Mi az a háború?

 Sára készült az utazásra. Megvásárolta az ajándékokat, gondosan összecsomagolt mindent. Az anyjának is sikerült megvennie a tésztakészítő kisgépet, amiről áradozott a telefonba. Fejébe vette ugyanis, hogy bizony ő minden télen legyártja a száraztésztát maguknak.

Az időjárás aggasztotta, szeszéjessé vált, minden napra jutott meglepetés, vagy köd lepte el a várost, vagy esett a hó, ami betakart vastagon mindent egy hideg délután.

Elérkezett az indulás napja. A gyerekek olyanok voltak, mint a rakoncátlan kiscsikók, hangos csiviteléssel mentek Sára két oldalán lefelé a lépcsőn. Beköszöntek az otthonvezetőnek, majd Böbe nénitől is elbúcsúztak.

– Boldog karácsony gyerekek! – hallották maguk mögött, ahogy kiléptek a nagy ajtón.

– Boldog karácsonyt! – válaszolták vissza szinte egyszerre.

Flóri mellé ült az autóban. Sára most nézte meg először alaposabban a cigányfiút, ahogy bajlódott a biztonsági övével. Amig nézte a fáradt koravén arcot arra gondolt, ez volt a legjobb ötlet, hogy őt és Zitát is elviszi magával. Jár nekik is egy kis boldogság. Bizonyára erre gondolt Zsuzska is, mikor megkérte, hogy szóljon az érdekükben az angyaloknak. Zsuzska ráérzett a két cigánygyerek jó lelkére, és arra is, hogy mennyire magányosak.

 Mire kiértek a városból kisütött a nap, beragyogta körülöttük a vidéket, fénykarjával végig simogatta a zúzmarával megrakott útmenti fákat. Flóri büszkén, nagyfiúsan ült mellette, csendben figyelt kifelé. Néha önkéntelenül felemelte a kezét, ha valami érdekeset látott, a havas mező közepén élelmet kereső őzeket, vagy az úttesten átfutó mezei nyulakat. De hiába, mert hátul a három hölgy nem figyelt rá, mással voltak elfoglalva, összehordtak hetet-havat, önfeledten kacarásztak. Amikor leértek az autópályáról, már elmúlt dél.

– Éhesek vagytok? Ott van a táskám, van benne szendvics, egyetek! – nem akart megállni. Beborult az ég és nagy pelyhekben esni kezdett a hó. Egyik kanyar után, gyalogló emberek jelentek meg az autóúton. Legalább húszan, vagy még többen is lehettek. Még véletlenül se úgy közlekedtek, ahogy a KRESZ előírja, vonalban egymás mögött, hanem szétszóródva, elfoglalva az egész úttestet.

Önkéntelenül lassított, majd megállt. A gyerekek is elcsendesedtek, bámultak kifelé az autó ablaküvegén.

Legelöl egy család jött velük szemben, lassan lépegettek a hótól csúszós úton. Egy középkorú férfi egyik karjába egy elcsigázott kislány kapaszkodott, a másikkal egy idős nőt támogatott.

– Talán az anyja – gondolta Sára. Hátul egy fiatalabb nő bandukolt felmálházva. Mögöttük több fiatal férfi gyalogolt fejükre húzott takarókkal, meggörnyedve a hátukon cipelt málhától. Nem egy vidám menet volt, hisz mindnek az arcán látszott a kimerültség. Sára türelmesen várta, hogy elhaladjanak mellette.

– Kik ezek? – kérdezte ámulva Flóri – Miért kell nekik ilyen hidegben gyerekkel az úton menni?

– Menekültek. Elindultak, hogy menedéket találjanak más országokban, mert az otthonuk elpusztult.

– Úgy, mint a miénk? Nekik is felégett? – kérdezte szomorúan Zsuzska.

Nem éppen úgy. Az ő hazájukban most háború van.

– Mi az a háború? – értetlenkedett tovább a kislány.

– Mint a filmekben, ne tudd már milyen a háború! – világosította fel Zita.

– Csak ez a való élet és nem film sajnos – sóhajtott fel Sára és azonnal indított mikor az utolsó is elhaladt mellettük. Egy szakállas férfi teljesen közel ment az autóhoz, benézett hozzájuk. Szúrós fekete szeme volt. Vigyorgott, közben felemelte a karját és az ujjaiból, V-é alakot formált.

– Mit mutatott? – érdeklődött Mónika

– Azt mutatta, hogy győzelem! – válaszolt Flóri – De nem értem mikor győztek, ha most meg menekülnek?

– Érdekes ez a fajta reakció igazad van. Talán azért mutatta, hogy végre eljutottak Európába – válaszolt Sára és visszakanyarodott az autóval a sávba.

Ideje is volt hisz feltámadt a szél és elkezdte felhordani az útra a havat. A viháncolásnak végeszakadt, meg kellett beszélni a látottakat. A reakció egyforma volt mindnél: sajnálták a hóesésben gyalogolókat.

– Mi is hajléktalanok vagyunk ott Pesten, néha még az utcán is hál a családom, de így még nem kerekedtünk fel, ilyen messzire! – elmélkedett Flóri.

– Na, 'isz, min agyalsz tesó, ne cseréld mán össze magad ezekkel. Te más eset vagy, te itthon fagysz meg, mert nincs lakásod, ezek meg otthon is... meg itt is.

– Na, jól megmagyaráztad. Minek jönnek ide, itt is nagy a szegínység, nincs hova menni, dolgozni. Nálunk egy családtag se dolgozik! – okoskodott a roma fiú tovább.

– Azért csak- csak akad. Azé van anyád mindig börtönbe. Nagyapád is kereskedő, ott árul a Keleti aluljáróba, te mondtad.

– Hagyjuk, lopott szajrét árul. Nem tisztességes az se, amit csinál a papám. Anyám meg megint csak nem dolgozik, sohase dolgozott, ő csak elveszi a másét.

Sára figyelmesen hallgatta az eszmecserét, ha akarták, ha nem, a két cigány fiatal tudatukon kívül szép lassan bemutatkozott. Kik is ők valójában, honnan pottyantak az életébe. Zita vallomása nagyon meghatotta. Arról beszélt, hogy miért indult el a vakvilágba.

– Én mán mindent tudok Sára néni, bele is keseredtem ebbe a nagy életbe –mondta nagyon komolyan a cigánylány. – Mán hat kistestvérem vót, mindre én vigyáztam. Etettem őket, pelenkáztam. Se haverok, se rendesen iskola... mongyuk, azt nem annyira bántam. De apám mindig elvert a többi miatt, ha elestek azé', ha beárultak azé'. Aztán anyám mondta, hogy megint terhes, hogy az ég szakagyon apámra! Én akkor nap leléptem. Isten lássa a lelkem, nem megyek haza többet! Sajnálom a tesóim, de elvették az életem. Ugye érthető? – nézett Sárára, várva a megértést, talán kicsit a feloldozást is.

– Megértelek Zita, tényleg nem neked kellett volna gyerekként felnőttet játszani – nyugtatta meg Sára. – A gyermekek felnevelése a felnőttek gondja.

– Jó gondoltam akkor, nem élet az, ami otthon vót, csak a segélyt várták. Nem dógoztak. Apám se.

– Neki kéne legalább! – nézett hátra Flóri.

– Beteg. Le van százalékolva. Mán nincs tüdeje.

– Annyira azért nem vót beteg! – vigyorgott Flóri – Hazamész te majd meglátod, mert csak az a családod.

– Lehet. Ki tudja... csak addig élek egy kicsit.

Mikor beértek az első faluba egyenesen a benzinkúthoz kanyarodtak. Tankolás után bementek a kiszolgáló részbe. Sára kávét ivott a gyerekeknek üdítőt vett. Időzött kicsit a kirakott újságoknál, nézelődött. Azt vette észre, hogy Flóri minden lépését követi, mint egy kis testőr, aztán rájött, hogy igazat gondolt.

– Csak nincs valami baj Flóri?

– Nincs Sára néni, csak jobb az óvatosság, láttam a tévében, hogy mindenütt vannak már terroristák.

– Hát itt csak nem?

– Ki tudja, figyelni kell, a terroristák bárkik lehetnek. Nehéz felismerni őket.

Megakadt a szeme az egyik újság címoldalán: Egész Európában fokozódik a terror veszély.

– Nagyon igazad van, legyünk mindig figyelmesek! – simogatta meg a fiú haját. – Legalább mi ketten, rendben?

– Rendben! – mondta nagyon komolyan Flóri – Rám az életben mindig számíthat.

Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Ego vagy az igazi én

 

A kisvárosban a sötétséggel együtt tanyázott a novemberi hideg, a nappalok kellemes melegét minden átmenet nélkül kiűzte és a helyére terpeszkedett. A társaság ott ült a szokott helyén, mikor benyitott a kávézóba. Jó érzés volt számára, hogy várják, egyszerűen csak az a tudat is, hogy tartozik valakikhez.

Fázósan leült közéjük és várta, hogy a benti kellemes levegő felmelegítse.

– Merre jártál Sára, rég láttunk – érdeklődött mindjárt Zsolt, de a többiek is várakozóan néztek rá.

– Sok minden történt velem. Annyi kérdés van bennem, amikre nem tudom a helyes választ.

Ránézett Rózára.

– Csak nyugodtan, láttam rajtad, hogy magad alatt vagy.

– Majd később elmondom, annyira nem sürgős. Ti miről beszélgettek?

– Az egóról.

– Miről? Hogy jön ide ez a téma ma estére? Nincs ennél fontosabb? – nevetett Sára.

– Nem is tudom, csak úgy. Mert aktuális a mai életünkre, jobban mint gondolnánk. Ha engedsz az egódnak, nem azt a döntést hozod, ami helyes, és nem úgy gondolkodsz dolgokról, ahogy kellene. Hanem úgy ahogy elvárják tőled. Játszod a szereped, amit elvárnak tőled. Az eredeti életcélod ott van benned elnyomás alatt, nem mered felszínre hozni. Az egész életünket az elvárások alapján éljük. Olyanokká váltunk, mint az alvajárók, pótcselekvésekkel próbálunk felszínen tartani magunkat, az igazi értékes tettek helyett. Ez a fogyasztói társadalom drogja, elhiteti velünk, hogy okés minden, nincs semmi baj. Pedig óriási a baj. De azért mondd el, téged milyen kérdések gyötörnek? – fejezte be Zsolt az eszmefuttatását.

– Láttam a Keletinél a migránsokat, felkavaró volt, sajnáltam őket, de féltem is tőlük. Biztosan okuk volt, hogy ennyi megpróbáltatásnak kitegyék magukat, mégis...

– Igen. Jogos aggodalom a részedről. Jogos lenne mindenki részéről az aggodalom, így helyesebb talán. Akiket láttál majdnem mind megvezetett ember, bábfigurák a hatalom színpadán. Elhitették velük, hogy itt van a Kánaán, ideérnek a hosszú veszélyekkel teli út után Nyugat Európába, és ölelő kezek várják őket, házat megélhetést kapnak. Nagyon fognak csalódni, mert azzal, hogy idejönnek, pont ők teszik tönkre a nyugati jólétet. Háborús menekültek? Rendben van, félnek, menekülnek. De meddig? Gyökértelenné válnak ők is, mint mi, ők általuk. Hosszú folyamatra kell felkészülni, beláthatatlan a vége. Milliók indulhatnak útra, ki ezért, ki azért. Menekülnek az életben maradásért. A természettörvényei alapján a következmény egyszerűen magyarázható. A sáska mikor vándorol mindent felfal, mindent letarol. Élni akar. Az emberi faj pusztításra született, mint a sáska. Mikor mindent tönkretesz, mindent felfal, egyszerűen kipusztul.

– Nagyon megnyugtattál, köszönöm. Akkor mégis jó döntés, hogy vidékre költözöm – válaszolt idegesen Sára – Ha a város feltelítődik migránsokkal, nem lesz itt sokáig nyugalom, biztonságról ne is beszéljünk, igaz?

– Sajnos igazad van, ha tiszta népvándorlásról beszélnénk, akkor nehezen, de ura lenne a helyzetnek minden ország. De ez nem tiszta, sok rejtett és gonosz szál mozgatja a mai történelmünket. Én is szívesen veled mennék, a nyugalomba, a csendbe. Ott minden helyzetben emberhez méltó életet lehet élni. Mikor indulsz?

– Talán tavasszal. Remélem, addig mindent lerendezek.

– Mire vársz olyan sokáig? – kérdezte Róza.

– Még kevés is lesz ez az idő sajnos, a bürokráciába megfogott. Kiderült, hogy el kell végeznem egy három hónapos a tanfolyamot. Ugyanis elhatároztam, hogy magamhoz veszem a gyerekeket, csak ez az egy alternatíva maradt, nincs több megoldható variáció. Egyszerűen a gyerekek döntöttek helyettem. Legyen meg Karola kívánsága... nem lehet másként... meseországot épített a két kislány magának és mindennap várják a barna angyalt, azaz engem, hogy elmegyek értük. Ma tudtam meg a hivatalban.

– Jé, ezt én megmondtam neked előre te őrangyal! – nevetett Róza.

– Igen megmondtad, és még el kell mennem a börtönbe, hogy elmondjam az ősüknek, hogy jó messzire viszem a lányait. Nem lesz könnyű menet. De ne szaladjunk előre, az igazi döntésem akkor lesz végleges, ha megismerkedek velük, és érzem tiszta szívemből, hogy akarom is.

– Látod, a téma talán temiattad nyerte el az aktualitását – nevetett fel Zsolt.

– Igazán?

– Igen. Akkor lesz igazán fontos, hogy az egód helyett az érzéseidre hallgass, ha találkozol a gyerekekkel. Nagyon fontos, hogy ne kelts bennük, se magadban hamis illúziót. Csak egyszerűen és őszintén. Tudom, hogy régóta vívódsz magadban, hogy mi a helyes lépés. Ma döntöttél, kérdés csupán az, hogy az egód döntött, vagy az igazi éned?

– Kösz a jó tanácsot, átgondolom.

Sára ráérzett Zsolt igazára, hogy abba kell hagyni a szerepjátékot. De azt is tudta, hogy nem könnyű levetni azt az álarcot, amit magunk készítettünk saját magunknak – Nézz ide! ez vagyok én, szép, okos, talpraesett, vagy épp örökké mókás, jó barát! Közben ott bent sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, a legszebb ruha alatt is szürkének érezzük magunkat, a legszélesebb mosoly mögött úsznak a könnyeink. Szerepjáték kifelé, hogy senki ne tudjon fájdalmat okozni nekünk, ne lépjenek át rajtunk, ne mosolyogják ki az álmainkat. Rejtett kódolt üzenetek hevernek a lelkünkben, olyan mélyre ásva, hogy már örök feledésre ítéltettek. Vágyainkat, céljainkat, teremtő képzeletünk, haldokló fényeit temettük el lelkünk sötét vermébe, ami feszítve lüktet, kifelé vágyik a szabadba. De nem engedjük őket felszínre törni, mit is kezdhetnénk velük ebben az álszent világban? Igazat adott Zsoltnak, hogy erőt kell vennie magán és csakis a legbelsőbb érzéseire hagyatkozva kell döntést hoznia, olyat, ami már visszavonhatatlan. De ezt a döntést mielőtt elindul a gyerekekhez meg kell hoznia, hogy el tudja mondani nekik, hogy mit határozott velük kapcsolatban.

Másnap mikor volt egy kis szusszanása két ügyfél között, telefonált a gyámhivatalba, érdeklődött mikor mehet a gyerekekhez. Megkapta a várt időpontot.

– A két kislány várni fogja, nem viszik ki őket a városi programra – világosította fel barátságosan a gyámügyi előadó.

Van egy hete rá, hogy felkészüljek a találkozóra, nyugtatta magát, mert érezte, hogy hirtelen gyorsabban verni kezdett a szíve.