Lehet, örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki értesüljön arról, hogy milyen szerencsétlen sorsa lett a két kislánynak. Suttogva mesélt a köréje gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk se apjuk! Biztos azért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten.

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki már készülődött aznap lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit érnek vele Flóri, nyolc évre is börtönbe kerülhet az apjuk, olyan kárt tett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Mán nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita – Hova szöknének? Én se szökök, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van cigi meg kaja. Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak felérik ésszel most mán, hogy nincs nekik hova szökni.

Egyszerre kapták fel a fejüket, de már rohantak is felfelé a lépcsőn, ahonnan sikoltozást hallottak. Mikor felértek, Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt. Zita ért oda legelőször. A cigánylány lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, amitől kicsordult a vére azonnal.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogy maradtál vóna anyádba! Még egyszer merjed bántani a tesóm, szétkenlek, mint a lekvárt. Te anyaszomorító drogos! – kiabált a fiúra gyűlölködve.

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától a lányt. De Zita még durvábban támadt, pillanatok alatt a földön hemperegtek. Flóri szedte szét őket nagy nehezen. Flóri nagyon erős volt, mégis alig bírt el az agresszív gyerekkel, pedig vasmarokkal csavarta hátra a dühöngő karját. Böbe nénit elérte a pánikroham, levegő után kapkodott, de végül legyőzte a belső félelmét, és kétségbeesve telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek felfelé a lépcsőn. Hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapálódzó fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam én semmit Józsi bá', csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára, akit már többen körbe vettek, vizsgálgatták lett-e valami baja.

– Nem igaz, hazudik! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki nem engedett feljönni, ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a lépcsőn a nevelő.

– Elmegyünk gyerek a gondolkodóba!

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert emlékezett rá, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. Aztán bevillant, hogy a húga továbbfutott a folyosón. Indult arra bizakodva, de hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólta el magát Böbe néni.

Mónika visszafordult és ingerülten visszaszólt a gondozónak.

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való ez az élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelve vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kerekedett ki Zsuzska szeme és hátra nézett a cigánylányra.

– Igen Zita. Nem is olyan... mint gondoltam. Azt mondta, hogy mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte kicsit nyugodtabban Zsuzska.

De azért még sokáig reszketett, szipogott mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézete, mit tud olyat, amit ők nem tudnak.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én mán nem kellek, öreg vagyok... meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébreggyél! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család. Na, meg, ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz...

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom...– hagyta rá a nővére. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott. Azon, hogy milyen veszélyes lett az életük. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? De mi lesz akkor, ha nem lesz ott ő sem meg Zita sem, de még Flóri sem? Hisz Flóri itt hagyja őket végleg. Végig gondolta, hogy mik történtek velük az utóbbi napokban és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, olaszba, vagy Amerikába? – meditált sokáig magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen bennünket messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája.

–„Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta oda a húgának – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, minden ujjadra mondd el magadba minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját és görbítette sorba az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyan ennyiszer.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van már mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz már tudta, hogy nem csapta be, tényleg vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt és mindig mosolygott rá.

Furcsaságok

Pisti hasonlóan Tomihoz, pillanatokon belül át tudott lényegülni, ilyenkor megszűnt körülötte a külső világ. Ösztönösen védekezett amikor kilépett a tudata a való világból, az álomvilág mint egy védőpajzs védte őket a kiszolgáltatottságuk ellen. Pisti is szorongott, de nem úgy, mint Tomi. Nem sírt, nem hisztizett, szó nélkül tűrte, hogy sodorta, dobálta az élet. Neki sem volt egy fikarcnyi értékrendje sem, az ünneplő ruha ugyanolyan értékű volt számára, mint a kopott, ezeréves. Ha nem szólnak rá, hónapokig járt volna ugyanabban a pólóban. Az sem érdekelte, ha elszakadt, kilyukadt a ruhája. Napokig klaffogott az iskolába a felvált talpú cipőben. Könyörgött Nóri, hogy szóljon, mert őt minősíti az iskola meg a falu is, ha rendetlen koszos ruhában, szakadt cipőben jár. Pisti kikerekítette rá a nagy kék szemeit, csodálkozva hallgatta. Nem értette miért aggodalmaskodik feleslegesen annyit.

Rendre előjöttek a pótcselekvések, különös reakciók, amiket produkáltak napról napra. Nem tudta megfejteni mindnek az okát, azt sem, hogy milyen gondolatok űzték egymást a fejükben, amikor különleges viselkedésükkel sokkolták. Mint például azon a napon mikor arra lett figyelmes, hogy Pisti tudatosan okoz magának fájdalmat. Kint voltak mindnyájan a kertben zöldborsót szüretelni, amikor meglátta, hogy Pisti tiszta erővel dobálja magát a kert végén a mezőn. Ijesztő volt amit csinált, minden ugrás után egy zuhanás következett, mint egy kamikaze, úgy csapódott bele a földbe.

– Jaj, mit művel a tesód! – kiáltott Tominak. Tomi felegyenesedve hátranézett, kicsit elgondolkodott, aztán legyintett a kezével.

– Mmmindig eezt ccsinááljja, hh..ha ééhes.

– Akkor menjünk vacsorázni! – sietett Pisti felé, hogy leállítsa a mutatványt.

Máskor azt látta, hogy a kezeit imára kulcsolva térdepel a ház előtti fűben, közben mormog valamit, hajbókolt. Nézte egy darabig az imádkozó fiút, aztán szólt Ferencnek, nézze ő is, mit csinál a gyerek odakint. Ferenc is értetlenül figyelte mielőtt megszólalt.

– Remélem nem valami különleges vallású, vagy szektás szegény.

Pisti nyugodtan felállt a hajbókolás után, leporolta magát, megkönnyebbült arccal elindúlt a ház felé.

– Bocsánat a viselkedésemért – állt meg előttük, mint aki várja a feloldozást.

– Rendben van Pistikém – hagyták rá mindketten, de ha megölték volna őket akkor sem tudták volna eldönteni, mit követett el, mire kért bocsánatot.

Az elgörbült könyöke miatt egy héten kétszer a közeli városban lévő gyógytornászhoz jártak. Pisti nagyon megkedvelte ezeket a gyakorlatokat. Vagy Stellát, a gyönyörű gyógytornásznőt? Teljesen mindegy mi volt az oka, a lényeg, hogy szeptemberre olyanná vált a karja, mint újkorában volt. A ház előtti jonatán almafa kinyúló erős ága is segített a gyógyulásban, amin Stella tanácsára mindennap lógott egy kicsit. Sose hagyta ki a napi nyújtózkodást. Felkapaszkodott a fa ágára, percekig ott lógott, közben szemlélte a kertet. Ha egyszer Stella kérte, lógni kellett, nagyon komolyan vette az utasítást.

Elindulhatott Tomival is a felderítő útra. Első útjuk a gyógypedagógiára vezetett, következő a logopédiára, majd pszichológushoz és gyermek idegorvoshoz. Megjárták a hadak útját, mire Tomi valódi énje kibontakozott. A vizsgálatok kiderítették, hogy van alapja a különleges viselkedésének. Idegrendszeri gyengeségét egyértelműen diagnosztizálták, a dadogása, a hangképzési zavarokkal felerősödve jelentkezett. Baj volt a kéz motorikus teljesítményével, a szájában lévő sok kirohadt tejfog mellé társult egy csomó afta, melyek fájdalmas gócokként keserítették az életét. Megállapították, hogy a gyerek súlyosan alultáplált. A pszichológus kirakós játékot készítettet vele. Rengeteg dolgot odarakott elébe, és arra kérte, rakjon ki belőle bármit, ami éppen eszébe jut. Tomi elmélyült a feladatban. A végeredmény mindent elárult róla. Kirakott egy központi helyet, ami körül több körben, mint egy védelmi erődben helyezkedtek el a tárgyak, élőlények. A központban természetesen a konyha volt. Asztal, szék, ennivalók, gyümölcsök, sütemények, kenyér. Körülötte veszélyes ragadozók, oroszlán, tigris, farkas. A külső körben katonák, fegyverekkel, ágyúval. Egyértelmű kép tárult elénk, Tomi életének középpontja az étel, amit mindenáron védelmezni kell. Későbbi vizsgálatoknál kiderült, van egy kis autizmusa is, ezért beszél magában és a tárgyakkal. A kommunikációja az emberekkel és a szemkontaktusa átlagon aluli.Betöltötte a nyolcadik évét mikor elmerték engedni első osztályba. A gyógypedagógus kiemelt fejlesztést írt elő számára.Pisti is évet halasztott, olyan nagy volt az ismerethiánya, hogy elkerülhetetlenné vált az ismétlés. Egy osztályba került Lilivel. A személyiségzavar, az önértékelés hiánya, a gyenge idegrendszer megtette a magáét, a fiúk egyre több konfliktusba sodródtak a közösségben. Nehéz napok következtek.Az iskola folyamatosan visszaköszönt a családnak. Minden napra jutott egy rendhagyó esemény.
– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak!
Az év elején táskába berakott, szépen bekötött füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékká váltak. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszokat firkált betűk számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy leanyázta, teljes erőből támadott. Nóri a sok iskolából jövő panasz miatt elvitte pszichiáterhez. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele a gyógyszerek csak elfedik a bajt, nem gyógyítanak véglegesen. Mégis volt pozitívum, Tomi megszerette a doktornőt, várta a találkozásokat.
Mégsem maradtak el a kétségbeesett telefonhívások az iskolából.
– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele, rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!
Nóri kétségbeesve kereste az okokat, hogy mi váltja ki Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztalt a viselkedésében, mintha csak a közösségben uralkodna el rajta . Azt se értette, hogy bármilyen éjszakai ruhát ad rá, reggelre mindig anyaszült meztelen, mikor felébred. Álmában vetkőzött. Hanna, a barátnője kezeslábast hozott neki.
– Na, ebből nem tud kibújni!
De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló művész. Nóri félt attól is, hogy megfázik, meg nyugtalanította miért csinálja?
Minden nap elébe ment a napközibe, megállt a sötétben, és benézett az ablakon, figyelte a teremben tanulgató Tomit. Nem tudott nyugton ülni, a tanároknak igazuk volt. Mindig rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad alatt. Egyik este felismerte mit rág, egy szívószálat eszegetett elmélyülten. Akkor este gondterhelten lépegetett Tomi mellett. A fiú megérezte, hogy valami miatt aggódik meg is kérdezte.
– Mmmmi a bbaj mama?
– Nincs semmi bajom, ne aggódj, csak néha nem értek dolgokat. Például láttam, hogy míg tanúltál megettél egy egész szívószálat. Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés amit adtak ma a napköziben.
Tomi elvigyorodott.
– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam. – kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – Aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat eeszek akkor is.

Valami meglepetést minden napra tartogatott, sohasem volt teljes a nyugalom, gondoskodott róla, hogy legyen miről duruzsolni a két felnőttnek.
Egy este felfedezték, hogy nem hall jól. Oda se figyelt, amikor Nórika többször kért tőle egy szívességet.
– Tomi, hozd ide a poharam – kérte már sokadára a gyereket. Tomi meg se mozdult, Nóri meglökte Ferenc karját.
– Figyelj, szerintem nem hallja, mit mondok neki.
– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztette közben mosolygott. Arra gondolt, hogy minden kis bolhából elefántot csinál.
Végre Tomi odafigyelt.
– Mmi aaz, mama?
– Hozd ide a poharam! – suttogta Nóri.
Tomi felállt, odavitte a papucsát.
– Nem ezt kértem, a poharam – suttogott tovább Nóri. Tomi odavitte a kólás üveget, az újságot, végül sírásra görbült a szája.
– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!
Nóri elvitte a háziorvosához. Több napos parafinolajos kezelés után egy alapos fülmosás következett. Még az orvos is meglepődött amikor a langyos víz színes ceruzahegyet mosott ki a füléből. 

– Oda kell figyelni Nórika – közölte mosolyogva a háziorvos –, szűkek a hallójáratok, régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen tudtuk kitisztítani.
Mikor a hangok eljutottak szabadon Tomihoz, az értelme is gyors iramban változott.
 Egy alkalommal filmet nézett a család, ahol a kis medvebocs anyukáját lelőtték.
A kis bocs viszontagságos élete annyira kikészítette Tomit, hogy szabályszerűen sokkos sírásba kezdett.
Sokáig kellett nyugtatgatni. Talán saját magát látta az árva bocsban. Senki nem nevette ki, inkább megijedtek, mi van vele. Hasonló szituáció az iskolában, már gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek Tomi és Pisti érzékeny oldalára, sebezhetőségére. Jól szórakoztak ha ki tudták hozni őket a sodrukból, röhögve nézték a dühöngésüket.
Egy esős nap elébe ment az iskolába. A folyosón meglátott több gyereket, kettő erőből rugdosott egy földön összekuporodó alakot. Ráérzett, hogy Tomit rúgják a földön. Mikor meglátták közeledni a nagyhangú társaság futásnak eredt. Nóri a fiú vécébe is utánuk ment. Nagyon dühös lett. 

– Hol vannak a tanárok ilyenkor? – kiabált, mivel sem pedellust, sem tanárfelügyelőt nem látott a folyosón.

Ezzel a két fiúval nyolcadik osztály végéig perben volt Tomi. A vitákból egy darabig mindig Tomi került ki vesztesen. Idegrohamot kapott, csúnyán be-beszólt, rúgta az ajtót, padot, ami elébe került. Míg az egyik évben másik osztályfőnököt kapott, szociálpedagógus végzettségűt. A tanárnői első nap ráérzett Tomi iskolai drámájára.
Nóri nem szerette a szülőkkel való kapcsolattartást. Ideges lett minden egyes találkozótól. Maga se értette miért nem tud túllépni rajta, hisz tudta, hogy át kellene. Hazagondozás, kapcsolaterősítés, tájékoztatás... tudta jól, hogy nem kerülheti el, hisz erre készítették fel a tanfolyamon. De nem értette, miért kell hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még magát se tudja fent tartani. Tomi anyatalálkozók előtt és után, teljesen kezelhetetlenné vált.
Ezeken a napokon már az indulás is fárasztó volt, kötözködött, rohangált, örökké beszélt. Mikor az anyját meglátta átváltozott. A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a szertelen viselkedést.
Ezekre a találkozókra eleinte becsületesen jött az anya. Néha hozott valamit, de sokszor észrevette Nóri, hogy a nekik eltett szendviccsel etették az anyjukat. Az asszonyon semmi sem változott, elhanyagolt ruházata orrfacsaró szagot árasztott minden alkalommal. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, rövid vöröses szőke haja zsírosan lógott a szemébe.
– Nincs munka falun, felmegyek Pestre. Kaptam az egyháztól segítséget, megyek konyhára – mondta az utolsó találkozón. Nóri előírás szerint tájékoztatta a gyerekekről, az iskoláról, voltak-e betegek, mindenről, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztalt nagy érdeklődést, ha jó idő volt, elmentek a városba, ha rossz idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek. Az anyja vacak mobilján játszottak. Nem csak Nóri a felügyelők és több szülő is csóválta a fejét amikor odanéztek a hangoskodásra.
Hazafelé a buszon Nóri sokat rászólt Tomira, mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva várta a hatást. Ilyenkor nagyon kimerült idegileg mire hazaértek. Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve, nem érdekelte az öccse viselkedése, nem szólt rá. A tudata visszarepült az anyjához. Filózgatott az élet dolgairól.
Nóri tudta, hogy ezek természetes reakciók, mégis rosszul érezte magát tőle. Köszönetet se várt semmiért, hisz ez volt a dolga, a feladata. Közben egyre jobban szembesült azzal, hogy lélekben nagyon meg kell erősödnie, hogy át tudjon lépni a hirtelen jött rossz gondolatokon. Nem tudta közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta nagy erőfeszítéssel dolgozott, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal lógnak az anya nyakán, annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen haltak.
Egy ilyen anyatalálkozó után, szükségszerűen átértékelte a szeretet fogalmát.