Ha anyu szól neki a Mennyországban.

 

Egyik meglepetésből a másikba esett a három felnőtt, de komoly arcuk nem tükrözte, hogy hihetetlen számukra a válasz. Marika néninek eszébe jutott az a fiatal nő, aki segített a gyerekek keresésében azon a napon mikor megszöktek.

– Igazatok lehet! – válaszolt a lányoknak – Ő tényleg eljöhet értetek. Utána fogok érdeklődni, mi van most vele. De addig semmi rosszat ne csináljatok, elég volt a csínytevésből. Rendben?

– Nem biztos, hogy utána lehet nézni, ő csak akkor jön el, ha akar, ha például anyu szól neki ott fent a Mennyországban.

– Mégis meg kéne próbálni elérni valahogy – vett erőt magán a vezető, nem akarta elárulni még akkor sem, hogy mennyire hihetetlen számára a két gyerek meséje.

– Hát meglehet éppen próbálni – hagyta jóvá Zsuzska –, de akkor meg kéne neki azt is mondani, hogy siessen kicsit jobban.

– Miért... miért csak őt várjátok? – kérdezett tovább a pszichológus.

– Mert aranyos...– hajtotta le a fejét Mónika.

– Mert ő a védelmezőnk... anyu mondta... meg vigyáz a pillangómra is, már régóta – fejezte be az indoklást bőbeszédűbben Zsuzska.

Aranka néni mellett szótlanul bandukolt visszafelé a két kislány a beszélgetés után. A folyosón még akkor is fojtogató füstszag terjengett.

– Lehet, már tudja a barna angyal, hogy nagyon sok rosszat csináltunk, még megharagszik igazándiból és soha többet nem jön el! – súgta Mónikának a húga – Te találtad ki az egészet – nézett vádlón a nővérére.

– Megmondom neki, hogy én találtam ki, nyugodj meg! – felelte határozottan Mónika – Rád nem fog haragudni.

Aranka néni hallotta a susmust, de úgy tett, mint aki süket.

Elvira merőn nézett a vezetőre mikor magukra maradtak.

– Hallottad mit mondott a kislány? Azt mondta eljön értük a barna angyal, mert az anyukája megmondta nekik. De az anyukájuk nem beszélhetett velük egyáltalán... hiszen halott.

– A hölgy, akiről gondolatom szerint beszéltek, azon az éjszakán találkozott velük amikor megszöktek. Segítettek a keresésükben, kimondottan neki köszönhető, hogy a két gyerek szökéséből nem lett tragédia. Tehát van igazságtartalma annak, amit mondtak. Azt tudom, hogy a fiatal hölgy, érdeklődött, hogyan vehetné fel a jövőben velük a kapcsolatot. De csak ennyi információm van. Azon a napon találkoztam vele én is, de azóta nem hallottam felőle semmit. Talán meggondolta magát. Felhívom a gyámügyet telefonon.

– Hihetetlen, talán a kicsi lány még látja a szellemeket, még tudott kommunikálni a halott anyjával – morfondírozott a pszichológus. – Jól van, csak elmélkedek. Ennyi. Ne vedd komolyan! – nevetett a másikra mikor meglátta milyen hitetlenkedve nézi.

Mikor visszaért Zsuzska és Mónika a szobájukba, Aranka néni úgy hagyta ott őket, hogy utoljára még rájuk borított egy csomó intelmet.

– Melegen ajánlom, hogy húzzátok most már meg magatokat! Ennyi elég volt mára a feszültségből, de lehet egész évre is!

Zita se maradt ki a véleménynyilvánításból, nagy patáliát csapva

hozta a formáját.

– Hé', má' megint körülöttetek forog a világ? Mikor lesz má' itt nyugalom? Piromániáztok legújabban? Leég a hajam tőletek... a végén.

Az otthonvezető felhívta a gyámügyi előadót, hosszan beszélgettek a gyerekekről. Arra a döntésre jutottak, hogy elhalasszák a kihelyezésüket a kijelölt nevelőszülőhöz. Megpróbálják előtte felkutatni és szóra bírni azt a bizonyos „barna angyalt," akit annyira vár a két kislány.

Eljön értünk a barnahajú angyal

 

Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Agyturkász

 

Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.

Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.

– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.

– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.

Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak

– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.

A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.

Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.

– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.

A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.

– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.

Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.

– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?

– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?

– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.

– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.

– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.

Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.

– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?

– Élő... nem halott, csak ennyi.

– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.

– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.

Börtön /videó/

 

Furcsaságok

Pisti hasonlóan Tomihoz, pillanatokon belül át tudott lényegülni, ilyenkor megszűnt körülötte a külső világ. Ösztönösen védekezett amikor kilépett a tudata a való világból, az álomvilág mint egy védőpajzs védte őket a kiszolgáltatottságuk ellen. Pisti is szorongott, de nem úgy, mint Tomi. Nem sírt, nem hisztizett, szó nélkül tűrte, hogy sodorta, dobálta az élet. Neki sem volt egy fikarcnyi értékrendje sem, az ünneplő ruha ugyanolyan értékű volt számára, mint a kopott, ezeréves. Ha nem szólnak rá, hónapokig járt volna ugyanabban a pólóban. Az sem érdekelte, ha elszakadt, kilyukadt a ruhája. Napokig klaffogott az iskolába a felvált talpú cipőben. Könyörgött Nóri, hogy szóljon, mert őt minősíti az iskola meg a falu is, ha rendetlen koszos ruhában, szakadt cipőben jár. Pisti kikerekítette rá a nagy kék szemeit, csodálkozva hallgatta. Nem értette miért aggodalmaskodik feleslegesen annyit.

Rendre előjöttek a pótcselekvések, különös reakciók, amiket produkáltak napról napra. Nem tudta megfejteni mindnek az okát, azt sem, hogy milyen gondolatok űzték egymást a fejükben, amikor különleges viselkedésükkel sokkolták. Mint például azon a napon mikor arra lett figyelmes, hogy Pisti tudatosan okoz magának fájdalmat. Kint voltak mindnyájan a kertben zöldborsót szüretelni, amikor meglátta, hogy Pisti tiszta erővel dobálja magát a kert végén a mezőn. Ijesztő volt amit csinált, minden ugrás után egy zuhanás következett, mint egy kamikaze, úgy csapódott bele a földbe.

– Jaj, mit művel a tesód! – kiáltott Tominak. Tomi felegyenesedve hátranézett, kicsit elgondolkodott, aztán legyintett a kezével.

– Mmmindig eezt ccsinááljja, hh..ha ééhes.

– Akkor menjünk vacsorázni! – sietett Pisti felé, hogy leállítsa a mutatványt.

Máskor azt látta, hogy a kezeit imára kulcsolva térdepel a ház előtti fűben, közben mormog valamit, hajbókolt. Nézte egy darabig az imádkozó fiút, aztán szólt Ferencnek, nézze ő is, mit csinál a gyerek odakint. Ferenc is értetlenül figyelte mielőtt megszólalt.

– Remélem nem valami különleges vallású, vagy szektás szegény.

Pisti nyugodtan felállt a hajbókolás után, leporolta magát, megkönnyebbült arccal elindúlt a ház felé.

– Bocsánat a viselkedésemért – állt meg előttük, mint aki várja a feloldozást.

– Rendben van Pistikém – hagyták rá mindketten, de ha megölték volna őket akkor sem tudták volna eldönteni, mit követett el, mire kért bocsánatot.

Az elgörbült könyöke miatt egy héten kétszer a közeli városban lévő gyógytornászhoz jártak. Pisti nagyon megkedvelte ezeket a gyakorlatokat. Vagy Stellát, a gyönyörű gyógytornásznőt? Teljesen mindegy mi volt az oka, a lényeg, hogy szeptemberre olyanná vált a karja, mint újkorában volt. A ház előtti jonatán almafa kinyúló erős ága is segített a gyógyulásban, amin Stella tanácsára mindennap lógott egy kicsit. Sose hagyta ki a napi nyújtózkodást. Felkapaszkodott a fa ágára, percekig ott lógott, közben szemlélte a kertet. Ha egyszer Stella kérte, lógni kellett, nagyon komolyan vette az utasítást.

Elindulhatott Tomival is a felderítő útra. Első útjuk a gyógypedagógiára vezetett, következő a logopédiára, majd pszichológushoz és gyermek idegorvoshoz. Megjárták a hadak útját, mire Tomi valódi énje kibontakozott. A vizsgálatok kiderítették, hogy van alapja a különleges viselkedésének. Idegrendszeri gyengeségét egyértelműen diagnosztizálták, a dadogása, a hangképzési zavarokkal felerősödve jelentkezett. Baj volt a kéz motorikus teljesítményével, a szájában lévő sok kirohadt tejfog mellé társult egy csomó afta, melyek fájdalmas gócokként keserítették az életét. Megállapították, hogy a gyerek súlyosan alultáplált. A pszichológus kirakós játékot készítettet vele. Rengeteg dolgot odarakott elébe, és arra kérte, rakjon ki belőle bármit, ami éppen eszébe jut. Tomi elmélyült a feladatban. A végeredmény mindent elárult róla. Kirakott egy központi helyet, ami körül több körben, mint egy védelmi erődben helyezkedtek el a tárgyak, élőlények. A központban természetesen a konyha volt. Asztal, szék, ennivalók, gyümölcsök, sütemények, kenyér. Körülötte veszélyes ragadozók, oroszlán, tigris, farkas. A külső körben katonák, fegyverekkel, ágyúval. Egyértelmű kép tárult elénk, Tomi életének középpontja az étel, amit mindenáron védelmezni kell. Későbbi vizsgálatoknál kiderült, van egy kis autizmusa is, ezért beszél magában és a tárgyakkal. A kommunikációja az emberekkel és a szemkontaktusa átlagon aluli.Betöltötte a nyolcadik évét mikor elmerték engedni első osztályba. A gyógypedagógus kiemelt fejlesztést írt elő számára.Pisti is évet halasztott, olyan nagy volt az ismerethiánya, hogy elkerülhetetlenné vált az ismétlés. Egy osztályba került Lilivel. A személyiségzavar, az önértékelés hiánya, a gyenge idegrendszer megtette a magáét, a fiúk egyre több konfliktusba sodródtak a közösségben. Nehéz napok következtek.Az iskola folyamatosan visszaköszönt a családnak. Minden napra jutott egy rendhagyó esemény.
– Nem tud Tomi egy helyben ülni! Mindig matat! Galacsin a füzete! Firkál! Pad alatt van! Verekszik! Idegrohamai vannak!
Az év elején táskába berakott, szépen bekötött füzetek, könyvek, két hét múlva már gyűrött, szakadt, firkált hulladékká váltak. Még ha tudta is Tomi a leckét, azért kapott fekete pontot, mert nem beszélt, nem dolgozott órán. Későbbiekben is csak krisz-kraszokat firkált betűk számok helyett. Mikor valaki beszólt neki, vagy leanyázta, teljes erőből támadott. Nóri a sok iskolából jövő panasz miatt elvitte pszichiáterhez. Annak ellenére, hogy tisztában volt vele a gyógyszerek csak elfedik a bajt, nem gyógyítanak véglegesen. Mégis volt pozitívum, Tomi megszerette a doktornőt, várta a találkozásokat.
Mégsem maradtak el a kétségbeesett telefonhívások az iskolából.
– Bevette Tomi a gyógyszerét?! Nem bírunk vele, rúgja a kukát az udvaron, ordít, fojtogat!
Nóri kétségbeesve kereste az okokat, hogy mi váltja ki Tomiban az agressziót. Otthon semmi különöset nem tapasztalt a viselkedésében, mintha csak a közösségben uralkodna el rajta . Azt se értette, hogy bármilyen éjszakai ruhát ad rá, reggelre mindig anyaszült meztelen, mikor felébred. Álmában vetkőzött. Hanna, a barátnője kezeslábast hozott neki.
– Na, ebből nem tud kibújni!
De kibújt abból is reggelre, mint egy szabaduló művész. Nóri félt attól is, hogy megfázik, meg nyugtalanította miért csinálja?
Minden nap elébe ment a napközibe, megállt a sötétben, és benézett az ablakon, figyelte a teremben tanulgató Tomit. Nem tudott nyugton ülni, a tanároknak igazuk volt. Mindig rágott valamit. A vállait előre-hátra lökte, a lábaival is lépegetett a pad alatt. Egyik este felismerte mit rág, egy szívószálat eszegetett elmélyülten. Akkor este gondterhelten lépegetett Tomi mellett. A fiú megérezte, hogy valami miatt aggódik meg is kérdezte.
– Mmmmi a bbaj mama?
– Nincs semmi bajom, ne aggódj, csak néha nem értek dolgokat. Például láttam, hogy míg tanúltál megettél egy egész szívószálat. Arra gondoltam, talán rossz volt és kevés amit adtak ma a napköziben.
Tomi elvigyorodott.
– Jjjó vvolt a kkkaja, mmama, kkétsszer rrrepetáztam. – kicsit elmélázott, mielőtt folytatta – Aamugy mmindíg éhes vvagyok, hha sokat eeszek akkor is.

Valami meglepetést minden napra tartogatott, sohasem volt teljes a nyugalom, gondoskodott róla, hogy legyen miről duruzsolni a két felnőttnek.
Egy este felfedezték, hogy nem hall jól. Oda se figyelt, amikor Nórika többször kért tőle egy szívességet.
– Tomi, hozd ide a poharam – kérte már sokadára a gyereket. Tomi meg se mozdult, Nóri meglökte Ferenc karját.
– Figyelj, szerintem nem hallja, mit mondok neki.
– Mert szórakozott, próbáld újból – figyelmeztette közben mosolygott. Arra gondolt, hogy minden kis bolhából elefántot csinál.
Végre Tomi odafigyelt.
– Mmi aaz, mama?
– Hozd ide a poharam! – suttogta Nóri.
Tomi felállt, odavitte a papucsát.
– Nem ezt kértem, a poharam – suttogott tovább Nóri. Tomi odavitte a kólás üveget, az újságot, végül sírásra görbült a szája.
– Miit kkérsz mmama, hahangosabban!
Nóri elvitte a háziorvosához. Több napos parafinolajos kezelés után egy alapos fülmosás következett. Még az orvos is meglepődött amikor a langyos víz színes ceruzahegyet mosott ki a füléből. 

– Oda kell figyelni Nórika – közölte mosolyogva a háziorvos –, szűkek a hallójáratok, régi füldugó volt beállva, nagyon nehezen tudtuk kitisztítani.
Mikor a hangok eljutottak szabadon Tomihoz, az értelme is gyors iramban változott.
 Egy alkalommal filmet nézett a család, ahol a kis medvebocs anyukáját lelőtték.
A kis bocs viszontagságos élete annyira kikészítette Tomit, hogy szabályszerűen sokkos sírásba kezdett.
Sokáig kellett nyugtatgatni. Talán saját magát látta az árva bocsban. Senki nem nevette ki, inkább megijedtek, mi van vele. Hasonló szituáció az iskolában, már gúnyolódásba torkollott. Ráéreztek a gyerekek Tomi és Pisti érzékeny oldalára, sebezhetőségére. Jól szórakoztak ha ki tudták hozni őket a sodrukból, röhögve nézték a dühöngésüket.
Egy esős nap elébe ment az iskolába. A folyosón meglátott több gyereket, kettő erőből rugdosott egy földön összekuporodó alakot. Ráérzett, hogy Tomit rúgják a földön. Mikor meglátták közeledni a nagyhangú társaság futásnak eredt. Nóri a fiú vécébe is utánuk ment. Nagyon dühös lett. 

– Hol vannak a tanárok ilyenkor? – kiabált, mivel sem pedellust, sem tanárfelügyelőt nem látott a folyosón.

Ezzel a két fiúval nyolcadik osztály végéig perben volt Tomi. A vitákból egy darabig mindig Tomi került ki vesztesen. Idegrohamot kapott, csúnyán be-beszólt, rúgta az ajtót, padot, ami elébe került. Míg az egyik évben másik osztályfőnököt kapott, szociálpedagógus végzettségűt. A tanárnői első nap ráérzett Tomi iskolai drámájára.
Nóri nem szerette a szülőkkel való kapcsolattartást. Ideges lett minden egyes találkozótól. Maga se értette miért nem tud túllépni rajta, hisz tudta, hogy át kellene. Hazagondozás, kapcsolaterősítés, tájékoztatás... tudta jól, hogy nem kerülheti el, hisz erre készítették fel a tanfolyamon. De nem értette, miért kell hazagondozni egy alkoholistához például egy gyereket, vagy olyanhoz, aki még magát se tudja fent tartani. Tomi anyatalálkozók előtt és után, teljesen kezelhetetlenné vált.
Ezeken a napokon már az indulás is fárasztó volt, kötözködött, rohangált, örökké beszélt. Mikor az anyját meglátta átváltozott. A székeket döntögette, vagy hintázott rajtuk, nagy hangon követelődzött. Az anyja jókat röhögött rajta, élvezte a szertelen viselkedést.
Ezekre a találkozókra eleinte becsületesen jött az anya. Néha hozott valamit, de sokszor észrevette Nóri, hogy a nekik eltett szendviccsel etették az anyjukat. Az asszonyon semmi sem változott, elhanyagolt ruházata orrfacsaró szagot árasztott minden alkalommal. Az ujjai sárgák voltak a nikotintól, rövid vöröses szőke haja zsírosan lógott a szemébe.
– Nincs munka falun, felmegyek Pestre. Kaptam az egyháztól segítséget, megyek konyhára – mondta az utolsó találkozón. Nóri előírás szerint tájékoztatta a gyerekekről, az iskoláról, voltak-e betegek, mindenről, ami egy anyát érdekelhet. De nem tapasztalt nagy érdeklődést, ha jó idő volt, elmentek a városba, ha rossz idő volt, ültek az asztalnál, röhögtek, ökörködtek. Az anyja vacak mobilján játszottak. Nem csak Nóri a felügyelők és több szülő is csóválta a fejét amikor odanéztek a hangoskodásra.
Hazafelé a buszon Nóri sokat rászólt Tomira, mert képtelen volt visszazökkenni a normális kerékvágásba. Vagy az ülésre állt fel, vagy az ülés alá mászott, közben vigyorogva várta a hatást. Ilyenkor nagyon kimerült idegileg mire hazaértek. Pisti közömbösen ült gondolataiba mélyedve, nem érdekelte az öccse viselkedése, nem szólt rá. A tudata visszarepült az anyjához. Filózgatott az élet dolgairól.
Nóri tudta, hogy ezek természetes reakciók, mégis rosszul érezte magát tőle. Köszönetet se várt semmiért, hisz ez volt a dolga, a feladata. Közben egyre jobban szembesült azzal, hogy lélekben nagyon meg kell erősödnie, hogy át tudjon lépni a hirtelen jött rossz gondolatokon. Nem tudta közömbösen szemlélni, hogy a két fiú, akikért hónapok óta nagy erőfeszítéssel dolgozott, hogy megállják a helyüket a közösségben, erőre kapjanak szellemi, fizikai szinten, milyen végtelen szeretettel, imádattal lógnak az anya nyakán, annak az asszonynak a nyakán, aki mellett majdnem éhen haltak.
Egy ilyen anyatalálkozó után, szükségszerűen átértékelte a szeretet fogalmát.