A falugazdász

ló

A falugazdász megörült a hírnek, ment a tanyára hűségesen, míg el nem készült a pályázat anyaga.

– A leadás időpontja után el lehet kezdeni az építési anyagok beszerzését. Minden ide szállított áru csak hivatalos számlával érkezhet pontos névre-címre kiállítva, ez nagyon fontos, hogy a megítélt pénzhez hozzá jussunk – figyelmeztette Sárát mikor összecsukta a dossziét a kész tervekkel.

Szeretett Sára közelében lenni, mert hiába városból pottyant közéjük, a lány természetes modora folyton lenyűgözte, mindent olyan bájjal hordott, még a sáros gumicsizmát is, amivel bejárták a leendő kertészet területeit, ahová elképzelték a gyümölcsöst a zöldségtermesztést.

Sára is megkedvelte a férfit, leginkább a közvetlen udvarias modorát, kimondottan örült annak, hogy érezhette mindennap azt a jó érzést, hogy számíthat rá. Soha életében nem szorult ennyire segítségre, hisz csak derengett előtte a távlati jövő, mindegy miről volt szó, állattartásról, kertészetről, háztartás-vezetésről, vagy gyermeknevelésről. Bizonytalan volt minden téren, de erőszakosan eltitkolta a környezete előtt. Próbált mindent csípőből, ráérzésből megoldani. A pályázat rákényszerítette, hogy komolyabban elmélyüljön a gazdálkodás buktatóiban. Teljesen lefoglalta ezután minden szabadidejét a tanulás, a tervezés.

Végig járta Zolival a kiszemelt területet. Zoli vitatkozott folyton Sárával, egyik alkalommal felé fordult és szótlanul nézte egy darabig. Sára nem jött zavarba, állta a tekintetét.

– Mi a baj, miért néz rám így, min gondolkodik Zoli?

– … Csak nézem magát.

– És?

– És megállapítottam, hogy nagyon helyes hölgy. Ha nem lenne senkije, nem gondolkodnék sokat…

Sára felnevetett – Nem biztos, hogy jól járna velem Zoli. Tudja, nagyon csökönyös vagyok és nehéz természetű.

– Hát… valahogy elviselnék már egy igazi társat magam mellett – mondta halkan a férfi, de azonnal másfelé terelte a szót. Belülről izzott csak a megtépázott férfi büszkesége, mert arra gondolt, hogy nem tud egy igazi kapcsolatot összehozni magának. Tudta, hogy nem ronthatja el Sárával való barátságát azzal, hogy felelőtlenül közeledik felé. Ezen a napon túl sokat elkalandozott a gondolata. Sétáltak visszafelé a tanyaházba.

Sára ott ment mellette, többször megérintette, hogy figyeljen jobban.

Zoli olyankor kis időre visszatért a valóságba, válaszolt és kérdezett, de végig hatása alatt maradt egy furcsa érzésnek, aminek a nevét még nem fogalmazta meg igazán, pedig csak egy követelődző hiányérzet volt, ami intenzíven hatalmába kerítette a lelkét.

– Mi a baj? – kérdezte meg újból Sára, mert észrevette milyen szétszórt, semmit érő válaszokat kap.

– Örülök, hogy itt van a közelemben, örülök a barátságunknak, kár, hogy itt ezen a ponton túl nincs lehetőségem többre, hát csak ezen gondolkodtam – aztán megállt és nevetve megkérdezte – Nincs egy ikertestvére valahol? Elvenném feleségül

Sára először zavarba jött, aztán kimondta amire régen is gondolt.

– De van. Van egy nagyon okos, nagyon csinos szingli barátnőm, olyan nekem, mintha a testvérem lenne. Azt hiszem, hamarosan meg is látogat, akkor megismerheti.

– Jól van, majd megnézem magamnak – csillant meg egy huncut fény Zoli szemében.

A saját életem

 

A napok kergették egymást, Sára úgy érezte a tavasz olyan sebesen átrobogott felettük, hogy még arra sem volt ideje, hogy kalapot emeljen köszönésképpen.

Bosszantotta a márciusi havazást felváltó bőséges égi áldás is, ami napokon keresztül öntözte a földeket. Mikor kiragyogott a nap a szürke felhők mögül, erőtlen sugara nem tudta eltüntetni azonnal a földeken álló talajvizet. Terka mama egész nap sopánkodott a rossz előjeleket látva.

– Ezt az évet is késéssel kezdjük, mint a tavalyit, nem olyan már semmi, mint rég volt – mondogatta folyton. Egy nap odahívta magához Sárát és tudálékosan megkérdezte.

– Aztán mennyit számoltál a kerítésre?

– Nagyon sokba kerül. Nincs értelme silányt építeni, az hamar tönkre megy – válaszolt semmit sem sejtve Sára.

– Mégis mennyi?

– Legalább kétmillió.

– Mennyibe kerülnek a facsemeték?

– Azt se adják ingyen, darabja közel kétezer forint.

– Számolj! – szólította fel erélyesen az öregasszony.

– Ha a nagy kertészetben gondolkodom, akkor nyolcszázezer… négyszáz csemete… plusz a talaj előkészítés, gödrözés.

– Jól van. A kerítést most tavasszal elkezdheted. A csemeték csak ősszel jöhetnek. Beszéltem Zolival, mégis ugorj bele abba a pályázatba, ne járkájon hiába mindennap az a szegény ember. Ezt most én kérem tőled!

– Nem akarok, nem kérhetsz tőlem ilyen felelőtlenséget! – fordult el tőle durcásan Sára – Értsd meg, nem veszek fel hitelt, soha az életben.

– Nem lesz az önrészed hitelből. Megelőlegezem neked. Ki tudja, mikor romlik teljesen le a pénz értéke, nem őrzöm a bankban. Jóformán ingyen van bent, nincs rajta csak nevetséges kamat. Na, hívjad Zolit, ha még belefér az időbe, adja be a kertészetre a pályázatot!

Sára a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni, átölelte az idős asszonyt, megköszönte a segítséget.

– Visszaadok mindent… bízzál bennem.

– Figyelj oda mindenre, ne ezen törd a fejed. Később úgyis a tiéd lett volna, mit nézzem most a kínlódásodat – felelte zavartan az öregasszony, de nagyon tetszett neki a keresztlánya határtalan öröme.

Húzzunk ki külföldre

Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mint rkell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!