Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenger. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tenger. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. március 10., péntek

Katerina Forest: Ím itt az ember



Szürke rongytakaróba bújt a nap
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring
mint halotti lepel, már nem int
feléd , nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket

Ím itt az ember, ki pusztít, nem teremt
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.

2023. január 31., kedd

Bent rekedni a percben

 


Megszokott programmá vált köztük, hogy esténként kifeküdtek a teraszra mikor Levente elaludt. Az éjszakába nyúló beszélgetések alatt egyre közelebb kerültek egymáshoz, annak ellenére, hogy Eliza lobbanékonysága sokszor átlépte a megengedett határokat. Gábor mégsem haragudott rá, ha nem értett vele egyet, nyugodt csendes szavakkal próbálta meggyőzni. Olyanok voltak mint a tűz és a víz. Már az elején megértette mire megy ki a játék, Eliza minden erővel meg akarta győzni, hogy gondolkodjon az életről úgy mint ő. Éljen szabadon, mellőzzön minden formaságot, feléje közvetített elvárást. Csak mosolygott rajta, kemény dolog a mókuskerékből kiszállni, ha már belekerült valaki. Őt is kötelezi a hírneve az egzisztenciája. Már belecsontosodott ebbe a világba, eggyé vált vele. Minden alkalommal mikor Eliza Leventével kettesbe indult a tengerhez, odament az ablakhoz és nézte a távolodó alakjukat. Mehetett volna velük, mégse tette. Azt a pár óra egyedüllétet kihasználta, vagy elmerült a kutató munkájában, vagy csak meditált. Annyira jó érzés volt számára, hogy Eliza ott van velük. Levente is feloldódott, szemlátomást megváltozott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy úgy kísérgeti Elizát mintha az árnyéka lenne. Ugyan milyen földöntúli erő gondoskodott róluk, hogy a semmiből hozzájuk küldte ezt a csodálatos teremtényt. Mi lesz velük, ha a nyaralás végén, ugyanúgy olyan váratlanul, ahogy jött, eltűnik az életükből. Várta az estéket, hogy ott feküdjenek újra kint a teraszon kettesben. Sokáig nem hitte el, hogy valaki ugyanolyan kellemes perceket tud majd neki szerezni mint régebben Hédi.

Eliza amikor kiment hozzá, látta, hogy a másnapi időjárást tanúlmányozza.

– Miért izgat annyira, hogy milyen idő lesz holnap? – hajolt a laptop fölé.

–Tudod a holnapi kirándulás számomra a legfontosabb, kimondottan ezt a hegyi túrát szántam magamnak születésnapi ajándéknak. Ez a hely ahová fel akarok jutni holnap egy varázslatos hely, de csak szép időben. Mindent tönkre tehet a rossz idő. Igaz a jó előrejelzés ellenére is elromolhat és pillanatok alatt előjöhet a semmiből egy vihar vagy egy felhőszakadás. Kicsit izgulok miatta. Reggel átellenőrzöm a felszerelésünket, vinnünk kell meleg holmikat, esőköpenyeket, bőven vizet.

– Melyik nap lesz a születésnapod?

– Lényegtelen. Kíváncsi vagy arra is hány éves vagyok?

– Tudok saccolni. Szerintem negyvenkettő.

– Jól tudsz saccolni. És te? Jól van, kitalálom. Húsz ?

– Nem nyert. Már huszonhat leszek lassan. Ha rossz idő lesz mivel vigasztalódsz?

– Siraki lehajtotta a laptop fedelét, ránézett Elizára, nézte az arcát amire a hold árnyékokat rajzolt. Valahol a tenger felől felrikoltott egy madár, majd elzúgott a fejük felett egy egész madárraj, Arra gondolt, milyen jó lenne, ha megtudná állítani az időt, bent rekedni a percben. Idők végezetéig ugyanezt hallgatni, a szél hátán hozzájuk érkező éjszakai neszeket, hangokat, érezni a tenger illatát, hallgatni Eliza kedves hangját.

– Ha nem lennél ennyire szemtelenül fiatal, vigasztalódhatnék veled is, az se lenne rossz születésnap számomra.

– Komolyan kérdeztem. Ne célozgass olyan dolgokra, amik számomra sértők, ne színezd ki a feketét rózsaszínre. Emlékszel? Amikor veled kellet aludnom, akkor világosan megmondtad, könnyelmű kalandokba nem sétálsz bele, nem jellemző rád. Én nagyon megjegyeztem és ehhez tartom magam.

– Te szereted a könnyű kalandokat? Eddig nem erről akartál meggyőzni.

– Nem szeretem. De úgy ítéltéltél meg, hogy nem ismertél, azt sem tudtad ki vagyok. Azóta veled kapcsolatban húztam egy vonalat. A vonal előtt sok mindent elhelyeztem, tisztellek, csodálom a sokrétű tudásod, a kedvességed, már- már barátként képzellek el magamnak. Ha ezek között találod meg a vigasztalódást, állok elébe.

– Mi van a vonalon túl? – kérdezte Siraki lehangoltan – A szeretet, a szerelem? Mi van, ha már nem könnyű kis kalandként ítélem meg a kapcsolatunkat?

Eliza megmerevedett, ha engedi a férfit tovább beszélni, neki is el kell mondania az igazságot, hogy egy volt tanítványának próbál abban a pillanatban a mélyebb érzelmeiről beszélni. Megijedt a gondolattól, hogy ha feltárja a kilétét, az orvos másnap felteszi egy repülőjáratra. Azonnal kimondaná rá, hogy egy skalpvadász, ugyanolyan mint abban az időben a többi lány az egyetemen. A legészszerűbbnek tartotta, ha sürgősen lelép.

– Nem az a típus vagy aki könnyen átlépi a vonalat. Ne beszéljünk erről. Szerintem feküdjünk le, holnap nehéz napunk lesz.

Eliza elindult a házba. Siraki nem ment be utána. Hallgatta az éjszaka hangjait még jó darabig.

Gábor másnap reggel csak az autóban mondta el részletesen, mi vár rájuk a következő két napban.

– Nem ok nélkül kértem, hogy több mindenre szükségünk lesz, ugyanis két éjszakát a környéken alszunk. Nem várhatjátok el, hogy egy több órás hegyi túra után autóba üljek, hogy vissza hozzalak benneteket. Les Calaches sziklavilágába utazunk, de terveztem egy komolyabb túrát a közel ezerháromszáz méter magas Capo d'Ortura, a hegy tetejéről a legszebb a kilátás a Portoi-öbölre és sziklavilágára.

Eliza nem lelkesedett fel amikor meghallotta az úti célt, de nem mondta meg, hogy sohasem rajongott a hegyitúrákért. Szívesebben maradt volna most is a strandon, és élvezné egyedül a két napot a tengerparton. Tisztában volt vele, hogy nem irányíthatja kénye kedvére a programját, nem ő fizeti a méregdrága utat, ő csak egy meghívott vendég. Mégsem tudta megállni, hogy ne mondja ki a nemtetszését.

– Gábor, mi ebben az egész hegymászásban olyan csodálatos? A sziklamászás inkább veszélyes, mintsem csodálatos. Sohasem értettem meg azokat, akik csak arról álmodoztak, hogy egyszer megmásszák a Mount Everest. Több hegymászó a halálba indult, nem a csodálatos világba.

– A kettő nem ugyanaz Eliza – nevetett fel Gábor. – A világ legmagasabb hegyét ne hasonlítsd össze azzal, ahová most megyünk, csupán a csekély hétezerötszáz méter különbség miatt sem. Igen, igazad van, a hegymászás veszélyes sport, ahhoz megszállottság kell, amiben benne van a halál is végsősoron.

A magas hegyek között közvetlen a tengerparton találták meg Portót egy apró kis települést, ahol az a kemping volt, amiben Gábor két éjszakára kibérelte az egyik faházat. A faházban két kis hálófülke, teakonyha, fürdőszoba várta őket. Nem pihentek aznap sem, kora délután a Scandola Természetvédelmi Terület talán legszebb öbléhez, a Girolata-öbölhőz kirándultak, Eliza ott értette meg miről beszélt a professzor előzőleg. A színek kavalkádja fogadta őket: a tenger és a macchia kék és zöld színei játszottak a környező sziklafalak vöröses árnyalataival, miközben a gyógynövényeinek illata körbe lebegett mindent. Autóval egyórás utazással érték el a Bocca a Croce hágót, ahonnan előbb Tuara elhagyott öblébe ereszkedtek le, majd egy sziklanyelven átkelve megérkeztek egy még mesésebb környezetbe, a Scancola vörös szikláinak ölelésében fekvő Girolata falucskába, mely közúton már nem volt megközelíthető, csak gyalogösvényen. Az autót egy biztonságosnak ítélt parkolóban hagyták. Felfedeztek egy kis öblöt, gondolkodás nélkül a hűs habokba menekültek a délutáni meleg elől. Eliza mosolyogva fordult Gábor felé.

– Megmondom őszintén, mikor elindultunk nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a csupa szikla, csupa víz környék. Most úgy látom, mint egy csodát, mintha egy festett akvarell kép közepén ülnék, nem látok szürke színt, csak pasztell és rikító alapszíneket. A növényzet a sziklák, a tenger... és az illatok... ez csodálatos.

A férfi elégedetten vissza mosolygott. Teljesen elengedte magát, élvezte a percet amit átélt, egyik karjával átölelte Eliza vállát miközben a hűvös víz simogatta a testüket. Eliza is behunyta a szemét, csak a hangokra és az érintésekre koncentrált. Arra gondolt, hogy milyen sokkal kárpótolta a sors, már nem érezte potyautasnak magát. Gyönyörűnek talált mindent ami az utóbbi napokban körbevette. Néha eljátszott a gondolattal, hogy nászúton van a volt egyetemi tanárával. Nem volt nehéz, hisz közel kerültek egymáshoz. Már nem professzor volt, akivel megosztotta a gondolatait, egy férfi volt csupán, akivel ahogy teltek a napok, egyre meghittebbé vált a kapcsolata.

–És még nem láttál mindent Eliza. Min mosolyogsz, szabad tudnom?

-- Inkább ne tudd meg, félek, kinevetnél.

-- Elmondod azért remélem, hátha nem nevetlek ki.

-- Igen, lassan ideje mindent elmondani. De még szeretném jól érzni magam...veletek...

Gábor kisimította Eliza arcából a vizes hajtincseket.

-- Beszéljük át, rengeteg időnk van. Miért félsz elmondani az igazságot? Ki vagy Eliza? Honnét csöppentél bele az életünkbe?

Eliza szomorúan nézett Levente felé. Nem tudott Gábornak válaszolni, pedig tudta, hogy roham léptekkel közeledik az idő, amikor mindent el kell mondania. Azt is, hogy végig játszott, hogy szórakoztatónak találta, hogy egy hónapig tesztelheti azt a férfit, akiért sok egyetemista lány reménytelenül bolondult, vele együtt. A kíváncsiság hajtotta, semmi más. De ha megtud mindent, a gondolattól azonnal pánikolt, előjött benne az önbizalom hiány a kisebbségi érzés, ami egész fiatalságát tönkretette. Levente megérzésből újra kisegítette Elizát. Csapkodta a vizet maga körül, amiből bőven jutott rájuk is.

-- Azt hiszem a fiad éhes. Jó lenne mihamarabb visszavonulót fújni.

-- Rendben. Az igazat megvallva én is megéheztem. Ha visszaérünk is tudunk beszélgetni.

Portoba késő este értek vissza, hullafáradtan dőltek végig az ágyakon, minden porcikájuk fájt a sok gyaloglástól.

– Valaki indulhatna fürödni...– kiáltott ki Eliza, mozdulni sem volt kedve.

–Tiéd az elsőbbség, most sincs másként – feleselt vissza Gábor. Benyitott Elizához.

–Eliza, ha majd nem leszel ennyire kiütve... ne felejtsd el, hogy szeretnék veled beszélni, számomra is fontos dolgokról... nekem bármikor megfelel, csak szólj...

– Nagyon körülményesen fogalmazol, semmi jót nem sejtek ki belőle, hogy miről akarsz beszélni... ha hazaérünk beszállok az anyagiakba... gondolom pénzről van szó... ne haragudj, most velem nem érdemes semmiről beszélgetni, mindjárt elalszok. Már előre félek a holnapi hegymászástól... mi lesz még itt! Nem élem túl.

A nyegle válaszával sikerült vérig sérteni a férfit. Tudta, hogy nem kellett volna a nyaralás költségeit a fejéhez vágnia. Napok óta érezte és látta, hogy mennyire megváltozott vele szemben. Tudta miről akart vele beszélni. Várta is ezt a beszélgetést, meg félt is tőle. Halogatni akarta a végtelenségig, de legalább a nyaralás végéig mindenképp. Nem lepődött meg amikor Gábor dühösen behúzta az ajtót maga mögött. Amikor kilépett a fürdőszobából a férfi ott ült a teakonyhában az asztal mellett. Megállt előtte várakozóan.

-- Akarsz valamit közölni? Ha nem, akkor engedelmeddel küldöm a fiam fürödni. Remélem nem aludt még el.

– Nem akartalak megsérteni, tudom, hogy beszélnünk kell...

Gábor nem válaszolt, elfordította a fejét, nem nézett Elizára.

– Jó éjszakát, már nekem sincs kedvem társalogni.-- Felállt és bement a szobájába, hogy szóljon Leventének.

Korán keltek, a hangulatukon sokat javított, hogy egész napra ragyogó idő ígérkezett. Gábor is úgy tett mintha este nem történt volna semmiféle szóváltás köztük. Tud viselkedni, gondolta Eliza, mindent magába fojt, soha nem engedte, hogy fogást találjanak rajta. Életszemléletnek jó, de egy idő múlva vagy megbetegszik a lenyelt sérelmektől, vagy robban és mindent elsöpör, mint egy tájfun.


2023. január 25., szerda

Vissza a múltba

 


Az alvása felszínes volt, amiben furcsa álmok váltakoztak. Arról álmodott, hogy egy ismeretlen társasággal fent van egy magas szikla tetején, alattuk morajlott a tenger. Kísértetiesen bevont mindent a sötétség, csak a közelgő vihar villámjai fénylettek fel újra és újra. Egy fekete zongora billentyűire ráhajolva elmélyülten játszott egy alak, egy másik tüzet gyújtott és közben idegesen ordítozott a zongorista felé, aki végig húzta az ujjait a billentyűkön és dühösen lecsapta a zongora fedelét. Az utolsó akkord élesen belehasított a levegőbe. A zongorista felállt, odasétált egy kiálló sziklára, Bizonytalanul egyensúlyozott az örvénylő mélység felett.

– Meg akarsz dögleni? Már ketten lezuhantak, nézd, mi maradt belőlük, csak a csontjaik! – ordítozott a másik folyamatosan. A zongorista tétován hátrafordult. Az arca sápadtan világított a felhők mögül kibúvó holdfényben.

-- Ne akarj visszatartani, már eldöntöttem... nagyon magányos vagyok...

-- Őrült vagy, a magány múlandó állapot, lehet csak egy nap és találkozol valakivel...

-- Tudod, hogy aki fontos volt számomra meghalt, nem kell más...sohasem kell más.

Eliza szorongva figyelte a sötét alakot. Hirtelen bevillant a tudatába, hogy valahonnan ismeri... ismeri! Ő az a zongorista, akit keres!... Felugrott, hogy visszatartsa, de a férfi felemelte hárítón a kezét. Eliza a tiltás ellenére mégis elindult feléje, de mire odaért, a férfi megbillent és alázuhant a mélységbe. Kétségbeesve figyelt lefelé, de lent már csak az örvénylő vizet látta.

-Elkéstem! -- suttogta maga elé - Nem voltam elég gyors! Könyörgök mondja meg, ki volt a zongorista? -- fordult reszketve a tűzgyújtó felé.

-- Lemondott az életről... most már mindegy ki volt.

– Menjünk innen! – szólt ingerülten hátra a többiekhez – Menjünk haza!

Mentek lefelé a szikláról. Nem tudott rájönni kikkel van, miért van azon a veszélyes helyen. Már látta a város fényeit. Körülnézett. Rájött, hogy teljesen egyedül maradt. Az utcákon a gyér világítás csak közvetlen a lámpák alatti köröket világította meg, minden eltűnt a koromsötétségbe, a kapualjak, a vizes járdák felfénylettek, eltűntek. Az egyik fénykarikában megmozdult két árnyék. Elsietett mellettük, amikor távolabb ért, meghallotta, hogy utána szólt egy női hang.

– Ejnye Eliza, már megint későre maradtál. Apáddal halálra aggódtuk miattad magunkat. Egyszer nagyon megjárod, ha nem hagyod abba az éjszakai kóborlásokat.

Megismerte az anyja hangját. Megfordult és eszeveszett iramban rohanni kezdett visszafelé. De nem fizikailag futott, furcsa megmagyarázhatatlan örvénybe került a tudata. Olyan érzése lett, mintha fénysebességgel közlekedő vonaton ülne, aminek az ablakából kinézve minden visszafelé fut. Ismerős házak, tájak, arcok...kipattant a szeme, meredten nézett az éjjeli lámpa fényében a mennyezeten egy pontot. Várta, hogy eltűnjön az álombeli kép, de nem tűnt el. Ott maradt benne: az anyja arcát látta maga előtt. Egész éjjel fent volt, mikor a nővér benyitott, mindig úgy tett, mint aki alszik. Memorizált. Hajnalra minden kép egységessé vált benne, csak arra nem emlékezett miért került a kórházba. Közben rájött arra is, hogy miért ragaszkodott tudat alatt annyira Dr. Siraki Gáborhoz.

Elsőéves hallgató volt az orvostudományi egyetemen, amikor Siraki Gábort megismerte. Óraadó tanárként az első szemesztereseknek molekuláris és sejtbiológiából tartott órát. Minden lány szerelmes volt a jóképű, vonzó férfiba. Az előadásain soha nem unatkoztak, a legnehezebb témakört is képes volt sokszínűen, humorral vegyítve előadni. A nála vizsgázó diákok ennek ellenére féltek tőle, mivel a tudást szigorúan megkövetelte. Vizsga alatt nem ismerete a humor semmilyen fajtáját. A tanár ápolt, jó megjelenésű férfiként, hanyag eleganciájával lopta be magát az egyetemista lányok szívébe. Laza öltözködésével elvegyült a fiatalok között. Kedvelte a farmert a sportcipőket, belebújós gyapjú felsőket.

Kimaradt a rajongók táborából, nem állt be a skalpvadászok közé, akik összebújva vihogva mesélték egymásnak kisebb nagyobb sikerélményeiket. Kimaradt, mert reálisan átlátta, hogy értelmetlen hülyeség az egész, meg azt is tudta, hogy labdába se rúghat egy ilyen férfinál, bár felnézett rá, nagyon szerette az előadásait, a hangját. Sokszor az előadás alatt behunyta a szemét, elképzelte, hogy csak ketten vannak a teremben és csak neki beszél, de hamar kijózanodott, gyerekes hülyeségnek tartotta az egészet. Közben a
tanár rendületlenül hódított, mint egy mozivászonról lelépett filmsztár. Okos volt ezzel együtt kiszámíthatatlan. De ő nem csak a jóképű tanár rajongói közül maradt ki, minden téren háttérbe húzódott. Önértékelési problémával küzdött kisgyermek korától, jelentéktelennek szürke kis hétköznapi embernek érezte magát. Idővel rájött, hogy mindent az anyjának köszönhetett, aki folyton ugyanazt mantrázta, évről évre, mint egy buddhista szerzetes, a szavai beleégtek a lelkébe : "Nem baj, hogy nem vagy szép, legalább nem keveredsz rossz társaságba. Nem akarnak úton útfélen elcsábítani. A tudást azt nem veszik el tőled. Te azért vagy értékes, mert átlagon felüli a tudásod. A többi nem számít."

Sokáig elhitte, megalkudott. Nem lázadt. Egyszerűen öltözködött, se smink, se műköröm. Erősszálú hosszú barnahaját lófarokba hordta, semmi frufru vagy melir. Fodrászhoz sem járt. Nem szerette a tükröket, ha mégis belenézett mindig elszomorodott a látványtól. Az orra miatt, ami kissé görbe, majdnem egy karvaj orrára hasonlított. Egyedül Zita, akivel az egyetemen első napjától barátokká váltak, érzett rá a lelkiproblémájára.

-- Miért nem jössz bulizni? Be vagy savanyodva. Mi a francért kerülsz bennünket. Mindig egyedül lófrálsz. Hm... az ilyen fazonokra is buknak a pasik. Egyedi vagy min egy kézműves termék. Idegesít, hogy nagy az orrod? Tényleg elég randa. Figyelj, ne parázz, inkább nézd azt, ami menő benned. Gyönyörű a hajad, a szemed, és teltek az ajkaid. Csinos magas lány vagy. Mondjuk elég gebe, sportolhatnál. Az orrodat egy plasztikai sebész se perc alatt rendbe hozza. Bomba nő lehet belőled. Valahogy így állj hozzá! Drasztikus kritika volt, mégis sokat segített rajta. A lelke kezdett megnyugodni és úgy érezte, hogy az anyja mantrái lassan  leperegnek róla, de nem tudott teljesen megszabadulni a belé rögzült szorongástól és bizonytalanságtól. Nem volt egyszerű kitörölni az évek óta hallgatott szavakat. Egy végleg megmaradt benne: az akarat, hogy a legjobb legyen a legnagyobb tudású az évfolyamon. Siraki Gábor is felfigyelt rá, nem a szépsége miatt, csakis a kimagasló tudása miatt. Az átlagon felüli felkészültsége miatt. Sűrűn kikérte a véleményét órákon, a válaszait mindig komoly arccal végig hallgatta. A folyosón, ha találkoztak, minden alkalommal rámosolygott. Mindenki tisztában volt vele, hogy a tanár élvezi az őt körülvevő rajongást, de mindnek ellenáll, mivel kiegyensúlyozott családi életet élt. Csinos, művelt felesége szintén tanárként oktatott a képzőművészeti egyetemen. Ha valakire jellemző volt az álompár kifejezés, akkor rájuk a legnagyobb mértékben. Eliza egyetlenegyszer találkozott a feleségével az egyetem aulájában. Az évfolyam társa hívta fel az asszonyra a figyelmét. A nő tényleg csinos, kimondottan széparcú volt, mogyoróbarna hajjal, kék szemekkel. Irigykedve nézték ahogy ment előttük a tanári felé.

Aztán eljött az a nap, amikor a belső szorongását legyőzte, kiállt az egyetem Tavaszi Fesztiválján a színpadra. Ez egy olyan rendkívüli nap volt, ahol az oktatók és hallgatók is felléptek. Csodálatos alkalom, hogy mindenki megmutathatja a színes egyéniségét. Radnóti Miklóstól a Tétova ódát választotta. Az első sorban ott ült Siraki Gábor, önkéntelenül kiszúrta magának és végig a férfit nézte, amíg a szerelmes sorokat mondta:

"Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét;

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök."

A tanár szemrebbenés nélkül feszülten hallgatta. Amikor befejezte a verset, mindenki tapsolt, mosolygott, csak a tanár nem. Az arca komoly maradt és végig kísérte a tekintetével, míg a helyére ment.

Amikor lesétált a színpadról, rádöbbent, hogy már megint jól beletrafált, felért egy szerelmi vallomással ahogy a tanárnak mondta a verset. Idegesen ült le az évfolyamtársai közé, akik csodálkozva néztek rá, aztán széles vigyorral vették a lapot.

-- Te is belezúgtál, valld be. Nincs abban semmi. -- bökte oldalba vigyorogva Szofi.

-- Én? Dehogy, csak izgultam, ritkán mondok verset ennyi ember előtt. Ő csak egy biztos pont volt, szóval érted...

-- Nem! Így baromira nem lehet elmondani egy verset kisanyám, csak akkor, ha bele vagy esve. Hogy nézett rád. Láttad? -- vihogott tovább az évfolyamtársa.

Később Siraki is szerepelt. A hallgatók legnagyobb meglepetésére zongorán játszott és előadott egy Máté Péter számot. Az orgánuma kísértetiesen hasonlított az énekes hangjára. Mikor énekelt kinézett a közönség felé, megkereste Eliza tekintetét.

Elszomorodott mindig, amikor visszaemlékezett erre a napra. Siraki felesége másnap meghalt autóbalesetben, a kisfia maradandó sérülést szenvedett. A tanárt nem látták többet, nem járt be oktatni. Eljutott hozzá a hír, hogy végleg külföldre költözött.

Az emlékei közé sokszor befurakodott a tanár hiánya, a halk beszéde, a mosolya, aztán végleg kitörölte az idő.
És most itt van újra!

Sokat változott hat év alatt, nem volt már olyan energiától kirobbanó formában, ápolt volt most is, de az amerikai szakáll, a szeme alatti fáradság nyomai, inkább egy túlhajszolt ember benyomását keltették benne. Mégis vonzónak találta, ugyanúgy, mint diákkorában.

Nem csodálkozott egy cseppet sem azon, hogy megtörte az élet, és sejtette azt is, hogy rengeteget dolgozhatott a professzori cím elnyeréséért. Elképzelhetően talált társat, akivel most megosztja az életét. Úgy gondolta, hogy reggel a vizitnél bejelenti az osztályos orvosnak, hogy rendbe jött. Még az éjszaka folyamán felidézte a számára fontos elérhetőségeket. A memóriája mindig átlagon felüli volt, minden igazolvány számot, telefonszámot kívülről tudott. Ha kiengedik, elfog menni a Hotelba és magához veszi az ott hagyott értékeit. A bőröndben, minden okmányáról ott van a fénymásolt példány és egy bankkártya, amin tartalékolt elegendő pénzt. Megnyugodott. Mindent végig gondolt és ennek a tudatában végre elaludt.

2017. március 11., szombat

Katerina Forest: Ím itt az ember


Szürke rongytakaróba bújt a Nap,
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring,
mint halotti lepel, már nem int
feléd, nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket.

Ím, itt az ember, ki pusztít, nem teremt,
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.