Valahol arra van Magyarország

 

Zotya kapott először állásajánlatot, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A hülye panelgyerek azt se tudta melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De elfogadta, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb elkapnia. Aztán az ügynökség engem is felhívott, hogy van hely egy Hotelban. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, már nagyon fogytán volt a pénzem. Mikor száz százalékig tudtuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, csak akkor szántuk rá magukat, hogy szétnézünk a városban. Ez a tízmillió lakosú város egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcán, de a legtöbbjük színes bőrű. Néztük az utca forgatagát és megállapítottuk, hogy igazi angol nincs is köztük. Bármerre néztünk, fotózó turistákat láttunk, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál, képet készítettek a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is. Felültünk egy városnéző buszra, arról néztük végig a nevezetességeket. A nap végén ott álltuk a Temze partján. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, néztem a folyón túl lebukó Napot, és kész röhej, rám tört a honvágy.

– Valahol arra van Magyarország! – mutattam egy irányba, de Zotya lelombozott.

– Nem pont arra, kicsit fordulj balra – vígasztalt, mert látta rajtam, hogy nincs rendben minden. – Majd meglátod, minden rendbe jön, tele leszünk pénzel, lazulunk, élünk.

Tetovált pasi

Beléptünk a szobába, én azonnal kiakadtam, mint a sebváltó. Képzelj el egy szűk lyukat, egy franciaággyal, meg egy polccal. A ruhánkat se tudtuk kipakolni a bőröndből. Gyorsan levágtam egy nagyívű hisztit, mert nem erről volt szó: egy lyuk százhúsz fontért egy hétre. Nagyon felnyomtam az agyam, idegességemben minden nyavalya megkeresett: vécére kellett mennem, gúnyosan megkérdeztem Zotyát, hogy szerinte találok ilyen helyiséget a kócerájban? Zotya türelmes volt hozzám, nyugtatott egyfolytában, azt mondta, majd lelépünk máshová, de addig duguljak el. Van hol aludni az a legfontosabb, azután keressünk melót. Dühösen rávágtam az ajtót. A folyosó végén azonosítottam egy helyiséget, feltételeztem, hogy ott lehet a mosdó. Kopogás nélkül benyitottam...

– Mi van, miért hallgattál el? Meséld tovább!

– Tudod az emlékek... megláttam odabent egy pasit, ott állt a tükör előtt, csak egy törölköző volt a dereka körül.

– Mi van abban, hogy megláttad, fürdőszobába mentél be tudtommal.

– Igen, de... ez a pasi lett a végzetem... tudod, kicsit ő is az oka, hogy haza jöttem.

– Nem Zotya miatt?

– Figyelj, Zotyával mi csak haverok voltunk, megegyeztünk, hogy ezt nem kiabáljuk ki, míg nem tudunk külön szobát bérelni.

Én mindig azt hittem... folytasd, kezd érdekelni.

– Igen mindenki úgy tudta, hogy járunk. Egyszer dugtunk, nem tagadom, de részegek voltunk. Aztán kielemeztük, ami történt köztünk. Nem voltam soha szerelmes belé, ő sem belém. Tudod... Zotya inkább... most már mindegy, ha tudod, a fiukat szereti. Így már vágod? Jó haverok vagyunk, ennyi megmaradt.

– Szóval a pasi nagyon király volt, fehérbőrű, tele varrva tetkóval, tudod, hogy nagyon odavagyok a tetkós pasikért. A pasi hasán egy szuper kígyótetoválás volt, amit nem láttam teljesen, mert a törölközője eltakarta a lényeget. Azt hiszem nagyon kiguvadt a szemem, mert zavarba jött attól, ahogy néztem, kínjában bemutatkozott. Megtudtam, hogy Erdélyből jött és Viktornak hívják. Leesett nálam szerencsére, hogy nagyon kínos helyzetbe kerültem, bocsánatot kértem tőle és kihúztam azonnal. Megtaláltam a vécét, mit ne mondjak, az is foglalt volt. Egy vörös hajú csaj is arra várt, hogy bejusson. Tőle tudtam meg pár dolgot. Elmesélte, hogy a kéró is magyaré, meg a nyolcfős helyen tizenketten vagyunk. Egy fürdőszobára meg egy vécére. Azaz egy vécé még volt bent a fürdőszobában. Olcsó azt mondta, ők is le akartak lépni a svábbogarak miatt aztán mégis maradtak. Mikor visszafelé mentem Zotya a folyosón haverkodott három lánnyal, ők is magyarok voltak. Levágták nekünk egy perc alatt mit kell beindítani minél előbb: munkaközvetítő, bank, közlekedési kártya, adózás.

A bőröndök még kibontatlanul ott voltak az ágyunkon. Egy darabig néztük a helyiséget, hogyan is lehetne lakájossá tenni arra az időre, míg benne élünk. Zotya kreatív lett, nem esett kétségbe.

– Akkor a bőröndök lesznek a szekrényeink – leszedte az ágyról mind és a fal mellé rakta.

Katerina Forest: Hamis Karácsony

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem

már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,

s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,

mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.

Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs

bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom

rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon

gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.

Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és

benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol

millió ember mormol egy imát, és csókolva

hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről

az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító

kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves

nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.

Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,

hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán

észreveszed, ha szemembe nézel,

a lelkemből áradó szomorúságot.

Kira londoni kalandja

 

Kira ebben az időben hazafelé tartott Londonból. Nézte a repülő szárnyán suhanó felhőket. Nem bánta meg, hogy véget ért a londoni kalandja, rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá, segített kilépni az addigi álomvilágából. Mikor leszállt a gép, és megkapta az egyetlen bőröndjét, azonnal elindult a kijárat felé. Az öccsén kívül senki nem tudta, hogy visszajött. Meglepődött mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja többször egymás után. A hang irányába fordulva meglátta a barátnőjét. Meghatódva ejtette maga mellé a bőröndjét.

– Azt hittem, hogy meg süketültél! – sietett feléje Sára zsörtölődve.

– Nem látszol nagyon betegnek, azt hittem, hogy hordágyon pakolnak le. Na, mi van? Az öcséd azt mondta, beteg vagy.

– Nem vagyok beteg, csak nagyon elegem lett a külföldi melóból. Majd mesélek. Mivel megyünk haza?

– Itt van a járgányom, de ha tudom, hogy átvágod az agyam, nem töröm magam miattad! Mikor hagyod már abba a hazudozást?

– Abbahagyom, ígérem. Ez volt az utolsó. 

Az első kávézónál Sára leparkolt.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most beülünk egy kávéra, meg eszünk is valamit. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Közben nyomhatod a szöveget. Van témánk bőven.

Mikor leültek az asztal mellé, Sára szigorúan ránézett Kírára.

– Na, mesélj el mindent, de ne lódíts, azt akarom, hogy az igazat mondd el!

– Reggelig nyomhatnám a szöveget. A lényeg, hogy tudd, hányingerem lett az egészből. Az egy rabszolgasors, ami kint van, inkább hazajöttem... meg...

– Rajta, öntsd ki a lelked, ne sajnálj. Van időm.

– Én is időmilliomos vagyok... hát kezdem az elején. Emlékszel felhívtalak a repülőtérről mikor indultunk. Játszottam a fejem, hogy minden oké. Pedig nem volt az, nagyon is majréztam. Zotya is folyton idegesített. Balhéztunk már a pesti terminálban, mert mindig kitalált valamit. Közvetlen a felszállás előtt még kajáért nyafogott, el akart menni a Burger Kingbe az idióta, hogy vegyen magának valami cuccot. Legszívesebben otthagytam volna a fenébe. De nem csak ő idegesített anyám is a lelkembe gázolt, oltári nagy balhét csapott indulásnál. Nem értettem miért kapott pánikrohamot, nem a világ végére indultam. Aztán a tetejébe végig rosszul voltam a repülőn, alig vártam, hogy leszálljunk Lutonban. Ott álltunk egy tök ismeretlen helyen, ahol minden fordítottan működött. Mondtam Zotyának, hogy rossz előérzetem van az egésztől. Taxiba vágtuk magunkat, mert csak így volt tuti biztos, hogy nem tévedünk el. Szar idő volt, nyálas, csöpögős. Az autóban aztán vártam a csodát, de csak sorházakat láttam, amik egyformák voltak, mind egyszintes. London meg eltűnt a ködben, még egy valamirevaló felhőkarcolót sem láttunk, aztán ledekkolt a taxi egy ugyanolyan sorház előtt, mint amik mellett addig haladtunk. Mikor kifizettük a sofőrt csak néztünk egymásra. Baromi sok pénzt kért a fuvarért az ürge. Tudod, hogy nem voltam eleresztve pénzzel. Felváltva nyomtuk a csengőt, mire kijött egy félbarna fazon. Beszélt hozzánk, de egy kukkot sem értettünk belőle. Mikor megmondtam a nevünket felnevetett, intett, hogy menjünk utána. Alig vártam, hogy letegyem a seggem, irtóra fáradt voltam. A fazon megállt a folyosó közepén és lazán belökött egy ajtót a tenyerével, úgy vigyorgott ránk, mint egy veszett róka.

– Ez a tiétek!

Valamit kitalálok ne félj!

Az Otthonban sosem volt unalom, valami vagy valakik mindig borzolták a többiek kedélyét. A temetés után Mónika és Zsuzska csendessé vált, talán ebben az időben érte el őket a felvilágosulás, hogy csak egymásra számíthatnak. Úgy gondolták, nagyon magányosakká váltak, és ezzel együtt védtelenné is. Talán ott lenne számukra még a barna angyal, aki mindig megjelent az utóbbi időben a közelükben, mint például a temetésen. De mindig hamar eltűnt, soha nem időzött a közelükben sokat.

– Mintha azt hinné, haragszunk rá. Jó lenne, ha nem tűnne el hirtelen, hanem odajönne egyszer hozzánk, és azt mondaná: – Helló! Beszélgessünk? Én ráérek ma sokáig! – elmélkedett Mónika az angyalról Zsuzskának.

– Igen, meg kéne neki mondani, hogy szívesen beszélgetünk vele. Ne féljen! – helyeselt a húga.

Ebben az időben Zita megint kifordult magából, egyre szemtelenebb lett velük, kiváltképp, mikor egy délután két új lány került a szobába. Vikinek sem tetszett a két jövevény. Pedig azok is cigányok voltak, mint Zita, de sokkal mocskosabb szájúak. Ettől kezdve folyton ment a civakodás. Az unalom, az egyhangúság, hess, mint a madár végleg elszállt tőlük.

Zita, hogy el ne veszítse a tekintélyét, még erőteljesebben oktatta a két kislányt. Idegesítően bölcselkedett, okoskodott. Amikor csak tehette, rázúdította az addig megszerzett élettapasztalatát a két lányra. Így sikerült aztán a lelkükbe gázolni, mikor a jövő kilátásairól elmélkedett egy alkalommal.

– Na,'hisz, el kéne mán dönteni, hova kerültök. Örökké nem gebedhettek itt, mindenki megy valahová. Lehet egy-két nap, mán kint is vagytok háznál, nevelőnél. Nem fenékig tejfel, nehogy azt higgyétek, családnál se!

– A rosseb menne családho', csicskának! – szólt közbe az egyik új lány, akit Mercédesznek hívtak – Csak arra visznek ki innen gyereket, hogy dógozzon nekik vakulásig. Csak azt nem viszik sehova, akitől félnek.

– Miért félnek egy gyerektől? A gyerekektől nem szoktak félni...– kérdezte halkan Mónika.

Mercédesz magabiztosan megveregette a saját vállát.

– Hát hozni kell a formát, mint én, engem nem vállalna be senki! – vigyorgott hozzá jelentőségteljesen.

– Miért, te mit csinálsz, hogy nem vállal egy család sem?

– Minden nem tetszőt, kisanyám! Szemezzél, majd rájössz magadtól!

Mónika ettől a perctől komoly figyelmet szentelt a kötekedő, arrogáns cigánylánynak. Eldöntötte, hogy megtanulja tőle a „helytelen viselkedést". De komoly dilemmába is keveredett, mert mi van akkor, ha pont a rossz viselkedés miatt senkihez sem mehetnek ki. Például, ha egy nap megjelenik a barna angyal, hogy értük jött. Akkor hozzá se mehetnek el, ha rosszak. Bizonyára lebeszéli akkor majd őt is Elvira néni. Arra gondolt végül, hogy majd félrehívja az angyalt, és elmondja neki az igazat, úgy, hogy más ne hallja meg.

Eljött a nap, amitől féltek. Böbe néni széles mosollyal közölte velük a hírt.

– Megvan aranyoskáim a család, ahová kimentek innen. Nagyon jó emberekhez kerültök. Hétvégén meg is tudtok ismerkedni velük.

Mónika nagyon nagy gondban lett hirtelen, az aggodalmát azonnal megosztotta Zsuzskával is.

– Az nem jó, hogyha messzire visznek bennünket, akkor senki nem talál ránk.

Zsuzska serényen bólogatott, ő is sokallta a távolságot.

– Majd kitalálok valamit! – ölelte át a húgát Mónika. – Biztosan kitalálok valamit.

Két nap múlva hatalmas felfordulás lett az Otthonban, már a reggel nagy ordibálással kezdődött, amiben Aranka néni járt elől, mikor észrevette, hogy fel van hasogatva minden függöny alsó része az ebédlőben és a folyosón.

Délután meg attól lett nagy riadalom, mikor észrevették a folyosón gomolygó füstöt. Elég hamar rájöttek, kik az elkövetők, mert véletlenül se csináltak belőle titkot. Mónikára és Zsuzskára rátaláltak a felgyújtott ablakfüggönyös szobában, ott ültek a padlón, összebújva, köhögve a fojtogató füstben. Mónika ott szorongatta a kezében a Flóritól kapott rugós bicskát és az öngyújtót.

Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

Veszélyes ez az út, amin megyünk

 

Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.

Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!

A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.

Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.

– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!

– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.

Nézd , milyen idegbe vagyok !

 

Fogunk róla beszélni. De ne titkold, hogy ismered a Bibliát, ha nem ismernéd, nem tudnád idézni sem a tanítását, legfőképpen nem tudnád cáfolni azt. Így hát megérted azt is, miről beszélek. Például Jézus félremagyarázott tanításairól, mert minden más értelmet nyer, ha az ősi igéket értelmezed.

– Olvastam a Bibliát, még gyerekkoromban, elismerem.

A folyosó végéről lábdobogás, a vasajtók csapódásának hangja ütötte meg a fülüket. Az őket kísérő őr feszülten figyelt előre, amerről a zaj jött.

– Mibe fogadjunk, hogy Kutyát megint a dupla rács mögé vágták? – szólalt meg a cigányképű. – Ez a gádzsó, jaj, csak nehogy egy éccakát is vele aluggyak! Biztos elvágná a torkom.

– Nem kéne kísérletezni vele, hogy megfér bárkivel is, ez sose tér meg, elvetemült szadista. Egyre rosszabb, közveszélyes! – helyeselt Bandi.

Nem tévedtek, az elkülönítőben, mint egy kirakatban, ott állt becenevén Kutya, a dupla rácsos fal mögött, és nézte őket vészjósló vigyorral, amíg elhaladtak előtte.

Benjámin a kölyökképűtől tudta meg később, míg ők a pap igéit hallgatták, véres jelenet játszódott le a negyvenötös zárkában.

– Nem hiszem el... öregem, nem hiszem el! Ez az állat Kutya bepöccent és Kodzseknek leharapta a fülét. A nagy barom. Szegény Kodzsek! Lehet, vissza se tudják varrni a szerencsétlennek a fülét... nézd, milyen idegben vagyok! – nyújtotta felé a fiú a reszkető két kezét.

Benjamin nézte a srác vékony, remegő ujjait, majd halkan megjegyezte:

– Nem Kodzsek miatt vagy ideges Kölyök, kifogytál az anyagból, az a bajod – állapította meg egykedvűen –, ez a legrosszabb része a függőségnek, szenvedni fogsz a hiányától jó darabig.

A langaléta férfi nem vitatkozott, nem is cáfolt, csak szó nélkül a háta mögé dugta a kezét.

A valóságtól fényévre van

 

A rabok csoportja visszaindult a gyülekezetből. Benjámin magában arra gondolt, milyen nagy porhintés ez a vallás. Egy fiatal, szinte gyerekes kinézetű suhanc megszólalt mellette.

– Eljárok, de nem azért, mert hiszek, csak szórakozásból. Jézus mennybemenetele, na, befizetek rá! Lehet, ő is földönkívüli volt, azért tudott gyógyítani. Aztán felszállt a világűrbe, visszament, ahonnan jött.

– Ne viccelj Jézussal, Bozsó, állítsd magad takarékra! Ne járj templomba, egyikbe se! Onnan is az ördög prédikál már. De hinni lehet az Istenben, templom nélkül. Mert eljön közénk. Majd meglátjátok! – mordult rá egy idősebb férfi.

Az idős rab ekkor Benjámin felé fordult – Te hiszel a Megváltóban, újonc? – kérdezte komoly arccal.

– Megváltóban? Mitől vált meg engem? Az egész egy nagy hazugság, eddig is tudtam, ezek után meg még jobban átlátom a dolgokat – húzta el a száját Benjámin.

– Na, na! Álljál csak le, miről beszélsz? Ne hirtelenkedj te sem, az nem vezet sehova. Ne úgy értelmezd a Megváltót, ahogy a pap prédikál.

– Akkor hogyan? Ő a tudója a Bibliának.

– Ő csak egy pap. Te meg te vagy. Olvasd el a Bibliát, és értelmezd úgy, ahogy szükséged van rá!

– Nem értem, miről beszél, de mindegy. Ha a pap beszéde semmit se ér, miért voltunk most is nála, és miért hallgattuk az igét, amit hirdetett? Igaza van mégis,... lehet... hisz miről prédikált most is? Jó lenne hinni abban, amit mondott... persze. Csak az a bökkenő, hogy a valóságtól fényévekre van. A valóságban ma a vámszedők, az uzsorás bankrendszerek, ezek a jelenkor Zákeusai, akik kizsigerelik a sok földönfutót. Mi lenne, ha az ige most hangzana el Jézus szájából? Ugyan visszaadná- e az ellopott pénzünket a bank? Ugye, hogy nem? Ezért nem hihető ez a történet sem. Sántít benne az igazság. Jézus ide, Jézus oda, a gazdag az ő kedvéért sem osztja szét a vagyonát soha, inkább még többet akar. Hogy jutna a pokolra mind!

– Igazad van fiam, ha így értelmezed az elhangzottakat, sajnos igazad van. De én mégsem erről beszélek. Majd idővel megérted a lényeget. Nem azt kell kiolvasni a Bibliából, hogy mi benne a hazugság, hanem azt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan kéne viselkedni, cselekedni az életben. Segít, hogy elérj a megnyugvásba, hogy tudj, képes legyél megbocsájtani. Amikor kinyitod a szíved, a lelked a Biblia igéi felé, képes leszel önmagad felé is kinyílni. Képes leszel hinni önmagadban, és ez a hit fog téged megváltani. Mert Isten nem a templomok falai közt tanyázik, Isten itt van köztünk, itt van a börtön falai közt. Bárhol emelhetsz neki szentélyt, mindegy, hogy be vagy zárva rácsok közé, vagy szabad vagy, mint a madár. Az igazi szentélyt önmagadban emelheted neki. Ha erre képes leszel, akkor hatalmas gazdagságban fogsz élni. Hisz birtokolni fogod a tisztánlátást, ami túlmutat ezen a kirakatvilágon, amiben most élünk. Látni fogod a láthatatlant, és érezni fogod a földöntúli boldogságot. Tiéd lesz a hit és vele a tudás, ha hiszel Isten teremtő erejében. Majd rájössz idebent idővel, miről beszélek most. Segítek neked, ha akarod... Bandi vagyok – nyújtotta Benjámin felé a kezét. – Keress, ha úgy érzed, beszélgetni akarsz bármiről!

– Majd meglátom – vonta meg a vállát Benjamin –, hittérítő volt odakint?

– Én? – nevetett fel a rab – Talán. Annak is lehetne nevezni.

– Csak azért, mert nem kérek a hittérítésből! Az egyház a legnagyobb terrorszervezet a falain belül, nézze meg a múltját, a történelmét és a jelenét. A legtöbb vér a vallások árnyékában omlott ki. Fanatikusan védték a vadászterületüket, mint a prérifarkasok, de miért? Mennyi titok, kincs, hatalom összpontosult a kezükben? Mire kellett? Hisz a Biblia szerénységre, felebaráti szeretetre tanít. Erkölcs, amit hirdet. Mese. Hisz véráldozatok, uzsora, pedofília árnyékában sunnyognak, fennen hirdetve a valós igéket, hogy takarni tudják a bűneiket. Ha nem lett volna vallás, nem lettek volna, és nem lennének háborúk ma sem. Jól van, beszélhetünk róla, ha akarja, de ne várja tőlem, hogy mindenben egyetértsek magával!

A lélek önámitása

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.

Agyturkász

 

Fáradtan ébredt. A körletfelügyelő már javában osztotta a folyosó végén a napi feladatokat. Halk morgás után csend lett, még néha becsapódott egy két zárka ajtaja, aztán az is elhalt. A rabok munkába mentek.

Benjamin a vaságy szélén ült amikor a kulcs megzörrent a zárban, a nevelőtiszt és a körletfelügyelő lépett be hozzájuk, egy őr kíséretében.

– Maga, velünk jön! – mutatott Benjáminra a felügyelő. – Hallom, tegnap volt itt egy kis bunyó.

– Az csak egy kis ismerkedés volt... igaz haver? Nem volt itt semmi bunyó, kérem – próbálkozott széles vigyorgással enyhíteni az elmúlt estén a kölyökképű fogvatartott.

Az őr rátette Benjámin kezére a vezetőszíjat. A folyosó végén lévő rácsos ajtón túlra kísérték, majd lementek a lépcsőn az emeletről a másik szintre. Ott nem voltak zárkák, csak egyforma fémajtók sorakoztak egymás után. Az egyik előtt megálltak

– Na, eddig jöttünk, végállomás. Öntse ki a lelkét a börtönpszichológusnak. Van rá harminc perce – mondta a nevelőtiszt barátságos arccal.

A két felügyelő elment, csak az őr maradt mellette.

Amikor beléptek a szobába, meglepődve látta, hogy egy kellemes külsejű, negyven év körüli nő állt fel az asztal mögül.

– Dr. Nagy Erzsébet vagyok, börtönpszichológus. Nem kötelező velem a társalgás, ön dönti el, hogy elfogadja-e a segítségemt.

A nő visszaült az íróasztal mögé, az előtte lévő iratokra mutatva felnézett Benjáminra.

– Kérem, üljön le. Önt az iratanyagából ítélve sorozatos trauma érte, mielőtt idekerült; a legnehezebb ezek közül – úgy gondolom, a felesége halála lehetett. De a két gyermeke sem kisebb probléma, akik most szülői felügyelet nélkül maradtak. Akar erről beszélni velem? Csak nyugodtan! Segíteni akarok.

Benjámin egyenesen belenézett a nő szemébe, úgy érezte abban a percben, semmi kedve a magánéletéről társalogni. Mit akar vele ez az agyturkász? Mit élvezkedik az ő rohadt nyomorúságos életén? Mit tud ez a nő rajta segíteni? Nevetséges az egész felhajtás. Hozzátartozik a börtön etiketthez? Persze, csakis ennyi. Nem róla van itt szó, ez is csak egy rohadt előírás. Pszichológus, micsoda nagyzolás a nyomor tetején.

– Néha vannak az életünkben olyan helyzetek, amit nem a józan ítélőképességünk birtokában követünk el, hanem erős felindultságból. De higgye el, nem old meg semmit a harag és a gyűlölet. Meg kell tanulni együtt élni a problémával, és keresni kell a legjobb megoldást. Várom a válaszát. Hogyan döntött, elkezdhetjük a beszélgetést?

– Nekem mindegy, legalább telik az idő! – vont egyet a vállán Benjámin egykedvűen. Üres frázisok, amiknek nincs semmi jelentősége. Legjobb megoldás? Ugyan mire gondolt?

– Jól van. Szeretném, ha mesélne nekem a kinti életéről. Mi az, ami a legjobban nyomasztja, ami vissza-visszatér minden nap, minden órában a gondolatai közé? Mire gondol most, például ebben a pillanatban? – tett fel egymásután több kérdést a pszichológus.

– Ugye csak viccel? Már bocsánat, nem értem mit akar tudni? Mire gondolok egyfolytában? – nézett gunyorosan a nőre – Semmi érdekesre, talán csak arra, hogy mi a francért hoztak ide magához? Meg arra gondoltam ebben a pillanatban, hogy jól áll önnek a melírozott haj. Igaz... foglalkoztat kissé az éjszakai álmom ...– mondta elgondolkodva.

– Elmeséli? Az álmok néha kapukat nyitnak bennünk, a nappali gondolataink bezárt kapuit.

Benjámin lassan, vontatottan kezdett el beszélni. A pszichológus érdeklődve hallgatta, néha rákérdezett, ki kicsoda az álomképben. Azon vette észre magát, hogy jó érzés elmondani valakinek, mi bántja a lelkét, kisöpörte magából a gúnyt és a fásultságot. Mesélt Sáráról, hogy nem érti, miért álmodott a nővel. A félelmeiről, a sikolyról, ami miatt nyomasztó érzés maradt benne. A pszichológus először hallgatásba merült, majd a férfi szemébe nézve megszólalt.

– Érdekes, mégis megmagyarázható ez az álom. A mozgás képtelenség azt jelenti, hogy ön eltávolodott érzelmileg egy saját maga által előidézett belső kényszerrel a családjától. Meg azt is, hogy fizikailag is eltávolodott, hisz innen nem tud a kintieknek segíteni, ha akarna sem. Börtönben van. Bármi történik a gyerekeivel, innen nem tud a védelmükre sietni. A halott felesége szellemét látta, aki ott jár a nyomukban, de ő is tehetetlen, mert halott. A hölgy, Sára, aki ragyog a fényben, akire felnéz a két gyermeke, ő csak egyedül az a személy, aki most számít, aki valamilyen oknál fogva szerepet játszik a kinti életben. Úgy mesél róla, hogy ragyogóan szép volt, tehát nem közömbös a hölgy személye önnek. Eltaláltam?

– Élő... nem halott, csak ennyi.

– Úgy gondolom ez egy bezártsági szindróma. Nem mindegy, hogyan dolgozza fel ami történt önnel, az sem, hogy tud e önvizsgálatot tartani, mit csinált rosszul. Mihamarabb el kell jutnia a legfontosabbhoz, hogy milyen célok éltetik a jövőt illetően. Javaslom Péter atyának, hogy foglalkozzon önnel. A sérült lelkeket ő tudja a legjobban összefoldozni. Fogunk még találkozni, addig is próbáljon nyugodtan gondolkodni és higgadjon le. Itt könnyen kialakul konfliktushelyzet, a bezártság mindenkit megváltoztat, agresszívebbé tesz. De van kiút innen, annak, aki eredendően tisztességes jellemű, az képes lesz visszatérni a való világba.

– Ön nagyon pozitív képet tud festeni a jövőről. Én is festek, értek hozzá, de az én képeimen most csak a fekete árnyalatait látni... – cáfolta meg gúnyos hanghordozással újra a pszichológust Benjámin.

Börtön /videó/

 

Mit keresel még most is az életemben?

 Szavak nélkül telt el az egész este, pihenőre is úgy tértek, szó nélkül. Benjámin széles vállát a hideg falhoz nyomta, a vaságy rugója felnyögött a mozdulatától. Lehunyta a szemét, próbált megnyugodni. De hogyan lehet ebben a helyzetben nyugalomra lelni? A semmiből elővillant a nagyobbik lánya szomorú arca mikor valami miatt felriadt az álmából. Hallotta a saját hangját, ahogy beszélt hozzá, vigasztalta a lányát. Nincs semmi baj, kislányom. Feküdj csak nyugodtan, és közben gondolj valami szépre! Majd meglátod, hogy minden rossz átváltozik gyönyörű álommá.

Igen, mindig ezt tanácsolta a lányainak, ha féltek valamitől, vagy szomorúak voltak. Valami szépre kéne gondolni neki is, hogy ne őrüljön bele a valóságba – gondolta, önmagának is tanácsot adva. Lassan kúszott az álom a tudatára, ritkultak, lassultak a gyötrelmes gondolatai. Az álom hatalmába kerítette, és elvitte egy másik világba. Egy ezüstös levelű erdő közepére, ahol nem volt madár dal, se nesz. A csend olyan üressé tette a tájat, hogy félelemmel telt meg tőle a lelke. Aztán végre hangokat hallott, mintha valaki, vagy valakik közelítettek volna felé. A hangok közeledtek, visszhangzott a síri csendben. Meglátta az alakokat az ösvény végén, két magasabbat, két kisebbet. Felismerte őket. Karola és Sára közeledett feléje. Karola áttetsző fehérben, lebegve járt az ösvényen, hófehér arcából csak a mélykék szempár ragyogott felé, ugyanolyan tágra nyílt pupillákkal, mint mikor elhagyta a lélek a kórházi ágyon. Sárát beragyogta a fény, barna hosszú haja a vállára omlott, farmerben volt és világoskék blézerben. Kétoldalt ott ment mellette a két kislánya, Zsuzska és Mónika. Mindkettő Sárára figyelt.

Benjámin próbált összpontosítani, de nem értette meg a hangfoszlányokat. Amikor mellé értek intenzíven érezte Sára parfümjének az illatát, ugyanazt az illatot, amit a hideg kórházfolyosón érzett, mikor szorosan átölelve tartotta. Karola nem beszélt senkihez, áttetsző árnyékként kísérte őket. Hirtelen feléje fordult. Lemaradt a csoporttól, kitárta a karjait, amitől az arcát hűvös légáramlat simította át. A belső haragja, hogy mit keres ott Sára, annak ellenére, hogy szólt neki, nincs több szerepjátszás, lassan megenyhült benne.

– Értelek Karola, te akartad, hogy így legyen! – alázkodott meg a jelenség előtt. – Nincs hatalmam feletted.

Az árny megfordult, távolodott tőle, majd feloszlott a fák alatt. Akkor meghallott egy kétségbeesett sikolyt, ami abból az irányból jött, amerre eltűnt Sára a két kislánnyal. Futni akart utánuk, hogy segítsen rajtuk, de nem tudott, mintha kőbe zárta volna valami a testét.

– Haver, tudtam, hogy nem hagysz aludni, mi bajod? – riadt fel álmából a zárkatársa hangjára. Nem haragudott rá, még hálás is volt, hogy felébresztette. Érezte, hogy az egész teste nyirkos az izzadságtól.

– Kösz, jól vagyok.

– Nagyon csúnya hangokat produkáltál, csak azért, haver.

– Nincs semmi baj, mondtam már, ne idegeskedj... rosszat álmodtam. Veled még nem történt meg? – a fejére húzta a takarót – Aludjál!

Egy darabig az álmán tépelődött, próbálta megfejteni. Az, hogy álmodik a feleségével, természetesnek tartotta, hisz intenzíven minden percét kísérte az emléke. Eszébe jutott újra, mit mondott a felesége a halála előtt: „Sára fogja megvédeni és felnevelni a lányainkat."

– Akkor mi volt az a kétségbeesett sikoly, amit hallottam? Sára... Závori Sára... mit keresel még most is az életemben?

Ennyire nem lehet rohadt az életem!

 

Benjámin két napig egyedül volt a zárkában, akik addig vele voltak mind  szabadultak, letelt a büntetésük. Az a két nap a kísértés két napja lett számára, a magány minden perce a gondolatait a halál felé sodorta. Nem evett nem ivott, a lelke megtisztulva már-már átlépte a korlátjainak a határát. Nagyon rossz fizikai állapotba vitték ki a temetésre is. Fásultan vette tudomásul mikor visszatért, hogy megint nincs egyedül. Egy langaléta termetű, tőle jóval fiatalabb férfi ült az egyik ágyszélén. Nem érdekelte. Végig feküdt a vaságyán, behunyta a szemét, felidézte magában az elmúlt órák eseményeit.

Nem változott az a felismerés benne, amit a temetőben érzékelt. Nem értette, hogyan jutott el ilyen lelkisivárságba, hogy nem érez a két lánya iránt semmit, se bűntudatot, se hiányérzetet. Rájött, hogy más emberré vált napok alatt, hideg és konok lett a lelke. Sokszor álmodott az utóbbi napokban a lángnyelvek táncával, ahogy az ablak üvegén át felfénylettek a sötét udvaron. Hallotta a hőtől roppanó üveg zenéjét, a koppanásukat a macskaköveken. Nem volt sajnálat benne az elpusztult otthona iránt sem, annak már semmi köze nem volt az életéhez, sose lett volna már az. A felesége nélkül, soha.

– Haver, mi lenne, ha bemutatkoznánk egymásnak? – hallotta a zárkatársának a hangját maga mellett. Lassan kinyitotta a szemét, látta, hogy ott áll felette a kölyökképű fogvatartott. Dühös lett rá.

– Mi olyan sietős? Húzzál innen! – kiáltott rá gorombán.

A férfi arrébb somfordált, de hallotta ahogy a foga közt sziszegett tovább.

– Na, jól kifogtalak. Remélem, alhatok tőled nyugodtan.

– Ha befogod a pofád, alhatsz! – szólt még durvábban Benjámin.

A rab szót fogadott. Órákon át nem szolt Benjáminhoz, feküdt az ágyán, közömbösen nézelődött.

A kis rácsos ablakra rákúszott a szürkület, a villany felgyulladt a zárkában. Kintről a vacsorahordás lármája hallatszott. Az ajtón a tátika kitárult, megjelent mögötte az ételosztó, beadta az edényeket.

– Várjon, még kenyeret adok! – szólt sietve az őrnek, aki már zárta volna az ablaknyílást.

Benjámin felkelt, elvette az alumínium edényt és a kenyeret.

Nehezen szokta meg, hogy minden fémből van a börtönben. Az ágykerete, az asztal, a székek, a szekrény is. Azt még nehezebben, hogy mind le volt rögzítve a beton aljzathoz. – Rab itt minden! – állapította meg az első nap.

Az edényben a krumplifőzelék tetején kolbászkarikák illatoztak. Mióta bent volt, csak az ételre nem volt panasza, jó volt a börtönkoszt. Úgy döntött megeszi a vacsorát, leült az asztalhoz. A langaléta elhelyezkedett a szemközti széken. Ahogy a tányérja felé hajolva evett a kopaszra borotvált feje világított a mennyezeti világításban. Benjámin most nézte csak meg a férfit. Furcsa mintázatú tetkók voltak felvarrva a fejére, amik hivalkodón futottak végig a nyakától teljesen a homlokáig. A jobb szeme körül is volt egy sötétkék mintákkal, mintha egy balegyenes lenyomata lenne.

– Miért buktál le? – kérdezte meg váratlanul Benjámint a férfi.

Elfelejtette, hogy jobb lenne hallgatnia. Most se kapott semmilyen választ. Benjámin nyugodtan evett tovább.

– Nagyon kajás vagyok én is... látom te is kiéheztél haver. Engem reggel kaptak el. A barátom miatt, hogy forduljon fel a nyavalyás, ha kikerülök, eltaposom, mint a kutyaszart!

Benjámin befejezte az evést, dühösen nézte a férfit. Az csak mondta tovább, amibe belekezdett.

– Bemártott a szemét! Még fel sem ébredtem jóformán, csak arra riadok, hogy dörömbölnek az ajtón a zsernyákok, hogy házkutatás. Időm se volt a szajrét eldugni.

Benjámin szeme megvillant, hirtelen felállt az asztal mellől, odalépett hozzá és tiszta erővel hátracsavarta a karját, felhúzta a székről és a falhoz vágta.

– Ennyire nem lehet rohadt az életem, hogy egy hülye drogossal háljak egy légtérben. Húzzál innen, ha jót akarsz! Nem szeretnék egy nyikkanást se hallani tovább! Nem vagyok rád kíváncsi! Nem lehet ennyire gyenge a felfogásod, kölyök! Remélem megértetted, vagy kitöröm a nyakad!

A hangoskodásra kicsapódott a tátika.

– Mi van odabenn, azonnal hagyják abba! – kiáltott be az őr.

– Jaj, segítsen, kérem, meg akart ölni... segítsenek! – könyörgött kétségbeesve a kölyökképű rab.

– Viselkedjenek, vagy hűvösre mennek!

Benjámin elengedte a fogvatartottat.

– Akkor kussolj! Még egyszer mondom, többször nem fogom elismételni, nem érdekel a történeted! Érthető? És! ne kérdezd meg az enyémet se!

– Értem, főnök! – alázkodott meg a rab, és összeszedte szolgalélekkel az edényeket.

Itt Isten mindennap jelen van

 

Mikor benyitott a házba, a két asszony már a nagy konyhában sürgölődött. Az asztal már meg volt terítve, az egész házban végigúszott a tyúkhúsleves illata

A keresztanyja gyors léptekkel jött-ment, meghazudtolva korát, örült, hogy Sára időre visszatalált.

– Gyere, kislányom ebédeljünk, mert nekem menni kell a gazdaságba végeződni mingyá'!

– Adjál keresztanya itthoni ruhát, megyek veled, segítek! – kérte lelkesen Sára az öregasszonyt.

– Van segítségem, a faluból kijár délutánonként egy ember, nincs munka a faluban, nekem meg sok van, mióta keresztapád meghótt, Isten nyugosztalja –, és gyorsan keresztet vetett magára.

– Fizeted?

– Fizetem. Meg ellátom ezzel-azzal, ami akad a házban. Tejjel, túróval, hússal. Jól jár velem. Jár is pontosan, mint a toronyóra. Na, együnk!

Leültek enni, de nem illett hozzáfogni, amíg az öregasszony el nem mondta az asztali áldást.

– Mi van Sanyóval, a tanyaszomszéddal? – intett fejével a szomszéd tanya felé Sára.

– Sanyó? Kicsit többet ivott, jó egy éve. Csak nem a kocsmába folytatta, hanem a kanálisban. Belehótt – mondta el a történetet tömören az öregasszony.

– Szegény.

– Hát úgy halt meg, ahogy élt. A tanya ott van, ahogy elment, senkinek se kell. Családja se vót.

Kintről hallották a kutyák csaholását, megjött a segítség. Sára beöltözött, indult ő is a gazdaságba. A tehénistállóban kezdték a munkát, aztán a lovakat hajtották helyre, később a birkákat. A férfi ötven év körüli, erős testalkatú falubeli volt, bazsalyogva nézte a széles karimájú kalapja alól Sára ügyetlenkedését.

– Ne úgy, így valahogy. Még feltöri a kezét a villanyél – mutatta aztán meg sorban, hogyan kell tiszta almot szórni az állásba, hogyan kell lecsutakolni a lovakat.

Sára már alig állt a lábán, de szégyellte a gyengeségét bevallani. Lassan mégis múlt a fáradtsága, és ahogy a gazdaságban lévő összes feladat végéhez értek, kellemes, jóleső érzés töltötte el.

– Elfáradt? – nézett rá szánakozva a férfi.

– Igen. Nem könnyű a vidéki munka! – vallotta be őszintén az igazat.

– Nem, de hasznos! – nevette el magát az ember – Majd megszokja idővel!

A hajnal a tanyán teljesen más, mint a városban. Nem a zaj kezdi felszaggatni az éjszaka köpenyét, mely a földekre rásimulva takarta a fázós hantokat. A hajnalhasadás kis neszekkel indul: egy rigó dalával, amelyhez az akácos közt feléledt szél ad muzsikát. Lajkó, a kuvasz hírül adja a kerítés mellől az állatoknak, hogy új nap kezdődött. Figyelmét nem kerüli ki semmi. Minden zajt ismer. Van, amire füle botját se mozdítja, van, amit más meg sem hall, de ő élénken, izgatottan figyel. Valami történik, ami szokatlan. Sára is felkelt lelkiismeretesen, kiment az udvarra, segített reggel is a munkában. Fáradt volt, izomláza lett előző napi munkától, de nem törődött vele.

A keresztanyja megelégedve figyelte a mozdulatait.

– Mintha nem is városi hölgy lennél, úgy áll a kezedre minden! – dicsérte meg végül a lányt – Anyádat még nem tudnám itt elképzelni, ő inkább főzzön a konyhán.

– Azt érti, hagyd csak rá keresztanyám a házimunkát, nem lesz vele bajod. Meg a növényeket a konyhakertben tavasszal, azt tanítsd meg neki, szeretni fogja.

– Mielőtt felkeresem odaát keresztapádat, mindenre megtanítalak benneteket. Úgy, ahogy engem is megtanítottak a szüleim. Nem kell ahhoz iskola, csak figyelem. Mert ha jól megfigyelsz mindent, megérted, mit üzen neked a természet. Még az állatok nyelvét is érteni fogod. Nem fog hiányozni a városi ricsaj, mert itt megtalálod a teljes lelki békéd. Mert Isten minden nap jelen van a tanyán. Itt meghallod a szavát, a tanításait!

– Mi az, ami itt másként működik keresztanyám? Mindenütt ugyanaz van. Reggel felkel a Nap, este lenyugszik. Mindegy, hogy tanya vagy város. Egyre megy – nevetett jóízűen az öregasszony elmélkedésén.

– Még nem érted a különbséget, ahhoz idő kell, hogy megértsd. Ha megérted, áldani fogod a sorsod, hogy erre az útra léptél!

Mire elvégezték a sok munkát és visszamentek a házba, Sára anyja elkészült a reggelivel. Gondterhelten ült le közéjük az asztalhoz.

– Hallgattam a rádiót, egyre nagyobb a zavargás a városban. Biztos, hogy nem halaszthatod el Kírával a találkozód, kislányom? – fordult a lánya felé.

– Ne izgulj anya, nem lesz semmi baj. Kimegyek érte a repülőtérre és hazaviszem. Megígértem az öccsének, segítenem kell, hisz a barátnőm – próbálta nyugtatni az anyját.

Reggeli után körbejárta még egyszer a tanyát, Lajkó hűségesen mellészegődött, míg benézett mindenhová, hogy leellenőrizze, rendbe van-e minden. Mikor visszafelé ment a házba, önkéntelenül elmosolyodott.

– Úgy nézelődök már, mint egy gazda. Talán igaz is. Ez, ami most itt van, tőlem függ a jövőben, hogy megmarad-e a családunknak. Hát nem lesz könnyű...

Csak az zavarta folyton, hogy olyan magányosan ott marad a tanyán a két asszony.

 Túl kietlen a hely, nem elég biztonságos. Benne maradt a szorongás akkor is, mikor kifordult az autóval a bekötőútról a főútra. Talán egy kilométert mehetett, mikor hirtelen beborult az ég, és elkezdett szitálni az eső.

Csend hangjai

 

– Kicsit szétnézek, nem baj? – szólt oda az anyjának, és már kint is volt a tornácon.

Kisétált az udvarra, egyenesen a gyűrűskút felé ment, emlékeiben már látta mögötte a gyümölcsöst, a galambdúcot a kapirgálók udvarán. Minden ott volt, igaz kicsit szürkén, mert a közelgő tél hideg hajnalai lekapdosták a faleveleket a fákról. A galambok ijedten rebbentek fel, félve repültek tisztes távolságba, majd végig ülték a baromfiól cseréptetőjét. Hátranézett, és meglátta, hogy követi a két kuvasz. Nem látott bennük semmi félelmetest.

– Lajkó, Bice! Jó kutyák! – dicsérte meg a két állatot.

Lajkó sebes farkcsóválással jelezte, hogy megértette a dicséretet. Bice öreg házőrzőként csak leült és ragyogtatta a szemét az új lakóra.

Sára folytatta a felderítő körútját, végig járta a tanyát. Fáradtan állt meg a kerítés mellett, onnan nézte a pusztaságot. Tekintete átsiklott a dűlő felett a szomszéd távoli tanyára. Aztán végig pásztázta a sík mezőt, a frissen szántott földeket, aminek a végénél az akácos erdő fái magaslottak. Varjak serege szállt a szürke felhők alatt, majd leereszkedtek az erdő fáira. Az egész környék kihaltnak tűnt, mint ahol megállt az idő, nem volt semmi mozgás.

Elkeseredett, mert arra gondolt, hogy ugyan ki tud ilyen helyen élni sokáig, olyan mintha a világvégén lenne, mintha egy lakatlan szigetre száműznék az embert. – Nincs itt semmi... semmi! – mondta ki hangosan, elillant a kedve a látottaktól, mert egyhangúnak és szürkének talált mindent.

Kedvetlenül sétált visszafelé a házba. De ahogy lépkedett a száraz avaron, furcsa, sejtelmes érzés kerítette hatalmába a lelkét: hallani kezdte a csend hangjait, és látni kezdte az addig láthatatlant.

A csend hangjai lágyan körbe fonták. Meghallotta a természet hangjait maga körül, zizegett a nyárfa sárguló lombja és egy széllökésre forogva aláhullott róla a sok kis aranyló falevél. Csodálkozva nézte, ahogy köröztek a levegőben, némelyik tovasiklott jó pár méterre az elhajolt fű felett. Feketerigópár kicsi talpakon szökdelt az avarban, kutattak figyelmesen élelem után. Sűrűn felfigyeltek, nem jár-e a közelben a ház macskája. Sára léptei alatt megcsikordult az út fövenye, ketté roppantak a lehullott száraz ágdarabok.

Igen, csend volt, szinte félelmetesen nagy csend, amitől mindig félt kiskorában. De már más volt ez a csend, beszélt hozzá és megnyugtatta. Kiment a nagykapun, nekivágott az akácokkal övezett dűlőútnak. Lassan felerősödött a szél, mire az erdő mellé ért, már a fák lombjai közt zúgott, sistergett. Úgy érezte, a tiszta, hűvös fuvallat átfújta a tudatát, tisztultak és felerősödtek benne az elmúlt időszak képei, eseményei. Úgy pergett a lelkében vissza minden, mint egy film. Elmélyült a gondolataiban séta közben: Semmi nem történik vele ok és cél nélkül. Nincs semmi véletlenül, a találkozások sem. Minden, ami történt vele, hozzá tartozik, az ő sorsa, az ő életútja. Ez a táj is, és ez a csend is. Mintha mindig is ott élt volna azon a vidéken. Nem azzal van baj, hogy elszigetelt a hely. Nem a hellyel van a baj: vele van a baj. Hisz nem tudja magát még elképzelni sem, hogyan lehet élni úgy vidéken, hogy teljes életet éljen. Ez nem volt probléma soha keresztszüleinek. Ők hozzátartoztak a helyhez, mint kabáthoz a gomb. De ő? Talán mindig is tévedett, lehet ő is odatartozott mindig. Hisz az apja is innen indult a városba, ebből a tanya melletti faluból. A génjeiben hordozhatja ő is a vidék iránti érzéseket, csak elő kell hívni magából. Ez az igazi harmónia, amit mindig is keresett. Igen, igaza van keresztanyjának, csodálatos ez a hely, a mély nyugalmával, békéjével. Olyan, mint egy akvarell kép, amin ragyognak elől a színek, de a horizonton már összemosódnak, végül összerendeződnek eggyé. Aki már felnőtt ehhez az érzéshez, az már tudja értékelni, mert ez itt a szabadság. Megszűnik a függőség, megszűnik az agymosás, amit a média minden csatornán közvetít. Hát igen, nem olyan könnyű másként élni, még akkor sem, ha már tudja, hogy ez itt ez a valós élet. Már megszokta a másikat. A nyüzsgést, a rohanást, a tolakodást a karrierépítést, ki kell ugrania a mókuskerékből, amiben csak a pénz utáni hajsza folyik. A vásárlás, a halmozás öröme, végül az üres szórakozásé. De itt, ahol szimbiózisban élhet bárki a természettel, itt lelki egyensúly van. Nincs szorongás, stressz, nincs félelem a holnaptól. A reggel ugyanolyan boldogan köszönt mindenkit, mint az éjszaka csillagragyogása a nyugovóra térőt.

De mi lesz a lányokkal, ha ideköltözik? Talán mégis végleg magához kellene őket vennie, úgy, ahogy a gyámügyi előadó tanácsolta, és ide hozhatná mindkettőt. Ha van valahol hely a világon, ami begyógyít minden lelki bajt, hát ez az a hely, itt meg tudnának nyugodni teljesen.

Elindult visszafelé a tanyaházba. Eszébe jutott, hogy feltűnően sokat gondolt az utóbbi időben a két kislányra. – Hihetetlen, de hiányoznak – vallotta be magának hősiesen az elnyomott érzését.

Elhatározta, hogy mindent elkövet, hogy megvalósítsa az elgondolását: Nem lesz az olyan nehéz, hisz lesz segítsége, az anyja és keresztanyja, rájuk számíthat. Talán még jó is lesz, és örülni fognak annak, hogy gyermekek is lesznek az eddig csendes vidéki tanyaházban. Hely meg van bőven. 

Nem volt könnyű eljutnia ehhez az elhatározáshoz, hisz a képbe mindig betolakodott Benjámin borostás, fáradt arca, az utolsó találkozásukból, amikor közömbösen beszállt a temetőkapunál a börtön autójába. Még most is úgy gondolta, hogy valami nagy titok lengi körül a férfit. Nyugtalanította, hogy Karola említést se tett róla, amikor magához kérette. Talán láthatta a férje jövőjét, például azt, hogy nem tudja a tetteit kontrollálni. Az is lehet, hogy azt is tudta, hogy börtönbe kerül. Sajnálta az asszony, hogy ilyen nagy lelki teherrel indult el a másvilágra.

Járnak erre kóbor lelkek

 

Megérkeztek ahhoz a bekötő úthoz, ami a tanyához vezetett. Régi aszfaltúton mentek ezután, ami tele volt hepehupával, jóformán csak lépésben haladtak előre.

Na, anya, itt a világvége, vagy ez lenne a te Eldorádód? – nevetett az anyja felé fordulva.

– Ígérik, hogy fel lesz ez is javítva egyszer – nyugtatta meg az anyja komoly arccal.

Sára érezte, hogy semmi nem tántoríthatja már el attól a szent meggyőződésétől, hogy a legjobb döntést hozta, hogy vidékre költözik. Mondhat őneki már bárki bármit.

Egy kilométer után feltűntek a magas akácfák, amik a tanyát körbevették. A villanypásztorral védett legelő mellett haladtak, ami mögött ott legelt egy csapat birka, nem messze tőlük egy kanca és egy csődör figyelt fel a jöttükre.

– Nézd anya, mióta van itt ilyen gazdaság?

– Mikor voltál itt utoljára, lányom?

– Hát, keresztapám halála előtt tíz évvel, a gimnázium ideje alatt már nem jöttem le egyszer sem.

– Régen jártál itt, hát akkor rá se ismersz erre a helyre. Tíz év sok idő. Tíz év alatt erdők nőnek a puszta közepén. A természet úgy változik minden évben, mintha csak a kedvedbe akarna járni, felkínál újra és újra egy csodát, hogy boldog légy, ne akard elhagyni.

– Anya, olyan furcsán beszélsz, mintha sose voltál volna városi. Mi van? Csak nem beléd költözött keresztapám szelleme?

– Még az kéne. Mióta ide készülök, sokat olvastam a vidéki életmódról, hogy tudjam a dolgom. Ne csalódjon keresztanyád a városi nagyságában – nevetett jóízűen az anyja.

– Kivirultál, megfiatalodtál, jót tett neked a változás.

– Jól látod, a változás is, meg az is, hogy nincs rajtam teher. Nincs adósságom, elmúlt a napi stressz, ami fojtogatott – nevetett fel újra az anyja.

Megálltak egy fából készült nagykapu előtt. Két hófehér kuvasz vészjóslóan ugatott bentről a hívatlan vendégekre. A nagy lármára kinyílt a ház tornácán az ajtó, megjelent Sára keresztanyja, majd sietős léptekkel elindult elébük, útközben a hátára dobta a birkaszőr béléses bekecsét.

– Hazaértetek kedveseim, Isten hozott benneteket! – örvendezett, majd parancsot adott a két lármázó fenevadnak.

– Lajkó, Bice, lábhoz!

Hirtelen olyan csend lett, mint a mennyországban, csak a nagykapu csikorgása hallatszott, ahogy kitárult az autók előtt.

– Oda, a ház elé ájjatok! Mingyá' kész az ebéd is, idejébe keltem. A hátsó két szoba üres, oda pakoljatok. De minek ennyi haszontalanság? – szörnyülködött, mikor meglátta a teherautón a sok dobozt, bútort, egymás hegyén-hátán.

Kifizették a fuvarost, megvárták míg elmegy az üres teherautó. Az öregasszony gondosan bezárta a nagykaput utánuk.

– Mindig így kell. Járnak erre is kóbor lelkek – magyarázta meg a buzgóságát.

A házban két szoba tele lett a városból lehozott holmikkal, oda telepedtek közé, fontolgatták hogyan rendezzék el, hogy új otthont teremtsenek belőlük. Sára otthagyta őket, hadd örüljön egymásnak a két asszony. Elvégre mindkettőjüknek sorsfordító lett ez a nap.

Isten nagy terhet rakott a válladra

 

A fuvarozó kora reggel pontosan érkezett, hozott rakodókat, hamar felpakoltak a teherautóra.

A reggel hideg volt odakint, a háztetőket gyengéden befedte a dér. A város csendes volt, csak a menetrend szerinti villamosok, trolik duruzsolták, csikorogták végig a főutakat. Mikor a körútra rákanyarodtak, akkorra már feltörte a reggeli nap fénye a szürkületet.

A belvárosban az esti tüntetés nyomait takarították a sárga mellényes köztisztaságiak.

– Mesélj Sára, hosszú az út a tanyáig, mi bánt, mi az, ami miatt nem jössz le vidékre? Keresztapád szegény, majd meglátod, egy egész birodalmat hagyott rád.

– Jól van. Eddig nem akartalak vele idegesíteni, de egyszer el kell mondanom neked mindent.

Sára mesélt végig az úton az anyjának. Mindent elmondott. Mesélt Karoláról, arról a napról, mikor rosszul lett a bankban az asszony, a kórházról, a haláláról, Benjáminról. Mesélt az ígéretéről. Arról, hogy milyen furcsa álmok kísértik az utóbbi időben.

– A két kislány hol van most?

– Gyermekotthonban, az apjuk meg börtönben... még nem tudom, hogyan tovább. Meg azt se, hogy tényleg meg kell-e tennem, amit megígértetett velem az asszony a halálos ágyán. De félek Karolától, hogy megbüntet, ha nem tartom be a szavam... ne nevess ki anya!

– Dehogy nevetlek. Isten nagy terhet rakott a válladra, lányom. Értem már, miért változtál meg annyira.

– Megváltoztam?

– Meg, nagyon. De én ezt a kislányom szeretem. Most vagy az igazi, olyan, amilyet mindig álmodtam magamnak, ha szomorú voltam. Bizonyára az asszony is tudta, hogy megbízhat benned. Ne kutasd az okokat. A szíved, a lelked fogja megmutatni a helyes utat számodra. Önmagadtól kérj tanácsot, ne mástól.

– Sajnálom a két kislányt, olyan szép és olyan szomorú két gyermek.

– És mi van a férfival?

– Nagyon jóképű férfi. De magának való, rideg, visszafogott. Nem tudom kiismerni. Eléggé meggondolatlan, hisz az se érdekelte, hogy magára hagyja a két lányát, mikor részegen gyújtogatott.

– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, én azt gondolom, hogy a végsőkig el volt keseredve az az ember. Ilyen esetben megszűnik a logikus gondolkodás. Csak a felfokozott érzelmek irányították szegényt. Egy idő múlva lenyugszik majd – válaszolt az anyja bölcsen.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy a börtön hatására még jobban kifordul magából.

– Bármi megtörténhet. A gyerekeken csak az isteni csoda tud segíteni, ők az igazi áldozatok. A halottnak már nem fáj semmi... az apára bűnhődést mért a sors... az ő élete titok, lehet, a titok kulcsát a te kezedbe adta a haldokló, mikor magához kéretett, csak még nem tudsz róla, hol keresd.

Végig beszélgettek az úton, régen volt köztük ilyen meghitt a kapcsolat. Sára nem félt már az anyjának a legféltettebb titkairól beszélni.

Minden mindennel összefügg

Az anyja csodálkozott, majd annyiban maradtak, hogy lehet róla szó, igaz fel nem foghatja mire ez a nagy rohanás.

Eltűnt az álmosság belőle, az előérzete, ami az utóbbi időben pontos jelzéseket küldött felé, azt sugallta, hogy vegye komolyan a belülről jövő intuíciókat. Úgy gondolta, hogy az anyjának biztonságba kell kerülnie. A többi ráér utána... a lányok is ráérnek, ők aránylag nyugis helyen vannak.

Mikor beért a fővárosba azonnal dugóba került. A hangfoszlányokból megértette, hogy a tüntetők blokkolják a forgalmat. Lassan araszolva haladt előre a kocsisor, a hangzavar egyre erősödött, ahogy közeledett feléjük. Nagy nehezen sikerült egy mellékutcába kikanyarodnia.

Az anyja boldognak látszott, mikor magához ölelte, majd szélesre tárta a karját úgy mutatott szét a lakásban.

– Látod Sára, nincs gond, már egy hete becsomagoltam mindent! Sára meglepődve nézett körül a lakásban, ahol mindenfelé doboz, doboz hátára volt rakva.

– Ügyes vagy anya, mindig tudtam. Hívjunk fuvarozót, hajnalban indulunk.

– Hajnalban? Miért olyan rohamléptekben Sára?

– Te nem nézed a tévét? Kint zavargások vannak az utcákon, ki kell érni a városból korán reggel. Minél korábban indulunk, annál jobb. Már örülök, hogy itt hagyod a várost. Ami most várhatóan bekövetkezik, azt jobb, ha távolból figyeled.

– Mi lehet még ennél is rosszabb?

– Ha azt mondom, hogy eddig éltél csak biztonságban és nyugalomban, nem hiszel nekem. Nagyon rossz előérzetem van... sajnos az utóbbi időben mind beteljesedett.

– Mégis mire gondolsz kislányom?

– Azt nem tudom konkrétan megmondani, ennyire azért nem látok előre, de félelem és anarchia következik. Vidéken jobb lesz, itt kell hagyni a várost, ahol minden mindennel összefügg. Mint a dominó, ha elkezdődik, minden bedől. Ha elkerülhetetlenül beüt egy gazdasági összeomlás, akkor élelmiszer hiányt, energia hiányt, még nagyobb munkanélküliséget hoz magával. Pár hét és könyörtelenül itt a tél a nyakunkon. Vidéken ott lesz az akácos erdő, de mi lesz itt, ha elzárják a gázt vagy a villanyt? A háború eszkalálódott, kiterjedhet egész Európára. Ami biztos egyhamar nem lesz nyugalom. 

– Jól van, de először ebédeljünk meg! – hagyta jóvá az anyja, nem vitatkozott egy percig se a lányával.

Sárát teljesen lefoglalta a másnapi költözés szervezése. Harmadik telefonálási kísérlete sikerrel járt, elvállalta a szállítást egy maszek bútorszállító.

Még egyszer átellenőrizték a csomagokat. Látta az anyján, hogy milyen nehéz számára a megszokott életéből kilépni, bármennyire próbálta leplezni.

Fáradtan ült a régi kedvenc helyén a konyhában, és onnan nézte a pakolászó lányát. Nézte a hajladozó alakját, gyors mozdulatait. Visszagondolt arra az időszakra, amikor haragudott a szertelen életmódja miatt. Mindig sírt titokban, hogyha félvállról, tisztelet nélkül dobta felé a szót, ha kérdezett tőle valamit. Olyankor mindig úgy érezte, hogy úgy bánik vele, mintha csak a cselédje lenne, semmi más. Bezzeg az apjának akkor is tudott hízelegni a mihaszna. Mióta meghalt a férje, valami megváltozott. Másként nézett már a lányára, már nem tudott haragudni rá. Tisztába lett vele, hogy csak rá számíthat az életben, nincs rajta kívül senki, aki öregségére támasza lehetne. Szerencsére Sára is változott, figyelmes lett, következetes. Áradt belőle a törődés, ha távol volt tőle, akkor is érezhette a biztonságot, amit felé küldött.

– Min filózgatsz, anya? – egyenesedett ki Sára. – Nem gondoltad tán meg magad?

– Dehogy gondoltam, csak azon járt az eszem, mikor tudunk együtt lenni, mikor jössz utánam?

– Keresztanyámnak is megmondtam ma a telefonba, hogy nem tudom, de igyekszem minél hamarabb veletek lenni. Ti se maradhattok ott egyedül. Kéne a tanyára egy férfi, aki biztonságot ad. Vasárnap, ha rendben lezajlik a költözés, visszajövök azonnal Pestre. Kimegyek Kíra elé a repülőtérre, megígértem az öccsének. Kíváncsi vagyok, mi történt vele, mire ez a gyors hazatérés? Na, meg az öccse is majrézik, mert hazaköltözött az apjuk, akit Kíra ki nem állhat. Tőlem várja szegény fiú, hogy vegyem rá a nővérét, fogadja el az öreg jelenlétét a családban.

– Ne mondj neki lányom semmit, ne bántsd, sokan kiutaztak külföldre a pénz miatt. Van, akinek összejött, van olyan is sajnos, akit becsaptak. Amúgy meg örülhetne az a lány, hogy együtt lesz újra a családja. Bárcsak élne szegény apád... – sóhajtott fel az anyja.

Ha csak ez a sorsunk

 

Hazafelé már újra köd lepte el a várost, a nyirkos levegő az arcára tapadt mikor kiszállt az autóból. Arra gondolt, hogy jó, hogy nem kell már gyalog járnia az esti kietlen utcákat, nem szorong úgy, mint azelőtt. A beszélgetés fonalát gombolyította tovább magában. Talán eltúlozta Zalán, persze változni kell a rendszernek, ez így nem folytatható tovább. Minek élünk, ha csak ez a sorsunk, félni a sötétben, félni nappal a fényben? A bizonytalansággal harcolni reggeltől estig. Valaminek történnie kell, az biztos.

Jó ötletnek tartotta, hogy anyja vidékre költözik. A két tyúkanyó megérezhette a veszélyt.

Hazaérve belenézett a postaládájába, volt egy levél a sok reklám mellett.

Érdeklődve nézte a feladó nevét a borítékon. Megkapta a levelet a gyámügyesektől.

Várta a levelet, meg nem is. Annyi minden történt az életében, hogy rendezetlen halmazzá vált tőle a lelke, úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a sorsát. Csak történtek vele a dolgok napról napra, nem tudott tervezni előre. Mint egy dzsesszzongorista, improvizált az élet vele, nem volt leírt kotta előtte, csak áradtak a hangok a billentyűk alól, amiket az érzelmei a lelke diktál, egy-egy adott pillanatban.

A levelet figyelmesen elolvasta, majd visszacsúsztatta a borítékba. Megkapta az együttműködési hozzájárulást. Látogathatja a gyermekeket. Kapott időpontot a hivatalos papírok aláírására, és a további teendők megbeszélésére. Jó, akkor ez is meg van. – remélte, hogy nem jön közbe semmi, és fel tudja keresni a megadott időpontban a gyámügyet.

A lelkesedése mégse lett a levéltől egetverő, szorongott attól a felismeréstől, hogy egyre közelebb sodorja az élet a két kislányhoz. Azt is tudta, hogy már nem tud visszalépni egy kézlegyintéssel: --Mese volt lányok, itt a vége, huss el véle! Meggondoltam magam, mégsem nyerő nálam ez a pótanya szerep.

Hétvégén, ahogy megígérte az anyjának, elindult Pestre. A város végén befordult a Shell kútra tankolni. Türelmetlenül várakozott az autósorban, ami nagyon lassan mozgott előre. Hirtelen harci repülők jelentek meg az égen, összerezzent a hangrobbanástól. Ijedten nézett kifelé az autó ablakán, majd kíváncsian kiszállt. Akkorra már többen néztek az ég felé, ahol egymás után több vadászgép repült a fejük felett, fülsüketítő zúgással.

– Nem értem – szólt a feleségéhez egy idősebb férfi. – Mióta jött szokásba mi felettünk a gyakorlatozás? Nem volt ilyen azelőtt.

– Igaza van a fazonnak – gondolta Sára –, mióta itt vagyok, én sem láttam őket felettünk gyakorlatozni.

Tele tankolta az autót és ráfordult a hazafelé tartó útra. Álmosítóan surrogott a levegő a szélvédőn, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, de megállt a keze a keresőn, feszülten figyelt. Egy közleményt hallott, az a szomszéd országban eszkalálódott helyzetről.

– Erről beszélt Zalán. Most mi fog következni? – eszébe jutott az elmúlt esti beszélgetés. Félrehúzódott az út mellé, telefonált.

– Anya, nem lehetne már holnap költözni a Pálos-tanyára? Segítenék, most van rá időm. Amíg hazaérek gondold át!