Figyelmeztetés

 

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.

Rémálom

 

Elaludt és újra álmodott. Ugyanaz a sötétség vette körül, de most nem utcán volt, hanem egy erdőben. Ott volt egy tisztás szélén a fák sötét árnyékában. A tisztás a telihold fényárjában úszott, csak ő volt a fák takarásában. Tudta, hogy át kell jutnia azon a tisztáson, aminek a szélén állt. Nem volt egyedül. Mellette kétoldalt hozzásimult  két gyermek. Az egyik sírt folyton. A másik dacosan összehúzta a szemöldökét, és csendben várt. Várta azt a pillanatot, hogy induljanak. A tisztás túloldalán volt egy ház, aminek az ablakai ki voltak világítva. Oda kellett valahogy átjutniuk, a biztonságba. Félt. Tudta, hogy figyelik őket. Valami, vagy valakik. Ugyanúgy megbújnak a bokrok közt a sötétben, mint ők.

Megszorította a két gyermek kezét és visszafojtott hangon megszólalt.

– Most! – és rohantak át a tisztáson, át a fényen, a túloldalra, a menedékbe, ahol már nem kell félniük. Át a biztonságba.

Már majdnem odaértek, mikor a kisebb gyermek elesett és kétségbeesetten sikoltozni kezdett.

– Félek! Ne hagyjatok itt!

Megállt, felemelte a karjaiba és iszonyodva körül nézett, felkészült a halálra.

A fák alatti sűrű bozótosból polip csápok tekergőztek feléjük. Vonaglottak, csúsztak szédítő iramban. Már-már odaértek a lábukhoz.

– Nem győzhetnek le! Szedd össze magad, fussál! – kiáltott a nagyobbik gyermekre, akinek már minden ereje elszállt a félelemtől és a kimerültségtől.

A lábával berúgta az ajtót, ami döngve csapódott be mögöttük.

– Sikerült! – kapkodva szedte a levegőt.

Elfogyott az ereje. Ült a földön összeroskadva. Érezte az iszonyatos fáradságot a testében.

A két gyermek nagyra nyitott szemmel bámulta. A kicsi felé nyújtotta a kezét, mosolyog rá. A másik, a nagyobb is elnevette magát.

– Már nem kell félnünk! – hallotta a gyermek megnyugtató hangját.

– Igen, megmenekültünk – mosolygott rájuk ő is. – Már én sem félek.

Misztikus álom

Nem fél, miért is félne, hiszen eldöntötte, hogy teljesíti az asszony kérését. Ennek ellenére mégsem kapcsolta le egy lámpát sem, úgy aludt el. Álmodott. A külvilágot kikapcsolt tudata dolgozni kezdett, képsorok suhantak át a szabaddá vált réseken, és újra rálebbentették a túlvilág üzenetét, amitől a pulzusa vad vágtába kezdett, homlokán megjelentek a hideg veríték cseppjei. Egy sötét utcán ment. Érzékelte, hogy nincs egyedül, valaki megy mellette. Vele szemben kivált a sötétségből egy alak. Megismerte a házmestert, aki minden reggel nagyot köszönt, mióta beköltözött a házba. Most is hangosan üdvözölte, szokatlanul érdeklődött és zsémbelt.

– Hová ilyen későn kislány, miért kell szegénnyel így bánni? Nem látja, hogy halott? Mit akar tőle?

Rémülten figyelt oldalra, kiről beszél a házmester. Hiába erőlködött, képtelen volt felismerni. Mintha egy harmadik szem nyílott volna ki benne, hogy segítsen rajta, az érzékei rekonstruálták az alakot.

– Apu, te vagy az? Hova megyünk?

Az alak nem válaszolt a kérdésre. Félelmetes némasággal lomhán ment mellette. A feje le volt hajtva, mintha minden lépésére vigyáznia kéne, hogy meg ne botoljon. A két karját esetlenül lógatta maga mellett, mint egy marionett bábu. Kereszteződéshez értek. A semmiből előrobogott egy kivilágított busz, megállt előttük és fülsiketítő zajjal kinyílott rajta minden ajtó. Tudta, hogy mindkettőjüknek fel kell szállni a buszra, hisz miattuk állt meg. Az alak nem mozdult. Sára átölelte, minden erejével cibálni kezdte felfelé. A buszon kifulladva az erőlködéstől lenyomta egy ülésre, az ajtók azonnal becsapódtak. Fájni kezdett a feje az éktelen lármától. Ott állt az ülés mellett, amiben lehajtott fejjel ült az apja. Nem félt tőle, hogy is félt volna, hisz az ült ott, akit annyira szeretett, míg élt. A kellemetlen zaj átváltott lágy muzsikává. Rádöbbent, hogy már nincsenek a buszon. Egy másik világba értek, egy másik dimenzióba. Próbálta megérteni, mi történik vele, de végül feladta, nem gondolkodott rajta. Hisz minden változás, amit átélt, annyira természetesnek tűnt.

Körülnézett és látta, hogy egy hatalmas hegygerincen állnak. Beszélt hozzá a halott apja, akinek nem mozdult a szája mégis értette mit mond.

– Gyere kislányom! Mutatok neked valami csodálatosat.

Hegyi kapaszkodón mentek felfelé, de amin lépkedett az mégsem hegyi út volt. Türkizkék üvegtömbök voltak egymásba préselve, és az egész opálos ragyogásban úszott. Nem volt növény, se élet rajta. A levegő tisztán, mint a kristály, hűvösen hasította a tüdejét.

– Túlságosan szép ez a ragyogás, de annyira életidegen, nem gondolod? – fordult az alak felé.

– Életidegen? Mi az, hogy élet? Mikor ott éltem a Földön, az nem volt igazi élet. Ez itt, nézz körül, ez az isteni világ. Most vagyok igazán boldog, végre hazajöttem, ahová mindig is vágytam.

Sára értetlenül hallgatta.

– Nem érezted jól magad velünk, azt akarod mondani?

– Áh, dehogy. Nagyon fáj, hogy magatokra hagytalak benneteket, de nem féltelek kislányom. Te mindig tudod, mit kell tenned. Ha tudni akarod az igazságot, nem bántam meg, hogy vége a világi küszködésemnek. Nem könnyű tehetetlenül nézni azt a mérhetetlen pusztítást, amit az ember végez a földi paradicsom ellen. Az emberek nem tisztelik a Földet, kihasználják, kiélik teljesen, gyilkos ösztöneiknek senki és semmi nem szab gátat. Sír a Föld anyácska, gyilkosok bölcsőjévé vált.

– Beszéltél róla sokat míg velünk voltál, akkor engem, ne haragudj meg az őszinteségért, egyáltalán nem érdekelt, de már kezdelek érteni..

Egyre gyengébbnek érezte magát, könyörögve fordult a jelenség felé – Apu fáradt vagyok és nagyon fázom.

Az alak intett, hogy elengedi.

– Menj csak vissza, de azzal a tudattal, hogy velem minden rendben van, ne aggódj, és legfőképpen ne vádold magad a halálom miatt.

Sára megfordult, hogy elinduljon lefelé a ragyogásból, de megtorpant, amikor meghallotta, hogy beszél hozzá az apja.

– Várj! Csak még egy fontos dolgot szeretnék mondani. Sokszor lesz nehéz helyzet az életedben, de ne hátrálj meg, ne alkudj meg! Bízzál mindig a megérzéseidben, mert a megismert logika tévútra visz! Nagyon szeretlek! – visszhangzott sokáig az utolsó szó, ismétlődve, elnyújtva.

– Én is szeretlek! – felelt Sára, de amikor visszafordult, hogy búcsút intsen, már nem látott senkit, csak valami zöldeskék fényt, ami felkúszott a ragyogó hegygerincre.

Hirtelen ébredt fel, riadtan körbe nézett a szobájában. Minden ugyanúgy volt, mint mielőtt elaludt, semmi nem változott, csak az égők szikráztak a szemébe idegesítően. Önkéntelenül megsimogatta a bokáját, fájt amikor hozzáért. – Bizonyára a sok gyaloglástól – gondolta.

Nyomozzunk!

 

Mikor elindultak hazafelé, Róza, Sára mellé csapódott, együtt mentek egy jó darabig.

– Elkísérlek, ha nem haragszol.

Egymásba karolva sétáltak a hűvös éjszakában.

– Jössz holnap dolgozni?

– Igen. Teljesen kikészültem, jó volt veletek kibeszélni az agyrémemet, de még most se tiszta a fejem.

– Figyelj Sára, mesélj a pasiról, milyen?

– Mit meséljek? Nincs semmi közöm hozzá. Ő csak jött, hogy hozza az üzenetet, ennyi, meg felhívott, hogy most már vége az egész történetnek, felejtsek el mindent.

– De nincs vége, igaz? – kíváncsiskodott Róza – Tetszik neked ez az ürge, a bankban is láttam. Vagy őneki te. Mindenesetre Zsolt szerint őt is megkaptad a jövőre nézve

– Miket beszélsz? Ez egy nyomorult helyzet, össze ne hozz belőle egy love sztorit. Amúgy... nem is tudom. Így, ahogy mondod...

– Na, nyögd már ki!

– Olyan... szóval, van valami ebben a pasiban, van valamiféle kisugárzása. Vagy valami más, nem is tudom, még nem gondolkodtam igazán el rajta, mi is az, ami érdekessé teszi számomra.

– Bővebben?

– Ennyi. Nincs több. Talán sohasem lesz több... igazából most csak sajnálom szegényt.

– Ne etess. Tetszik neked, azért rohangálsz utána!

– Azért nem nevezném így, hogy futok utána. Furcsa...
– Mi?
– Megtehettem volna, hogy nem megyek el a kórházba. Akkor kimaradok az egész esztelen történetből. De mentem, igazad van. Talán azért mert ő kért meg rá akkor éjjel. Látni akartam még egyszer... azt hiszem.
– Erről beszélek félórája, érdekes számodra a pasi. Szerintem is külalakra elmegy, jó arcú, magas. De gyilkos nézése van. Ott a bankban is, áh... ahogy rám nézett, félelmetes!
– Gyilkos a nézése? Te lökött vagy. Szerintem pont fordítva, egy nagydarab érzékeny fickó, nagyon is... de hagyjuk, ne beszéljünk róla, nincs értelme.
Szótlanul mentek tovább, Róza se fecsegett, ami ritkaságszámba ment nála.
– Képzeld, mi újság van. Anyám leköltözik vidékre, eladja a pesti lakást – törte meg végül a hallgatást Sára.
– Jó neki, van esze. Tudod, hogy én is szívesen mennék... és te?

– Ha mindenütt rend lesz körülöttem, én is lemegyek hozzájuk. Kötelességből. Figyelnem kell rájuk. Na meg van más is. Földbirtokos lettem, egy komoly gazdaság tulajdonosa. Rám hagyta a keresztapám a birtokot.
– Micsoda mázlista vagy hallod! És itt hol kezded a rendberakást? – rántott egyet Sára dzsekijén Róza.
–Nem tudom. Zsolt azt mondta, jön minden sorban.
– Jaj, de hülyeség! Nem jön semmi Sára, neked kell kitalálni, hol kezd el!
– Szerinted? Te hol kezdenéd?
– Először is lenyomoznám a kölköket, hol vannak most. Aztán... haditervet eszelnék ki, hogyan tudnék nekik segíteni. Nem is ülnék a popómon, én biztos nem, hogy a csajszi minden este megkísértsen – nevetett Róza. – Segítsek?
– Rendes vagy, lehet, hogy jól jönne a segítséged. Te kívülálló vagy, higgadtabban átlátod a helyzetet. Meg annyira jól esik, hogy nem néztetek bolondnak. Szóval azt mondtad, nyomozzunk?
– Azt. Nyomozzunk!
– Nyomozhatunk, bár úgy érzem, egyre jobban bele keverem magam abba, amihez nincs semmi közöm.

Sára kedvetlenül ment hazafelé miután elköszönt Rózától. A magány várta, és az albérlet nyomasztó atmoszférája. Mikor belépett a lakása ajtaján, azonnal érezte azt a fura zsibbadást a fejében, amitől lassan a falra tudott volna mászni. Azt az érzést, hogy nincs egyedül, a tudatot, hogy nem lát maga körül senkit, mégis érzékeli, hogy valaki, vagy valami jelen van. Villanyt gyújtott. – Végre fény! – sóhajtott fel.

Az utóbbi napokban sűrűn gondolta, hogy lelép abból az átkozott lakásból, kezdett elege lenni, mintha szellemek gyülekező tanyája lenne a hely. Nem bírja sokáig elviselni idegekkel, hogy mindig lófrál ott valakinek az asztrálteste. El kellene mennie egy pszichiáterhez... lehet csak vele van baj, ki kell ebből a helyzetből lépnie, de hamar.

Végig ment a lakásban, felgyújtogatott minden villanyégőt. Csak akkor nyugodott meg, amikor fényárban úszott minden, még a vécé is. A faliórán már elmúlt tizenegy óra. Eszébe jutottak Zsolt szavai: " Nem kell félned, nem fog kísérteni."

Van élet a halál után?

 Csak mostanában? Érdekes. Ezek szerint valaki felruházott ezzel a képességgel. Azaz átadta ezt a különleges tudást részedre. Gondolkozz! Ki lehet az?

– Nem jut eszembe senki! – ámult el Sára a feltételezésen – Talán mégis...

– Na, ki vele! Olyan valakire gondolj, aki hirtelen, egyik napról a másikra lépett az életedbe. Váratlanul, és mély nyomot hagyott benned. Talán már halott, de időben átküldte hozzád a tudását.

– Jól van. Még Pesten találkoztam egy idős nővel. Apám halála előtti napon. Nagyon sok furcsaságot hordott össze, mikor beszéltem vele. Ő beszélt a jövőmről, hogy nagyon sok megpróbáltatás fog érni. Meghívott magához vendégségbe, erőszakosan adott egy névjegykártyát. De már tudom ki ő.

– Kinyomoztad?

– Fenét. Képzeld nála lakom. A kéró az övé volt. A dokinak, aki ott volt a kórházban, mikor meghalt az apám, szóval az ő nagymamája.

– Akkor él még ezek szerint.

– Dehogy él. Halott. Mikor beköltöztem a lakásba, felhívott a doki telefonon, ő mondta, hogy két hónapja halott a nagyanyja.

– Összejönnek a dolgok. A doki mesélt róla, hogy ki volt a nagymamája? Meg kellene kérdezni tőle, hogy tud e arról, hogy különleges képességű volt a mama.

– Annyit tudok, hogy pszichológiából doktorált. Valamilyen téren volt egy elismert kutatómunkája.

– Kérdezd meg bővebben. Fontos számodra. Jobban megtudjuk, mire vagy most képes. Szükség lenne rá, hogy megértsük az összefüggéseket. Lehet, hogy ő a mi emberünk. Így már nem csodálom, hogy ki vagy akadva, és még a tetejébe ott is élsz, ahol ő élt azelőtt. Minden tárgy kötődik hozzá.

– Gondolod, ezért volt a déjá vu érzésem az első nap? Nagyon furcsán éreztem magam, mikor beléptem a lakásába. Félelmetes, ha belegondolok, hogy meghívott magához... és tudta, hogy elfogadom majd a meghívását... nagyon furcsa, nem igaz?

– Elképzelhető. Hisz kontroll alatt tart a szelleme, irányítja a tudatod. Talán azért, hogy jól használd fel, amivel felruházott. Ez a „jártam már itt valamikor" jelenség máig rejtély, nincs rá megfejtés. Van, aki azt gondolja róla, hogy csupán egy neurológiai folyamat, aztán van azért róla más elmélet is. Például utal a hatodik érzék jelenlétére. Szerintem áthallás a párhuzamos világok közt. Ez a legjobb, nem gondolod? De a lényeg az, hogy tudsz valamit, amit sok ember előre sosem tud meg.

Sára kérdőn nézett Zsoltra

– Azt tudod, hogy indulnod kell, és a kérést teljesíteni. Menjél Sára, ne késlekedj, nézz utána, hol van dolgod. Karola előre vetítette az életed!

– Hogy érted, hova menjek? Nem igaz, hogy te is így beszélsz! Én... én nem vagyok ilyen komoly dolgokra felkészülve, igazából félek az egésztől, de nagyon!

– Mitől félsz?

– Komolyan nem érted? Az asszony árván hagyott két kisgyermeket, akiket szerinte, nekem kell megvédeni... vagy felnevelni. Én azt se tudom per pillanat, hogyan kell gyereket felnevelni, öregem én csak huszonöt múltam! Viccnek is rossz.

– Pedig ez nem vicc, vedd komolyan. Nézz utána mi történt a gyermekekkel, nem veszítesz vele semmit. Nagyon kezd érdekelni ez a misztikum, ami körülötted kialakult.

– Most mi a francot csináljak? – nézett Sára kétségbeesve Zsoltra.

– Minden nap tudni fogod mi a következő lépés, neked lesz ehhez segítséged! – Zsolt sejtelmesen a mennyezet felé nézett.

– Karolára gondolsz, hogy kísérteni fog állandóan?

– Ne ijedj meg, nem fog kísérteni, csak intuíciókat küld feléd.

– Olyan vagy, úgy beszélsz, mintha próféciát mondanál. Na, nembánom Zalán, mint orvos, mit szólsz ahhoz, amit eddig hallottál? – fordult Sára idegesen a doki felé.

– Inkább semmit. Elvont tudományág. De egy biztos, léteznek dolgok, amiket a tudomány bármilyen lehetetlenség, nem tud megcáfolni – válaszolt komoly arccal Zalán. – Érdekes történettel jöttél elő. Engem nem érdekel ez a téma. A jövőbelátás nem annyira köti le a fantáziám, inkább a halál utáni események.

– Mire gondolsz?

– Hogy van-e élet, a halál után? A tudat, a lélek tovább élése egy másik dimenzióban. Ezek is nagyon érdekfeszítő kérdések. Nem tud állást foglalni a tudomány százszázalékosan, az emberi lélek kérdésében. Na, hát itt kötődik a te sztorid az én érdeklődési körömhöz, a hölgy lelke átlépett egy másik dimenzióba és rálátott a jövőre. Nem lehetetlen szerintem. A lélek képes csillagközi térben is utazni, más bolygókra elmenni, ha az illető transz állapotba kerül, vagy halál közeli élménybe.

– Ez fantasztikus... – ámult el Sára.

– Az – mosolygott titokzatosan Zalán – néha én is transzba esem, azért tudom.

– Foglaljuk össze, hogy ne legyen félreértés – szólt közbe Zsolt – a haldokló a betegsége, vagy elképzelhetően a morfium hatására tisztánlátóvá vált. De lehet, hogy igaza van jelen esetben Zalánnak, és a hölgy halálközeli élményen esett át. Lehet ez is. Benned majdnem ebben az időben szintén egy módosult tudati változás zajlott, ami általában alvás alatt jelentkezik. Nevezhetjük ezt hatodik érzéknek, második látásnak, vagy csak lelki látásnak. A legjobb az egészben, hogy képes vagy látni a szellemeket... amit kiválthatott bármi, mondjuk egy hatalmas stressz, vagy valakitől átörökíthetted. Rád mindkettő érvényes lehet.

– Szentséges ég, akkor most miről van szó? – kérdezte értetlenül Róza. – És mi lesz a pasival? Arról nem beszél senki!

– Mert arról Karola se beszélt – vont a vállán egyet Zsolt –, ez esetben ő nem fontos. Vagy, ahogy kivettem az előbb, valami történni fog vele, ami akadályozni fogja abban, hogy nevelje a gyerekeit. De érdekes a sztori.

– Én is erre gondoltam, valami oltári zűrbe kerülhet idővel a férje. De mit találsz érdekesnek? – nézett Sára a töprengő férfira.

– Mégis benne van a pasi is a történetben. Egy mondat azért utal rá.

– Melyik?

– Emlékezz már! Az, amikor a nő azt mondta, hogy: láttam a jövőt, a sok szenvedést a családomban. De maga elviszi nekik a szeretetet... valahogy így mondtad, igaz? Tehát családról beszélt. Bizony, abban a pasi is benne van.

– Kész vagyok tőletek! De azért köszönöm. Azt is, hogy nem csináltatok belőle viccet.

– Mert nem vicces, csak azért – mosolygott rá Zsolt – kíváncsivá tettél, azt tudod.

– Azt hiszem mindent megértettem, csak egyre nem tudom a választ most sem.

– Na és mi az?

– Hogy mit keresek én ebben a történetben... hogyan lehetne ezt az egészet meg nem történté tenni?

– Nem biztos, hogy ki kéne belőle lépned. Sőt, szerintem annyira benne vagy, hogy már nem is tudsz. A pasi felesége nem utasított téged semmire, meglátta a jövőt. Amiben te ott vagy a családjával. Ha akarod, ha nem, ez a sorsod, fel kell nevelned a két árvát.

– Ne haragudj, de semmi kedvem, per pillanat semmilyen gyerekneveléshez! – fordult el mérgesen Sára. – Szerintem, engem látott utoljára ez a nő, ezért lettem a főszereplője a morfiumos víziójának.

– Ha ennyi lenne, nem kötődnél annyira hozzá és nem jelent volna meg a halott lelke nálad az éjjel.

– Jobb, ha ezentúl nem alszol otthon, nálam van egy üres hely az ágyamban – nevetett fel Zalán és megfogta Sára kezét –, teljesen korrekt ajánlat a részemről. Garantálom, hogy ott nem tapasztalsz szellemjárást.

– Jó beszéljünk másról, számomra ez nagyon komoly téma, előre megkértelek, hogy ne csinálj viccet belőle.

– Én? Halál komoly ajánlat volt a részemről! – tettette a sértődöttet doki – Elmerülhetnénk a misztérium rejtelmeiben nálam is. Fogékony vagyok mindenre...

Sokáig beszélgettek, sikerült belecsúszniuk az éjszakába.

A látó

 Sára leült a laptopja elé, arra gondolt utánanéz az éjszakai rémálmának, bízott benne, hogy talál egy kézzelfogható magyarázatot.

Beírta a keresőszavakat: szellem, lelkek, kísértet. Játszott az egérrel, fel-alá. Megakadt a szeme egy mondaton: Visszajáró lelkek. Megnyitotta az oldalt és elmélyülten olvasta. Összerezzent mikor a telefon megcsörrent mellette. Ki a csuda keresheti, csak nem Benjámin? A gondolatától is ideges lett. Mikor látta, hogy Róza hívta, megnyugodott. Hogy juthatott eszébe Benjámin, miért is hívná, megmondta, hogy ő már nem fogja többet hívni! Felvette a telefont.

– Gyere este a Rubinba, összejön a banda a te kedvedért, csak Gergő meg Anna nem tud jönni. Gergőt ki se lehet az odújából mozdítani, ma éjjel robog el a Föld mellett egy szikladarab. Csak azt nem tudtam nekik megmondani, hogy mi a hézag nálad, azaz mitől akadtál ki annyira.

– A szellemektől– válaszolt bizonytalan hangon Sára.

– Micsoda? Na, ilyenről se dumcsiztunk még! Mindegy. Akkor találkozunk! – tette le Róza álmélkodva a telefont.

A baráti kör fontos lett Sára számára az első naptól kezdve. Most is remélte, hogy kézzelfogható magyarázatot kap tőlük úgy, hogy közben nem gúnyolják ki, nem röhögik körbe. Másnak ezt a hihetetlen történetet nem merte volna elmesélni. Tudta, hogy Zsolt nyitott az ezoterika felé, sokat kutat ebben a témakörben.

Farmerba bújt és a kényelmes sportcipőjébe. Felvette a fehér prémgallérú dzsekijét. Mielőtt elindult, megnézte magát a tükörben. Megállapította, hogy elkelne Róza kilónyi sminkjének legalább a fele az arcára. Úgy nézett ki, mint aki egy hete nem aludta ki magát. A szeme alatt sötét árnyat festett a kimerültség. A hajából gyors mozdulatokkal modern kis kontyot formázott, majd megtűzte egy csattal. Míg ment a találkozóhelyre, azon vette magát észre, hogy újra Benjáminnál kötnek ki a gondolatai. Sajnálta a férfit, mi lesz most vele, magára maradt teljesen.

Maga elé képzelte az arcát, a hangját, ami nem is volt olyan nehéz, az életének a részévé vált lassan a férfi. A legrosszabb érzése az utolsó találkozásuk óta semmit nem változott. A férfi körül nincs rendben valami. Valami történni fog vele, valami nagyon rossz. Karola tudta, csak nem beszélt róla.

Korán odaért a Rubinba, ismerősként köszönt a pincérnőnek, aki mosolyogva fogadta és mutatott a törzshely felé, hogy már van ott valaki.

– Szia Sára! Mi az a fontos, ami miatt rendkívülit tartunk? – hallotta Zalán gunyoros hangját a háta mögül.

– Szia! Ne haragudj... szóval, lehet te, mint orvos kinevetsz, biztos nem hiszel abból el semmit, amiért idehívtalak benneteket. Talán jobb lett volna, ha most kimaradsz az egészből.

– Miről van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Zsolt, aki közben megérkezett.

– A szellemekről.

A két férfi ledöbbent egy pillanatra és hitetlenkedve néztek a lányra.

– Ugye ugratsz, hogy emiatt hagytam félbe a meccset? – komolyodott el Zalán, nem titkolva a csalódását – Azt hittem most jelented be, hogy teljesen odavagy értem.

– Jól van, nincs semmi baj, mesélj kislány! – tette a vállára a kezét Zsolt. – Ülj ide mellém.

– Mondtam, ha akarsz, elmehetsz, tudom, hogy te az egész sztorin csak nevetni fogsz! – próbálta távozásra bírni Zalánt, de a doki úgy döntött, hogy marad.

– Azért se tágítok barátnőm, ha már kimozdítottál a tévé elől!

– Tőlem maradhatsz, csak ne mondj véleményt, a tied ugyanis előre tudom.

– Hallgatunk, nyugodj meg! – húzta közelebb a székét Zsolt.

Sára belefogott a történetébe, percről percre mindent elmondott, ami az elmúlt napokban történt vele. Közben megérkezett Róza és Kátya. Nem szakították meg az előadását, biccentettek köszönésként és csendben leültek az asztal mellé. Róza szája nyitva maradt, úgy hallgatta Sárát.

– Az a nő, akit elvitt tőlünk a mentő? Hogy keveredtél ebbe a rémtörténetbe?

– Nem tudom. Mintha irányítaná valami vagy valaki az életem. Szóval mondjatok valamit, mi történik velem?

Csend lett, senki nem válaszolt a kérdésére, csak hitetlenkedve néztek rá.

– Szóval meghibbantam? Ezt jelenti a nagy hallgatás?

– Nincs itt semmi különös. A halálközeli állapotban Karola látó lett, te meg médium! – törte meg végre a hallgatást Zsolt.

– Viccelsz?

– Nem! Ez az igazság – Zsoltból dőlt az információ.

– A tudományos parapszichológia a látnoki képességet a következő módon írja le: az ember és környezete között olyan kölcsönhatások alakulnak ki, amelyek nem magyarázhatók a jelenleg ismert fizikai törvényekkel. Nem beszélek most a telepátiáról, ami gondolatok érzékelése, valamint azok olvasása, bár kissé becsúszik a témába, inkább idevaló téma a távolbalátás. Tudomásszerzés a nem látható dolgokról és azok észleléséről, ezt érzékszerveken túli érzékelésnek nevezzük. De mégse... Karola jövőbe látó lett. Tudomást szerzett jövőbeli eseményekről, amik még nem következtek be, de megvalósulnak – folytatta Zsolt – a parapszichológiai értelemben vett látnoki erő az emberi szellemnek olyan képessége, amely semmiféle természetfeletti beavatkozást nem tételez fel. Ugyanakkor lehetővé teszi a látó, érzékelő személy számára, hogy egy másik emberrel kapcsolatban olyan dolgokat tapasztaljon, amelyek a múltban, jelenben és a jövőben léteznek, tehát megtörténtek a múltban, vagy létrejönnek a jövőben.

– Mond el értelmesebben, nem értem!

– Karola, mikor veled kapcsolatba került, rálátott a jövőre. És téged látott benne.

– Engem? Miért engem? Előtte soha nem találkoztunk, csak ott a bankban egyszer. Miért pont engem? Beszélj, kérlek! – könyörgött Sára.

-- Ne ijedj meg attól, amit mondok. A látó képes a láthatatlanban létező dolgokat érzékelni. Számára ilyenkor nem létezik a tér és az idő. Ezt egy más tudatállapot létrehozásával képes használni, ebben a más állapotban tud a térben és az időben tetszése szerint szabadon mozogni. És, bármennyire hihetetlen, valós információkat közöl. Karola információit a gyerekek jövője motiválta. És ebben a felfokozott tudatállapotban meglátta a gyermekei jövőjét. A tudata kinyílt a jövőre, és közölni akarta veled, amit már ő tisztán látott. Hogy te vagy az, aki a gyermekek támasza leszel, miután ő meghal.

– Ne viccelj Zsolt, és ha tévedsz? Ilyen nincs, előre látni a jövőt!

– Karola azért jelent meg neked, mert te rá gondoltál egyfolytában. Már kötődtél hozzá. A léleklátás a te esetedben azt jelentette, hogy ráhangolódtál Karolára. Egy magasabb rezgésű szinten összekapcsolódtál vele, érzékelted a személyiségét, kisugárzását. Te azért vagy médium, mert rendelkezel azzal a képességgel, hogy kapcsolatba kerülj halott személyek lelkével. Sok hétköznapi ember természeténél fogva képes erre, az érzékelés nem csak fizikai látás vagy hallás lehet. Ha egy szellem kommunikálni akar, tudni fogja, kik azok, akik érzékelik őt. Neked megjelent az édesapád és Karola is, tehát rendelkezel ezzel a képességgel.

– Nem lettem okosabb. Még jobban összezavarodtam – vallotta be Sára ­–, soha nem tapasztaltam, hogy rendelkezem ilyen képességgel. Csak az utóbbi időben jelentkeznek ezek a megmagyarázhatatlan dolgok.

Zsolt furcsán ránézett.

Égjen el minden!

 A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.

Itt az idő!

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

Saját videók

 

 

 

 

Nagyon sajnálok mindent!

 

Amikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.