Bemehetek az osztályterembe?

– Menjünk, hátha okosabbak leszünk! – állt fel az igazgató készségesen.

Mikor beléptek a terembe, félbeszakadt a halk duruzsolás, a gyerekek némán figyelték az igazgató oldalán megjelenő Sárát. Kivált Zita és Flóri volt megszeppenve, nem tudták mi fog történni, azt sejtették azonnal, hogy nem magától került oda, hanem behívatták az iskolába.

– A hölgy Flóri és Zita... – az igazgató megakadt, nem tudta mit mondjon, kije is a két gyerek Sárának.

– A nevelőanyjuk vagyok – segítette ki mosolyogva a férfit. – Nem akarok az órából sok időt elvenni, de megkaptam a hírt a verekedésről. Én nem akarok senkinek igazságot szolgáltatni, pláne nem Flórinak, meg Zitának. Mivel nem jogosította fel senki Flórit, hogy így vegyen elégtételt az őket ért sérelmekért... velük még otthon tovább fogok erről beszélgetni. Csak tisztázni szeretnék pár dolgot. Emelje fel a kezét az, aki bármit tud azzal kapcsolatban, hogy mióta ideköltöztek, két koldussal több lett a faluban?

A gyerekek csendben ültek, nem emelkedett egy kéz sem a levegőbe.

– Nem értem – csodálkozott Sára. – Csak akkor van nagy szátok, csak akkor tudtok gúnyolódni, ha nincs jelen az igazgató úr? Tudok róla, hogy ehhez hasonló sértések tömkelegét zúdítottátok Zitára. Talán nincsenek jó ruhái vagy iskolai felszerelése, vagy bármije, ami nektek van, talán hiányzik bármi is neki? Mire alapoztátok azt, hogy ők koldusok és csak a terhére lesznek ennek a falunak?

A teremben síri csend lett. Mikor látta Sára, hogy senkinek nincs véleménye, kereste a szemével a sérült fiút, akit Flóri megvert. Nem kellett sokáig keresnie, ott ült a szélső padsorban, gondosan mögé bújva az előtte ülőnek.

– Látom bekötötték a szemed, biztosan fájdalmas. Sajnálom, hogy fájdalmat érzel. Látványos sérülésed lett. De ki látja közületek az én két gyermekem sérülését, amit a lelkükön ejtettetek nap, mint nap? Nem látszik? Nem vérzik? Akkor nincs is? Csúfoljátok őket, hogy cigányok. Hát értelek már Flóri miért szégyelled, hogy cigány származásod van! – fordult Flóri felé – De most se tudok más választ adni fiam, mint amit eddig adtam, ezek miatt itt, sose szégyelld a származásod! Ti nem tudhatjátok, hogy Zitának és Flórinak milyen kemény élete volt, míg a sors ide vezérelte őket hozzátok. Remélem... őszintén, hogy nem kell tovább szenvedniük most meg tőletek. Csak remélni tudom, hogy a látszat ellenére ez egy jó közösség mégis, akik elfogadók és befogadók, akik elítélik azokat, akik azért aláznak a földig bárkit, amiről nem tehet, amiben ártatlan.

Sára megköszönte az óraadó tanárnak a türelmét és kiment az igazgatóval a teremből. Csak kint sóhajtott fel, nem leplezte a csalódását.

– Remélem, megnyugodnak, nagy gondban leszek, ha el kell hagyniuk ezt az iskolát. Nehéz belegondolnom abba, hogy ősztől ide jár Amira is, aki még rosszabb helyzetbe kerülhet a két cigány gyereknél, hisz ő arab származású.

– Odafigyelünk rájuk. Köszönöm, hogy bejött. Egy intő azért be lesz írva a gyereknek, tudjon róla – válaszolt az igazgató búcsúzásnál.

– Megértem – helyeselt Sára.

Erre jártam

 

Zoli sűrűn bement a terepjáróval a tanyára, az arcán mindig ugyanazzal a huncut mosollyal köszönt be a házba.

– Erre jártam, gondoltam benézek!

Oka volt a sűrű látogatásnak, megtetszett neki a városból jött leány, szeretett volna segíteni, hogy könnyebben boldoguljon vidéken. Most is megállt a tanyaház előtt, füttyentett a két kuvasznak mikor a kapuhoz ért. Lajkó és Bice farkcsóválva siettek elébe.

– Hol van a ház népe? – nézett körül az udvaron.

Nem látott semmi mozgást, arra gondolt bizonyára mindenki behúzódott a házba. A kopogtatásra Terka mama nyitott ajtót.

– Mi van Zolikám, nincs tán valami baj? – érdeklődött az öregasszony.

– Nekem nincs... csak a fiatal gazdát féltem, félő, hogy nem fog boldogulni egyedül... maga mit gondol róla néném?

– Sokat akar egyszerre – hagyta rá az igazat az öregasszony. – Látom én, hogy elkapkodja a dolgokat, nem érti még a vidékiek gondolkodását. Itt rá ér nyugodtan átgondolni mit akar elérni, nem hajtja a tatár. Nem az a rohanós élet van itt, mint ahonnan idejött. Mindenbe egyszerre akar belekezdeni... aztán majd semmi se sikerül neki.

– Sok mindent a fejébe vett. Azzal még nem is lenne baj, de nem engedi, hogy segítsek. Pénz nélkül nem lehet semmit elérni ebben a világban, a pályázatról meg hallani se akar. Most hol van?

– Kilovagolt, nem tud egyhelyben ülni. Én meg nem szólok semmibe, pláne nem ijesztgetem. Kemény élet a gazdálkodó élet, jobb, ha lassan jön rá. Hoz neki a természet tapasztalatot bőven. A földeken még eddig minden rendbe van, de mi van, ha ebben az évben is bebolondul az idő, mint tavaly. Vagy ömlik az eső, vagy hetekre rekkenő meleg lesz, kiéget mindent. Tudod jól, tavaly minden kukoricát kivitt az aszály, a sok eső miatt meg a kalászosokat támadta meg a betegség. Legszívesebben eladatnék itt mindent... élnék nyugalomba öregségemre... – sóhajtott fel az öregasszony.

– Ne legyen már ilyen pesszimista néném, maga se gondolta komolyan, amit most mondott, ha felvetné a földjeit a gaz, beleőrülne. Az időjárás, az tényleg megkergült. Nekem diónyi jég verte el a szőlőm tavaly, nem tagadom, én is megsirattam mikor megláttam a pusztítást. Ez az életünk, elesünk és felállunk. Igaza van, nem kell riogatni Sárát, ha megijed hozzá se mer kezdeni a gazdálkodáshoz.

Kisétáltak a tornácról az udvarra, Zoli indulni készült mikor a bekötő út felől meghallották a ló lépteit. Nemsokára feltűnt a lovas is az út kanyarulatában, Zoli mégis úgy döntött megvárja a lány

Sára szeretett egyedül kilovagolni, nem zavarta ilyenkor senki és semmi. Még a telefonját is lenémította, hogy ne ijessze meg a hirtelen zenebona a lovat. Látta, hogy Róza hívogatta egyfolytában, az este küldött e-mailt is olvasta, de nem válaszolt vissza, már nem érdekelte Róza. Külön ágaztak az útjaik, csalódott benne, úgy gondolta, mindenki menjen a maga útján, ne gúnyolódjon, és ne szórakozzon senki rajta, még Róza sem. Ott üldögélnek a városi presszóban és elmélkednek a világ dolgain, megy a süket duma, hogy lehetne másként, mit kéne tenni érte, de ennél a pontnál leragadnak, olyanok, mint az autók, ha durrdefektet kapnak a forgalom közepén, mindenki rohan tovább mellettük, csak ők ülnek tehetetlenül a lepukkant járgányban. Csak az észt tudják osztani, ennyire telik tőlük. Azt meg végkép nem fogja eltűrni, hogy a barátját mocskolják, jobb híján lebuzizzák ismeretlenül. Nagyon sok sértést a fejéhez vágtak az utóbbi időben, és még arról nem is tud, mennyit hordtak össze a háta mögött. Ennyit a barátságról... eljött a városból, már nem szükséges erőltetni ezt a fajta barátságot azokkal, akik még most is csak kritizálni tudnak és sértegetni.

Érezte, hogy rezeg a mobilja újra, önkéntelenül megnézte. Az iskolából hívták. Az igazgató volt a vonalban, Sára azonnal fogadta a hívását.

– Jó lenne, ha bejönne minél hamarabb, a fiú komoly testi sértést követett el, meg kéne beszélnünk, hogyan tovább! – hallotta üdvözlés után az igazgató kérését.

Jó barátok

 

Róza nagyon hamar rájött és megbánta, hogy Sára lelkébe tiport. Sára ugyanis nem csak hogy lecsapta a telefonját, de fel se vette később, hiába hívta minden nap. A barátaival is kitárgyalta egy este, hogy mennyire idióta lett a barátnője, diszkréten elhallgatva, hogy vérig sértette mikor elengedte a gyilkos kritikáját a börtönben ülő Benjáminról. Nagyon meglepődött, hogy nem adtak neki igazat. Még doki se, pedig tőle elvárta volna, hogy mellé álljon.

– Mit gondolsz Róza, mi férfiak olyanok vagyunk, mint egy kőszobor? Hát nagyot tévedtél. Mi is tudunk sírni, jajgatni, kétségbeesni! Tán néha még jobban, mint ti nők. A külső elvárások miatt próbáljuk csak az ellenkezőjét mutatni. Színjáték a nagy arcunk, amit mutatunk a külvilág felé. Kiskorunktól így neveltek a szüleink – „ne sírj, egy kisfiúnak nem illik sírni" – ha elestünk mit kaptunk? – „katonadolog"! – mikor felnőttünk, már elérték nálunk, hogy összeszorított foggal tűrtük a fájdalmat. De ez csak látszat, nagyon is érzékenyek vagyunk és sebezhetőek. Azt mondtad, mikor Sára még itt élt a városban kiengedték hozzá a börtönből egy alkalommal az emberünket és eltölthettek együtt egy napot? Na, erőltesd meg magad, ha egyáltalán képes vagy rá, és képzeld el, milyen kegyetlenül bánik a sors a pasival, akit te most annyira alázol. Mozdulni se tud a sittről, csak egy lehetősége van, lehet kétségbeesni, hülyeségeket kitalálni, depressziózgatni. Igen, a drága barátnőd a hunyó az egészben. A nőkre jellemzően túlforogta az egész sztorit!

– Miről beszélsz? – nézett Róza értetlenül Zalánra.

– Nekem is volt egyéjszakás románcom Sárával... igaz részeg voltam. De szabad emberként döntöttünk másnap, hogy csak annyi volt. Ha biztatott volna Sára, hogy jó vagyok nála, mint ahogy biztatja most ezt a pasit, nem tudna levakarni magáról. Ez a különbség egy szabad és egy rabosított férfi közt. Remélem érted, amiről beszélek? Itt csak Sárának van szabad mozgása, de ő ledekkolt vidéken, beleölte magát az újrakezdésbe. Ne érts félre, tisztelem azért, amit csinál, de az élet nem csak erről szól. Ha nem szereti senki az embert, szart ér az egész újrakezdés, bármilyen nagyot tudunk alakítani általa. Végül is mindent egy ok miatt csinálunk, és az a hajtó motivációnk, hogy valaki elismerését meg akarjuk szerezni. Döntenie kellene nagyon gyorsan, mennyit ér neki ez a kapcsolat.

– Nem értem, hogyan sétált ebbe a kilátástalan kapcsolatba. Szerintem teljesen elvesztette a realitását – fortyogott tovább Róza, mintha semmi nem ért volna el hozzá abból, amit a doki mondott.

– Ahhoz, hogy ítélkezni tudj valaki fölött, meg kéne ismerned, hogy ki az illető valójában. Ha nélküle ítélkezel, felszínes és pontatlan a véleményed, amit megalkotsz róla. Nézz rám, itt vagyok egy aránylag jó szerelésben, hogy tetszem? A legvadítóbb After shav-ét használom, okos telefonom van, autóm, lakásom, jó dumám, egzisztenciám, mégse jöttem be Sárának. Akkor most mi számít szerinted? A nagy büdöst számít csak a külsőség, láthatod. Lényeges a megjelenés persze, a bőröd, a hajad, a nézésed, a testfelépítésed bizonyára. De a legfontosabb a kisugárzásod, csak ebben van valami titok, mert a továbbiakban megfoghatatlan, miért szeret meg valaki pont téged, vagy te miért szeretsz meg valakit. Ebben a pasiban van valami plusz, én úgy gondolom, ami Sárát rabul ejtette. El kell fogadnod Róza, inkább segíteni kéne rajtuk.

– Na, de okos vagy már megint, mármint mi segítsünk! Ugyan, hogy képzeled?

– Mondjuk te külön is, és mi is...

– Bővebben, mert kezdem elveszíteni a fonalat – méltatlankodott Róza.

– Én tudom, hogy mit tudnánk közösen segíteni – kapcsolódott a vitába Zsolt. – Le kéne mennünk, segíteni egy két hét végén. Kis meló egy kis víkenddel összekötve... végül is hívott bennünket. Emlékeztek?

– Jó ötlet, én is szeretném a gyerkőcöket megismerni. Jól összeszedte őket, arab, cigány, magyar. Hihetetlen ez a csajszi! – helyeselt mosolyogva Kátya.

– Engem nem szívesen lát bizonyára. Kicsit összegubancolódott a barátságunk... – mondta keserűen Zalán.

– De ósdi felfogású vagy hallod, jólesett mindkettőtöknek, nem bánt ő egy szóval se, csak te hagyd abba a cikizést nála! – szólt Róza indulatosan dokira – Na, és én? Mit tudok segíteni szerintetek?

– Van kéglid. Nehogy én mondjam már meg. Vedd rá, hogy emelje ki a popóját a szekérderékból, minden hónapban egyszer, és hozza a pasi gyerekeit is, mert azok is hozzá tartoznak a meséhez. Talán elébe tud menni, hogy ne csavarodjon be az emberünk, mire kiengedik a sittről – jött azonnal Zsolttól a legészszerűbb tanács.

– Benne vagyok én is – lelkesedett Anna. – Sűrűn beszélgetünk telefonon, szerintem itt az ideje, hogy megmutassuk, hogy a barátság megmaradt, hiába van távol tőlünk. Én is észrevettem, hogy bizonytalanná vált velünk kapcsolatban. Akkor megbeszéltük?

– Meg, csak van egy kis bibi... nem veszi fel a telefont, ha hívom... – vallotta be Róza.

– Írj neki egy sms-t. Azt csak elolvassa.

Róza mikor hazaért, bepötyögött két sort a telefonjába:

„Sára!

Remélem, elolvasod és már nem haragszol rám. Nagyon fontos, hogy beszéljünk Benjáminról és a lányairól. Kérlek, hívjál fel, életbevágóan fontos, amit el akarok mondani.

Róza."

Az öreg kertész

 

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Negyvenhatos körömcipő

 Igazad van Zalán, minden, ami jól működött eddig, divatjamúlttá válik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gergő – Hja, az oroszok, akik ugye le vannak tőlünk maradva, pont most hoztak még a pápa szerint is egy maradi törvényt, hogy büntetik a buzikat, ha az utcán csókolóznak, és nem engedik a felvonulásaikat sem. Tökre nem diszkriminációból, egyszerűen védik a normális biológiai egyensúlyt. Szerintük mindenkinek magánügye, hova dugja be, de az utca nem erre való, hogy szőrös seggű buzik smároljanak az ártatlan lelkű gyerekek előtt. Ezzel ellentétben mi van tőlünk kicsit nyugatabbra? Nagy csinnadratta közepette felavatták az első maszturbáló fülkéket New York egyik utcájában. Állítólag olyan sikerrel, hogy átveszik az ötletet a többi országból is, London is szemezget vele. Na, sorban áll a sok ember előtte. Ki kell engedni a gőzt séta közben. Nem igaz? Ez a végletekig elfajult libsi világszemlélet, mert indoklás is van öregem, szerintük kevesebb lesz a nyílt utcán fajtalankodók száma. Én nem hiszem el, szerintem, aki nem normális örökre az is marad. Ez a korszak trendivé tette a buziságot.

– Ne őrjíts meg, mi van benne, ami annyira vonzó? – hitetlenkedett Róza

– Egy laptop és egy szék. Elég a fantázia megmozgatásához. Képzeld el, nemsokára itt is lesz a főutcán egy. Ott állnak előtte a köcsögök, várják, hogy menjen már el, aki bent van. Te meg sétáltatod mellette a csöpp rózsaszínajkú gyermeked, aki majd selypítve megkérdezi tőled – Mit csijál a bácsi odabent? Tejefonál? – te meg nyugodtan válaszolsz – Nem kicsim maszturbál.

Idióta röhögésbe kezdtek a többiek, közben mutogattak egymásra.

– Hagyjátok már őket élni, van olyan akiben tényleg génhiba van, de a legtöbb a kor áldozata. Felborult hormonháztartást okoz ez a sok műanyag kaja meg a környezetszennyezés – próbált enyhíteni orvosként Zalán.

– Meg akarsz lepődni? Nincs semmilyen génhiba. Maga a kor termeli egyre jobban ki a szélsőségességet. Profit ez is, új hóbort, új trendi. Van mit eladni. Például jöhet a negyvenhatos körömcipőgyártás. Átestünk a ló másik oldalára. Ez a gender lobbi agyrém.

–Jó ez barátom – nevetett Zsolt – mondjuk, holnaptól azt állítom, hogy én egy japán gésa vagyok. Kénytelen vagy elfogadni, mert nem gázolhatsz az ártatlan lelkembe. De félre a tréfával, már Freud is megmondta a kiferdült szexualitás kisgyermekkori traumák következménye. Valamit nagyon elrontanak a felnőttek a gyerek körül, lehet a félelem, bűntudat az oka a másságnak.

– Hogyan jövök én ide, elmagyaráznád? – kérdezte mérgesen Sára, és eltolta magáról Zalán kutakodó kezét.

– Bocsánat, hogy elkavarodtam, de egyszerűen úgy, hogy választhatott volna az ürge sok motivációból bent a sitten. Mondjuk, helyi anyagból. Nem akarlak megsérteni, de kint is nagy a kísértés, de bent pengeélen van mindennap, hogy ő is buzi legyen. De a barátunk fajfenntartó harcos még ez idáig, úgy néz ki. Kérdés, hogy meddig? A bezártság kihozhatja belőle is az állati ösztönöket. Akkor vége a romantikus beállítottságnak, utána úgy kiég szegény, mint a kátrányos hordó. Szóval a jövőre nézve nem biztató kilátásai vannak. Meddig lesz bent?

Határok

 

Kimondottan jó hangulatban találta a barátait  amikor megérkezett a kávézóba. Ahogy észrevették, egyik se tudott féket tenni a szájára.

– Na, nézzétek csak, ki tiszteli meg köreinket? A vidéki tanyagazdaság tündére!

– Hogymint Sára? Jut eszembe, van e talajvíz a pusztán?

– Hogy süllyedtél le hozzánk? Már azt hittük dobod a haverokat? – vitt neki egy széket Zsolt.

– Mondta Róza, hogy félig már bevonultál a börtönbe – viccelődött Zalán, ami miatt Sára mérgesen rávillantotta a tekintetét Rózára, mert hirtelen  lett egy érzése, hogy az utóbbi perceket az ő magánéletének boncolgatásával töltötték, míg iszogattak.

– Csak sorba, és csak egy kérdést kérek. És ha akarok, akkor talán válaszolok! – ült le durcásan, és már meg is bánta, hogy olyan gyorsan elfogadta a meghívást.

– Jól van, örülünk, hogy jöttél, de miért autóval? Ünneplünk biztosan tudtad –, méltatlankodott tovább Zalán. – Akkor nézd csak, hogyan kell ezt csinálni, na ezért jöttem gyalogosan ma.

Öntött újra a poharakba a magával hozott házi pálinkából.

– Bocs, hogy nem mondtam, hogy buli van – hajolt hozzá Róza. – Akkor még úgyse jössz le hozzánk. Na, mi van? Mondj már valamit.

– Majd később, mégiscsak nagyon személyes... később, inkább négyszemközt...

– Nagy tévedésben vagy barátnőm, mint itt mindenki, például én is szívrepesve várom a sztoridat – mosolygott Zalán. – El ne rontsd a szülinapom. Mellékesen tudod hány éves lettem? Nem. Honnan is tudnád? Harmincöt. Erről van szó. És nincs olyan mázlim, mint annak az alaknak bent a börtönben, hogy belém zúg egy olyan jó nő, mint te. Na, mesélj, hátha nem jött össze a románc köztetek, akkor még nekem is maradt talán egy kis esélyem.

Sára kényszeredetten mosolygott, tényleg nem akart kitárulkozni előttük, de egyik sem állt le, az ital miatt egyre szabadabban beszéltek, soha nem látta még őket ilyennek. Különösen Zalán vette célba, folyton hozzá beszélt, aztán mellé is ült az asztalnál. Sára kezdett feszengeni, mert a doki bizalmasan átölelte közben.

– Tudod Sára, mi a jó ebben a szar életben? Hogy minden fordítva működik, mint ahogy kellene. Például itt vagy te momentán. Nem normálisan a börtönbe járkálsz, hogy pasit fogj magadnak. Észre se veszed, hogy mennyivel könnyebb lenne a környezetedben keresgélni. Becsülöm a fazont, hogy ráhajt egy szép nőre még akkor is, ha sittes, nem erről van szó. De akkor is minden fordítva működik, elkeserítő nem gondolod? Hogy én miért gondolkodom erről így, kérdezd csak meg, szívesen válaszolok és halál komoly, amit mondani fogok. 

Nem várta meg, hogy egyáltalán érdekli e Sárát, folytatta, amibe belekezdett. 

– Szóval per pillanat, ott tartunk, hogy kihaltak a szabályrendszerek. Kimondottan jó erkölcsi gátak voltak régebben, rend, valamiféle fegyelem. 

– Ne kezd már megint, nem azt mondtad, hogy születésnapi buli van? – méltatlankodott Sára.

– De igen, de mivel én vagyok az ünnepelt, azt hiszem megengedhető, hogy elmondjam a véleményem. A legegyszerűbb alakzatból indulok ki, itt van például a fajfenntartás, annak is voltak, és kéne, hogy legyenek továbbra is szabályai. Kell ugye hozzá egy férfi és egy nő – közben mégközelebb húzódott Sárához. – Itt vagyok, érzed, mint férfi... ez lenne a normális, de már ez is a múlté, ne értsd félre, én férfi vagyok – vigyorgott bárgyún Zalán, is közel hajolva Sárához a fülébe suttogott: – Meg tudlak győzni róla. Akarod?

Sára eltolta magától a dokit.

– Részeg vagy!

– Lehet. Szóval, hol hagytam abba, ja igen, ott tartottam, hogy eltűnik lassan a nő és a férfi közt lévő biológiai különbség. A férfi úgy öltözik, mint egy kakadu, csipkés alsóban feszít, a nők meghatározóbbakká, erősebbé váltak. Buzik és leszbikusok nevelik a lombikbébiként fogant gyermekeiket, akik mikor nőnek felfelé, nem látnak maguk körül mást, csak az elkorcsosult világot, amiben már soha nem tudnak eligazodni, mert nem találják meg benne az arányokat, hol az eleje, hol a vége és hol a közepe.

Ez a szó, hogy szeretlek

-- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is

Korbácsütés a lelken

 

A műterembe ment, gondolkodni akart. A tanár nyitott rá.

- A meghívás él még? - kérdezte barátságosan mikor belépett a helyiségbe. 

Nem örült a látogatásnak, pont azért ment oda, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Még a találkozás hatása alatt volt és a kételyek még jobban gyötörték, mint bármikor azelőtt. A plátói érzés csak érzés volt addig, amit vagy eldobott magától, ha dühös volt, vagy álomba ringatta magát vele, ha végkép alámerült a szeret hiányába és a gyilkos magányába. De most minden megváltozott, mióta átölelte Sárát. Hátranézett a belépőre.

- Persze, hogy él.

- Remélem minden rendben fiam, nem vagy nagyon feldobva.

- Minden rendben. És úgy működnek a dolgok, ahogy elmondta. Köszönöm.

- Annyi mindent mondtam már, mi is az? Emlékeztess! - közben nézegette a készülő festményeket, grafikákat.

- Amikor arról beszélt, hogy egy érintés mindent elárul.

- És? - nézett rá kíváncsian a tanár - Folytasd!

- Nem csak ő árulta el magát, én is elárultam magam. De nem biztos, hogy ennek így kellett volna megtörténnie. Nem azért mondom, hogy nem örülök annak, amit ma megtapasztaltam... csak én itt maradtam, ő meg elment, kisétált a kapun, nem fogom látni jó darabig megint. A távolság miatt bele fogok őrülni abba, ami ezután jön.

- Szenvedj. Nem probléma, legalább még jobban dolgozol az ecsettel. Ezek itt tényleg nagyon jók, nem hazudott szobrász, nagyon tehetséges vagy. A lányaid jól vannak?

- Igen. Ők boldogok. Teljes az összhang köztük.

- Az a fontos, meg az is, hogy nem vakon reménykedsz ezután, ha jól értettem. Bizony jó lenne innen hamar kikerülni, értem én miről beszélsz. De még így is jobb, ha tudod, hogy van, aki szeretettel gondol rád odakintről. Sokat segít rajtad, majd meglátod.

- Egy darabig biztos jó érzés lesz, később inkább szenvedést fog okozni, a félelem, ami biztos eluralkodik rajtam, hogy egy perc alatt elveszíthetem, de szenvedni fogok egyszerűen a hiánya miatt... akkor mire jó ez az egész?

A tanár látta, hogy nem teljesen sikerült vigaszt nyújtania a barátjának, odahúzta Benjámin mellé a szobrász székét.

- Figyelj, nem kell beleőrülni, ha tényleg alakulnak köztetek a dolgok. Ha jó gyerek vagy idebent, kaphatsz kimenőt a városba, tudsz vele találkozni a szabad életben is. De ahhoz az kell, hogy ne játszd el senki bizalmát. Érted ugye?

Még jó ideig beszélgettek, majd a tanár indulni készült.

- Gyere te is, vacsoraidő lesz nemsokára - szólt Benjáminra. 

- Rendben, egy pár perc és én is megyek - megvárta, míg kimegy a barátja, elővette a zsebéből a telefonját. Hallani akarta újra Sára hangját. Nem tudta miben bízott, talán abban, hogy mond valamit, amitől felébred a kómából, amibe most teljesen elmerült. Maga elé tette az asztalra a telefont. Várakozott, tépelődött. A karjaiban az egész testében még ott volt a lány érintésének varázsa, átélte újból és újból. Hihetetlen az egész, hogy vele ez megtörtént, ilyen nincs, csak a mesében. Talán játszik vele a sors, elvett tőle mindent, aztán meggondolta magát, elkezdte kárpótolni a veszteségek miatt. Vagy ez is a szenvedésének része, egyfajta lelki kín, amit még rámért. Soha be nem teljesedő szerelem, korbácsütések a lelkén, míg bele nem őrül végérvényesen? Reszketett a keze mikor felhívta Sárát. 

Megállt az idő

-- Na, ugye! - tapsolt Zsuzska - Mondtam én, hogy nem nehéz barátkozni, most már kéész...!

Csak azt nem értette miért süketült meg mindkettő olyan hirtelen, mert észrevette, semmit nem jut el hozzájuk.

Összebújva, szótlanul álltak, minden érintéstől megremegve, úgy érezték megállt az idő körülöttük, csak a szívük dobbanása hallatszott egyszerre a néma csendben. Sára viszonozta az ölelést. Benjamin maga felé fordította és nézte kis ideig Sára sápadt arcát, nézte a szép ívű ajkait, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, először lágyan, majd vadul csókolni kezdte. Rátapadt, mint a pióca a gazdatestre, hogy kiszívjon minden erőt és érzést belőle, hogy belőle élhessen tovább. Kétségbeesetten csókolta, az érzelmei a tetőfokon lángoltak, hullámzott benne minden ki nem mondott szó, üvöltött benne a félelem, mert tudta, hogy most is csak pillanatokban él, amik mint a buborékok szétpattannak és kilökik magukból, ki a gyűlölt valóságba, és örökre szertefoszlik ez a földöntúli gyönyör amit átél. Sára el fog menni és a hiánya majd az őrületbe kergeti. Mellére vonta Sára fejét, arcát a hajába rejtette, hogy ne lássa a könnyeit.

- Lejárt az idő művész úr! - szólt be a börtönőr az ajtón - Jöjjön!

Benjamin, mint aki álomból ébredt, elengedte Sárát, lehajolt a lányaihoz elköszönni, majd még egyszer magához húzta és megölelte Sárát, közben a szemébe nézett, már nem érdekelte, hogy meglátta a könnyes arcát, megfordult és kiment az ajtón. Ment a folyosón végig, nem nézett hátra, pedig tudta, hogy ott áll a három nő az ajtóban, akikről már biztosan tudta, értük csakis értük életben kell maradnia. Ott állnak és várják, hogy visszaforduljon és integessen nekik búcsúzóul. De képtelen volt rá, félt, ha megfordul, eltűnnek onnan, mint egy álomkép. Képtelen volt még feldolgozni, amit tapasztalt, hogy Sára szemében vágyat és szerelmet látott. Úgy gondolta csak a képzelete játszott vele, mert annyira vágyott rá. De az érzés nem múlt el, egyre erősebbé vált benne mert hinni akarta, hogy Sára hozzá tartozik.

Érintés

Mi a baj, Zsuzska? - érdeklődött a szokatlan némaság miatt Benjámin.

- Áh, semmi, csak azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy félreértésben vagytok Angyallal.

Sára ijedten nézett Zsuzska felé, nem tudta elképzelni sem, hogy mire készül a kislány. Ismerte már, tudta, hogy hatalmas színész, általában mindig elérte, ha valamit a fejébe vett.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz? Hát tudod, hogy mit mondok, mikor Angyal Rózánál volt nem a barátjánál. Angyalnak lehetnél te a barátja. Csak mindig elrontod a barátkozást.

Benjámin átnézett Sárára, de nem lett okosabb tőle. Sára úgy tett mintha semmi fontos nem lenne abban, amiről Zsuzska beszél. Zsuzska is figyelt, egyszer egyikre, egyszer a másikra. Aztán döntött.

- Talán az a baj, hogy nem mutatkoztatok be egymásnak rendesen és nem is köszöntetek egymásnak.

- Én köszöntem, ne mondj ilyet - hárított a férfi.

- Tudod apu, játszásiból kezdhetnétek újból. Nem nehéz, majd én segítek.

- Mire gondolsz?

- Menj ki és gyere be még egyszer.

- Lehet, nem engednek vissza.

- Akkor ne menj ki, csak csinálj úgy.

Benjamin nem szívesen játszott, de nem akarta elrontani ezt a szép napot a gyerekeinél. Az már eljutott hozzá mit akar Zsuzska mindenáron. Persze, azt akarja, hogy ők is legyenek jó barátok. Mármint Sára és ő. - Jól van, majd lesz valami - gondolta, csak ne legyen hangulatromboló. Míg az ajtóhoz sétált villant át a fején, a lényeg. - Sárának nincs barátja - talán ezt akarja Zsuzska a tudatára hozni. A gondolattól átjárta újra a testét ugyanaz a visszafojtott remegés, amit próbált elpalástolni, pedig szenvedett tőle, hogy titkolnia kell. Szenvedett, mert ott lehetett egyedül Sárával, és mégis olyan távolság volt köztük, nem érinthette, nem ölelhette meg. Nem mondhatta meg neki mennyire vágyott erre a percre, hogy láthassa. De most átjárta egy kicsi fénysugár a lelkét, mert ismerte a lányát, valamit helyre akar ösztönösen hozni, tudta, hogy hinnie kell neki.

- Jól van, itt vagyok. Most mi legyen? - szólt Zsuzskának mikor az ajtóhoz lépett.

Zsuzska odarobogott Sárához - Ha szólok, Angyal gyere köszönni apukámnak. Jó? - Sára bólintott, tudta, hogy le kell játszani a műsort, ez elől már nem lehet kibújnia.

- Szia, apu! - kezdte a kislány a játékot, intett Mónikának, hogy ő is álljon sorba a pusziért újra.

- Na, gyere már Angyal, mert elkésed a bemutatkozást! - hívta Sárát topogva, mert az még csak ülve nézte a jelenetet. A hívó szóra tétován felállt és odasétált.

Na, mondj valamit apu! - követelte erélyesen Zsuzska. 

- Üdvözlöm Sára... - 

- Én is üdvözlöm... - válaszolt Sára és zavarában betartotta a hivatali protokollt, kézfogásra nyújtotta a kezét. Nem kellett volna. Rájött, de már későn. Amikor a kezük összeért, mintha egy rejtett energia szabadult volna fel bennük, ami mindkettőjüket megremegtette. Álltak egymással szemben és fogták egymás kezét, ez az áldásos energia meg jött ment köztük, átsugárzott Sárába majd visszatért Benjáminba. Benjámin hosszan belefeledkezett a furcsa szempárba, ami úgy élt az emlékezetében, mint egy tengerszem, középen mélykék, körbe zöldes, mintha oázis közt lenne a kék víztükör.

- Jól van apu, minden rendben! - hallották Zsuzska hangját, aki ott topogott körülöttük - Már csak puszit kell adni és kéész...!

Ha a lánya kéri, azt muszáj teljesíteni, nehogy sírás legyen belőle - gondolta és elengedte Sára kezét, de csak azért, hogy átölelje és magához húzza. Végre közel érezte magához, annyira várta ezt a pillanatot. Simogatta és közben puszikat adott sorban, sokat, hisz megkérte a lánya.

Ne sírj apu!

 

Lapozgatott, de nem látott semmit abból, hogy mi van az újság lapjain, befelé figyelt önmagába, tépelődött. Rózának igaza volt, ez a pasi csak kihasználja, most is, még csak azt se veszi észre, hogy ott van, csak gügyög a gyerekeivel. Kihasználja, felhasználja az önös céljaira. Milyen jó neki, hogy talált egy hibbant tyúkot, aki most ott szobrozik egy börtönben, ahelyett, hogy a barátaival kavarna valahol? Mégis az a jó, hogy odament, erre várt, hogy lássa végre milyen a pasas. Már tudja, nem jelent számára semmit, delete, egy szürke, sunyi alak. Ez volt az első és az utolsó, hogy elment. Nincs több hetyegés, telefonba sem. A sírás környékezte, annyira megalázónak érezte a helyzetét. Dühös volt, hogy engedte magát eddig eljutni. Az önsajnálatba merülve falat húzott maga köré, gőgösen hátra simította a homlokába hulló hajfürtjeit. Nem figyelte, ezért nem is értelmezte, miről beszélgetnek a szoba másik végében, pedig egyfolytában csak róla beszéltek mindhárman, hisz az élménybeszámolók, bármiről esett szó, hozzá kötődtek ezer szállal. Nem láthatta a férfi szomorú pillantásait sem, amiket sűrűn felé küldözgetett, de mind reménytelenül a földre zuhant, mint a törött szárnyú madarak, mikor elérték elutasítást sugárzó alakját.

Lassan megnyugodott, már nem volt olyan merev a testtartása, nem kellett blokkolni a remegését sem, ami átjárta és kifelé árulkodóan közvetítette a belső érzelmi viharát... kezdett újra önmaga lenni. Visszatette a folyóiratot a táskájába, révetegen felnézett a rácsos ablakra. Arra gondolt, ha ő így bezárva élne, önakaratán kívül, milyen is lenne az élete? Aztán oldalra nézett, nézte Zsuzskát, ahogy ott billeg az apukája előtt, egyik keze csípőre téve a másikkal megállás nélkül hadonászva magyaráz valamit. Látta Mónikát, ahogy ott ül a férfi mellett, hozzábújva, fülig érő szájjal nézi a produkciót. Benjáminra, nem mert ránézni, félt a férfi szemeitől, amikből képtelen volt bármit is kiolvasni, mert kiismerhetetlenül változott bennük a fény.

Benjámin halkan beszélt, mintha nem akarna zavarni senkit.

- Miért hívod angyalnak Sárát? - kérdezte a kisebbik lányát.

- Mert az. Amikor elindultunk, hogy megkeresünk benneteket... jól van hát nem találtunk meg. Akkor eltévedtünk. Igaz Mónika? Nagyon elfáradtunk és éhesek is voltunk. De egy olyan gonosz helyre értünk... olyan nagyon gonoszra, ahol sok fa volt és csomó csúnya ember. Meg sötétség... és már nagyon sírtunk... meg féltünk.

- Igaz, nagyon félelmetes volt. De Zsuzska nem tehet róla, csak én, hogy eltévedtünk - mondta komoly ábrázattal Mónika. - Láttalak a tévébe apu, csak azért mentünk el.

Benjámint körbe ölelte a szomorúság, hogy ő az oka mindennek, ami történik most a gyerekeivel. Jóformán semmit sem tud a hányatott életükről mióta a börtönben van.

- Na, akkor elmondom, hogy mikor jött értünk Angyal, jó apu? - toporzékolt türelmetlenül Zsuzska.

- Igen, hallgatlak - válaszolt Benjámin.

- Az úgy történt, hogy egyszer csak odajöttek ahhoz a padhoz, ahol mi nagyon fáztunk a csúnya bácsik. Körbeálltak bennünket és nevettek. De azt nem tudom... miért nevettek.

- Az egyik fogdosott is, azért is sírtunk, emlékszel? - javította ki Mónika Zsuzskát.

- Igen, meg azt mondta az egyik, jön értünk valaki, aki sok pénzt ad értünk, de nem tudtak eladni mert a sötétből gyorsan előjött Angyal, nagyon mérges volt és kiabált velük, el akarta őket zavarni. Nem félt tőlük, csak jött értünk egyenesen.

- Én elszaladtam, mert volt ott egy másik néni és integetett, hogy fussak. Sára is akart Zsuzskával futni, de őket felbuktatták. Angyalt és Zsuzskát - toldotta meg Mónika a történetet.

- Mikor elestünk, Angyal azt súgta a fülembe, hogy fussak egyedül, de én nagyon féltem... - folytatta Zsuzska. - Akkor odanéztem Mónikához, és láttam, hogy ott áll anya is mellette, integetett, hogy induljak... tudod anya is angyal már egy ideje. Odaszaladtam hozzájuk. Hallottam, míg futottam, hogy azt mondták a bácsik, hogy el kell engedni az Angyalt, mert ő egy angyal.

Benjamin elképedve hallgatta a kicsi lányát. Mónika észrevette, hogy hitetlenkedik az apjuk, ezért megerősítette Zsuzska történetét.

- Igazat mond apu. Azt mondta az egyik, hogy hagyni kell elfutni az angyalt.

Benjámin rájött milyen sok mindenben tévedett Sárával kapcsolatban, szemében előtolakodott egy könnycsepp, de nem merte letörölni. Ott hintázott a szeme sarkában egy szempillán, míg Zsuzska éles szeme fel nem fedezte.

- Ne sírj apu, már soha többé nem szökünk el. Igaz Mónika? - hirtelen sarkon fordult és odaszaladt Sárához, felkúszott az ölébe és kétoldalt megpuszilta, jó hangosan, cuppanósan.

- Látod apu, azért annyira nem angyal, meglehet puszilni is - aztán fontoskodón visszament az apukájához és csendben álldogált.