Haláltól se félők

Volt egy kissé fogyatékos közmunkás a civileknél, azok közt, akik a földmozgatásban segítettek a katonáknak, Bercinek hívták a többiek. Fárasztó volt mindenkinek, erős baritonhangjával egész nap megállás nélkül üldözte a dolgozókat. Susogó, az egyik rab teljesen kiborult miatta.

- Ha még egyszer megszólal, agyonütöm, bizisten! - köpött mérgesen mikor végre csend lett egy kis időre - Mindegy nekem mennyit ülök.

Ettől sokkal keményebb üzeneteket is elfogott Berci radarja, például az egyik katonáét, aki már idegességében nyíltan lelövéssel fenyegette, ha nem kussol.

- Elég nekünk hallgatni túloldali arab vonyítást, még te hiányzol hozzá!

De Berci kitartó volt, nem viselte el, hogy el akarja bárki nyomni a személyiségét, még neki állt feljebb.

- Kussolj te, dógozz, ne velem foglalkozzál, ha nem tudnád, szólásszabadságban élünk!

Végül mindenki beletörődött a végzetébe. Ami később kiderült nem is volt baj, mivel Berci élő közvetítései a világban zajló eseményekről, igencsak pontosak voltak. Így szereztek tudomást minden aktuális eseményről. Arról is, hogy a sok migráns mennyire tönkretette a fővárosi pályaudvart.

- Hulladék - hulladék hátán, a magyar már utazni se mer! - mondta ki az igazságot - Hát barátom, jött haza a komám fia, ő mesélte. Tele rendőrrel és önkéntessel az állomás, ezek meg ott fetrengenek szanaszét százával a piszokban. Hugyoznak, szarnak mindent össze! Nem hazudok, ezt mondta a Jakab gyerek. A két szemével látta. Ha ő hazudott, én is...

- Nem lehet az igaz, Berci. A rendőrség mit csinál?

- Semmit, mert nem lehet nekik. Mán fáradtak a gyerekek. Éjjel nappal szolgálatba, nézz körül, mint itt is. Ezek mit tehetnek? Semmit. A hónuk alatt átszalad a migráns.

- Politika - köpött egy laposat a mellette dolgozó -, lőni kéne. Ez a mi országunk, csak úgy nem flangálhat át rajta senki!

Másnap már jobb híreket hozott Berci.

- Viszik buszokkal őket az osztrák határra, meg vonatokkal. Ezekért is idegyönnek azt hallottam, lesz buszjáratuk. Nyugalom lesz mán.

- Ott mi lesz velük?

- A tévébe mondta az egyik ilyen vándorló, hogy be van ígérve nekik minden. Ház, ellátás, pénz...

- Dolgoznak is érte?

- Azt nem mondta. Csak integrálják őket, vagy mi.

- Akkor hadd menyjenek. Itt a cigány se tud integrálódni, pedig őslakos.

- Menny az anyádba Pali, miért nem integrálódunk, he? Nem dógozok, vagy szerinted most mit csinálok? - hördült fel egy nagyon barna képű, közben a lapátját fenyegetőn megemelte.

- Tisztelet a kivételnek, még hozzáteszem! - javított a kijelentésén Berci.

- Azért! Végülis lop itt mindenki barátom, nem csak a cigány, ha erre gondolsz. A magyar is. Megélhetési bűnözésbe vannak a szegínyek. Mi ez a píz? Dohányra se elíg.

- Ha minden cigány ilyen lenne, mint te, akkor nem lenne baj, igazat mondasz. Nem is telik nekünk okos telefonra barátom, mint ott ezeknek. Hogy a fülük ragadjon rá. Kenyérre se telik a közmunka pízből, nemhogy okos telefonra.

Benjámin pár méterre dolgozott tőlük, így hallotta meg a hírt, hogy az oroszok beszálltak a háborúba. Később azt is, hogy a migránsok közt elvegyülve terroristák jönnek át Európába.

- Talán ezért ilyen agresszívek, haláltól se félők! - mondta este a tanárnak - Már kezdem érteni, miért takarják folyton az arcukat.

- Nem mind jár egyenes úton, én is sejtem eleitől fogva, láthattad akik bejutottak mit hagytak szét. Hivatalos engedélyeket, iratokat, telefonokat. Látszik ki a menekült ki nem, csak jól meg kell nézni őket. Az igazi menekült kopott ruhába gyalogol, összebújva a családjával. Nem dobál, nem követel. A simlisek, láttad, micsoda cuccban, mintha divatkifutón járnának, arany ékszer, óra. Egyértelmű, nem? Ezek nem menekültek.

Két hétig dolgoztak a határvéden, mikor kész lettek a munkával, azonnal tábort bontottak, pihenő nélkül még aznap este visszaindultak a börtönbe. Minden rab lelkesedése alábbhagyott, még örültek is, hogy visszamehetnek a rácsok mögé. Az utolsó nap végig szitált rájuk a hideg eső, csípte a bőrüket. Feltámadt az északkeleti szél, sodorta a fákról a faleveleket, egy nap alatt vetkőztette le a szembe lévő nyárfaerdőt.

A rabszállító buszon a tanár odahajolt Benjáminhoz - Még kijátszhatod az adu-ászt fiam.

- Mire gondol? - kérdezte fáradtan.

- Írjál kérvényt a Köztársasági Elnöknek. Soknak adott felmentést. Nem vagy te bűnöző. A két gyereked miatt, zűrös világ jön. Vigyázni kéne rájuk. Innen nem tudsz.

- Innen semmit nem tudok, eltalálta. De ne törje magát, nem áll olyan jól a szénám, hogy kegyelmet adjanak. Nekem le kell tölteni a három évet, még jó, hogy csak ennyit adtak.

Fáradt volt, lehunyta a szemét, elengedte szabadon a gondolatait, hadd kergessék egymást, a kimerült tudata elinduljon az álmok világába, ahova mindig vágyott, ahol nyugalmat talált. Egy csendes kis szigetre, ahol nincs fájdalom, nincs gyűlölet, se bánat.

- Megérkeztünk, fiam! - rázogatta finoman a tanár a kabátujját - Elaludtál.

Sajnálni kéne őket

 

Hajnalodott. Benjámin felébredt a kívülről beszűrődő zajokra. Egész éjjel fázott a vékony takaró alatt. A sátor ponyvája minden neszt átengedett, mintha kint feküdt volna a hidegfényű csillagos égbolt alatt. Egy tücsök a védett sátorponyva alatt talált menedéket, kitartóan versenyt muzsikált a rabok szuszogásával, horkolásával. Feszült és ideges lett a falu felől hozzájuk sodródó kutyavonyítástól. - Valamit éreznek, vagy látnak azok a dögök a bezárt udvarokon, mert egymásnak adják a vészriadót. Nincs telihold, valami más nyugtalanítja őket - gondolta és már megbánta, hogy jelentkezett a határon lévő munkára. Szabad levegő... mit ér el vele, ha kint fegyveres őrök vigyázzák minden léptét. Ország védelme? Mivel, pár kilométer kerítéssel? Az egész csak kábítás, aki át akar jutni át fog jutni, nem lesz akadály előtte. Reggeli után felsorakoztak munkára. Nehézkesen indult a nap, de hamar rájöttek mindnyájan mit várnak el tőlük a feletteseik, délután már rutinosan dolgoztak. A rabok csak egymás közt beszélgethettek, nem szólhattak a közmunkásokhoz, se a katonákhoz. Ha valakitől üzenet jött feléjük az őr továbbította a kérést. Ettől függetlenül kialakult hamar az összhang a kerítés építők között.

Esteledett, mikor Bandi a tanár intett felé.

- Nézd! - és mutatott a kerítésen túlra.

A túloldalon egy ligetes fasor húzódott az épülő határzár mellett. Látta, hogy miért jelzett a tanár. A bozótosban emberek mozogtak, több a földön ült. Aránylag csendben gyülekeztek. Munka közben fel- felnézett rájuk, észrevette, hogy egyre többen vannak. Az úton rendőrautók érkeztek, majd az autókból kiszálló rendőrök elfoglalták a kerítés nélküli területet.

- Haladni kell ezzel a kerítéssel, most jött az infó, több százan ideérnek napok alatt! - szólt az egyik rendőr a katonákat irányító tisztnek.

- Itt már nem jönnek át! - válaszolt a tiszt, végignézett a kész határvédelmen - Pengés, felakadnak rajta.

Már beesteledett mikor elindultak a sátortáborukba. Vacsora után fáradtan nyúltak el a priccsükön, mindenkinek szokatlan volt a szabadban végzett munka. Napközben végig sütött a Nap, de már nem melegített, kellemetlenül hideg volt a fénye.

Reggel mikor kiért újra a területre, megtudta miért vonyítanak éjszaka a kutyák, a felépített kerítés tele volt felakadt ruhákkal. A frissen kihúzott dróttekercset sok helyen kihajlították. A fás ligetből minden bevándorló eltűnt. Ki a kerítésen át, ki a zöldhatáron, de mind átment az éjszaka hozzájuk. Délutánra újra megjelentek az emberek a liget fái alatt, de már nem maradtak ott, leültek szemben az út mellett. A kerítésépítők tehetetlenül nézték a gyermeket tartó asszonyokat, az éhségtől nagyra nőtt szemű gyermekeket, akik várakozóan figyelték hogyan épül miattuk a gyilkos, pengés kerítés.

- A szentségit, nem bírok így dolgozni! Rosszabb ez itt, mint a börtönben! - fakadt ki a tanár keserűen.

Még több rendőr érkezett, ami miatt fokozódott az elégedetlenség a várakozók között. Benjamin nézte a pár méterre hadonászó, egymás szavába vágó embereket. Észrevette, hogy a gyermekek mennyire kimerültek, ezért sokat betegnek vélt, különösnek találta, hogy ennek ellenére nem sírtak.

Az egyik rendőrautóval tolmács érkezett, aki a hangosbemondóba felvilágosította a kerítés túloldalán várakozóknak. Közölte velük, hogy országhatárhoz értek, aki megrongálja a védművét, annak büntetés jár. Kis csoportokban jöhetnek át, de csak a hivatalos határátkelő helyen, ott regisztráció után, további intézkedésig gyűjtőtáborba kerülnek.

Nem okozott osztatlan sikert a túloldalon az információ, egyre hangosabban követelték, hogy engedjék át őket.

- Nem értem én ezt - fordult Benjámin a tanár felé - most háborús menekültek, vagy nem? Mert ha háborús menekültek, mire fel ez a világutazás egyik békés országból a másikba?

- Rájöttél? Engem is ez zavar, sajnálni kéne őket és segíteni, mi mégis torlaszokat építünk. Okkal. Ezek gazdasági bevándorlók, vagy mások, úgy néz ki ez a sok életerős fiatal férfi mintha képzett katonaként jönnének hozzánk. Mit szólsz hozzá? Ha gazdaságiak, akkor kinézték maguknak a gazdag nyugat Európát. Oda tartanak. Ha katonai invázió van, hát... nagyon rossz sejtésem van, majd meglátod, de remélem nem fog beigazolódni.

Ha kiszáradnak a folyók

 

Pedig halál komoly

 

Igen, én. Tudom, hogy nem értek hozzá, majd megtanulom... na, meg nem egyedül akarom megváltani a világot, és még csak tervezgetek, körvonalazódnak bennem a céljaim, talán így értelme lesz a vidéki életemnek. Ki kell találni magam... meg, izgalmas kihívás számomra.

– Nagyon bízol magadba, te tudod mire vagy képes, talán igazad van, egy új szemlélettel normalizálni lehetne mindent – sóhajtott fel Róza.

– Ne hidd el! – legyintett Zsolt – Már semmi se lesz ugyanolyan, mint régen. A bevándorlók millió szám jönnek, mert ez a földrész kincsesbánya. Ahonnan jönnek, romba döntötték az otthonaikat, élhetetlenné vált minden. Azt ripsz-ropsz nem lehet ujjá varázsolni. De a dög nem ott van elásva, nem csak a háborúk sújtotta övezettet kell nézni, hanem az afrikai vidéket, ami már eleve halálra ítélt régió, ha oda mennél közéjük reggeltől estig nyelnéd a könnyed. Még a tiszta vizet se ismerik lassan. Gyarmat országok, kellett az olaj, a nemes fém, ami ott volt, de csak az. Fájdalmas felismerésként éled át, ha rájössz milyen gazdag Afrika mégis csak a vezető réteg ott is, aki dúskál a javakban, a lakosok éhhalálon tengődnek vagy kiszáradnak vízhiánytól. Sírunk, tépjük a szánkat, hogy milyen rossz nekünk a jelen helyzet, menj el Afrikába öregem és rájössz, hogy itt a legszegényebb is király hozzájuk képest.

– Annyira negatívak vagytok– intette le őket Sára.

– Nem menő negatívnak lenni tudom... igazad van, törődj csak a mával és éld ki minden percét, mert a holnap, ha akarod, ha nem, úgyis eljön! – nevetett Zalán – Csak egyre nagyon vigyázz kisbarátnőm!

– Mire, doki?

– Arra, hogy a legfontosabb ki ne maradjon az életedből.

– Jaj, mond már ki, mire gondolsz? – követelte Sára.

– Mint orvos mondom és ez nagyon komoly...

– Mondjad már!

– Hogy mindig érezd, hogy szeretnek...

– Na, gondolhattam volna!

– Pedig halál komolyan mondtam, aki szeretet nélkül él az lebetegszik, végül halott ember lesz belőle... egy rossz szagú hulla.

Tabuk

 

Az önellátásról például, kézzel, lábbal meg akarják akadályozni a visszarendeződést, mert nagy szálka azok szemében, akik az olcsó műanyag kaját akarják lenyomni a torkodon. Mindent megtesznek, hogy ne tudj életben maradni nélkülük. Először korlátozzák a mozgástered, adót vetnek ki mindenre, a fúrt kutakra, a vízellátásra például. Olyan silány vetőmagot dobnak piacra, ami nem hozza a kívánt termést. Globálisan akarják az emberiséget irányítani, amiben nem tűrik el, ha valaki nem áll be a sorba. Mi még nem tartunk itt, de nyugaton azért is büntetnek, ha a farmer esővizet gyűjt, vagy ha az előkertjében termel paradicsomot a családjának. Nézzük meg, hova jutottak? – A gyorsétteremi láncok szedik százezer szám az áldozataikat, elhízott emberek tömegét nevelte ki ez a fogyasztásra épült rendszer, vagy inkább elfogyasztó társadalom. Minél nagyobb haszonnal, ezek tények, mégis tabukként kezeljük a témát.

– De hiszen ez diktatúra! – ámult el Róza.

– Igen, jól fogalmazol, amikor az önellátásodra tett erőfeszítést is megakadályozzák a profit érdekében az a legdurvább diktatúra!

Tisztába kéne lenni egypár fontos dologgal. Például valós tény, hogy túlszaporodtunk. Ez a gigantikus szaporodás egy kiegyensúlyozatlan elosztó rendszerrel párosul. Egyik helyen éhen halnak az emberek, másik helyen tonna szám kerül a kukába az élelem. Összeesküvés elmélet, hogy a föld népességét tudatosan csökkenteni kell. Pedig nálunk is érzékelhető, például a légköri szennyezés, az élelmiszer adalékokkal telenyomott kaják, amik hormonzavarokat idéznek elő többek között. Nem mer lázadni a vényre felírt mérgek ellen senki, pedig a gyógyszerek mellékhatásai úgy szedik az áldozataikat, mint a pestis. Tabu a rákgyógyítás, mert nem is akarják, hogy másként legyen. Mennyi ember halálát okozza? Egyáltalán miért van ennyi rákos? Nézd meg az erdő mező vadállományát, ők is szenvednek az ember által okozott szennyeződéstől, még sincs több rákos egyed köztük. Lehet rajta elmélkedni! Tabu a kemoterápia, a tömény mérgezés, gyógyítás címen. Van, aki meggyógyul tőle, azt mondod? Nem kedvesem, nem gyógyul meg tőle, csak olyan erős a hite és az immunrendszere, hogy túléli. Mondjuk él még öt évet, aztán meghal. Miért hal meg? Mert nem gyógyult meg, ennyit a kemóról. Itt is a profit a király, hatalmas pénz van benne.

– Szerinted mi a megoldás?

– Minél, a rákosoknál? Pszichés betegség, ha a lelked megbetegszik, a test válaszol.

– Nehogy azt állítsd, hogy nincs köze az életvitelnek, a szennyeződésnek a betegséghez csak a léleknek.

– Nem állítom. De a test üzen, hogy változtass, élj másként. Takaríts ki a tudattodból és a testedből minden negatívumot, mindent, ami gátol, ami nem oda való. Élj másként, mert nem jól éltél! Ez a varázsszó. Ne vegyél magadhoz mérgeket, irtsd ki a környezetedből minden életidegent, a légfrissítőt, dezodort, tisztítószereket. Teljesen állj le a cukorfogyasztásról, a fehérlisztről, takaríts kívül belül és legyél pozitív, sétálj a friss levegőn, szeress, egyél tiszta élelmiszert, zöldségeket, gyümölcsöket, és igyál vizet. Látod ezért mondtam neked, hogy a legbiztosabb túlélést ebben a században vidéken lehet biztosítani.

– Szép, amit itt elmondtál, orvos vagy, hiszek neked, de mára megvalósíthatatlan. Nagyon mélyre jutottunk az erdőben – reagált Sára.

– Miért ugyan? Akkor egyed a csipszet, meg a hamburgert, vegyél kínai fokhagymát, amit emberi ürülékkel locsoltak. Te tudod, mit akarsz! – legyintett Zalán – Minden megvalósítható, csak akarni kell, még az egészséges életmód is.

– Nagyon is tudod, miről beszélek. Kiéltük, elszennyeztük az a környezetet ahol élünk. És mindegy, hol élsz, városban vagy falun. A vizünk tele van kémiai anyagokkal, fertőző hulladékokkal. A levegőnk totál szennyezett, a föld kiélt, lepusztult a nagyüzemi termeléstől, ami teljesen szembefordult a természet törvényeivel. A gyümölcsökben, zöldségekben, még a kistermelőtől vásároltakban sincs meg az a vitamin és ásványi anyag, amit elvársz tőle. Tele rakod az asztalod velük, dugig eszed magad, mégis hiánybetegséged lesz, éhes maradsz. Nem biztosítja a szervezetnek az őserőt. Készülök vidékre. Ha lesz módom rá, azon a kétszáz hold földön szeretnék visszatérni az édenbe. Nem lesz könnyű, de megpróbálok kemikália nélkül termeszteni mindent.

–Te? Befizetek rá! – nevetett fel gúnyosan Róza – Szerintem álomvilágban élsz kisanyám, tudod egyáltalán, miről beszélsz? Te városi vagy és közgazdász, nem értesz semmihez, ami ott vár rád.

Ha kiapadnak a folyók ..

 

Este egy kis időre beugrott a Rubinba. Tisztelte a barátait, hisz sokat köszönhetett nekik. Meggyőződésévé vált, hogy maximálisan segítették ezek a találkozások, hogy változzon a világszemlélete. Kiváltképp abban, hogy leszakadjon róla a berögzült hamis énkép és jövőkép.

Zalán mosolyogva nézte Sárát.

– Múltkor azt mondta Zsolt szívesen veled menne vidékre, tudod mit, megyek én is.

– Mi van? – Sárát meglepte a váratlan ajánlkozás.

– Azon gondolkodtam minap, hogy az életünk úgy el van cseszve, ahogy csak lehet. Mindent ellentétesen csinálunk, a természet törvényeivel szembe megyünk. Mink van, hová jutottunk, mond meg? Megmondom én neked, ne törd magad, egy nagy semmink van. Bezsúfolódtunk a városokba, panellakók lettünk, és egy hatalmas függőség az életünk, függünk a víztől, az energiától, az élelmiszerellátó rendszertől, mindentől. Hatalmasra nőtt hulladék hegyeket termelünk, esszük a műanyag kajákat, bámuljuk a mobilunkat még az utcán is, ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket, meglátnánk a valóságot. Akiknek ez sikerült az már keresi a helyét vidéken. Újra tanulja az ősi tudást, csoportokat alkotnak, közösségeket. Átadják egymásnak a tapasztalatukat. Ültetik az őshonos fákat, sajtot készítenek, tartósítanak, gyógyfüveket szárítanak. Mert lehet élni jól, és bölcsen együtt a természettel.

– Ne mond ki, hogy te erre vágysz. Remélem nem vissza a fára, vissza az őskorba?

– Én nem mondtam, hogy vissza kéne fejlődni, szükség van az elért technikára, az internetre, el se tudom már képzelni nélküle az életem. Nemrégen beszéltünk róla, hogy közeleg az idő, mikor felkerekednek az elnyomott szegények és elindulnak az életben maradásért. Mert elfogy az élelmiszerük és a vizük. A háborúk előbbre hozták ezt a népvándorlást. Az a tragikus az egészben, hogy tönkre tesszük ezt az oázist, ahol élünk, ahová csak álmaikban juthatnak el több milliárdan.

– Ki tudja, mi hozza el a Föld végső pusztulását, lehet egy olyan egyszerű ok is, hogy eltűnik az ivóvíz a felszínéről. – kapcsolódott a beszélgetésbe Gergő –A felmelegedés szédítő iramban zajlik, amit nem kell kozmetikázni, hogy ezért meg azért, ki kell nyíltan mondani az igazságot, hogy az emberi tevékenység okozza leginkább. Akkor, amikor tényekről beszélhetünk, a folyók, tavak kiapadásáról, megszűnéséről akkor már szólhatnak a vészkürtök világszerte.

– Szólnak is, hisz már rég elkezdődött ez a folyamat, itt van például a Csád-tó már harminc éve apad egyfolytában, a több százmillió ember vízszükségletét fedező tó ma már csak hírmondója önmagának, hisz eredetileg harmincezer négyzetkilométer volt mára csak kétezer. De haldoklik több hatalmas vízhozamú folyó, mint az Amazonas, a Jangce, a Nílus, az indiai Gangesz. Ezzel egy időben olvadnak a gleccserek a sarkvidéki jégtakarók– helyeselt Zsolt – Elképesztő méreteket öltött a természet elszennyezése, nemcsak a földön a légkörben is. A légkörbe olyan mérgező anyagok jutnak, amik már eső formájában sem kívánatosak a növény és az állatvilág számára, nem nevelnek, éltetnek ezek az esők, inkább pusztítanak. Eljön az idő, hogy minden háború az édesvízért fog folyni.

– Már a mi életünkben is folyik ez a harc, csak nem szalagcím a médiában – reagált Anna, Zsolt szavaira – A fontos dolgok sohasem szalagcímek.

– Neked az Isten adott egy kis földterületet, ami a tiéd, lesz lehetőséged megteremteni rajta mindazt, amiről beszélek, kiváltságos helyzetbe kerültél. Már csak egy hiányzik hozzá, de az nagyon! – húzódott Sára mellé Zalán.

– Miről beszélsz?

– Hogy – hogy miről? Kiről inkább.

– Akkor kiről? – ment bele a játékba Sára.

– Hát rólam! Én hiányzok a képből, a városi csodadoktor – kapta meg a választ azonnal.

– Ne kezd újra, ez nem vicces! Igen, tényleg adott Isten egy földterületet, ami nem az én érdemem. A keresztapám dolgozott érte egy életen át, most csak azért az enyém, mert megörököltem, mert ő így akarta. Nem lett volna tisztességes visszautasítani egy élet munkáját. De azt se tudom, mit kezdjek vele igazából. Már anyám ott van, dalolva ment vidékre a városi panelból. De ő idős, sokan vágynak szépkorban vidékre. De én? Még alig éltem. Tudom, mi megy ott, hajnalba kelnek, napnyugtáig dolgoznak. Ha azt hiszitek móka és kacagás vidéken az élet, akkor el vagytok varázslódva.

– Akkor tényleg nincs semmi keresni valód ott! – szólt rá határozottan Zalán – Az én nagyszüleim is vidéken éltek, gyerekként minden nyaram ott töltöttem náluk. Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam, szerettem ott lenni nyaranta. Egyszerű oknál fogva, szabadnak éreztem magam. Igazad van, hajnaltól- napestig dolgoznak, de nem látod, hogy kényszerből. Ami az asztalra került mindig az Isten adta nagymamám szerint, a mező a gombát, az évszakok a zöldséget, gyümölcsöt, a gabonát. Az emberek összejártak, barátkoztak, segítették egymást. Nem szükségszerűen elhagyatott, magányos, aki letelepszik vidéken. Sőt, nagyobb biztonságban van ott, mint itt egy zsúfolt városban. A folyamattól lehet félni inkább, ami jön felénk és nem veszi észre senki, vagy nem is akar tudomást venni róla. Jellemző reakciónkká vált, ha nem veszünk tudomást valamiről, akkor nincs is, és akkor nem is történik meg.

– Mire gondolsz?

Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Közelgő kudarc

 

Többszöri találkozásnak kellett eltelni ahhoz, hogy változzon felé a megítélése. A cigánynő Mariannként mutatkozott be Sárának. Akkor még nem tudta, hogy ő lesz a segítője, hogy megértse a cigány mentalitást. Mariannból áradt az információ, és neki, ha akarta, ha nem, hallgatnia kellett beletörődve. Érdekes dolgokat tudott meg a cigányéletről, a cigány felfogásról.

– Nem a csóró cigányt kell elítélni aranyom – vitatkozott a csoport tagjaival Mariann egyfolytában –, hanem azt a társadalmat, ami elnyomja a felemelkedésünket. Én büszke vagyok, hogy cigánynak születtem. Mi a különbség magyar meg cigány közt? Semmi! Egy nyelvet beszélünk. Csak kisebbségre ítélt bennünket minden politikai rendszer eddig. Ezért hát mi csak vályogvetők, muzsikosok vagy teknős cigányok lehettünk.

– Más a kultúrátok, csak ezért vagytok megkülönböztetve – nevetett rá egy negyven év körüli férfi.

– Ez igaz, mi szabadlelkűek vagyunk, nem tud betörni senki bennünket. Ha meggondoljuk magunkat vándorútra kelünk, mint a költöző madarak – nevetett vissza a férfira Mariann.

Benjamintól szerette volna minél előbb megszerezni az engedélyt, ezért kikereste a börtön telefonszámát. Sejtette, hogy csak úgy, nem lehet besétálni egy büntetés végrehajtó intézetbe. Jól gondolta. Sorban kapta a felvilágosítást, hogy a szükséges átvilágítás után, kap egy formanyomtatványt, amit ki kell töltenie, amennyiben kapcsolattartónak jelentkezik. Elbírálás után a megkapott engedéllyel mehet látogatni az előírt időben. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még ebbe is beleszólhatott a fogvatartott, mivel azt is elmondták, ha nem írja alá, hogy elfogadja kapcsolattartónak, akkor nincs mit tennie, a lábát se teheti be a börtön területére. – A fenébe – gondolta idegesen –, most már két engedély függ tőle, mi lesz ebből?

De nem adta fel olyan könnyen, pedig a lelke mélyén érezte a közelgő kudarcot. Egy szabad délelőttjén elindult a börtönbe, hogy elkérje a kapcsolattartási engedélyt. Mikor bediktálta a személyes adatait, megkapta formanyomtatványt. Még ott kitöltötte és átadta a tisztnek. A kapcsolattartásin válaszolni kellett egy kérdésre: milyen minőségben és hányan kérik a láthatást? Beírta a két kislány nevét, a sajátját úgy tüntette fel, hogy a gyermekek gondviselője.

– Kész! – nyújtotta át a kitöltött iratot.

A tiszt végig nézte az adatokat.

Isten őrizz!

 

A következő hetek zsúfolásig megteltek programmal, nem panaszkodhatott, hogy megöli az unalom. Intézte a hivatalos iratokat, amit kért tőle a gyámügy, akik két héttel hamarabb beindítottak egy nevelőszülői kurzust. Az első részvétel alkalmából rájött, hogy nem nagy ördöngösség az egész, hiszen közvetlen beszélgető stílusban zajlott az előadás.

A teremben a hölgyek mellett ott ültek a férjek is, egy kört alkotva a székeikkel. Mikor helyet foglalt köztük, minden figyelem ráirányult.

– Ismerkedjünk meg az új nevelőszülővel! – köszöntötte a tanfolyam vezetője széles mosollyal – Légy szíves mutatkozz be!

Sára tisztelettudóan fel akart állni, de leintették, maradjon csak ülve.

Röviden bemutatkozott, azt hitte megússza annyival. De miután a többiek is bemutatkoztak, csak úgy záporoztak felé a kíváncsi kérdések. Legalább félóráig válaszolgatott, legfőként egy kényes kérdésnél ragadtak le.

– Neked még nem volt gyermeked, sem férjed. Miért döntöttél úgy, hogy nevelőszülő leszel?

Megpróbálta elmagyarázni, az elmagyarázhatatlant, többek közt azt, hogy soha nem akart az lenni, csak a véletlennek köszönhetően van köztük. Furcsán néztek rá, nem értették.

– Mégis itt vagyok, mint látjátok. Hogy megértsétek miért, azt is elmondom. Két árva kislány miatt döntöttem így, a haldokló anyukájuknak ígéretet tettem, hogy vigyázok rájuk. De nem tudom a törvények és az előírások kikerülésével az ígéretem betartani. El kell végeznem ezt a tanfolyamot hozzá.

Megkönnyebbült mosoly kísérte Sára szavait.

– Szép tőled, amit vállaltál! – mondta a mellette ülő nő.

– Igen, nagyon szép! – hallotta másoktól is.

– És csak ezt a kettőt, több gyermekre nem is gondoltál? – érdeklődött egy duci mosolygós hölgy, aki pont szemben ült Sárával.

– Isten őrizz! – csúszott ki meggondolatlanul az igazság a száján, aztán próbált enyhíteni rajta – Gondolom, idővel lesznek saját gyermekeim is. Még fiatal vagyok.

– Igazad van, nagyon fiatal vagy – helyeselt a duci nő.

– Akkor most kezdjük el a mai témánkat – állt fel a tanfolyam vezetője – neked is mondom Sára, amit a többi már tud, engem Anikónak hívnak, és itt mi mindnyájan tegeződünk. Így közvetlenebb hangulatban tudjuk átvenni az előírt anyagot.

Megfigyelte, hogy csak ő mellette, és egy cigánynő mellett nem ült férj. Már az első ránézésre megállapította, hogy a csoport legfeltűnőbb tagja a roma asszony. Nem lehetett több harmincnál. Az első benyomásként egy jelzőt ragasztott rá, hogy túlöltözött. Később már nem csak azt, hanem azt is, hogy személyiség zavaros is lehet szegény.

Az agyonkozmetikázott arcot kihívóan keretezte a fülében lévő két hatalmas aranykarika, hadonászó műkörmös ujjain legalább húsz gyűrű csillogott, ruháján bross, nyakában kétsoros arany nyaklánc, az egyiken nagy kereszt medállal. Rengeteget beszélt és minden alkalommal, ha befejezett egy témát, megkérdezte.

– Igazam van, ugye?

Ki ez a férfi?

 

Amikor hazaért, azonnal felhívta az anyját és részletesen elmesélte a két kislánnyal való találkozást.

– Tudod anya, csak egy baj van, gyűlölik az apjukat. Úgy érzem, valami nagyon elromlott a családi életükben.

– Csodálkozol? – hallotta az anyja válaszát – Ott minden elromlott, másként nem lennének állami gondozásban. Úgy gondolom, hogy gyerekekként nem érthetik még meg a felnőttek pokoljárását.

– Hja, nekem meg be kell mennem ehhez a pasihoz jóváhagyást kérni, előre libabőrős vagyok tőle!

– Nem kell azért annyira félned, az az ember lecsillapodott azóta, bántja őt az élet, rendesen, ne bántsd te is lányom.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem akar látni se, megtiltotta, hogy foglalkozzak a gyerekekkel, emlékszel... elmeséltem.

– Igen. Emlékszem. Mégis oda kell menned, nem lehet elkerülni a találkozást. Reméljük, már másként gondolkodik. Nem létezik, hogy nem érdekli a gyerekei biztonsága.

– Remélem, hogy úgy lesz, ahogy most gondolod anya.

Mikor letette a telefonját, újra felidézte magában a délutánját.

– „Mióta nem fest apu, azóta nagyon megváltozott" – emlékezett Mónika bölcselkedésére. Milyen ítélőképessége van egy gyermeknek a felnőttek világára? Benjámin... furcsa ez a férfi. Kiismerhetetlen, néha süt a gyűlölet belőle, félni lehet tőle, néha lágy és szomorú, aki kétségbeesve keresi a védelmet magának. Ki ez a férfi, milyen ember? akit még a lányai is eltaszítottak maguktól. Nemsokára találkoznia kell vele. Mit fog akkor mondani, hogy megértse, hogy mégis betartja az ígéretét, amit a haldokló feleségének tett. Ugyan mennyire változott meg a börtönben? Talán még kegyetlenebbé vált a lelke, mint azelőtt volt? Ki tudja. Sok a kérdés... és nincs egy elfogadható válasz egyikre sem, ez miatt folyamatosan nőtt benne a bizonytalanság.

Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Az ajtóban ott állt az angyal

 

Mónika és Zsuzska mikor a többiek elmentek a városba, odaragadtak az ablaküveghez, moccanás nélkül nézték a bejárati ajtó előtti utca részt. Az utcára lassan kúszott a délutáni köd, piszkos szürkén bevonva először az utca követ, majd lebegve ráült a túloldali háztetőkre is.

– Nem látok semmit! – szólt idegesen Zsuzska.

– Én sem, de nem valószínű, hogy eltévedt – válaszolt színlelt nyugalommal Mónika.

– Ha eltéved, akkor ma sem jön! – mondta egyre nyugtalanabbul Zsuzska.

– Várjál!

– Várok.

Csendben nézelődtek kifelé. Már-már feladták az ácsorgást, mikor a ködből felvillant egy autó lámpafénye, majd kialudt, pont a kapu előtt.

– Lehet, hogy mégis idetalált! – mondta izgatottan Zsuzska.

Egyszerre huppantak le a heverőre, megfogták egymás kezét és néztek merően az ajtóra. Nagysokára meghallották a cipőkoppanásokat, teljesen közel az ajtóhoz. Zsuzska tenyere nyirkossá vált az izgatottságtól. A kilincs megmozdult és az ajtó kinyílott... és abban a pillanatban meglátták az angyalt. Ott állt, farmernadrágban, prémgallérú bőrdzsekiben, vállára omló barna hajjal. Mögötte ott volt Marika néni az Otthon vezetője. A két kislány mozdulatlanul figyelte Sárát, úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő. Az álomvilágból belépett hozzájuk az angyal. Zsuzska és Mónika tekintete beleakaszkodott a rájuk szegeződő zöldeskék szemekbe és megbabonázva nézték Sárát pár másodpercig. Mónika összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kijöjjenek rajta és szavakká formálódjanak a gondolatai, amik ott táncoltak benne, önfeledten, sírósan. Ott állt előtte az angyal, akire várt, akiről fantáziált mindig mikor nagyon szomorú volt. Lassan megnyugodott, és már arra gondolt, hogy lesz ezután aki vigyáz Zsuzskára, meg persze rá is, nem neki kell felnőttként vigyázni a húgára. Ez a felismerés annyira átjárta, hogy már nem tudta visszatartani azt a sóhajt, ami kisiklott a lelkéből, se azt a könnycseppet, ami összegyűlt a szeme sarkában.

– Tényleg az angyal – súgta Zsuzska míg lépegetett Sára felé. Amikor elébe ért, legörbült a szája, nézett felfelé Sárára és a könnyek kigurultak a szeméből, mint a tengeri kagylóból az igazgyöngyök amikor kinyitják őket. Kinyílt az ő lelke is, és kiszakadt belőle minden visszafojtott szorongása, félelme.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte meg Sárát, de hirtelen megijedt attól, hogy felelősségre mert vonni egy angyalt, ezért tovább lépett még egyet és átölelte kis kezeivel Sára lábát. Hüppögve elkezdett sírni, olyan igazi Zsuzskásan, ahogy szokta, de már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

Az otthon vezető meghatódva nézte a jelenetet, közben arra gondolt, hogy kár, hogy Elvira nincs ott, el se fogja hinni, ha elmeséli neki ezt a megható találkozást.

– Akkor... hagy mutassam be nektek ezt a nénit, aki szeretne veletek megismerkedni, szeretné, ha jó barátok lennétek, és ha minden rendben lesz... kivisz benneteket innen. Ugye őt vártátok annyira? A nénit Závori Sárának hívják... emlékeztek rá, hisz ő talált meg benneteket a parkban. Ismerkedjetek meg, én most elmegyek nem zavarlak benneteket! – ezzel tényleg sarkon fordult, kiment a szobából.

Nehezen tudott kilépni a mese birodalmából az otthon vezetője, pedig sok mindent látott már mióta a gyermekvédelemben dolgozott, mégse edződött hozzá a szíve a rendkívüli helyzetekhez. Elvarázsolta és meghatotta a hihetetlen történet a földre szállt angyalról, a meghalt anya túlvilági üzeneteiről. Azon töprengett, hogy hol van a mese és a valóság határa. Hisz az egész élet egy hihetetlen történet.

Sára, hogy oldja a feszültséget, lehajolt Zsuzskához, felemelte a karjába.

– Jól van... nincs már semmi baj... itt vagyok... ne sírj, nyugodj meg

Szorongás

 

"Milyen érzelmi szál kell ahhoz ,hogy egy fiatal diplomás nő elhatározza, hogy kivisz az állami gondozásból két  kislányt, abból a kiszolgáltatott világból ahová kerültek ? A börtönben lévő apa, vagy a halott anya motiválja? A társadalom igazságtalan világa? Keressük rá a választ. Hozom a folytatást .  Tarts velem ha nem félsz a valóság kiábrándító  pillanataitól."

Szerző 

                              ***

Ahogy teltek a napok Sárában is egyre nőtt a szorongás.

De hisz csak két gyerek, nem értette miért ideges. Nem idegenek, a parkban már találkoztak. Ismerik egymást, tudja, hogyan néznek ki... és látta akkor éjszaka a félelmet a szemükben.

Belül azért helyt adott a realitásnak, hogy az a helyzet ott nem éppen ismerkedésről szólt. Azt az éjszakát körbe lengte a halálfélelem. Eszébe jutott a drogos, aki végül a megmentőjük lett a földöntúli látomása amiatt, mikor őt már angyalként vizionálta. Bizonyára a két kimerült félelemtől reszkető kisgyerek, azóta képzeli őt angyalnak.

Akkor most ő lesz a földre szállt angyal! Szombaton mielőtt elindult a kislányokhoz, felhívta az anyját telefonon. Hosszan beszélgettek a gyerekekről. Megnyugtatta a telefonbeszélgetés, hisz megtudta belőle azt, ami a legfontosabb volt számára, hogy mindenben mellette áll. Az anyja szerint is okosan segíteni kell a két kis árván. Még véletlenül sem mondott olyat, hogy felelőtlen lépésre szánta el magát, vagy nem neki kéne megoldani a gyerekek problémáját. Nem mondta, mert ismerte a lányát, mindig tudta, hogy mániákusan komolyan vette kicsi korától, ha valakinek megígért bármit. Most is csak ez lehet, nem tudja lerázni magáról a haldoklónak tett ígéretét, úgysem tudná meggyőzni semmivel.

– Hozd csak ide Sára őket nyugodtan, legalább megszínesítik az öreg napjainkat. Van hely bőven ebben a nagy házban, te is tudod. Meg a neveden van a gazdaság, nincs mitől tartanod. Te döntöd el, mi történik itt a jövőt illetően, nem mi öregek. Tanulmányozhatja a gyámügy a környezetet, el se mennek innen, olyan szép ez a hely.

Sára örült minden megnyugtató szónak. Mikor letette a telefont végig nézett magán és egy huncut fintort vágott. – Farmernadrágos angyal? Nem valami lenge ruhába kellene öltöznie? Mondjuk tüllruhába, utánam suhanó uszállyal vonulna be, csillámporos hajjal, meg egyebek, mint egy igazi angyal – játszott el a gondolattal, mint egy kisgyerek.

Az otthonvezető várta, széles mosollyal tessékelte beljebb mikor a csengetésre kinyitotta a nagy bejárati ajtót.

– Jöjjön csak hölgyem, úgy, ahogy megbeszéltük a két lurkó fent van a szobájukban. Várják magát!

– Köszönöm, nagyon kedves. Még sok minden hiányzik ahhoz, hogy ki tudjam vinni őket, többek közt a kötelező tanfolyam. De addig is szeretnék velük több időt tölteni. Úgy gondolom, hogy a közös élethez nagyon szükséges a bizalom kiépítése – mondta zavartan Sára kissé hivatalosra sikerült mondanivalóját.

– Ne bántsa, hogy tanfolyamra kell járnia, végül is önnek még nincs gyermeke. Pont erről lesz szó, sokat segítenek azok az ismeretek, hogy könnyedén megoldjon minden problémát, ami előfordulhat kihelyezés után.

Halkan beszélgetve sétáltak felfelé az első emeletre, ahol a két kislány tartózkodott.

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Ego vagy az igazi én

 

A kisvárosban a sötétséggel együtt tanyázott a novemberi hideg, a nappalok kellemes melegét minden átmenet nélkül kiűzte és a helyére terpeszkedett. A társaság ott ült a szokott helyén, mikor benyitott a kávézóba. Jó érzés volt számára, hogy várják, egyszerűen csak az a tudat is, hogy tartozik valakikhez.

Fázósan leült közéjük és várta, hogy a benti kellemes levegő felmelegítse.

– Merre jártál Sára, rég láttunk – érdeklődött mindjárt Zsolt, de a többiek is várakozóan néztek rá.

– Sok minden történt velem. Annyi kérdés van bennem, amikre nem tudom a helyes választ.

Ránézett Rózára.

– Csak nyugodtan, láttam rajtad, hogy magad alatt vagy.

– Majd később elmondom, annyira nem sürgős. Ti miről beszélgettek?

– Az egóról.

– Miről? Hogy jön ide ez a téma ma estére? Nincs ennél fontosabb? – nevetett Sára.

– Nem is tudom, csak úgy. Mert aktuális a mai életünkre, jobban mint gondolnánk. Ha engedsz az egódnak, nem azt a döntést hozod, ami helyes, és nem úgy gondolkodsz dolgokról, ahogy kellene. Hanem úgy ahogy elvárják tőled. Játszod a szereped, amit elvárnak tőled. Az eredeti életcélod ott van benned elnyomás alatt, nem mered felszínre hozni. Az egész életünket az elvárások alapján éljük. Olyanokká váltunk, mint az alvajárók, pótcselekvésekkel próbálunk felszínen tartani magunkat, az igazi értékes tettek helyett. Ez a fogyasztói társadalom drogja, elhiteti velünk, hogy okés minden, nincs semmi baj. Pedig óriási a baj. De azért mondd el, téged milyen kérdések gyötörnek? – fejezte be Zsolt az eszmefuttatását.

– Láttam a Keletinél a migránsokat, felkavaró volt, sajnáltam őket, de féltem is tőlük. Biztosan okuk volt, hogy ennyi megpróbáltatásnak kitegyék magukat, mégis...

– Igen. Jogos aggodalom a részedről. Jogos lenne mindenki részéről az aggodalom, így helyesebb talán. Akiket láttál majdnem mind megvezetett ember, bábfigurák a hatalom színpadán. Elhitették velük, hogy itt van a Kánaán, ideérnek a hosszú veszélyekkel teli út után Nyugat Európába, és ölelő kezek várják őket, házat megélhetést kapnak. Nagyon fognak csalódni, mert azzal, hogy idejönnek, pont ők teszik tönkre a nyugati jólétet. Háborús menekültek? Rendben van, félnek, menekülnek. De meddig? Gyökértelenné válnak ők is, mint mi, ők általuk. Hosszú folyamatra kell felkészülni, beláthatatlan a vége. Milliók indulhatnak útra, ki ezért, ki azért. Menekülnek az életben maradásért. A természettörvényei alapján a következmény egyszerűen magyarázható. A sáska mikor vándorol mindent felfal, mindent letarol. Élni akar. Az emberi faj pusztításra született, mint a sáska. Mikor mindent tönkretesz, mindent felfal, egyszerűen kipusztul.

– Nagyon megnyugtattál, köszönöm. Akkor mégis jó döntés, hogy vidékre költözöm – válaszolt idegesen Sára – Ha a város feltelítődik migránsokkal, nem lesz itt sokáig nyugalom, biztonságról ne is beszéljünk, igaz?

– Sajnos igazad van, ha tiszta népvándorlásról beszélnénk, akkor nehezen, de ura lenne a helyzetnek minden ország. De ez nem tiszta, sok rejtett és gonosz szál mozgatja a mai történelmünket. Én is szívesen veled mennék, a nyugalomba, a csendbe. Ott minden helyzetben emberhez méltó életet lehet élni. Mikor indulsz?

– Talán tavasszal. Remélem, addig mindent lerendezek.

– Mire vársz olyan sokáig? – kérdezte Róza.

– Még kevés is lesz ez az idő sajnos, a bürokráciába megfogott. Kiderült, hogy el kell végeznem egy három hónapos a tanfolyamot. Ugyanis elhatároztam, hogy magamhoz veszem a gyerekeket, csak ez az egy alternatíva maradt, nincs több megoldható variáció. Egyszerűen a gyerekek döntöttek helyettem. Legyen meg Karola kívánsága... nem lehet másként... meseországot épített a két kislány magának és mindennap várják a barna angyalt, azaz engem, hogy elmegyek értük. Ma tudtam meg a hivatalban.

– Jé, ezt én megmondtam neked előre te őrangyal! – nevetett Róza.

– Igen megmondtad, és még el kell mennem a börtönbe, hogy elmondjam az ősüknek, hogy jó messzire viszem a lányait. Nem lesz könnyű menet. De ne szaladjunk előre, az igazi döntésem akkor lesz végleges, ha megismerkedek velük, és érzem tiszta szívemből, hogy akarom is.

– Látod, a téma talán temiattad nyerte el az aktualitását – nevetett fel Zsolt.

– Igazán?

– Igen. Akkor lesz igazán fontos, hogy az egód helyett az érzéseidre hallgass, ha találkozol a gyerekekkel. Nagyon fontos, hogy ne kelts bennük, se magadban hamis illúziót. Csak egyszerűen és őszintén. Tudom, hogy régóta vívódsz magadban, hogy mi a helyes lépés. Ma döntöttél, kérdés csupán az, hogy az egód döntött, vagy az igazi éned?

– Kösz a jó tanácsot, átgondolom.

Sára ráérzett Zsolt igazára, hogy abba kell hagyni a szerepjátékot. De azt is tudta, hogy nem könnyű levetni azt az álarcot, amit magunk készítettünk saját magunknak – Nézz ide! ez vagyok én, szép, okos, talpraesett, vagy épp örökké mókás, jó barát! Közben ott bent sose vagyunk elégedettek önmagunkkal, a legszebb ruha alatt is szürkének érezzük magunkat, a legszélesebb mosoly mögött úsznak a könnyeink. Szerepjáték kifelé, hogy senki ne tudjon fájdalmat okozni nekünk, ne lépjenek át rajtunk, ne mosolyogják ki az álmainkat. Rejtett kódolt üzenetek hevernek a lelkünkben, olyan mélyre ásva, hogy már örök feledésre ítéltettek. Vágyainkat, céljainkat, teremtő képzeletünk, haldokló fényeit temettük el lelkünk sötét vermébe, ami feszítve lüktet, kifelé vágyik a szabadba. De nem engedjük őket felszínre törni, mit is kezdhetnénk velük ebben az álszent világban? Igazat adott Zsoltnak, hogy erőt kell vennie magán és csakis a legbelsőbb érzéseire hagyatkozva kell döntést hoznia, olyat, ami már visszavonhatatlan. De ezt a döntést mielőtt elindul a gyerekekhez meg kell hoznia, hogy el tudja mondani nekik, hogy mit határozott velük kapcsolatban.

Másnap mikor volt egy kis szusszanása két ügyfél között, telefonált a gyámhivatalba, érdeklődött mikor mehet a gyerekekhez. Megkapta a várt időpontot.

– A két kislány várni fogja, nem viszik ki őket a városi programra – világosította fel barátságosan a gyámügyi előadó.

Van egy hete rá, hogy felkészüljek a találkozóra, nyugtatta magát, mert érezte, hogy hirtelen gyorsabban verni kezdett a szíve.

Hisz jó ismerősök vagyunk

 

Próba szerencse – gondolta, hisz másnap dolgoznia kell, még ennyi idő se jut majd felkeresni őket. Bekopogott az ajtón. Nem siettek az ajtónyitással, végül egy fiatal nő kinyitotta résnyire, és ingerülten kiszólt.

– Már nincs ügyfélfogadás!

– Tudom. Mégis, ha kérhetném... a vezetővel szeretnék két mondatot váltani. Mivel nem tudok holnap bejönni.

Bentről meghallotta az ismerős hangot, az ajtóban álló nő kényszeredetten beengedte.

– Bocsánat, tudom... – kezdett szabadkozni.

– Nincs semmi baj, nagyon jó, hogy előkerült... a gyerekek miatt – mutatott egy székre az ügyintéző.

Sára leült az ügyintézővel szemben – Nem értem.

– Szóval, jó lenne, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére. A gyerekek ismerik önt. Ismerhetik, hisz megtalálta őket amikor megszöktek, amiért fogadja most hálás köszönetem. Mivel nem jelentkezett elindítottuk a kihelyezésüket, de ők nem akarnak sehova menni. Azaz, akarnak, egy barna angyal nevezetű személyhez, akit meg kell várniuk, mert így igazította el őket az anyjuk – nézett merőn az ügyintéző Sára szemébe. – Az anyjuk, aki halott... az mondta nekik, hogy ezt kell tenniük. Érti valamennyire a történetet hölgyem?

– Igen, nagyjából...

– Jó magának, mert én nem. Igaz tisztában vagyok a gyermeki fantázia mire képes, de ez nekem is sok. Még nincs vége a történetnek. Azért, hogy komolyan vegyük őket, hát gyújtogattak minap az Otthonban. Kiszámíthatatlanok lettek. Mindketten tudjuk, hogy ön a számukra a barna angyal. Jó lenne, ha képes lenne gyorsan dönteni. Jelen pillanatban a gyermekek érdekében minden segítséget megadok, mivel ők Isten tudja milyen indítékkal, de csökönyösen ragaszkodnak önhöz. Az előírt, ott tartózkodási idejük pár napon belül lejár. Kénytelenek leszünk kihelyezni őket.

– Mit tanácsol? – kérdezte bizonytalan hangon Sára.

– Vegye magához őket, ha van rá lehetősége. Persze, ha nem teher önnek. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti terve. Találkozzon velük. Oszlassa el a kételyeket, ami bennük van, hogy nehogy több butaságot csináljanak. Persze ehhez kell egy eredményes pszichológiai teszt, és egy hatvanórás képzés, ami követelmény a részünkről. Egy pozitív környezettanulmány, erkölcsi bizonyítvány, jövedelemigazolás, satöbbi. De ne értsen félre, nem akarom rábeszélni... döntenie kell, így, vagy úgy...

– Csak ennyi? – hüledezett Sára – Elég sok procedúra, amit itt felsorolt.

– Igen, míg ezekkel nem végzünk, nem sok minden történhet.

– Időbe telik. Megbeszélem a családommal. Találkozhatok velük, hogy közelebbről megismerhessem őket?

– Jól van, odaszólok, hogy fogadják. Akkor, hogy döntött?

– A helyzetem nem egyszerű, jelenleg tervben van, hogy vidékre költözöm, ez megint nem jó pont a részemről. Találkozom velük, visszajövök utána, megígérem.

– Visszajön? Ha nem tud most itt pozitív döntést hozni nincs értelme, hogy hitegesse őket, szóval ettől nagyobb pontosítást várok.

– Kiviszem őket... de vidékre. Egy vagy két hónapon belül végleg a családomhoz fogok költözni.

–Téved, ha család veszi körül őket, az nem rossz, hanem egy jó pont, de ha messzebb viszi a gyerekeket, engedély kell az apától. A szabály szerint ötven kilométeren belül kell kihelyeznünk a gyermekeket. A kapcsolattartás miatt fontos, hogy minél közelebb legyenek a vérszerinti szülőhöz.

– Hogyan tartanak kapcsolatot az apával, ha börtönben van, nem értem?

– Egyszerűen. Telefonon, vagy ön beviszi őket láthatásra az apához.

– De jó... azaz értem – suttogta maga elé, mert közben Benjámin haragjára gondolt, mi lesz, ha tudomására jut, hogy nem hagyott fel Karolának tett ígéretével.

– Nagyobb a távolság, a tanya ide nyolcvan kilométer, ha Pesten keresztül megyek még ennél is több.

– Milyen tanyáról beszél? A gyerekeknek közösségbe kell járniuk, a nagyobbik jövőre iskolás.

– Nincs baj az iskolával, egy rövid bekötőút után, ott a falu. Jár a busz és van autóm. Sok gyerek, persze a nagyobbak, kerékpárral pár perc alatt megjárják a távolságot. A falun körbe több ilyen tanya van a gazdálkodás miatt, ezek szervesen hozzátartoznak a faluhoz.

Akkor ért el a tudatáig mit művelt, hogy konkrét választ adott az ügyintézőnek mikor beült az autójába. Vállalta a tortúrát, hazaviszi a gyerekeket. Meg azt is, hogy megszerzi az apától az engedélyt.

– Áh, hisz jó ismerősök vagyunk, akadálya egy szál se. Megy az angyal hozzátok nemsokára, aztán majd lesz, aminek lennie kell! – sóhajtott egy mélyet és kikanyarodott a hivatal elől.

Angyal? Ő mint angyal, miket ki nem talált róla ez a két kislány – húzta most már mosolyra a száját, jól van, megpróbálja meggyőzni a morcos apát, nem lesz semmi baj.

Mikor hazaért, fáradtan dőlt végig az ágyán, nagy volt a kísértés, hogy rögtön elalszik úgy, ahogy van. Régebben is történt vele ilyen, egy-egy átdorbézolt éjszaka után, de a telefonja kizökkentette az elhatározásából. Róza hívta.

– Mi van veled, egyben vagy még?

– Egyben. Miért hívsz?

– Gyere le hozzánk!

Semmi nincs ok nélkül

 

Sára Csepelről az interneten lefoglalt szállására ment. Arra a megállapításra jutott, hogy Kíra nagyon megváltozott. Ismeretlen volt számára az az érzelmi átalakulás, amit közvetített felé a találkozásuk alatt. Az öröké hőbörgő egyetemista haver, aki mindig nyomta polgárpukkasztó szövegét, hirtelen szentimentálissá vált. Ugyan mi okozta ezt a nagy változást, elég volt annyi hozzá, hogy utolérte a szerelem? Arra gondolt, hogy ő még soha nem volt igazán szerelmes senkibe. Vagy mégis? Kár lenne önmagának hazudnia, hisz Benjámin miatt volt pár álmatlan éjszakája. Nem értette miért lépett le Kíra pont akkor amikor rájött, hogy a férfi megszerette. Hogyan tudott lemondani róla? Megértené, ha egyoldalú szerelem alakult volna ki köztük, de nem, mindkettőjükben ugyanaz a mély érzés lángolt mikor elváltak egymástól. Kíra mégis hozta a formáját, még esélyt sem adott magának. Megbeszélték amikor elváltak egymástól, hogy tartják a kapcsolatot. Remélte azt is, hogy a férfi fog harcolni a szerelemért, nem olyan megalkuvó, mint a barátnője.

Másnap reggel elintézte a hiányzó hivatali teendőket a lakás eladással kapcsolatban. Végleg lezárta a panelos múltját.

Amikor a Keleti felé akart kanyarodni, dugóba került, araszolva mozogtak az autók előre.

Megszokta már a városi forgalom idegtépő hullámzását, de most valami más miatt állt a forgalom. Nem akart hinni a szemének: több száz ember császkált az autóúton, akadályozva a forgalmat.

– Ne már, mi van itt búcsú? – méltatlankodott most már hangosan, mert közben beért a Keleti elé és ott még több embert látott.

Érdekes látvány tárult elé, mintha nem is a saját országában lenne, hanem valami egzotikus földrészen. Sötét bőrű furcsa öltözetű emberek csoportja lepte el a környéket. Sok rendőrt látott mindenütt.

Az emberek hangosan vitatkoztak a rendőrökkel. Akkor fedezte fel, hogy a némelyik nő csadorban fogta a gyermekét, csak a fekete tüzes szemük villant ki az arcukat eltakaró lepel alól. Mintha egy filmforgatásba pottyant volna, minden olyan hihetetlenek tűnt a számára. Nézte a folyton mozgásban lévő embereket, akik körül szinte percről percre változott a hely, gyűlt a szemét körülöttük, eldobált kartondobozok, ásványvizes palackok, félig telten vagy üresen, kacatok mindenütt, lassan, de biztosan telítődött velük a terület, mint egy jó gazda gondosságával dolgozó biokertész kertjében a takaróréteg, mikor elkezdi a földjén a mulcsozást. A kocsisor újra elindulhatott, igaz nem arra amerre ki akart jutni eredetileg, egy másik irányba terelte őket a közlekedési rendőr.

A hazafelé vezető úton végig a történteken elmélkedett. Újra eszébe jutott, hogy semmi nincs ok nélkül az életben, talán az sem, hogy Kíra hazajött Londonból, mindegy miért és hogyan, de hazajött. És az sem, hogy az anyja leköltözött vidékre. A magabiztossága egyre fogyott, igaz már rég nem látta olyan szépnek a jövőt, mint a gondtalan egyetemi évei alatt, de valahogy jó lett volna megállni ennél a pontnál, innen indulni tovább. Elege volt már a családját és környezetét ért traumákból.

Eszébe jutott a levél, ami a táskájában lapult. Még be kell mennie a gyámhivatalba, hogy megbeszélje a két kislány sorsát. Amikor beért a kisváros központjába, elkanyarodott a hivatal felé. Nem sok esélye maradt, a fogadóidő legalább egy órája lejárt.

Körbezárt szabadság

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      

Mit sajnál?

 

Benjámin túl volt az első tárgyalásán. A kihelyezett ügyvéd nem nyerte el a szimpátiáját, az idős férfi komor ábrázata nem sok jóval biztatta. Egymással szembe ültek, Benjámin csendben figyelte, ahogy az ügyvéd az iratanyagát tanulmányozza. Ráért, már megszokta, hogy az idő megállt, csak vánszorgott minden óra egyik napból át a másikba. Nem kellett este számvetést készítenie, mindig ugyanaz várta, a mosoda, gőzölgő világa.

Az ügyvéd felnézett Benjáminra, fürkészte egy darabig szúrós, vizenyős szemével, mintha jellemrajzot készítene gondolatban róla. Benjámin állta a tekintetet, egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor látta a gyerekeit?

– A feleségem temetésén.

– Azt írják itt a jegyzőkönyvben, hogy büntetlen előéletű, meg azt is, hogy alkoholos befolyásoltság alatt volt azon az éjszakán. Megjegyzem, ez még nem oldozza fel önt az alól, amit elkövetett. Nem tudom, hogyan tudok majd segíteni, hisz csak a véletlenen múlott, hogy nem halt meg senki. A társasházban komoly károk keletkeztek, meg ugye ott van a füstmérgezést szenvedett idős házaspár. A bank felgyújtása tovább súlyosbítja a helyzetét. Aljas indokkal elkövetett bosszú? A bírót nem érdekli mitől lett dühös, csak az, hogy mit követett el! Mérlegelni fogja a keletkezett kár nagyságát mind a két épületnél. Idézem az idevonatkozó paragrafust: 322. § (1) Aki anyag vagy energiapusztító hatásának kiváltásával közveszélyt idéz elő, vagy a közveszély elhárítását, illetve következményeinek enyhítését akadályozza, bűntett miatt két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A 3. cikkely szerint a büntetés öt évtől húsz évig terjedő vagy életfogytig tartó szabadságvesztés, ha a bűncselekmény halált okoz. Nem feltételezem, hogy átgondolta mi várhat magára, mikor elkövette a cselekményt!

– Sajnálom.

– Mit sajnál? Hogy részegen bosszút állt? Ha mindenki ezt az utat választaná, micsoda anarchia lenne a földön? Jól van, meglátjuk, mit tehetek önért! Összecsukta a dossziét és nehézkesen felkelt a székről. – Viszontlátásra! – nyújtotta a kezét Benjámin felé. Gyenge, reszketős kézfogása volt az ügyvédnek, Benjámin érezte a kézfogás alatt az idős ember fizikai erőtlenségét.

Ez az alak nem fogja a dutyiból kivinni soha az életben – jegyezte meg magában ingerülten.

A tárgyalás meglepetést hozott számára. Az idős ügyvéd kimérten, magabiztosan adta elő a bíróságnak a peranyagot, minden részletre kitérve. Benjámin hallgatva a szavait és közben rájött, hogy nagyon is átérezte az ügyvéd az életét, felfogta mi motiválta, hogy végül képes volt azon az estén mindent felégetni maga körül. Ugyanazt mondta el, amit ő is elmondott volna, csak ő durvább szavakkal.

Tisztelettel nézett fel az idős ügyvédre, olyan tisztelettel mintha az apja lett volna, aki segíteni szeretne a tékozló gyermekén.

– Kérem a tisztelt bíróságot, hogy a felsorolt indokaimat vegye figyelembe, az ügyfelem büntetlen előéletét, életében kialakult traumát, felesége halálát, ami miatt két kiskorú gyermekkel özvegyen maradt. Kérem, hogy az ügyét erős felindulásból elkövetésnek, nem kitervelt kategóriába sorolják – fejezte be a védőbeszédét az idős férfi.

Megszületett az elsőfokú ítélet, a bíró börtönben letöltendő háromévi szabadságvesztésre ítélte Benjámint.

– Megfellebbezzük! – nyugtatta az ügyvéd – Kimegy innen fiam a családjához hamarabb – és megveregette Benjámin vállát. – Kitartás!

– Köszönöm ügyvéd úr! – Benjámin rámosolygott az idős férfira.

Jó lett volna elhinni a szavait, de a tárgyalás végére már tisztán látta, hogy nem tud enyhítést elérni az ügyében. A bíró megindokolta, hogy mi súlyosbította és mi enyhítette a végeredményt. A súlyosbítást, a lakásának az éjszakai felgyújtása okozta. Bármi történhetett volna, hisz éjszaka, mindenki pihen, alszik. Mire a riasztás megtörtént és kiért a tűzoltó a mentő, sok idő eltelt. Meghalhatott volna gyermek, felnőtt addig. Az éjszakai bank felgyújtásnál, pont az időpont segített, hisz nem tartózkodott senki az épületben. Az anyagi kár mindkét helyen jelentős lett, ezért a három év számára a legkedvezőbb ítéletnek számított.