Translate

2023. február 20., hétfő

A Halál irén


Vannak napok, amik az életben csak egyszer bukkannak elő a semmiből, aztán elillannak megismételhetetlenül. A perceket, melyeket értékelni kell, csak azután tudjuk tiszta szívvel igazán, ha mellénk ül a Halál. Lekuporodik mellénk, csontos kezével markolja a csuklónk, hideg, bűzös leheletével beborítja a lelkünk. A Halál, aki elvesz tőlünk mindent, könyörtelenül. Elveszi a szeretetet, az időt megállítja, kősziklát gördít elébe, megrekedünk egy napba, belefulladunk a fájdalomba. Kétségbeesve könyörgünk.
– Még ne, várj egy kicsit! Még annyi dolgom van itt a Földön, még nem szerettem, még nem szerettek, még csak éltem… de nem értékeltem. Még kell, hogy érezzem a szellő lágy simogatását, a virág illatát, még hosszú az út, még a felén se járok, látnom kell a tengert, a hegycsúcsról a lenti világot, még fürdenem kell a felhők vizében. Várj, Halál!Csak egy kis időre…
Nóri életében a Halál folyton megjelent, időzött vele, majd elment, de mindig elvitt tőle valakit. A nagyszülőket, édes szüleit, férjét, sorban a testvéreit, és most újra kopogtat, megjelent a nevelt gyermekek mellett is, ott ólálkodott, vigyorgott, rabolt.
Ha szembesülünk a Halállal, akkor érezzük meg igazán az Élet jelentőségét. Akkor megfogadjuk szent akarattal azt, amit addig figyelmen kívül hagytunk, gyorsan bepótoljuk. Élni, élni, élni! Meg kell tanulni élni, meg kell tanulni szeretni, és tisztelni az életet. A Halál figyelmeztet, hogy véges az Élet.
Nóri tudta, hogy mindenki útja végén ott várakozik türelmesen az elmúlás, ezért ő már rég átértékelte az életet.
–Tanítanom kell az Élet megbecsülését – ismételgette önmagának, hogy ne feledkezzen el sose arról mit érez feladatának.
A nővére nem kísérte ki a kis családot az állomásra, nem fért az autóba, amit a szállításra készségesen felajánlott a sógor. Búcsúztak és ölelték egymást induláskor. Irén szemében fakón égett a fájdalom, mintha érezték volna mind a ketten, hogy ez az utolsó emberi érzés, amit még át tudnak adni egymásnak. Lemondás volt Irén szemében és beletörődés. Megalkudott a sorsával. Már megérezte, hogy nem tud az életnek új kártyacsomót dobni – Itt vannak a friss lapjaim, új játékot kérek! Indulhat a buli újra!
A sógor szabadulni akart tőlük, talán érezte is, hogy a két testvér megosztja egymással a lelki gondjait, amiben őt valószínű nem övezi dicsfény. Szentül állította, hogy a vonat tíz órakor indul, sietni kell. Az állomáson tudták meg, hogy csak dél környékén megy az a szerelvény, ami a Keletibe viszi őket.
– Hát én nem várom meg – közölte a férfi, és ment is az autóhoz, hogy indul haza.
Tomiból kitört az őszinte szeretet, odabújt hozzá, átölelte a lábát.
– Kköszönöm, hhogy iitt llehettünk, bácsi! – mondta neki elérzékenyülve.
Nóri akkor szembesült a férfi igazi énjével teljes valójában, amikor az szinte utálkozva eltolta magától a gyereket. Gyűlölködve nézett utána, már nem titkolta előtte az érzéseit. A sógora gyorsan elsietett tőlük, vette a lapot, nem ölelkezett, nem adott még kézfogást sem.
A vonat zsúfolt volt és levegőtlen, neki lett csak ülőhelye, a gyerekek az ablaknál álldogáltak, csodálták az egyre távolodó Balatont, a luxus nyaralókat. Az járt az eszébe, hogy jó, hogy eljöttek. Jó, hogy Irénből felszakadt a titok, ami sorvasztotta a lelkét és a testét. Nem viszi a sírba azt a mérhetetlen fájdalmát, hogy csalódott abban a férfiban, aki miatt mindent otthagyott egy hajnalon.
Irént akkor látta utoljára aránylag egészségesen, a következő találkozáson már nem ismerte fel a kórházban Nórit.
- Ki vagy te, kit keresel? – kérdezte, és nyál csorgatva majszolta a szomszédasszonya süteményét, pedig cukros volt szegény. Azok is ott álltak az ablak mellett és törölgették a szemükből előbújó könnyeket.
Nóri kipakolta a diabetikus italokat, süteményeket, a gyümölcsöket, és ott ült, mint egy idegen a testvére mellett. Nézte a fogatlan, megöregedett, kihullott hajú nővérét, akinek az ágya előtt türelmesen támaszkodott a Halál. Visszafojtott könnyei patakként ömlöttek befelé a lelkében, az ideg savas gödröt égetett a gyomrába. Nézte a hajdan gyönyörű szép nőt, a legkedvesebbet, aki most elhagyni készül mindent, ami idekötötte a földi léthez, őt is. A kórterem ajtajában megjelent a sógora, meggyötört arcán már nem volt gőg, csak fájdalom.
– Engem sem ismer meg mindig Nóri, váltót hoztam neki, nagy a baj… nagyon nagy – mondta elcsukló hangon, mikor felismerte az ágy előtt kuporgó sógornőjét.
–Tudom, sógorom – állt fel Nóri, és átölelte a sírdogáló férfit, közben arra gondolt, hogy mennyi szép percet ellopott ez a férfi a nővére életéből, míg rá nem jött, hogy már nem tudja bepótolni soha. Kilopta és meggyalázta azt a szeretetet Irénből, ami hitet és erőt adott neki az élethez.
Már elmúlt belőle a harag, csak valami örvénylő szürkeséget érzett ott belül, amiben keveredett a megbocsájtás és a sajnálat egymással.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése