Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: macchia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: macchia. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. február 1., szerda

CAPO D' ORTURA /ahol összeér az ég a hegy és a tenger/

 


Az autót megint egy parkolóban hagyták. Gyalog indultak felfelé Les Calanches elbűvölő, ugyanakkor furcsa alakzatokkal teletűzdelt sziklavilágába. Meseszerű látványban volt részük, a félgömb szerű lyukakkal kicsipkézett sziklák különleges alakjai néha misztikus, néha mindennapi lényeket láttattak velük. A hihetetlenül kék tenger habjaiból egy rózsaszínben, narancssárgában, mélyvörösben játszó hatalmas gránittömbön, négy kilométer hosszan magasodó sziklalabirintusba jutottak.

A professzor elbűvölten nézte az elébe táruló látványt.

– Nézzétek, milyen csodálatos! Nézzétek mire képes a természet. Tudjátok mit írt erről a helyről Guy de Maupassant? Azt írta szó szerint: „Napfelkeltekor indultak el. Előttük terült el egy erdő, bíborvörös gránitból: csúcsok, oszlopok, tornyocskák, meglepő alakzatok, melyeket az idő, a szél és a tenger formázott ki. Magasak, véknyak, kerekek, csavartak, görbék, alaktalanok, olyan bizarrnak tűnnek ezek a sziklák, mintha fák, növények, állatok, emberek, csuhás szerzetesek, szarvas ördögök lennének – egy szörny népség, egy rémálomból nőtt cirkusz, melyet egy őrült isten akarata kővé változtatott."

Feljutottak egy furcsa hasadékhoz. Gábor bevárta Elizát, átölelte a vállát és hosszan a szemébe nézett.

– Ezt itt Le Coeur-nak nevezik, látod szív alakú. Az utolsó két évem minden napján ide vágytam, valamiféle megmagyarázhatatlan belső kényszer húzott ide. Most, hogy belegondolok nagyon furcsa számomra, hogy itt állsz velem és a fiammal. Nincs jelentősége tudom... mégis. Mikor terveztem az utat, akkor még azt sem tudtam, hogy a világon vagy. Milyen furcsa a sors... kiszámíthatatlan.

Eliza látta, hogy a férfi egy pillanatra elérzékenyült, próbálta leplezni előttük.

– Haladjunk tovább, még ma le is kell jutnunk innen.

Elindultak felfelé a vidék leglátványosabb csúcsára a Capo d'Ortura. Erdei ösvényen haladtak, majd keresztül vágtak egy nagyobb macchiás bozótoson. Ahogy egyre feljebb jutottak, úgy tárul előttünk ki a táj, a csúcsról pedig már álomszerű kilátásban lett részünk a Portoi-öbölre és a sziklavilágra. Elizában olyan érzést váltott ki, mintha ha az egekbe járnának.

Gábor folytatta a felvilágosítást: – A görögök Kallistének, a legszebbnek nevezték Korzikát. Szépségének titka bizonyára az ellentétek harmóniája: vad sziklák és lankás völgyek, égbeszökő hegyormok és lustán elnyúló tengerpartok, az örökzöld fenyőerdők és a mézsárga homok, fények és árnyak. Látjátok, ez itt Korzika szigete! A változatos növényzetével a mediterrán és kontinentális növényfaj közül háromszáz csak e vidékre jellemző. A botanikusok mellett az ornitológusoknak, sőt a geológusoknak és a néprajzkutatóknak sem kell csalódniuk ezen a helyen. Valóságos földi paradicsom, mindössze egyetlen karnyújtásnyira az öreg kontinens partjaitól.

A csúcsról háromszázhatvan fokos panoráma nyílt ki előttük. Láthatták a havas hegycsúcsokat és a végtelen tengert, a vöröses sziklákkal szabdalt partvonalat. A nap nyugovóra indult, lassan csúszott lefelé a tengerbe. A sugara drámain megfestette a vöröslő sziklákat. Végig fojt rajtuk a fény mintha véreznének.

Eliza nem tudott betelni a látvánnyal. Könnyek szöktek a szemébe.

– Soha nem tudom meghálálni Gábor, hogy elhoztál, hogy mindezt láthatom... ez itt olyan, mint a Mennyország... nem e világi az biztos... egyszer szeretnék újra visszatérni, látni ugyanezt a szépséget...

A férfi elgondolkodva hallgatta Elizát, a gondolatai elkalandoztak. Úgy érezte mintha egy ringlispílben száguldana körülöttük az ég a felhőivel, a tenger a hullámaival. Ez az a pillanat amit örökre be szeretne vésni a lelkébe. Idevágyott évek óta, ebbe a harmóniába. Elszomorodott. Logikus, hogy minden szépség múlandó, ez a kép is elenyészik, elhalványul. Az a jóérzés is, hogy mellette áll egy fiatal nő, aki mintha megérezne minden rezdülését... talán őt küldte a sors, hogy legyen még boldogsága... vagy elmúlik ez a felismerés is idővel a benne rekedt vágyakkal együtt, eltűnik Eliza is az életéből mint Hédi. Újra egyedül maradnak Leventével. Elsétált Eliza mellől pár lépést, túlságosan intenzíven érte a felismerés: döntenie kell minél hamarabb. Rezignáltan visszaválaszolt Elizának.

– Ugyanezt soha nem fogod meglátni, te is tudod, miről beszélek... az ezred tört része elég a változáshoz. Lehunyod a szemed majd kinyitod. Közben letörik egy szikladarab, lehullik pár száz levél a bokrokról, fákról. Mire visszatérsz nem bódítanak a macchiák, lehet az éghajlatváltozás kisöpör innen is minden mediterrán növény és állatfajt, és... mi sem leszünk együtt így hárman... soha már.

Levente figyelmét nem kerülte el, hogy Eliza szomorú lett az édesapja szavaitól. Írt a noteszába és odanyújtotta olvasásra.

– Engem mindig kihagytok a társalgásból – sértődött meg Gábor.

Eliza odaadta a noteszt a férfinak, amiben csak egy sor volt írva, de az mindent elárult Levente lelkivilágáról: –" Ne félj Eliza, ha megöregszel én felhozlak ide a karjaimban, ugyanúgy, mint apu vitt, mikor beteg voltál a hajón."

Odalépett Leventéhez és meghatódva magához ölelte.

– Köszönöm Levente, remélem nem felejted el soha, amit most ígértél.

Szótlanul nézték egy ideig a mélyülő árnyakat, közben ott bujkált mindhármukban egy ki nem mondott gondolat: ők hárman mégis összetartoznak... úgy mint a tenger, a kősziklák és az égbolt.

Levente szorosan fogta Eliza kezét. Eszébe jutott mit mondott Eliza a tengerparton Bertoldnak: – "Ő az én fiam" – most arra gondolt mi lenne, ha valósággá válna, amit akkor viccből mondott a tolakodó férfinak. Mi lenne, ha szerelmes lenne az apukája Elizába. Jó lenne ha az lenne, hiszen meghalt, akit mindketten annyira szerettek. Eliza nagyon kedves és türelmes mindig hozzá. Ha együtt voltak sokat mesélt a világról. Mindenről tudott beszélni. Amikor az apukája pihenni akart, vagy épp dolgozott a laptopján, ők ketten sétára indultak. Néha feküdtek a tengerparton és fantasztikus dolgok jutottak eszükbe. Ilyenkor olyat játszottak, hogy ő leírt a noteszába egy szót, Eliza csak arról a szóról beszélt hozzá, mindent ami eszébe jutott róla. Mikor azt írta – felhő –, akkor kitalálták mit ábrázolnak a felhők. Eliza akkor mesélt az édesanyjáról, hogy egyszer találkozott vele. Azt mondta nagyon szép asszony volt, megérti, hogy nagyon hiányzik nekik, csak most szomorú az édesanyjuk. Megkérdezte: miért gondolja, hogy szomorú? Eliza nézte a felhőket és azt válaszolta: –" Ott a felhőkön túl él most. Nincs semmi baja és ugyanolyan szép, semmit sem öregedett. Szomorú, mert a fia nem beszél az emberekkel és azért is szomorú, hogy magányosan élnek. Ő már nem tud onnan visszajönni, de figyeli mi történik velük." Eliza szerint az édesanyjuk az őrző angyalukká vált. Mindig magánál hordott róla egy fényképet. Sose hagyta otthon, akkor is az övtáskájában volt. Megmutatta Elizának, aztán egyedül neki leírta amit senki sem tudott, hogy nagyon sajnálja, de már nem emlékszik sok mindenre. Hiába nézi a videófilmeket az apukájával,  mégsem tudja milyen egy igazi anyuka. Elsírta magát, és mikor Elizára nézett meglátta az arcán a könnyeket. Eliza vele sírt. Sokáig ültek összeölelkezve a tengerparton, teljesen rájuk sötétedett. Az apukája ideges volt, hogy későn értek vissza. Eliza megvédte. Szembefordult az apjával és felelőségre vonta. "Eljöttél nyaralni, hogy sokat legyél a fiaddal, mégis itthon kuksolsz és dolgozol a laptopodon" Egyedül ő nem haragudott, mikor azt mondta másnap megint Elizának, "Sajnálom ma sem tudok veletek menni, videokonferencián kell részt vennem" Eliza legyintett a karjával, látszott rajta, hogy ő egyáltalán nem örült a bejelentésnek. Végig mérgelődött az úton, míg sétáltak a mólóhoz. " Látod Levente itt van a baj, mindennél fontosabb a karrier. Azt hiszi édesapád a föld megáll a tengelyén, nem fordul tovább egy centit sem, ha ő nem végzi el a feladatát. Ha hazaérünk, szétkapom darabjaira azt a fránya laptopot." Nem értette miért gondolta az előbb az édesapja, hogy ők hárman együtt soha nem térnek vissza a hegyre. Ő biztos volt benne, hogy téved. Eliza örökre a barátja marad, mert azt is megígérte, hogy ő sokáig fog élni. Nevetett amikor mondta és rákacsintott :" Én még kilencven évesen is itt fogok vízisíelni, majd meglátod."

Eliza érezte Leventéből áradó szeretetet, pont ez miatt érzékenyült el. Gábor távolságtartása már nem zavarta. A férfi egy méterre külön állt most is tőlük, mintha nem tartoznának össze. Tudta, hogy csak álca az egész, hisz a férfi napok óta készül elmondani az érzéseit, amit már nem tud leplezni, vagy nem is akar. Egyedül ő a hibás, hogy nem mondta még el, mert húzta az időt. De most ő sem értette miért mondta ki az előbb, hogy ők ugyanígy hárman soha nem mennek vissza Capo d'Ortura. Meglepte, hogy újra ennyire bizonytalanná vált.

A professzor gondolatban egyre jobban eltávolodott tőlük. Hédire a feleségére gondolt. Az elhunyt feleségével többször beszélgettek arról, hogy hová szeretnének még együtt elutazni. Hédi imádta a természetjárást, Korzika is téma volt köztük sokszor. Talán azért is vágyott ide annyira. Fel a magas hegycsúcsra, ahol olyan mintha karnyújtásra lenne tőle Hédi, olyan közel, hogy meghallja ha hozzábeszél. Elmondhatja neki, hogy eljött... sajnálja, hogy nem együtt jöttek fel a hegycsúcsra. Aztán Elizára gondolt. Beszélniük kell, el kell mondania mit érez iránta, de előtte meg kell ismernie az igazi arcát. Eliza mellett jött rá, hogy mennyire hiányzik a mindennapi gyengéd ölelés, mennyire hiányzik az életéből a szeretet, és már azt is biztosan érezte, hogy egyedül Eliza képes pótolni Hédit. De Elizát idegesítő titkok veszik körül. Mindig gyűlölte, ha nem látott tisztán, nem szerette a meglepetéseket és félt a csalódástól.

A vissza úton az utolsó száz méternél már használniuk kellett a fejlámpát. Vészesen sötétedett körülöttük a lefelé vezető gyalogút. Eliza megcsúszott egy kiálló sziklán, fájdalmasan feljajdult.

– Azt hiszem kifordult a bokám.

Gábor megvizsgálta, fájdalomcsillapító krémet és fáslit vett elő a hátizsákjából.

– Rögzítem fáslival, nem érzem, hogy ficam lenne, csak meghúzódott.

– Sajnálom, annyi bajod van velem.

– Bárkivel megtörténhet, ne kérj bocsánatot. Kapaszkodj belém, segítek lejutni.

Eliza belekapaszkodva sántikálva tette meg a hátralévő utat.

2023. január 31., kedd

Bent rekedni a percben

 


Megszokott programmá vált köztük, hogy esténként kifeküdtek a teraszra mikor Levente elaludt. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Eliza lobbanékonysága sokszor átlépte a megengedett határokat. Gábor mégsem haragudott rá, ha nem értett vele egyet, nyugodt csendes szavakkal próbálta meggyőzni. Olyanok voltak mint a tűz és a víz. Már az elején megértette mire megy ki a játék, Eliza minden erővel meg akarta győzni, hogy gondolkodjon az életről úgy mint ő. Éljen szabadon, mellőzzön minden formaságot, feléje közvetített elvárást. Csak mosolygott rajta, kemény dolog a mókuskerékből kiszállni, ha már belekerült valaki. Őt is kötelezi a hírneve az egzisztenciája. Már belecsontosodott ebbe a világba, eggyé vált vele. Minden alkalommal mikor Eliza Leventével kettesbe indult a tengerhez, odament az ablakhoz és nézte a távolodó alakjukat. Mehetett volna velük, mégse tette. Azt a pár óra egyedüllétet kihasználta, vagy elmerült a kutató munkájában, vagy csak meditált. Annyira jó érzés volt számára, hogy Eliza ott van velük. Levente is feloldódott, szemlátomást megváltozott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy úgy kísérgeti Elizát mintha az árnyéka lenne. Ugyan milyen földöntúli erő gondoskodott róluk, hogy a semmiből hozzájuk küldte ezt a csodálatos teremtényt. Mi lesz velük, ha a nyaralás végén, ugyanúgy olyan váratlanul, ahogy jött, eltűnik az életükből. Várta az estéket, hogy ott feküdjenek újra kint a teraszon kettesben. Sokáig nem hitte el, hogy valaki ugyanolyan kellemes perceket tud majd neki szerezni mint régebben Hédi.

Eliza amikor kiment hozzá, látta, hogy a másnapi időjárást tanúlmányozza.

– Miért izgat annyira, hogy milyen idő lesz holnap? – hajolt a laptop fölé.

–Tudod a holnapi kirándulás számomra a legfontosabb, kimondottan ezt a hegyi túrát szántam magamnak születésnapi ajándéknak. Ez a hely ahová fel akarok jutni holnap egy varázslatos hely, de csak szép időben. Mindent tönkre tehet a rossz idő. Igaz a jó előrejelzés ellenére is elromolhat és pillanatok alatt előjöhet a semmiből egy vihar vagy egy felhőszakadás. Kicsit izgulok miatta. Reggel átellenőrzöm a felszerelésünket, vinnünk kell meleg holmikat, esőköpenyeket, bőven vizet.

– Melyik nap lesz a születésnapod?

– Lényegtelen. Kíváncsi vagy arra is hány éves vagyok?

– Tudok saccolni. Szerintem negyvenkettő.

– Jól tudsz saccolni. És te? Jól van, kitalálom. Húsz ?

– Nem nyert. Már huszonhat leszek lassan. Ha rossz idő lesz mivel vigasztalódsz?

– Siraki lehajtotta a laptop fedelét, ránézett Elizára, nézte az arcát amire a hold árnyékokat rajzolt. Valahol a tenger felől felrikoltott egy madár, majd elzúgott a fejük felett egy egész madárraj, Arra gondolt, milyen jó lenne, ha megtudná állítani az időt, bent rekedni a percben. Idők végezetéig ugyanezt hallgatni, a szél hátán hozzájuk érkező éjszakai neszeket, hangokat, érezni a tenger illatát, hallgatni Eliza kedves hangját.

– Ha nem lennél ennyire szemtelenül fiatal, vigasztalódhatnék veled is, az se lenne rossz születésnap számomra.

– Komolyan kérdeztem. Ne célozgass olyan dolgokra, amik számomra sértők, ne színezd ki a feketét rózsaszínre. Emlékszel? Amikor veled kellet aludnom, akkor világosan megmondtad, könnyelmű kalandokba nem sétálsz bele, nem jellemző rád. Én nagyon megjegyeztem és ehhez tartom magam.

– Te szereted a könnyű kalandokat? Eddig nem erről akartál meggyőzni.

– Nem szeretem. De úgy ítéltéltél meg, hogy nem ismertél, azt sem tudtad ki vagyok. Azóta veled kapcsolatban húztam egy vonalat. A vonal előtt sok mindent elhelyeztem, tisztellek, csodálom a sokrétű tudásod, a kedvességed, már- már barátként képzellek el magamnak. Ha ezek között találod meg a vigasztalódást, állok elébe.

– Mi van a vonalon túl? – kérdezte Siraki lehangoltan – A szeretet, a szerelem? Mi van, ha már nem könnyű kis kalandként ítélem meg a kapcsolatunkat?

Eliza megmerevedett, ha engedi a férfit tovább beszélni, neki is el kell mondania az igazságot, hogy egy volt tanítványának próbál abban a pillanatban a mélyebb érzelmeiről beszélni. Megijedt a gondolattól, hogy ha feltárja a kilétét, az orvos másnap felteszi egy repülőjáratra. Azonnal kimondaná rá, hogy egy skalpvadász, ugyanolyan mint abban az időben a többi lány az egyetemen. A legészszerűbbnek tartotta, ha sürgősen lelép.

– Nem az a típus vagy aki könnyen átlépi a vonalat. Ne beszéljünk erről. Szerintem feküdjünk le, holnap nehéz napunk lesz.

Eliza elindult a házba. Siraki nem ment be utána. Hallgatta az éjszaka hangjait még jó darabig.

Gábor másnap reggel csak az autóban mondta el részletesen, mi vár rájuk a következő két napban.

– Nem ok nélkül kértem, hogy több mindenre szükségünk lesz, ugyanis két éjszakát a környéken alszunk. Nem várhatjátok el, hogy egy több órás hegyi túra után autóba üljek, hogy vissza hozzalak benneteket. Les Calaches sziklavilágába utazunk, de terveztem egy komolyabb túrát a közel ezerháromszáz méter magas Capo d'Ortura, a hegy tetejéről a legszebb a kilátás a Portoi-öbölre és sziklavilágára.

Eliza nem lelkesedett fel amikor meghallotta az úti célt, de nem mondta meg, hogy sohasem rajongott a hegyitúrákért. Szívesebben maradt volna most is a strandon, és élvezné egyedül a két napot a tengerparton. Tisztában volt vele, hogy nem irányíthatja kénye kedvére a programját, nem ő fizeti a méregdrága utat, ő csak egy meghívott vendég. Mégsem tudta megállni, hogy ne mondja ki a nemtetszését.

– Gábor, mi ebben az egész hegymászásban olyan csodálatos? A sziklamászás inkább veszélyes, mintsem csodálatos. Sohasem értettem meg azokat, akik csak arról álmodoztak, hogy egyszer megmásszák a Mount Everest. Több hegymászó a halálba indult, nem a csodálatos világba.

– A kettő nem ugyanaz Eliza – nevetett fel Gábor. – A világ legmagasabb hegyét ne hasonlítsd össze azzal, ahová most megyünk, csupán a csekély hétezerötszáz méter különbség miatt sem. Igen, igazad van, a hegymászás veszélyes sport, ahhoz megszállottság kell, amiben benne van a halál is végsősoron.

A magas hegyek között közvetlen a tengerparton találták meg Portót egy apró kis települést, ahol az a kemping volt, amiben Gábor két éjszakára kibérelte az egyik faházat. A faházban két kis hálófülke, teakonyha, fürdőszoba várta őket. Nem pihentek aznap sem, kora délután a Scandola Természetvédelmi Terület talán legszebb öbléhez, a Girolata-öbölhőz kirándultak, Eliza ott értette meg miről beszélt a professzor előzőleg. A színek kavalkádja fogadta őket: a tenger és a macchia kék és zöld színei játszottak a környező sziklafalak vöröses árnyalataival, miközben a gyógynövényeinek illata körbe lebegett mindent. Autóval egyórás utazással érték el a Bocca a Croce hágót, ahonnan előbb Tuara elhagyott öblébe ereszkedtek le, majd egy sziklanyelven átkelve megérkeztek egy még mesésebb környezetbe, a Scancola vörös szikláinak ölelésében fekvő Girolata falucskába, mely közúton már nem volt megközelíthető, csak gyalogösvényen. Az autót egy biztonságosnak ítélt parkolóban hagyták. Felfedeztek egy kis öblöt, gondolkodás nélkül a hűs habokba menekültek a délutáni meleg elől. Eliza mosolyogva fordult Gábor felé.

– Megmondom őszintén, mikor elindultunk nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a csupa szikla, csupa víz környék. Most úgy látom, mint egy csodát, mintha egy festett akvarell kép közepén ülnék, nem látok szürke színt, csak pasztell és rikító alapszíneket. A növényzet a sziklák, a tenger... és az illatok... ez csodálatos.

A férfi elégedetten vissza mosolygott. Teljesen elengedte magát, élvezte a percet amit átélt, egyik karjával átölelte Eliza vállát miközben a hűvös víz simogatta a testüket. Eliza is behunyta a szemét, csak a hangokra és az érintésekre koncentrált. Arra gondolt, hogy milyen sokkal kárpótolta a sors, már nem érezte potyautasnak magát. Gyönyörűnek talált mindent ami az utóbbi napokban körbevette. Néha eljátszott a gondolattal, hogy nászúton van a volt egyetemi tanárával. Nem volt nehéz, hisz közel kerültek egymáshoz. Már nem professzor volt, akivel megosztotta a gondolatait, egy férfi volt csupán, akivel ahogy teltek a napok, egyre meghittebbé vált a kapcsolata.

–És még nem láttál mindent Eliza. Min mosolyogsz, szabad tudnom?

-- Inkább ne tudd meg, félek, kinevetnél.

-- Elmondod azért remélem, hátha nem nevetlek ki.

-- Igen, lassan ideje mindent elmondani. De még szeretném jól érzni magam...veletek...

Gábor kisimította Eliza arcából a vizes hajtincseket.

-- Beszéljük át, rengeteg időnk van. Miért félsz elmondani az igazságot? Ki vagy Eliza? Honnét csöppentél bele az életünkbe?

Eliza szomorúan nézett Levente felé. Nem tudott Gábornak válaszolni, pedig tudta, hogy roham léptekkel közeledik az idő, amikor mindent el kell mondania. Azt is, hogy végig játszott, hogy szórakoztatónak találta, hogy egy hónapig tesztelheti azt a férfit, akiért sok egyetemista lány reménytelenül bolondult, vele együtt. A kíváncsiság hajtotta, semmi más. De ha megtud mindent, a gondolattól azonnal pánikolt, előjött benne az önbizalom hiány a kisebbségi érzés, ami egész fiatalságát tönkretette. Levente megérzésből újra kisegítette Elizát. Csapkodta a vizet maga körül, amiből bőven jutott rájuk is.

-- Azt hiszem a fiad éhes. Jó lenne mihamarabb visszavonulót fújni.

-- Rendben. Az igazat megvallva én is megéheztem. Ha visszaérünk is tudunk beszélgetni.

Portoba késő este értek vissza, hullafáradtan dőltek végig az ágyakon, minden porcikájuk fájt a sok gyaloglástól.

– Valaki indulhatna fürödni...– kiáltott ki Eliza, mozdulni sem volt kedve.

–Tiéd az elsőbbség, most sincs másként – feleselt vissza Gábor. Benyitott Elizához.

–Eliza, ha majd nem leszel ennyire kiütve... ne felejtsd el, hogy szeretnék veled beszélni, számomra is fontos dolgokról... nekem bármikor megfelel, csak szólj...

– Nagyon körülményesen fogalmazol, semmi jót nem sejtek ki belőle, hogy miről akarsz beszélni... ha hazaérünk beszállok az anyagiakba... gondolom pénzről van szó... ne haragudj, most velem nem érdemes semmiről beszélgetni, mindjárt elalszok. Már előre félek a holnapi hegymászástól... mi lesz még itt! Nem élem túl.

A nyegle válaszával sikerült vérig sérteni a férfit. Tudta, hogy nem kellett volna a nyaralás költségeit a fejéhez vágnia. Napok óta érezte és látta, hogy mennyire megváltozott vele szemben. Tudta miről akart vele beszélni. Várta is ezt a beszélgetést, meg félt is tőle. Halogatni akarta a végtelenségig, de legalább a nyaralás végéig mindenképp. Nem lepődött meg amikor Gábor dühösen behúzta az ajtót maga mögött. Amikor kilépett a fürdőszobából a férfi ott ült a teakonyhában az asztal mellett. Megállt előtte várakozóan.

-- Akarsz valamit közölni? Ha nem, akkor engedelmeddel küldöm a fiam fürödni. Remélem nem aludt még el.

– Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy beszélnünk kell...

Gábor nem válaszolt, elfordította a fejét, nem nézett Elizára.

– Jó éjszakát, már nekem sincs kedvem társalogni.-- Felállt és bement a szobájába, hogy szóljon Leventének.

Korán keltek, a hangulatukon sokat javított, hogy egész napra ragyogó idő ígérkezett. Gábor is úgy tett mintha este nem történt volna semmiféle szóváltás köztük. Tud viselkedni, gondolta Eliza, mindent magába fojt, soha nem engedte, hogy fogást találjanak rajta. Életszemléletnek jó, de egy idő múlva vagy megbetegszik a lenyelt sérelmektől, vagy robban és mindent elsöpör, mint egy tájfun.