Katerina Forest: Hamis Karácsony

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem

már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,

s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,

mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.

Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs

bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom

rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon

gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.

Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és

benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol

millió ember mormol egy imát, és csókolva

hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről

az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító

kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves

nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.

Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó szomorúságot.

Katerina Forest: A Jó és a Gonosz

Kint a hulló falevelek közt a hajnali harmat szél

hátán szitál, az éjszakai sötét már elkullogott,

gyötrő álmaim után félig ébren nézem, hogy

dereng kint a fény...  még álmodni akarok.

Lassan elmerül végre tudatom, foszlik a valóság,

ami elől menekül lelkem, tűnik e torz világ.

Édeni kertekben járok újra, türkizkék ég alatt,

a fákról vállamra hulló virágszirmokkal járom

utam, talpam alatt selymes fű csillan, ezernyi nesz

zsong fülemben,  madárdal kórusa kísér. Harmónia.

 Én itt élek ezen a Földön, ide tartozom, a fény öleli

lelkem, megnyugtat, ringat, elaltat. Ígér, hogy higgyek,

soha nem lesz vége e csodás látomásnak.

De érzem, egyre érzem, hogy jön, ármánykodik

felém egy idegen, ruhája sötét, arcán gonosz

mosoly, törtet, és ahogy jön felém körülötte

haldoklik a szép, hozzám ér és rám teríti bűzös

leheletét. Mellém lép, és mi ketten összeolvadunk.

Bennem lesz hirtelen a Gonosz és a Jó.

Tudom, hogy döntenem kell, ki is vagyok?

Ki erősebb bennem, a hit a jóság a becsület,

vagy pusztításra születtem, arra, hogy gaztetteim

itt ezen a gyönyörű Földön véghezvigyem?

Ott állok fent a magasságban, nézek le

és látom a bűzlő, rothadó világot, jajszók

és sikolyok tépik a csendet, virágok égnek

a tüzes mezőkön, évezredes templomok

tornyi dőlnek a porba, keresztek törnek.

Valami hatalmas erő jön, ami szétfeszít,

megszabadít, a Gonosz belőlem elmenekül.

Már ott állok tisztán, könnyűn...  hangom

messzire viszi a szél, és mondom a próféciát:

– Állj mögém, nézz! ... végre láss!

mert elpusztul ez a gyönyörű világ.

Mi ide születtünk, a Föld az anyánk,

 a szeretetünk ereje az, ami vigyázni tud rá.