Angyalok miért mentek el ?

 

Esteledett, a szürke színek mélyültek, sötétedtek körülöttük. Az ösvény végénél megtorpantak egy pad előtt. A padon egy furcsa alak ült, két karját maga előtt lóbálva. Öklendezett. Erős pisi szag terjengett körülötte a levegőben. Kivörösödött szemeivel bárgyú tekintettel nézett az előtte álló két nőre. Az arca visszataszító volt a begyulladt hegektől. 

– Angyalok, eljöttetek? – motyogta hitetlenkedve, mint aki előtt megjelent egy csoda, egy látomás.

Sietve otthagyták. Míg távolodtak, hallották, ahogy hívogatja őket vissza a padon ülő férfi.

– Maradjatok, angyalkáim! Ne hagyjatok magamra! Angyalok, miért mentek el? Hahó!

Csörgött Sára telefonja, Zsolt hívta.

– Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

– Mindegy. Kezdd a rossz hírrel.

– Szóval, látták a gyerkőcöket félórája, a park északi része felé menni. Ti pont a másik oldalán vagytok. Ez a rossz. Mi is megyünk oda hozzátok, ez a jó hír.

Visszafordultak, rohantak a megadott irányba. Észrevették, hogy eltűnt padról a drogos.

Sára arra gondolt, ha a megérzései jók voltak, a két gyereket megtalálják hamarosan. Akkor nem történhet velük semmi nagyobb baj és nem fáznak fel a hideg éjszakában. A remény hamar elillant belőlük, mikor egy vad szélroham megbillentette őket. Hirtelen jött, minden figyelmeztetés nélkül. Körülöttük nyikorgott, tompán morajlott az erdő, a bokrok ágai földre hasaltak, súrolták a hidegtől dermedt aljnövényzetet, mintha kerestek volna valamit köztük. A szél miatt percek alatt lehűlt a levegő, hiába futottak, a hideg átjárta a testüket.

Úgy érezték, hogy a gyors tempó miatt lassan jártányi erejük se marad. Néha megálltak, erőt gyűjteni, figyelni a neszekre. Egyre jobban féltek attól, hogy hiába rohanták át az egész területet, mégsem fognak a gyerekek nyomára bukkanni. Sára kétségbeesve nézett Annára.

– Már teljesen besötétedett, hogy lehet így rájuk lelni? Anna, mi lesz velük itt éjszaka?

– Megérdemelnék, hogy jól elfenekelje őket valaki, igazad van, ha nem találjuk meg őket, reggelre kihűlnek.

Sára intett a kezével – Figyelj Anna, valamit hallok!

Oldalról jöttek a hangok a bokrokon túlról.

– Talán kutyakölykök. Olyan, mintha vinnyogás lenne...

A kutyanyüszítés elcsendesedett. Elindultak az előbb hallott hangok irányába, letértek az ösvényről. Ahogy közeledtek, furcsa értelmetlen szófoszlányok értek el hozzájuk:

–... kismadarak... már nem repültök többé...

Három alakot pillantottak meg egy tisztás szélén, görnyedve figyeltek valamit. Az egyik kiegyenesedett, felfelé bámult az égre, széttárta a karjait, a szél csapkodta, lebegtette a hosszú kabátját.

Meglátta Sára a kis szürke kupacot a padon.

–Mi lehet ott? – súgta Annának.

A kupac megmozdult, és halk, kétségbeesett nyüszítés jött felőle. Azonnal felismerték, hogy a padon összebújva, reszketve a két kislány sír. Sára nem gondolkodott, Anna hiába nyúlt utána, hogy visszatartsa, elhárította a figyelmeztető mozdulatot, futni kezdett. 

Saját Videó

 

Tükröt tart elé ez a lezüllöt társadalom!

 

Sára visszaült az autóba, Anna vele tartott, hisz szerinte a parkban nem tanácsos egyedül nézelődni. Pláne egy ilyen kétes hírű helyen, ahová indulnak.

Bekapcsolta az autórádiót, megkereste a város frekvenciáját. Remélte, hogy ha valami hír van, hamar bemondják.

Mikor odaértek a park elé, már délután hat óra volt. A felhők egyre szürkébbre vonták az eget, az évszakhoz képest nagyon lehűlt a levegő.

– Szerintem menjünk együtt először, aztán döntünk, hogyan tovább?

– Jobb lenne, ha nem válnánk el, hallottad, hogy ez egy drogos találkahely! – mondta határozottan Anna.

Sára szót fogadott, csak annyira mentek egymástól távolabb, hogy minden ösvényen, sétaúton szét tudjanak nézni. Jó darabig nem láttak semmi különöset.

A magas tölgyfák és fűzfák között sok bokor meghúzódott, amik környezete tele volt szeméttel. Cigis dobozok, összegyűrt sörös dobozok hevertek a fűben szanaszét. Sára feltérképezte a szétdobált szemetet a szemével és összeállt benne az éjszakai park élete. A levelek közt lapuló, gusztustalan kotonok mellett eldobott, földbe taposott injekciós tűket is látott.

– Remélem, nem lesz valóság az álmom! – próbálta megnyugtatni magát.

Versenyt futottak az idővel, ami szokatlanul felgyorsult, elvéve tőlük azt a kis reményt is, hogy sötétedés előtt  megtalálják a gyerekeket. Az időjárás egyre barátságtalanabbá vált, az eső még nem esett, de a szürke, telt hasú felhők belógtak a park fái közé. Néha összerezzentek a távolból hozzájuk elérő bandába verődött suhancok önfeledt hangoskodásától. Később már jöttek velük szemben az ösvényen, csikorgott a kavicsos út a cipőjük alatt. Mikor elhaladtak egymás mellett, csodálkozva vigyorogtak az arcukba. Nem értették, mit keres a két jól öltözött nő a terepükön. Az egyik fiú, akinek kékre festett hajtincs díszelgett oldalt a hajában, szemtelenül az arcukba is röhögött.

– Eltévedtetek, mit kerestek itt? Szippantani jöttetek, vagy csak szociálisak vagytok?

Sára magán is meglepődött, miért gondolta, hogy ezekkel egyáltalán szóba állhat, határozott mozdulattal a táskájába nyúlt, és mutatta a fiúnak a két kislány fényképét.

– Őket keressük! Ha láttátok vagy látjátok őket, segítsetek nekünk!

A többiek is visszafordultak megnézni, mi történt. Nézték a fényképeket.

– Nem okés, ha ide császkáltak el, vannak itt kemény drogosok, ha kiüti őket az anyag, nem lehet tudni mire képesek – mondta kicsit szelídebb hangon a csíkos hajú.

– Jobb, ha ti is eltűntök innen! Messziről látszik rólatok, hogy nem idevalók vagytok! – vágott a szavába egy rasztás hajú lány, közben nagyokat szipogott, mint aki meg van fázva.

– Nem akarunk benneteket zavarni. De meg kell találnunk a két gyereket, nem mehetünk el addig, remélem, megértitek.

– Nekem mindegy, a ti bajotok! – vonta meg a vállát a lány, és ment a többi után.

Sára meglátta Annán a bizonytalanságot.

– Ha akarsz, te is elmehetsz, nem muszáj velem maradni! – fogta meg a karját.

Anna meredten nézett maga elé, széttárta a karját, majd hirtelen Sára felé fordult.

– Tudod, arra gondoltam ebben a pillanatban, ha én félek, mennyire félhetnek ezek a szerencsétlen gyerekek? Iszonyat, ahogy lepusztult ez a világ! Eltűntek a gátlások, nem járhatsz éjszaka a szabad ég alatt úgy, hogy ne érezd folyton, hogy a hátad mögött veszély leselkedik rád. Itt van ez a park, tele mocsokkal, micsoda törzshellyé vált az elkorcsosult agyúaknak. Mert nem egy kóbor kutyától kell félnünk, hanem emberektől, akiket az anyag állattá változtatott, ölni képesek pár forintért, vagy a valóságként átélt hallucinációjuk miatt. Ha belegondolok, kiver a hideg veríték, hogy nekem is lesz gyerekem, ide juthat, ezek közé. Nyomhatom a szöveget majd neki éjjel-nappal, hogy szép az élet. Ő mégis másként fog látni mindent, mert tükröt tart elé ez a lezüllött társadalom, amiben már nincsenek gátak, célok, ideálok. Jövőtlen élet vár rájuk. Menjünk innen! Szerintem tévedsz, nincsenek itt a gyerekek!

– Állj le Anna, nyugodj meg! Elmehetsz nyugodtan, én maradok. Érzem, hogy itt vannak valahol. Ne keseredj el, minden rendben lesz a gyerekeddel. Ne fess ilyen pesszimista képet a jövőről! A változás törvényszerűen el fog jönni, kudarcra van ítélve ez a gátlástalan világ. Idő kérdése csak. Zsolt ugyanerről beszélt egyik este, emlékezz csak vissza, azóta intenzíven foglalkoztat engem is a jövő kérdése. Igazat adtam Zsoltnak, új világrendszer alakul szinte napról napra változást érzékelhetünk. A világunk képlékennyé vált, nincs sehol egy biztos pont, ami maradandóan ugyanaz marad másnapra. Figyelj, és majd meglátod a jeleket te is.

– Milyen jeleket Sára? – nevetett fel gúnyosan Anna. – Tudod mit, az én életemben nem fog eljönni az új világ! Beszélhet Zsolt reggeltől estig, csak önámítás az egész. Annyira rossz irányba megyünk, hogy ha bármilyen változás lesz, az csak egy hatalmas kataklizmával fog megvalósulni. De azt kevesen élik túl. Én sem, és a meg nem született gyermekem se fogja túlélni. És nem vagyok pesszimista, csak nem élek álomvilágban. Maradok, ne félj... nem hagylak magadra.

A végén hinni fogunk az álmaidban

Sára közben úton volt az Otthon felé. Csak az járt eszében, hogy a gyerekek bajban vannak, meg az álom, ami most intenzíven előtérbe került a gondolatai közé.

– Valami összeköti az álmot a valósággal... talán a tisztás! – a kivilágított tisztásra gondolt egyfolytában, amin a két gyerekkel át kellett jutnia. Lehúzódott az út mellé, telefonált Zsoltnak.

– Megőrülök! Mondd meg, mit csináljak? – és eléggé zavarosan beszélni kezdett, egyszer az álomról, aztán a két szökésben lévő gyerekről. Arról, hogy valami miatt, nagyon rossz érzése van.

– Várj, szólok a többinek, várj meg a gyermekotthon előtt bennünket... és vegyél mély levegőt, az idegesség semmivel nem visz előre! Gondolkodj addig, nézz körül, merre mehettek. Gondolkodj úgy, mintha gyerek lennél, mintha te indulnál el csavarogni, merre mennél? Félóra, ott vagyunk! Nyugi!

Zsolt szavaitól kissé megnyugodott, elindult újra a megadott címre. Nagy, szürkére festett kétszárnyas faajtó mellett látta meg a táblát: Gyermekvédelmi Központ Befogadó Otthona. Csengetett. Hirtelen tárult fel az ajtó, a kilépő kék köpenyes asszony csalódottan nézett rá, nem őt várták.

– Sós Tibornét keresem, a gyámhivatalban adták meg a nevét, és a címet, hogy idejöjjek.

Az asszony beengedte, mutatta, hogy üljön le a társalgóban. Míg várta a vezetőt, alaposan körbenézett, hova került.

– Tisztaság van és rend, semmi fölösleges, ami zavaró lenne – állapította meg –, ugyanolyan prűd minden, mint a hivatalban, ahonnan odament.

– Üdvözlöm. Ön Závori Sára? Hívott az ügyintéző nemrég, hogy ide jön!
Alacsony, széle-hossza egy testfelépítésű asszony lépett be az ajtón, mosolyogva nyújtotta felé a kezét.

– Mondták azt is, hogy szívén viseli a két kislány sorsát. Miben segíthetek?

– Szeretném megtudni, van-e valami hír róluk. Hogyan folyik a keresésük?

– A rendőrség mindenütt keresi őket, de a polgárőrök is bekapcsolódtak. Az interneten közzétettük a fényképüket és a felhívást, a helyi televízió, és rádió óránként közli a személyleírásukat. Többet nem tudunk jelenleg tenni, sajnos.

– Jön egy-két barátom, szívesen segítenénk, ha lehet.

– Rendben van, minden segítség elkel. Hűvös az idő, jó lenne még sötétedés előtt a nyomukra akadni.

Kiment a parkolóba, remélte, hogy a baráti kör már addigra megérkezett. Messziről látta, hogy ott vannak, valószínűleg pont őt hiányolják éppen, ácsorogtak, nézelődtek.

– Legalább szóltál volna, hogy bemész  melegedni! – viccelt Zalán. – Na, mizujs kislány, megint kísértetek miatt jöttünk össze? Elrabolták a gyerekeket a fránya szellemek vagy egy újabb feladvány a túlvilágról?

– Gondolom segíteni jöttetek, nem gúnyolódni! Ha igen, nagyon hálás vagyok érte.

– Fejezd be doki, nem annyira vicces, ha két gyerek világgá indul ebben a hidegben. Ismerjük a sztorit, ezek a piromániás gyerekei. Ők aztán tényleg nem tehetnek arról, hogy ilyen szerencsétlen családi háttérrel áldotta meg őket az Isten! – szólt rá Zalánra Zsolt. – Na, dugjuk össze az okosat. Merre indultak a gyerkőcök?

– A park felé... ennyit tudnak. Nem tudjátok véletlenül, hogy van-e erre egy nagyobb park, amit körbevesz egy erdős liget?

– Van egy olyan, az Orom-park. De az ide legalább két kilométer. Nem jó hely. Drogos tanya. Az álmodra gondolsz? – nézett rá Zsolt. – A végén még hinni fogunk az álmaidban.

– Igen. És ha bejön az álmom, akkor nagyon nagy veszélyben vannak a lányok. Én odamegyek autóval. Ott keresem őket!

– Mi meg akkor másfelé. Figyelj, nem kéne tudnunk, kiket keresünk? – gombolta össze Zsolt fázósan a kabátját.

Sára idegesen vette elő a fényképeket. – Ők azok, egy hatéves és egy négyéves kislány, Sági Mónika és Sági Zsuzsanna.

Kézről kézre járt a két fénykép, megnézték alaposan, majd visszaadták Sárának.

– Helyes gyerekek – mondta csendben Róza, aki a barátjával érkezett, egy magas fekete hajú férfival.

Sára intett, hogy várjanak egy kicsit, bement az otthonba. Pár perc múlva már ott is volt újra, kezében a fénykép másolatokkal.

– Ha mutatjuk, jobban emlékeznek rájuk.

– Helyes. Induljunk, mert nemsokára este lesz! – sürgette Anna a többieket.

– Jól van, mindenki tudja a másik telefonszámát? Ha nem, gyors rögzítést kérek, és induljunk!

Minél hamarabb, hűvösek az esték

 

Az ügyintéző mosolyogva rábólintott. Kiment a folyosóra, emlékezett, hogy látott bőrüléses fotelokat, asztalokat az egyik beugróban. Szerencséje volt, le tudott ülni. Szétnyitotta a nyomtatványt, és a papírok tetejére kitette a két fényképet. Azon a napon készültek, mikor bevitték a két kislányt az átmeneti otthonba. Kezébe vette külön-külön a képeket, látta, hogy a két szőke kislány pillantása tele volt félelemmel, amikor a fotók készültek róluk. Megdöbbent, mert rátört a felismerés, hogy már látta őket. De hol? Hisz eddig még azt sem tudta, milyen gyerekekről van szó, azt sem tudta, hány évesek, fiúk vagy lányok, akiket állítólag fel kell nevelnie. Még jó, hogy az ügyintéző elfelejtett rákérdezni.

– Az álmom... ott is két kislány volt velem, ugyanilyenek, mint ez a kettő. Álmomban nagy veszélyben voltak, nem csak ők, én is. Milyen helyes kislányok, és milyen szerencsétlen életük lett! – sóhajtott fel, míg forgatta a kezében a fotókat. – És most hova indultatok lányok? Túl kicsik vagytok még, hogy egyedül fedezzétek fel a világot.

Hirtelen összehajtotta a nyomtatványt és a táskájába csúsztatta a képekkel együtt. Felállt és elhagyta az épületet.

Nem ért el az utcán parkoló autóig,  amikor visszahívta a gyámi ügyintézőt.

– Bocsánat, hogy nem adtam be a nyomtatványt. Nem gondoltam meg magam, de mielőbb döntök, meg kell ismernem a két kislányt.

– Még nincs hír róluk, sajnos. A Bartók Béla 101-be menjen, ott van a befogadó, beszéljen Sós Tibornéval, ő a vezető. Vele tarthatja a kapcsolatot. Odaszólok neki. Remélem, még ma meglesz a két világjáró. Nagyon aggódunk értük!

Mikor az ötvenes éveiben járó ügyintéző letette a telefont, maga sem értette, miért adott ilyen bizalmat és egyben felhatalmazást Sárának. Az ő szent feladata mindenekfelett a gyermek javát szolgálni. Most nem a jogi utat követte, tudta, és mégis úgy érezte, hogy helyesen cselekedett. Átérezte Sára felelősségtudatát, ami szerinte az anyának tett fogadalomból származhatott. Azon se lepődött meg, hogy Sára nem írta meg a kérelmet. A hirtelen elhatározások soha nem vezetnek eredményre. Ez meg nem egy bemutatóra szóló színházjegy. Jobb esetben egy életre, rosszabb esetben is több évre szóló elkötelezettség. Bizony idő kell a jó döntéshez. Sára szimpatikus lett számára. Felállt az íróasztalától és hívta az Otthon vezetőjét. Jó volt az egész délelőtti ücsörgés után az irodában sétálgatni.

– Marika, odamegy hozzád egy fiatal nő, a neve, várj... felírtam, Závori Sára... – és elmondta a találkozását Sárával.

– Úgy gondolom, segíteni kéne a hölgynek, hogy ismerje meg a két gyereket, sokat jelentene abban, hogy eldöntse mit vállal el az érdekükben. Ha szerencsénk lesz, a két kislány olyan emberhez kerülhetne, akinek elkötelezettsége van irántuk, nem egy vadidegenhez. Ismerte a szüleit, sőt, ahogy nekem nemrég elmondta, a lányok édesanyjának a halálos ágyánál tett fogadalmat, hogy figyelemmel kíséri a fejlődésüket.

– Rendben van. Beszéltem a pszichológussal, pont ma lett volna foglalkozása a két kicsivel. Ha előkerülnek, valahogy meg kell beszélni velük azt a tragédiát is, ami érte őket.

– Ahhoz meg kell találni először őket!

Az ügyintéző elbúcsúzott a vezetőtől, kikapcsolta a mobilját. Az ablakhoz lépett, elgondolkodva nézte az utca forgatagát, a sárguló leveleket a fák tetején, amiket egy-egy hirtelen fuvallat könnyedén lekapott az ágakról és hátára véve átrepítette őket az utca túloldalára.

– Minél hamarabb, míg nem lesz valami baj velük. Hűvösek az esték.

Van egy kis gond

 

Sára amikor felért Pestre egyenesen a szervizbe ment átvenni az autót.

– Jól van öreglány, ügyesen hazahoztál! – ütögette meg a motorháztetőt, mint régen apja tette egy- egy hosszú út után.

Az anyja boldogan újságolta, hogy csak a szét adta a hírét, hogy eladja a lakást, máris van rá vevő. Sára míg hallgatta az anyját, nézte a zsúfolt kis ebédlőt. Arra gondolt, biztosan hiányozni fog neki ez a hely, ahol felnőtt, bármennyire utálta mindig a panel összezártságát. Mégis csak ennek a lakásnak a falai közt nőtt fel. Aztán eszébe jutott Róza telefonja: „ Ja, nem megyek veled, tudod a barátom is szabadnapos, ezért ma inkább vele leszek. De ugye nincs harag? 

Nem lett felhőtlenül boldog, hisz így nem lett senki, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Az anyjával még nem akart róla beszélni. Ki tudja, mit gondolna róla, ha elmesélné az egész hihetetlen históriát, amibe belekeveredett. Nem akarta elrémiszteni sem feleslegesen. Mikor megreggelizett egy puszit nyomott az anyjának és már búcsúzott is tőle.

– Sietek, ne haragudj, de hétvégén újra jövök! – mondta bocsánat kérően. – Vigyázz magadra addig is, tudod, nagyon örülök az öreg verdának. Nem leszek már időhöz kötve. Csak egy szavadba kerül és jövök, ha szükséged lesz rám azonnal, még éjszaka is!

Megkönnyebbült, amikor kiért a városi forgalomból, elfáradt a koncentrálástól. Görcsösen figyelte a forgalmat, szuggerálta a mellette elsuhanó autókat. Megállapította utólag, hogy nagyon bátor volt, amikor minden előzetes gyakorlás nélkül autóba ült. Nem haza ment, úgy döntött, felkeresi a gyámhivatalt.

Lekanyarodott a központi épület parkolójába. Az első emeletre kellett felmennie. A folyosón legalább tízen várakoztak a gyámhivatal ajtaja előtt. Sorszámot húzott, figyelte a monitort. Érezte, hogy lámpalázas lett, azt is elfelejtette, amit előzőleg kigondolt, hogy mit fog mondani, ha bejut.

Az iroda, ahova belépett, teljesen hétköznapi berendezésű volt, semmi extrát, semmi hivalkodót nem fedezett fel benne. A nagy barna íróasztal mögött egy középkorú nő ült.

– Foglaljon helyet! Miben segíthetek? – kérdezte a nő, míg feltolta az olvasószemüvegét a feje búbjára. A szemüveg aranykerete koronaként csillant meg a barna hajában. Sára az ügyintéző mögötti polcon felhalmozott aktahegyekre nézett, bizonytalanul beszélni kezdett.

– Szeretnék egy kérdésben tanácsot és egyben segítséget kérni.

Nagyon ügyelt arra, hogy a történetéből kihagyja a hihetetlen részeket, csak a család tragikus helyzetéről beszélt, a két gyerekről, és arról, hogy őt kérte meg a halálos ágyán az anya, hogy kísérje figyelemmel a gyermekei sorsát.

– Ön közeli ismerőse a családnak? – érdeklődött a hölgy.

– Természetesen, igen – mondta ki a fél igazságot Sára.

– Mire gondolt? Mégis, hogyan gondolta a felügyeletet?

– Addig, míg az apa börtönben van, szeretném az életüket figyelemmel  kísérni.

– Ez így nagyon szép, de kivitelezhetetlen. Ha az apa ezekre a cselekedetekre fogható volt, beszámíthatatlan jellemű. A gyerekekre nézve hosszú távon se biztonságos. Az lesz a legjobb, ha idővel az örökbe fogadják őket.

– Nem érti, pont ezt nem akarom! – emelte fel Sára a hangját. – Kérem, gondolja át. Nem igaz, hogy nem tudnak segíteni.

Az ügyintéző visszacsúsztatta az olvasószemüvegét, és kérte Sárát, hogy mondja meg a szülők és a gyerekek nevét.

– A szülőkét tudom – akadt el hirtelen Sára hangja.

– De jó ismerősük, azt mondta – nézett kétkedve a nő.

– Igen, ez így van, a szülőknek. A gyerekeket nem ismerem még.

Az ügyintéző átment a másik helyiségbe, telefonált. Mikor visszament, egy nyomtatványt nyújtott át.

– Ezt töltse ki, amit elmondott a családról, rendben van. Sajnos van egy kis gond a gyerekekkel. Reggel kiszöktek az Otthonból. Keresik őket. Átkértem az adataikat és a fényképeket. Tessék, itt vannak! A nyomtatványon tüntesse fel az összes kért adatot, elérhetőséget. Ha előkerülnek a lurkók, megismerkedhet velük. De a látogatásoknak feltételei vannak. Környezettanulmányt és pszichológiai tesztet készítünk önnel. Ha minden rendben, akkor nincs akadálya a segítségének, de csak hivatalos keretek közt lehetséges. Kérem, gondolkodjon el a befogadásukon, az lenne a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb.

Sára megköszönte, és megemlítette, hogy nem vinné haza a nyomtatványt, kint a folyosón kitölti, és beadja azonnal, ha lehetséges.

Félelem

 Az éjszaka gyors, sötét lovai bevágtattak a park fái közé, fent az égen fekete rongyos szélű felhők között bujkált a telihold, néha nappali világosságot küldve rájuk, néha vak sötétséget.

A park varázsütésre megelevenedett körülöttük, kezdett kísértetiessé válni a két gyerek számára. Felerősödött minden nesz, minden mozgás zaja. A félelem beköltözött a lelkükbe, a szívük vadul kalapált a mellkasukban, mint aki szűknek találja a benti világot, és szabadságra vágyik.

– Mi volt az? – súgta reszketve Zsuzska, mert a közelükben megzörrent az avar, mintha járna rajta valaki.

– Nem tudom, talán az lenne a legjobb, ha elbújnánk. – válaszolt vissza suttogva Mónika – Nézd, ott a kis tisztáson van egy pad, jól összebújunk és senki és semmi nem tudja meg, hogy ott vagyunk, ha nem mocorgunk.

– Jól van! – egyezett bele könnyen Zsuzska.

A pad fölé bokrok hajoltak, elbújtatták a hidegtől és a félelemtől összefonódott, reszkető két kislányt. De a hangok ott is megkeresték őket. A fák és bokrok beszélgettek egymással. Néha csak a hűvös szél nyikorgatta a fák ágait, azok meg ijedten elengedték a sárguló leveleiket, hadd szálljanak a bokrok közé. A levelek surrogása, zizegése, folytonos háttérzajjá vált. Az ágak közt tanyázó madarak méltatlankodtak egy- egy erősebb fuvallat miatt. Néha felrikoltott egy éjszakai madár közülük, az avarban sündisznók indultak portyára, kicsi lábuk alatt sercegett a száraz avar. A sötétséget hirtelen felváltotta a holdfény, bevilágítva a tisztást. De ez rosszabb lett, mint a sötétség, mert valami kitakarta a telihold ragyogását, nagy árnyék mozdult a tisztás felett és alábukott suhogva. Iszonyodva sírtak fel a félelemtől, pedig csak egy éjszakai bagoly csapott le a zsákmányára. Szorosan átölelték egymást, reszkettek a félelemtől, nem mertek hangosan sírni, csak folyt a könny az arcukon. A szél egyre erősödött körülöttük, táncra kérte a liget fáit, bokrait. Először a vékony ágú bokrok ringtak az ütemére egyre sebesebb ritmusban, majd meghajoltak a magas füzek is, megrengették a szoknyájukat. A nyárfák még délcegen álltak, mint a szálfa termetű legények, akik még gondolkodnak, kit kérjenek fel a táncparketten egy lassú keringőre. Végül ők is derékba törtek egy erős fuvallattól. A két kislányt a félelem teljesen lebénította, egyre jobban fáztak. Ekkor vették észre az árnyakat az úton, a hajladozó bokrok között.

Szinte boldogok voltak, mikor felismerték, hogy emberek mennek feléjük. Könnyelműen elfeledkeztek az egymásnak tett ígéretükről, hogy nem mozdulnak, nem beszélnek.

A sötét árnyalakok hamar felfedezték, hogy mozog valami a padon, kíváncsian feléjük indultak. Mikor rájöttek, hogy két megszeppent gyerek csak, hangosan felnevetett az egyikőjük.

– Mi ez? Na, ezekből nem tudunk pénzt kihozni!

– Tévedsz aranyapám, dől értük a lóvé zsákszámra, értesíteni kell a ragyást gyorsan, bukni fog az árura! – válaszolt a másik izgatottan.

Mónika hamar rájött, hogy a gonosz arcú emberek nem a megmentésükre érkeztek. Megszorította Zsuzska kezét, jelzett, hogy nagy baj van, majd lendülettel húzta a húgát magával, el akart futni. Erős kezek kapták el, visszanyomták a padra.

– Hova ilyen sebesen, galambocskám? Felejtsd el, hogy tudsz repülni. Jobb, ha szót fogadtok a bácsinak, ha jót akartok magatoknak! – szólt rájuk erélyesen a magasabb, akinek az arcát nem lehetett látni a szemébe húzott kapucnitól. Ahogy közel hajolt hozzájuk, érezték a kellemetlen bűzös leheletét. A másik telefonált.

– Jó az áru, ne bosszants. Mikor csaptalak én be? – győzködött valakit halk, ideges hangon.

Ne félj!

 

Zsuzska nagyon elfáradt, aggasztotta az is, hogy lehet, soha nem érnek haza, mert elfelejtették, hol laknak. De nem mert sírdogálni, nem akarta idegesíteni a nővérét. Nem bízott már annyira benne, mint mikor elindultak. Csak akkor kezdett el sírni, mikor kiértek a házak közül, és eljutottak egy sűrű, fás részhez.

– Ne félj, nincs semmi baj, csak megkerüljük az erdőt, mert nem ezen a részén lakunk a városnak –, világosította fel a nővére, nyugalmat erőltetve magára. De már korántsem volt biztos a dolgában.

– Éhes vagyok és elfáradtam! – szipogott Zsuzska. – Inkább menjünk vissza!

– Nézd, ott a fák között vannak padok, menjünk beljebb, kicsit pihenni.

Ott üldögéltek a padon jó darabig, aztán elindultak az ösvényen a park közepe felé.

Mónika arra gondolt, hogy a túloldalon biztosan ismerős lesz a környék. Az emeletes házat, amiben laktak, ezer közül is megismeri. Elég, ha felnéz a második emeleti erkélyre, mindig ott üldögél egy öreg bácsi, aki integetni szokott nekik, mikor jöttek vagy mentek az oviba. Majd annak felkiabál, ha odaérnek, hogy hazajöttek. Meg volt győződve róla, hogy nagyon megörül nekik a bácsi, hisz olyan régen nem látta már őket.

Mónika és a kis Zsuzska a parkszéli padon üldögélt és szorongva nézte, hogy az alkony sötét leplet borít föléjük, majd a sötétség leereszkedik és végigkúszik a bokrok aljában. Mónika már jó ideje félt és tisztában volt azzal is, hogy eltévedtek. Bizonytalanná vált. Ki tudja, mi van a fákon túl, ki tudja, egyáltalán most hol vannak? Próbálta összeszorított fogakkal mutatni a húgának, hogy nincs nagy baj. Ne tudja meg, hogy ő is fázik, hogy ő is éhes, és nagyon ijesztőnek találja a helyet, ahová jutottak. Arra gondolt, hogy gyorsan tovább kell menniük, ki kell érniük a fák közül, míg teljesen besötétedik. Zsuzska hozzábújva vacogott, már nem sírt, mint aki beletörődött mindenbe. Még bízott a nagyobb testvérében. Tudta, hogy Mónika mindig bátor volt és okos. Hisz megvédte Zitától is a befogadóban. Nagyon elfáradt, már majdnem elaludt, mikor hallotta, hogy szól hozzá a nővére.

– Indulnunk kell, mert mindjárt ránk sötétedik!

Egymásba kapaszkodva mentek tovább a park kitaposott ösvényén, majd a legnagyobb örömükre eljutottak egy aszfaltozott útra.

– Látod, milyen jó, hogy elindultunk újra. Ez már egy rendes út, ami kivezet innen bennünket – örült meg Mónika.

– És ha kivezet, hová vezet? – érdeklődött Zsuzska szipogva.

– Nem tudom. Csak ki innen az biztos! – nem volt kedve hazudni tovább, nem látta értelmét.

Sokat kell még menni hazáig?

 

Nagy lett a felfordulás a befogadó otthonban, mikor a két gyerek eltűnését felfedezték. Még a konyhás nénik is kiszaladtak az útra, de hiába, már senki nem látta őket az utcán. Angéla néni pánikhangulatot teremtett egy másodperc alatt, végeláthatatlan litániába kezdett, végül próbálta kitalálni, hogyan is tudott a két gyerek olyan könnyen kiosonni közülük. Eljutott a végeredményhez, és rázúdította Zitára és Vikire a felelősséget.

– Veletek vannak egy szobában, nektek tudnotok kellett végig, hogy mire készültek!

Zita felháborodása nem ismert határt, Flórinak elkeseredve öntötte ki a szívét.

– Nézzed mán Flóri, azt mogyák, én vagyok a felelős a két szőkéért! Nem vagyok én az őrzőjük... kivagyok tőlük így is, mióta bekerültek!

Flóri komoly arccal hallgatta, aztán Zita döbbenetére nem adott neki igazat.

– Szerintem is felelős vagy!

– Oszt mán mér?

– Mert öregebb vagy tőlük, figyelhettél vóna kicsit jobban rájuk!

Az élet a befogadóban felbolydult, mindenütt keresték a két gyereket, még a heverők alá is benéztek. A sofőr mérgesen csapta magára az autó ajtaját, többször végig ment az Otthon előtti útszakaszon, de a kislányokat mintha a föld nyelte volna el. Nem tudtak mit tenni, telefonáltak a Gyermekvédelmi Központba. Onnan azonnal hívták a rendőrséget. Három óra eredménytelen keresés után kiadták a médiának a két gyerek fényképét.

Mónika és Zsuzska nem volt akkor még nagyon távol tőlük, kézen fogva elsétáltak egy kis parkba, ahol még meg is álltak, és néztek egy hölgyet, ahogy játszott a palotapincsi kutyájával. A kiskutya önfeledten rohangált az eldobott labda után. Látszott mindkettőn, hogy a gazda és a kutya is nagyon boldog. Ott szedte elő Mónika a reggelinél a zsebébe gyűrt kiflit, kettétörte, és megették egy padon. Közben jól szórakoztak ők is a játékos kiskutyán.

Később a hölgyet kikérdezték a rendőrök. A kutyás hölgy elmondta, hogy látta a két gyereket a padon ülni, nem tudja mikor, de úgy eltűntek onnan, mint a kámfor.

Zsuzskát ugyanis hiába öltöztette fel nagyon Mónika, dideregni kezdett. Mónikának eszébe jutott, hogy amikor boltba járt az anyukájával, mindig megjegyezte, hogy a boltok jó melegek. Elindultak, hátha van a közelben egy meleg bolt. De nem látott olyan épületet, ahová sokan bementek vagy kijöttek. Ezért mentek tovább előre, cél nélkül. Zsuzska kezdett elfáradni, lelassultak a léptei, kérdőn nézett többször a nővérére.

– Sokat kell még menni hazáig?

– Nem tudom – felelte Mónika – lehet.

– Ha nem tudod, akkor az is lehet, hogy nem jó felé megyünk.

– Ezt a környéket nem ismerem. De jól emlékszem a mi környékünkre. A házra is, meg amerre járunk oviba.

– Kérdezzük meg valakitől, hogy jó felé megyünk- e?

– Nem emlékszem az utca nevére – ismerte be Mónika.

– Én se. Akkor nem tudjuk hova megyünk. Igaz?

– Vissza már úgyse megyünk soha!

Ne kérdezz semmit!

 

Egyik reggel Mónika leszaladt az ebédlőbe, ami egyben a társalgóként is szolgált az Otthon életében. A kiszolgálópult mögött hangosan trécselt két gondozónő. A sarokban a fali polcon bekapcsolva szólt a televízió, éppen a városi híradót sugározta. Mónika az asztal alá bújt, kereste egy dobókockát, amit este nem talált meg. Arra gondolt, talán kiesett a zsebéből a vacsora idején.

Halkan mozgott nehogy észrevegyék a konyhán dolgozók. A tévében egy nagy tűzről beszéltek. Az asztal alól felkukucskált a képernyőre és meglátta az apját. Meredten figyelte, mi történik az adásban. A bemondó beszélt a lakástűzről, a banknál történ tűzről és elmondta, hogy ezt a sok tüzet mind az a férfi okozta, akit többször bemutattak adás közben. Megjegyezték, hogy remélhetően a büntetésnél figyelembe veszik, hogy a férfit családi dráma érte, és ez miatt veszíthette el az önkontrollját. Elmondták azt is, hogy meghalt a gyújtogató felesége és van két kis gyermeke, akik állami gondozásba kerültek. A hírnek vége lett, egy rock zenekar játszott utána. Mónika ott ült mozdulatlanul, nem fogta fel azonnal mit hallott.

Lassan végigkúszott az asztalok alatt, csak az utolsó asztalnál egyenesedett fel, oda már nem láttak a gondozók. Futva ment fel a szobájukba. A húga már nem aludt, szája elé húzott takaró mögül pislogott kifelé.

– Kelj fel! – adta ki a parancsot Mónika.

Eldöntötte, nem szól senkinek arról, amit az imént látott a tévében. Az lesz a legjobb, ha megnézi, mi az igazság. Lehet csak ijesztgetés volt a tévében, kigondolta mit fog tenni, hogy kiderítsen mindent.

Felöltöztette a húgát. Az összes ruhát ráadta, amit kiadtak nekik a bekerülésük napján. Zsuzska nem értette mi ütött a nővérébe, csak tűrte álmosan, mikor Mónika felcibálta a pizsamája tetejére a felsőjét is

Lementek reggelizni úgy, mint máskor. Mónika tudta, hogy reggeli időben jön a sofőr, hozza az ebédhez vásárolt árut. Izgatottan figyelte a bejárati ajtót, ami végre kinyílt és megjelent a nagydarab sofőr kezében a rekeszekkel, vitte hátra a konyhába. Mónika megfogta a húga kezét, a füléhez hajolt és suttogva beszélt hozzá, hogy senki ne hallja meg.

– Gyere, de ne kérdezz semmit!

Zsuzska bólintott és szófogadóan topogott utána. Mónika most is arra számított, hogy a bejárati ajtó nyitva maradt kis időre. Mikor az ajtóhoz értek megijedt, mert a kilincs magasan volt a dupla nagy faajtón. Szerencsére pipiskedve ki tudta nyitni, sietve kiléptek rajta.

Az utcán az októberi reggel hidege fogadta őket, de gyermeki ésszel nem törődtek a hideggel, szaladtak végig az utcán. Zsuzska is tiszta erőből futott a nővére mellett, nagyon örült, hogy kimentek a házból. – Most biztos hazamegyünk anyuhoz –, gondolta és minden erejét összeszedte, hogy ne maradjon le.

A tetovált szobatárs

Mónikán elhatalmasodott a szorongás, egyre biztosabban szembesült azzal a ténnyel, hogy ezentúl neki kell megvédenie a kishúgát.

Mióta megszületett, sokszor féltékeny volt rá, mert mindig őt ajnározták a szülei. Néha pont ezért bántotta, megcsípte, vagy megráncigálta alaposan, az se érdekelte olyankor, hogy Zsuzska ordított és mutogatott feléje.A büntetések soha nem maradtak el. Az anyja folyton magyarázta, hogy szeretnie kell a testvérét, mert ő az Isten ajándéka, persze vele együtt. Ezt meg végkép nem értette meg, akkor miért szeretik jobban Zsuzskát? De most már minden más. Majd meg fog lepődni az anyja, ha megtudja, hogy mégis szereti a tesóját. Vigyázni fog rá végig, míg nem jönnek el értünk.

Zita négyszemközt is folytatta a szekálást, nagy hangon dirigált és elmélkedett, mint aki élvezi hallgatni a saját hangját. Ha éppen nem őket ugráltatta, akkor a téma mindig a befogadó volt. Főként, hogy milyen rossz a kaja, aztán átváltott, mert nem értett sok mindennel egyet, például azzal se, miért csak közös városnézés lehet délutánonként.

– Úgy sétáltatnak bennünket, mint a dedósokat! – húzgálta a száját, ha szóba jött a délutáni városi program – Egyszer, ha kikerülök innen, az lesz a nagy nap, az lesz a szabadság. Nekem ne dirigáljanak reggeltől estig, mert azt nagyon rühellem!

Egy nap megérkezett hozzájuk Viki, egy magas, vörösre festett hajú lány. Ettől a perctől leszállt róluk Zita, minden figyelme a tizenhét éves lány felé fordult. Mónika is szájtátva nézte a fura szobatársat.

Viki feltűnő jelenségként robbant be közéjük, karika volt az orrában, a szemöldökében két piercing, a felső karján színes tetoválás rikított. Amikor lehajolt, kivillant a szürke tanga fölött is egy, de az csak betűkből állt. Hatalmas hisztivel indított, mivel mindenét elvették a gondozók mikor bekerült.

– A rohadtak lenyúlták a cigim, a telóm is! – magyarázta Zitának a sérelmeit. – Majd megjárják, feljelentem őket az ombudsmannál. Nekem is vannak jogaim! Naná, visszakapják még ezerszer tőlem!

Nagy lett Zita és Viki közt a barátság, sűrűn elvonultak együtt vihogni, beszélgetni.

Viki, Zsuzskára megjegyezte, hogy cuki falat, de Mónikával nem tárgyalt, csak hideg tekintettel megnézte tetőtől talpig.

Kölcsönös volt. Mónikánál se jött be Viki színes egyénisége. Az meg pláne nem, hogy egyfolytában nyavalygott, mint akinek tapossák a lábát.

Nem lesz itt semmi baj szöszi!

 Mónika és a kishúga már a második hetet töltötte az átmeneti otthonban. Vészesen közeledett az a nap, mikor az előírások szerint őket is kihelyezik lakásotthonba, vagy nevelőszülőhöz.

Aránylag csendes volt a ház amikor bekerültek. Megszeppenve ültek az otthonvezető irodájában, fel sem tudták fogni mi történik velük. Az otthonvezető többször rájuk mosolygott, míg rendezte a papírjaikat a gyámügyessel, azzal a vörösre festett hajú nővel, aki kiráncigálta őket a lakásukból. Mikor végeztek az adminisztrációval, a nő is rájuk nézett, felállt és odament hozzájuk.

– Jó helyen vagytok most már. Viselkedjetek okosan, legyetek jók, akkor minden rendben lesz kedveskéim.

Mónika elkapta a fejét a feléje nyúló kéz elől. Fellobbant a gyűlölet a szemében. Mikor elment a gyámügyes az otthonvezető odaült melléjük.

– Hívhattok Marika néninek. Bármilyen gondotok lesz, csak üzenjetek, én mindig itt vagyok.

Telefonált. Pár perc múlva egy őszes hajú idősebb gondozónő jelent meg az ajtóban.

– A két kislányt Zita mellé helyezd el, legalább nem lesz egyedül az a lány.

Az asszony megfogta a kezüket és felkísérte őket az emeletre. Útközben megosztott velük pár információt, például azt, hogy őt Böbe néninek hívják. Benyitott egy szobába, amiben csak egy romalány heverészett az egyik ágyon.

– Itt alszotok kedveskéim! – mutatott az ágyukra. – Te meg húzd meg magad Zita, ha egy újjal bántod őket, bajba kerülsz! Értjük egymást? – nézett szigorúan a lányra.

– Miket beszél má, báncsa a rosseb őket. Haggyon má, maga! – kiáltott vissza felháborodva a cigánylány.

Az asszony letette a ruhájukat a heverőkre.

– Öltözzetek át, ez itt nappali ruha, és itt van a hálóruhátok. Papucs... neked is! – adta oda a felszerelésüket az asszony –, most egyelőre ennyi! Ismerkedjetek meg egymással. Félóra múlva ebéd. Zita – fordult a fekvő lányhoz –, majd kísérd le őket az ebédlőbe!

– Ha maga mongya – vont egyet a vállán a cigánylány, akkora már ült a heverő szélén, nézegette a két jövevényt.

Mónika és Zsuzska a kijelölt heverőn egymásba kapaszkodva ült, ők is nézték Zitát.

– Mi a nevetek?

– Sági Mónika, a húgom meg kispo... vagyis, Sági Zsuzsika.

– Én meg Zita vagyok. Elkaptak benneteket?

Mónika értetlenül nézett Zitára.

– Miért?

– Azt én honnan tudjam. Mindenkit elkapnak. Engem is.

– Miértünk eljöttek – mondta csendben Mónika –, de nemsokára vissza is visznek.

– Azt mondták?

– Miért kaptak el? – furdalta a kíváncsiság Mónikát.

– Hát loptam.

– Miért?

– Hagyd már abba azt a sok miértet, mint egy dedós úgy kérdezgeted, hát mert éhes vótam, azért. Má' meg mér bőg a húgod? – kiabált mérgesen Zita.

– Fél! – és átölelte oltalmazón Zsuzskát.

Megszólalt egy csengőhang, Zita felugrott, indult az ajtó felé. A válla fölött visszaszólt.

– Ebéd, süketek vagytok?

Zsuzska szipogott, esdeklőn nézte a nővérét, aztán halkan oda súgta – Elment. Mikor jön anya?

– Nem tudom, egy darabig itt leszünk, vigyázok rád. Mindig legyél velem. Érted? – megfogta a húga kezét és elindultak Zita után. Lassan vezette lefelé a lépcsőn, hogy el ne essen az ismeretlen helyen.

Az ebédlőben már az összes otthonos lent volt. Látta Mónika, hogy tőlük mind jóval idősebb. Az asztalok kopott viaszos terítőkkel voltak leterítve. Az ebédlő baloldalán nyílott a tálaló, oda kellett sorba állni tálcával mindenkinek. Még várakozott ott legalább négy gyerek az ebédjéért, a többiek javában falatoztak az asztaloknál.

Mónika kétségbeesve állt a zajos helyiség ajtajában, idegesen szorongatta a kishúga kezét. Az egyik konyhás szerencsére észrevette őket.

– Hé, Flóri! Neked szólok, jól hallod, gyere ide, a két új gyereknek vidd oda az asztalhoz a tálcát!

Mónika arra nézett, amerre a konyhás szólt. Meglátta a fiút, az is pont őket nézte. A fiú felállt és szó nélkül indult a tálcákért, vitte egy üres asztalhoz. Mikor letette a két tálcát, odament hozzájuk.

– Ott van a kajátok, de holnaptól szolgáljátok ki magatokat, nem vagyok csicskája senkinek! – mondta nagyon komolyan az útmutatót.

Flóri is cigány volt. A kerek arcában két mélybarna szempár felett sűrű szemöldök íve húzódott. Az ajkai teltek, szinte nőiesen lágy vonalúak voltak. Barna sűrű haját a tarkóján felborotváltatta, csak a feje búbján hagyta meg a tüsis haját. Jelentőségteljesen méregette a két szőke, kékszemű kislányt.

– Majd hozzászoktok gyorsan, különben sokat fogtok éhezni! – fejezte be a mustrát és visszament az asztalához.

Az ebéd paradicsomleves volt betűtésztával, a második fogás krumplis tészta. Ettek szó nélkül.

Mónika összeszedte a tányérokat, mikor befejezték az ebédet, egymás alá csúsztatta ügyesen a tálcákat, ráhalmozta a négy tányért, evőeszközöket.

– Maradj itt! – parancsolta súgva a kishúgának.

De Zsuzska nem maradt, félt elszakadni a nővérétől. Utána ment, kis kezével megmarkolta a nővére nadrágja szélét. Megbotlott, nagyot rántott a tálcával egyensúlyozó testvérén. A nagy csörömpölésre mindenki odakapta a fejét. A négy tányér darabokra törve pattogott a mozaikkövön. Mónika idegesen körülnézett, majd mérgesen leszidta a húgát.

– Mondtam, hogy maradj!

Zsuzska éktelen bömbölésbe kezdett. Végre sírt, ahogy a torkán kifért, felszabadultan, kétségbeesve.

– Idióta balkezesek! – lökött egyet a síró gyereken Zita – Ezután mindig külön műsort csináltok, he?

Mónikának se kellett több, ráugrott a nagyobb lányra és visszaütött teljes erejével.

– A testvérem senki nem bánthatja! – kiabálta hisztérikusan.

Zita a hirtelen támadástól meglepődött, nem ütött vissza.

– Ájj mán le, nézze mán Böbe néni, mit pattog ez itt, ni? Bolha tán?

A teremben a többiek nevetni kezdtek a meglepődött cigánylányon. Flóri is vigyorogva nézte a jelenetet.

– Nem lesz itt semmi baj szöszi, ha meg tudod védeni magad! –, küldött Mónika felé egy hangos dicséretet.