Mintha örültek házában élnénk

 

A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult amikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.

 

Elkezdődött

Sára még egy darabig látta a kezüket, ahogy integettek feléje. Elképzelte milyen lenne, ha másodjára is találkoznának. Talán Zsuzska hozzá szaladna, és ő felvehetné a karjaiba. Mónikára gondolt: teljesen más, mint Zsuzska. A tekintete olyan, mint Benjáminé, szúrós, gyanakvó. Nincs mosoly az arcán, nem tükröz érzelmeket. Mi történt ezzel a kislánnyal, milyen maradandó sérülésekben vergődik a lelke? Elrévedt az emlékeiben, érezte újra a parkban átélt hullámzó érzéseket, mikor Zsuzska meleg könnyei végig folytak a nyakán. A fojtogató ölelést, ahogy kis karjával szorította.

Ne féljetek, vigyázok rátok – ismételgette akkor mikor a két félelemtől reszkető kislánnyal futottak az úton a biztonság felé. Vigyáz rájuk, de hogyan? Halvány sejtelme sem volt arról, hogyan segítsen a két gyermeken. Igaz Rózából ömlött felé a sok tanács, egyiket-másikat kivitelezhetőnek is találta. Például azt, hogy patronáló segítőként tartson kapcsolatot a gyermekekkel. Ez neki is bevillant a legelején, hogy megismerkedik velük, ha kikerülnek nevelőszülőhöz, látogatja őket, ajándékokat vesz, érdeklődik felőlük. Nem lesz az olyan megoldhatatlan feladat, nyugtatta meg magát csak azért, hogy szabaduljon a nyomasztó gondolatok alól. Mikor beért a munkahelyére, kedvetlenül ült a monitor elé. Sokan voltak a bankban. Türelmetlen, fáradt emberek várták a sorukat, nézték sóvárogva a kijelzőt. Jelzett ő is: mehet az ügyfél hozzá. Rózának odaköszönt mikor összeakadt a tekintetük.

– Helló angyal, estére összejövünk, remélem, tudsz jönni? – szólt át nevetve Róza.

–Nem vagyok angyal, szállj le rólam! – válaszolt vissza ingerülten, de azért intett, hogy ott lesz.

Nem gondolt másra, csak az ügyfelekre koncentrált. Az életfájdalmak átcsúsztak a szomorú szemekből hozzá, időztek a monitoron, majd lecsúsztak a billentyűkre, onnan visszasettenkedtek ahhoz, akitől jöttek. Aztán elmentek a gazdatesttel, mert bennük éltek. Minden ügyfél, aki hozzá jutott aznap, csalódott, elkeseredett hiteles volt. Sára magyarázta a semmit nekik, ahogy kellett. Két dolgot tehetett, ha az igazság oldalára áll, munkanélküliként hirdeti a próféciát, vagy hazudik, és jól keres. Nagy lelki teherrel az utóbbit választotta, nem maga miatt, az anyja miatt. És már ott volt a képben a két kis árva is. Délutánra lelkileg, fizikailag elfáradt minden nap. Az nyugtatta csak meg, hogy idő kérdése, és lelép onnan, leköltözik vidékre.

Hazafelé eszébe jutott, ha megkapja az engedélyt a gyerekekkel való kapcsolattartásra, megkeresi Benjámint a fegyházban. Tudnia kell, hogy a lányoknak szükségük van rá. Talán rosszul látta a temető kapujában. Egy apa nem lehet ennyire közömbös a gyerekeihez, ha kijön a börtönből, folytatnia kell a nevelésüket. Megszólalt a telefonja, az anyja hívta.

– Szia, anya! Mi újság, miért hívsz?

– Jól vagy, Sára? Rosszat álmodtam délután, amikor egy kicsit lepihentem.

– Jól anya, hétvégén megyek hozzád, vasárnap hazajön Kíra Angliából, elmegyek elébe a repülőtérre.

– Az nagyon jó, akkor tudunk beszélgetni. Úgy néz ki, jövő héten költözhetünk a Pálos-tanyára! – mondta most már vidámabb hangon az anyja.

– Szuper, akkor találkozunk péntek este, összecsaphatnál egy finom kaját mire hazaérek!

Hazáig hallgatta az anyját, szerencsére már a hangja teli volt reménnyel, kihallotta belőle az új élet iránti vágyakozást.

Úgy döntött, hogy pihen egy kicsit vacsora után. Elnyújtózkodott a kényelmes fotelben, behunyta a monitortól fáradt szemeit. A tévécsatorna híradót közvetített, önkéntelenül felfigyelt rá. Élő közvetítést adtak a fővárosban zajló tüntetésről.

Az angyaloknak mindenre van idejük

 

Sára éppen indulni készült, amikor meglátta a kifelé tartó családot. Nem tudta a szemét levenni róluk. Benjámin még megtörtebb lett, mint amikor előzőleg látta. A férfi nem nézett fel, a fejét leszegve közeledett feléje, mint aki keres valamit a földön. Eszébe jutott, mit mondott Zsolt: tévedés, hogy Benjámin kimarad az életéből. Karola rá is utalt, mikor a halálos ágyán beszélt hozzá. „Maga elviszi a családomnak a boldogságot, vigyázni fog rájuk." Benjámin meg ő? Talán a sors tényleg keresztezi az útjaikat? De hát a férfit a börtön teljesen elszigeteli a külvilágtól. Lehet, Karola műve, hogy az érzései megváltoztak iránta? Mert megváltoztak, már nem akart önmagának hazudni. Érdekelte a férfi, vonzódott hozzá, ha nem akarta, akkor is. Könnyű volt a csapdába belesétálnia, hiszen Benjámin magas termetű, markáns arcú férfi volt. A szeme mélybarna, aminek a fényét kevés ideig tudta elviselni, mert zaklatott lett tőle azonnal. Próbálta a felismerést elnyomni magában, elfogadható magyarázatokat gyártott hozzá, hogy ez csak egy részvét, sajnálat csupán. Ebben a helyzetben nem érezhet mást egy férfi iránt, akinek a tragédiája a szeme előtt zajlik éppen. Mégis átért hozzá minduntalan az eltemetni vágyott felismerés, több annál, amit érez iránta, mint sajnálat.

Mikor a család búcsúzott egymástól, Sára is átérezte a férfi hidegségét, ahogy elköszönt a kislányaitól. Azok meg szegények csak álltak ott, értetlenül, figyelve az autó után, amiben az az ember ült, aki megvédhetné őket, akihez tartoztak, tartozni kéne most is.

Szegény kis Zsuzska szipogva emelte a kezét, integetett, reménykedve, talán észreveszi az apja. De nem látta, hogy visszaintett volna bárki is az autóból.

A gondozónő átölelte a két kislány vállát.

– Menjünk bogaraim, menjünk vissza az Otthonba!

Engedelmesen beszálltak, szó nélkül. Ahogy kanyarodott az autó, elhaladtak Sára mellett. Mindkét gyerek megismerte a megmentő angyalukat. És azt is látták, hogy az angyal elmosolyodik és integetett feléjük.

– Láttad Mónika, láttad! Integet, nem ment el! Még autója is van. – Feltérdepeltek az ülésre és izgatottan bámultak visszafelé.

– Az angyal integetett, igaz? Nem úgy, mint apu, ő elfelejtett integetni! – nyugtázta egy mély megkönnyebbült sóhajjal Zsuzska. – Látod Mónika, az angyaloknak mindenre van idejük. Még autót is tudnak vezetni.

– Van hát, ők nem dolgoznak, csak nézelődnek – világosította fel a nővére.

– Igen. Nézelődött ma is egész nap, elkísérte anyut – súgta a kicsi halkan.

– Miről beszélsz? Anyu meghalt. Bezárták abba a dobozba.

– Áh, dehogy, ott volt a kőkeresztnél, az angyal mellett. Megismerem tán.

– Na, agyadra ment valami, én is odanéztem, de az angyal csak egyedül volt.

Zsuzska nagyon elérzékenyült azon, hogy nem hisz neki a testvére. Mónika látta, hogy közel van a síráshoz, engedékenyebb lett, lezárta a nézeteltérést.

– Lehet, hogy később odaállt, én pont akkor nem néztem oda. Lehetséges, ne sírj már megint!

– Igen, lehet – nyugodott meg a kislány. – Nem sírok. Apu miért nem látta az angyalt szerinted?

– Szerintem az angyal nem is akarja, hogy lássa apu.

A gondozónő végig hegyezte a fülét, de nem sok logikát kapcsolt a beszélgetéshez, csak furcsállta, miről folyik a háta mögött a diskurzus. Sajnálta a két gyereket, nem kívánta senkinek ezt az áldatlan helyzetet, ami őket érte.

Zsuzska és Mónika körül megváltozott a légkör a temetés után, mindenkiben kialakult feléjük az együttérzés, még a legagresszívabb gyerek se tett megjegyzéseket rájuk.

Böbe néni nagy mosollyal jelentette be másnap, hogy hétfőtől óvodába fognak járni, nem lehet kibújni alóla, mert Mónika nemsokára iskolás lesz. Ezen aztán Zita egész nap kárörvendezett.

– No hisz', mentek a dedóba? Én nem mennék oda, meg a suliba se, csak zrikálják az embert egész nap. Menne a rosseb!

Viki széles szájjal vigyorgott, nem állta meg, hogy ne szóljon be Zitának.

– Csak az ilyet zrikálják, mint te vagy, kettőig se tudsz számolni!

– E', jobb lenne, ha szólnátok, hogy kimentek nevelőszülőhöz, vagy örökbe, mint az itteni dedóba! – mondta nagy bölcsen, nem zavarta Viki beszólása.

– Lehet, hogy örökbe megyünk valakihez – válaszolt Mónika.

Önvád

 

A temetőben a szertartás véget ért, indult a család a kijárat felé. A két kislány mellé szegődött a gondozónő. Lassan sétáltak. Benjámin szótlanul ment maga elé bámulva, mintha a két gyereke ott se lenne. Gyűlölte az életét, nem látott benne semmi kiutat. Az utóbbi napokban sokat gondolt a halálra. Most is, hogy milyen jó Karolának, nincs már semmi, ami szétfeszítse a lelkét, mint neki. Úgy érezte, felesleges időtöltés minden perc, amit átél, felesleges minden levegővétel, ami életben tartja. Céltalan jövőbe nincs értelme kapaszkodni. Csak illúzió és szemfényvesztés, hogy minden vesztes élethelyzetből van kiút. Kinek, és egyáltalán miért? Meghalt a felesége.

Zsuzska szomorú volt, meggyötört arcán még most is le-legördült egy könnycsepp. Mónika vigasztalta egyfolytában, míg mentek kifelé a temetőből.

– Ne sírj, hagyd abba. Anya ott van az angyalokkal.

– Tudom. Ott volt a barna angyal mellett. Láttam őket. Aztán elmentek. Talán örökre – nézett szomorúan a nővérére. – Lehet az is, hogy az angyal csak őt kísérgeti, mirólunk meg teljesen elfeledkezett.

Benjámin lelkét felemésztette az önvád. A gyász fekete madárként szállt a lelkére, a gondolataira. Úgy érezte, egyre távolabb kerül a valóságtól, teljesen elmerült a saját fájdalmában. A szeretet, ami még élt benne a két gyermeke iránt, kihalt belőle, elillant a túlvilágra, Karolával együtt. Pedig szorongatta a két kicsi kéz a kezét, és néha összeakadt a tekintetük, mikor lenézett a kislányaira. Szinte hallotta a néma kérdést tőlük: – Apu, mi lesz most már velünk?

Önkéntelenül maga elé suttogta: – Nem tudom! –, és zavartan elvonta a kezét, hogy a nem létező könnyét kitörölje a szeméből.

A szíve úgy keményedett lépésről lépésre, míg lépkedett a temető kapuja felé, mint a márvány.

A temető előtt ott volt a két autó, egyik a börtöné, másik az intézeté.

A kísérők illedelmesen távolabb léptek, hogy el tudjon búcsúzni a család. Benjámin akkor lehajolt a két kislányához, megsimogatta őket.

Zsuzska átölelte a nyakát és hozzányomta a könnyes kis arcát, hogy súgjon neki egy titkot. Nem akarta, hogy más meghallja, mindenáron el akarta mondani, hogy nincsenek egyedül, arra gondolt gyermeki lélekkel, ha a titkot megtudja az apukája, nem lesz annyira szomorú.

– Apu, itt volt velünk a barna angyal, meg anyu is...

Csalódottan vette tudomásul, hogy nem látott semmi lelkesedést az édesapja arcán.

– Vigyázzatok egymásra! – mondta rezignáltan Benjámin, és azonnal elfordult tőlük. Sietve beszállt az autóba.

Megkönnyebbült amikor egyedül maradt, nem érezte tovább a vádló, kérdő tekinteteket magán. Összegörnyedt testtartással jelezte a külvilág felé, hogy kész, teljesen kiborult, nem bír el több terhet. Fojtogatta, és egyre jobban elhatalmasodott a felismerés benne, hogy mindenért ő a felelős. Látnia kellett volna mindennap, hogy merre tart az életük, észre kellett volna vennie időben, Karola hogyan emészti fel magát mellette. De ő csak saját magát sajnálta, a saját nyomorúságán vívódott. Mire hazaért céltalan csavargásaiból, már csak az agresszivitás uralta a lelkét. Karola meg várta őt, fáradt, álmos szemekkel. Reménykedve, hátha az a nap lesz már az a nap, mikor elviszi hozzá a megoldást, a feloldozást. Nem vádolja többé a sok kudarcért, és bevallja azt, amire vágyott, hogy a szerelmük erősebb mindennél ezen a földön, hogy ketten, együtt, rendet tudnak tenni az életükben. De ő magára hagyta azt a nőt, akit azelőtt annyira imádott, otthagyta az út szélén, mint egy fagyos éjszakába kidobott kutyakölyköt, akit halálra ítélt a gazdája. Nem értette meg, nem hatotta meg, nem szelídült vissza hozzá... nem tudta, mit kezdjen a szerelmével... mert már nem tudta önmagát sem szeretni. Kihűlt benne minden érzelem, mint az izzó vas a jéghideg víztől.

A két gyermeke... már akkor féltek tőle. Mit várhatnak tőle most? Legyen jó apa? Már soha nem lehet az, már nem érez semmit irántuk... meghalt belőle az apai szeretet. Csak a fásultság és a közöny uralkodott a lelkében, amibe sűrűn belobbant a gyűlölet a világ ellen, és a halál gondolata, ami szép és megváltó színekben jött elő a közeljövőből, mint egy anomália, fénylő fekete köntösben, hívogatón, csábítón. Rájött, hogy már nincs miért élnie tovább.

– Nagyon szépek a gyermekei! – szólalt meg a börtönőr mellette. – Érdemes értük élni, majd csak letelik az a pár év hamar. A jó magaviselet megrövidítheti az időt, mert már csak maga maradt, aki nevelheti őket. Talán hamarabb szabadulhat... meg kéne kérvényeznie. Meghalt a felesége, oka van rá, itt van ez a két kis árva.

Benjámin ránézett a börtönőrre.

– Majd meglátjuk – mondta halkan –, ha szabadulok egyszer, hol kezdjem újra az életem? Minden elveszett. Reménytelen.

– Ezt soha ne mondja, ilyen nincs! Csak a gyenge emberek adják fel. Újra lehet építeni mindent. Csak akarat és elhatározás kérdése. A két gyerek miatt, meg kell, meg fogja tenni! – válaszolt az őr határozottan. – A temetés nagyon rendben volt, sok pénzbe kerül egy ilyen temetés. Furcsamód nem láttam egy hozzátartozót sem. Ki rendezte?

– Gondolom a Hivatal.

– Azok aztán nem hoznak ilyet össze, tudom milyen, ha ők temettetnek. Ott nincs gyászzene, nincs virág, nincs búcsúszertartás. Általában egy gyenge furnérkoporsó, szertartás nélkül. De itt minden volt. Szóval, jobb, ha tőlem tudja, valaki tisztességesen eltemettette a szegény elhunytat. Szedje már össze magát!

Idősebb volt vagy tíz évvel Benjámintól, keveset mosolygott, mintha felvarrt volna az arcára egy kifelé sugárzó közönyt. Most egy pillanatra mégis alakváltó lett, dühösen villant a mellette ülőre a tekintete. Mindig is gyűlölte azt a helyet, ahol dolgozott, mert akik bekerültek a sittre, mind egytől egyik rendszerelhagyók voltak. Tagadásban álltak a világ törvényeivel. Kiléptek a sorból, gátlástalanul csaltak, loptak vagy öltek. Ismerte Benjámin tragédiáját, ezért sem tudta elfogadni a férfi válaszát. Tudta, hogy Benjámin is szembefordult a rendszerrel, mégis az ő esetét másként reagálta le. Magában igazat adott neki. Ő sem tudott volna tanácsot adni arra a napra például, hol kezdje az életét újra, ha letelik a büntetése.

Csendben ültek egymás mellett, Benjámin nézte az autóból az elsuhanó szabad világot, hogy be tudja zárni emlékeibe a képeket, és arra gondolt keserűen, hogy könnyű tanácsokat osztani annak, aki a munka végeztével becsapja maga mögött a börtön kapuját.

Miért pont én?

 

Hangokat hallott maga mögött, önkéntelenül belépett egy síremlék mögé, ami mellett egy kétméteres oszlopostuja őrködött.

Két férfi közeledett feléje az úton. Mikor közel értek, megismerte Benjámint, elhaladt közvetlen mellette. Nem volt megbilincselve a keze. Egy idősebb őr sétált mellette, ha nem tudta volna, hogy rab, azt gondolhatta volna, hogy két barátot lát, akik csendesen beszélgetve sétálnak.

Sára megfigyelte, hogy férfi arca nagyon sápadt, sokat fogyott, mióta utoljára látta. Benjámin nem figyelt fel Sárára, nem volt számára érdekes, hogy ott áll valaki a közelben. A temetőben mindig szöszmötölnek a síroknál.

Nézte a távolodó alakot, sokáig nem vette le róla a tekintetét. Furcsa vibrálás kezdődött benne. Nem először érezte ezt a fajta izgatottságot, amikor Benjámin közelébe került. Próbálta legyűrni magában az érzést, amit  mindig nevetségesnek tartott, pláne most ebben a szituációban. Nevén sem akarta nevezni, mit érez, csak kitörölni azonnal magából, mint egy kidobandó linket a számítógépből. Szemétkosárba vele! De az érzés ott ragadt csökönyösen, mintha már örökre hozzá tartozna.

Ha akarta, ha nem, tudta, hogy miért dühös. Nem volt közömbös számára a férfi. Nem készült fel a találkozásra. Elfogta az a vágy újra, mint a kórház folyosóján, hogy utána menjen, belekaroljon és megvigasztalja. Szerette volna elmondani neki, hogy nagyon sajnálja, hogy ennyi bánat érte. Blokkolta gyorsan a furcsán rátörő érzéseket, hisz temetésen volt.

A halk gyászzene elcsendesült, megjelent az ajtóban a szertartást vezető. Mögötte hozták az urnát. Benjámin mellett ott ment a két kislány.

Mónika dacosan leszegett fejjel bandukolt, Zsuzska sírdogálva szorongatta az édesapja kezét.

Sára sétált utánuk az urnafalig. De most se ment közelebb. Nézte a szomorú családot, akik fel se fogták még rendesen, hogy visszavonhatatlanul megváltozott az életük. Örökre darabokra hullt a jövő számukra.

Mi lesz most velük? Karolára gondolt, hogy milyen bizonytalanságba hagyta,. Mit tud még tenni ezért a szétszakadt családért? Veszélyben voltak a gyerekek, elment értük, teljesítette a kérését, megvédte őket. Mi az, amit még meg kell tennie? Ugyan érkezik-e válasz a halott kóborló lelkétől.

Nézte Mónikát, aki egyenes testtartással állt az apja mellett, de nem fogta meg a kezét. Nem sírt. A könnyei, ha voltak, talán befelé folytak. Kirekesztette a külvilágot az életéből. Az apját is, akit egyre jobban vádolt az anyja halála miatt. Hirtelen fordult meg a kislány, mintha valaki figyelmeztette volna, hogy nézzen hátra. Merőn nézett Sára felé. Sápadt arcán akkor mégis végigfolyt két könnycsepp. Sóhajtott egy mélyet és megfogta a húga kezét.

– Eljött! – súgta oda halkan. – Itt van velünk a barna angyal, már nem vagyunk egyedül!

Sára arra figyelt fel, hogy rázkódik a mobilja. A telefonjáról levette a hangot a szertartás miatt, csak a rezgő alkalmazást hagyta rajta. A telefon türelmetlenül mocorgott a táskájában. Kénytelen volt megnézni.

A kijelzőn több hívás volt egymás után, Kíra öccsétől. A temetőben nem akart telefonálni. Még álldogált egy kis ideig, hogy be tudja vésni az emlékei közé a látottakat. Nézte Benjámin széles vállát, a gyásztól meggörnyedt alakját. Aztán a két kislányt nézte, Mónika anyáskodó ölelését, ahogy magához húzta Zsuzskát. Nem tudhatta, hogy pont róla sugdos a két kislány.

Úgy érezte teljes zűrzavar van a fejében, mintha ezer darabra tört cserép mozaikjai kavarognának benne, mint egy kirakós játékban, illeszkednek egymáshoz, eltávolodnak, hogy újra káosszá változzon a benti kép. Érezte, hogy fontos számára ez a három ember, de nem tudta elhelyezni őket az életében. Valami azt súgta folyton, hogy engedjen az ösztöneinek, a megérzéseinek. Eszébe jutott az álom, amikor pont erről beszélt az apja. Talán pont erről, talán erről a három emberről. Ki tudja? Akkor azt mondta – „Nem minden történik az életben logikusan". Mennyire igaz! Mert az utóbbi napokban nem látott logikát a cselekedeteiben, ezért újra és újra tagadásban állt önmagával. Karolára gondolt újra, aki már megszabadult a földi élet minden kihívásától, de utolsó napján gondosan összecsomagolta és rárakta a hátára. Továbbiakban oldjon meg helyette mindent. – Ej, Karola, miért pont én? – tette fel suttogva az örökké benne lévő kérdést.

Egy kis forgószél zizzent mellette, majd hirtelen felerősödött, felkapta a rozsdás faleveleket, táncba vitte őket. Sára elbűvölten nézte, ahogy távolodik tőle a levelekkel együtt, kifelé a temető úton. Még egyszer végig simogatta tekintetével a három alakot, aztán gyorsan megfordult, ment a forgószél után, sietve mintha hívnák.

A temető kapujához érve elővette a telefonját.

– Szia! Valami fontos, hogy hívogatsz?

Kíra öccse gyorsan, hadarva beszélt a telefonba.

– Sára, hazajön a nővérem Angliából, megmondta, hogy melyik repülőre vette a jegye. Arra gondoltunk, hogy segíthetnél. Haza kéne hozni a repülőtérről. Ha vállalod.

– Csak ezért utazzak fel Pestre? Fog egy taxit és hazamegy!

– Nem csak ezért. Jó lenne, ha beszélnél vele, mielőtt hazajön a családhoz. Azt hiszem, legalábbis azt mondta, hogy beteg, azért jön haza ilyen hirtelen.

– Nem hívtál. Miért? Megbeszéltük pedig. És Kírának mi baja lett? – kérdezte a fiút türelmetlenül.

– Nemtom. Amúgy anya már kint van a kórházból. Azért is kéne, hogy beszélj vele, mert hazaköltözött apu. Segít nekem ápolni anyát. Hát tudod, Kíra meg apu közt zűrök voltak. Nagy balhé lesz itthon, attól félek a legjobban. Te mondtad, hogy hívhatlak, ha segítségre van szükségem. Emlékszel?

– Nem felejtettem el, komolyan is gondoltam, a zűrökről is tudok. Beszélünk még később, nyugi. Majd hívlak!

Ott állt egy platánfa alatt, a gondolataiba mélyedve. Persze, hogy elmegy, aztán szépen, sorban elmesélteti Kírával, mi történt Angliában. Nagyon úgy néz ki, mégsem jött be a miénk a világ, dől a lóvé szlogen.

Nem temethetik el úgy mint egy hajléktalant

 

Értesítette a Hivatal Karola temetéséről. Nem szólt egy barátjának sem, hogy a szertartáson változtatott, indok és ok nélkül, újra megmagyarázhatatlan és érthetetlen döntést hozott. Ha tudnák mit művelt megint, Róza biztos kibukna és megmondaná a szemébe, hogy egy menthetetlen idióta! Teljes mértékben igaza is lenne, ezért úgy gondolta elég, ha csak ő tud egyedül mindenről.

Sötétkék kosztümöt vett fel, gondosan válogatott a blúzai közül, végül egy egyszerű fehér selyem mellett döntött. Ezt sem értette, miért vacakol annyit, a temetőben senki nem látja, milyen blúz lesz rajta, hisz a hűvös idő miatt szövetkabátban lesz. A haját kontyba tűzte, barna szemceruzával kiigazította a szemöldöke vonalát. Feszült volt. Már reggel, az ébredés után az aznapi temetésről vizionált. Karola temetésére gondolt folyamatosan. Teljesítenie kell egy feladatot, el kell mennie – logikátlan, értelmetlen, mégis mennie kell! – Ha eltemetik Karolát, talán megszűnik benne az a sok szerencsétlen vizionálás, ha utána is lidércek követik éjjel-nappal, idővel padlót fog tőlük. Szegény asszony kihúzta, mint más a lottó ötöst a milliárd variálható számsorból. Sajnálta, ennyire tellett belőle, a kérését is teljesítette, megtalálta a gyerekeit. Ami azt illeti szegények tényleg veszélyben voltak. Nyugodjon békében most már, elég a szellemjárásból! – Érted, Karola? Tűnj el az életemből! Túl sokat kaptál már tőlem, ahhoz képest, hogy nem is ismertük egymást! – szólt bele a csendbe míg ment az ajtó felé. Ideges volt, csak attól a tudattól is, hogy nem tudta, mit miért tesz, miért nem tud egy kézlegyintéssel tovább menni, kilépni abból a nyomasztó szituációból, amit önmagának köszönhetett.

A temető csendes volt, még a köd se szállt fel teljesen, megbújt a bokrok és a kőkeresztek között, a virágokon, fűszálakon ott hagyta a harmatgyöngyöket. Hűvös volt a délelőtt, fázósan összehúzta magán a kabátját. Esetlenül botladozott a magas sarkú cipőjében a sóderes sétáló úton.

Elért hozzá egy halk zaj, elindult a hang irányába. Odaért a ravatalozóhoz, tisztes távolságban megállt. Kíváncsi volt az asszony temetésére, hisz ő változtatta meg a szertartás menetét. Mikor kijöttek Rózával a kórházból, otthon újra felhívta a temetéssel kapcsolatban az ügyintézőt. Meg akarta tudni, milyen az egyszerű temetés.

– Tudja, hölgyem, van a temetőben erre egy kijelölt hely, ahova a nincsteleneket, hajléktalanokat temetteti el a hivatal – világosította fel az ügyintéző. – Egyszerű, díszítés nélküli fakoporsóban. Semmi extra, egy hivatali ember van csak jelen.

Aznap este sokat gondolkodott, idegesen járt-kelt a lakásban. Megnézte az elektronikus bankszámláján, mennyi pénzt gyűjtött össze. Másnap újra megjelent a temetést rendezők irodájában. Számlaszámot kért, hogy átutalhasson pénzt a temetésre. Őszintén fel volt háborodva. – Ezt a szegény asszonyt nem temethetik el úgy, mint egy hajléktalant! Nem ezt érdemli!

Várta a szertartást. Tudta, hogy Karolát elhamvasztották. Nincs ott a sápadt arcú, meggyötört asszony a koporsóban, csak hamu van egy kis urnában, szürke, szagtalan por. Tudta, hogy ez a kép fogadja, mert ezt rendelte meg azon a napon, a gyászzenét hozzá, gyertyákat, és egy pár szál fehér rózsából álló csokrot.

– Ennyi egy élet – sóhajtott fel szomorúan – de hol volt itt élet? Csak küzdelem, félelem jutott neked Karola az utóbbi időkben. Milyen életed volt? Soha nem tudom már meg, nem volt időd elmesélni, mi volt az, ami miatt az utolsó percekben is küzdöttél. Talán a férjed? Vagy csak a kislányaid? Az igaz, nagyon helyesek a lányaid... a férjed is helyes, kimondottan helyes pasi. Nehéz volt itt hagynod őket. Valahogy mégis csak meg lehet téged érteni...

Apám szerint

 

Sára az odaérkező barátaival fáradtan nézte, ahogy a rendőrautóba teszik a két reszkető kislányt. Egyikőjük sem akart hazamenni, talán a feszültség volt csak az oka, ami nem akart feloldódni bennük. Az a furcsaság, hogy Sára megérzései, az előhívott álmai materializálódtak az éjszaka folyamán. Új volt számukra és megmagyarázhatatlan, ami velük történt. Végül úgy döntöttek betérnek melegedni a kedvenc törzshelyükre. Fázósan ültek le az asztal köré, forralt bort kértek a pincértől, aki gyorsan teljesítette a kérésüket. Letette elébük a gőzölgő italt, amit csábítóan körbe lengett a szegfűszeg aromás illata. Lassan kortyolva itták, minden zamatot ki akartak élvezni belőle.

Kátya törte meg a csendet.

– Te tényleg tudtad, hol kell keresni a gyerekeket? Kezdek hinni a sztoridban. Megmondom őszintén, eleinte csak jó heccnek tartottam, ami majd jól feldobja a napomat. De már nem tartom annak. Mesélj, hogy jönnek ezek a megérzések?

– Köszönöm, hogy már nem szórakoztok rajtam, de nem tudom megmagyarázni. Ha jól emlékszem, apám halálakor éreztem először, valami furcsa változást magamban. Néha azt hiszem csak álmodom, néha olyan, hogy biztos ébren vagyok, és látom mi történik körülöttem. Később úgy érzem az is csak álom volt. Félelmetes, hidd el.

– Jól van kislány, itt vagyunk, nem vagy egyedül az álmaiddal. Idővel elmúlik. Vagy lehet, hogy nem, mert te vagy a huszonegyedik század női Nostradamusa. Mert ha igen, hallgatunk. Mesélj, mi vár ránk? – ölelte át nevetve Zalán. – Furcsa számomra is ez az álomlátás. Az álom a véleményem szerint a valóságot tükrözi, de valahogy fordított valóságként jön elő bennünk. Hiszen, ha álmodunk, mindent olyan valóságosan élünk át, és még meg se kérdő jelezzük, hogy igaz-e, amit látunk. De lehet, hogy az álmokat a lelkiismeretünk mozgatja, ami zavart okoz a tudatalattinkban. A lelkiismeretet nem lehet becsapni, elhallgattatni. Talán ez történik veled is. Próbálsz elhatárolódni ettől a sztoritól, de annál jobban belekeveredsz, minél jobban ellen akarsz állni. Aztán vannak azok a fránya megérzések.

– Ne vicceljetek, még hogy én Nostradamus? – bújt ki zavartan Zalán öleléséből Sára. – Vannak megérzéseim, így van. Meg rálátásom is lassan a mai világunkra. Már látom azt is, hogyan sodródnak az emberek önakaratukon kívül egyre kilátástalanabb helyzetbe. Itt vannak például ezek a szerencsétlen gyerekek. Még nemrégen boldog családban éltek. Most meg rájuk szakadt az ég, és nem tudni, mi lesz velük. Az anya halott, az apa börtönbe került, ők meg állami gondozásba. Nem egy háború áldozatai, hanem a jelenkorban működő társadalomé. Szégyen!

– Nem vagyok közgazdász, meg hál Istennek politikus se, távol áll mindkettő tőlem – szólalt meg Zsolt –, de ha kíváncsi vagy, elmondom az apám verzióját. Az öregem tisztán látta mindig, mi a bukta, meg azt is, mi lesz a vége.

– Ha vége lesz egyszer, az nekünk is bukta lesz. Higgyétek el, a történelem legnagyobb fordulópontján állunk. Tutira kétesélyesre, harmadik alternatíva nem létezik! – szólt közbe Zalán – Na, mit mond az öreged?

– Én meg azt mondom, hogy csak egy esélyes az alternatíva. Miért gondolod, hogy kétesélyes? Megsúgom, ebből a káoszból nem fogunk jól kijönni. Nem ez lesz az aranykor hajnala, ami most következik! – intette le Gergő a dokit. – De azért mondjad Zsolt, az öreged biztosan jól látta mi történt kis hazánkban.

– Azt mondja, a magyarok tartalékjai, úgy tíz éve kezdtek elapadni. Azóta egyre többen kerülnek mély anyagi válságba, ahonnan ez a politikai vezetés nem fog nekik kiutat találni. Az igazi probléma akkor fog előtérbe kerülni, amikor az anyagiak után a remény is elfogy. Mert egyre nő a bizonytalanság miatt az elkeseredés. Az embereket megvezették, félreinformálták, és mint a birkák, dalolva mentek a vágóhídra. Eladósították magukat, mert bíztak a jövőben, hogy lesz pénzük visszafizetni. Közben az országot kiárusították a fejük fölül. Tudod, mennyi gyár és üzem szűnt meg a privatizációval? Például emlékszel a Ganz-Mávagra vagy az Ikaruszra? De sorolhatnám napestig a nevüket... de a lényeg az, hogy a kilencvenes években Magyarországon háromezer gyár és termelőüzem volt állami tulajdonban. És most mi van? Az eladott nemzeti vagyon értéke több ezermilliárd! Az azóta felvett hitel, több ezermilliárd! Átlagos életszínvonalunk meg a béka segge alatt van! Tudtad, hogy a cukoripar vállalatai, vagy a cementipar életképes üzemként lettek eladva a külföldi konkurenciának? Szerintem tudatos felszámolási céllal. Minden az előre megírt forgatókönyv szerint zajlott. A cél a magyar gazdaság lebénítása volt. Ezeknek az ügyeknek a döntéshozóit apám szerint falhoz kéne állítani és golyót ereszteni a fejükbe!

– Ez van, gyerekek, színház az élet! – húzta gúnyos mosolyra a száját Zalán. – Mondjad csak tovább barátom, hallgatunk!

– Jól van. A többit mindenki sejti, hisz Magyarország megszűnt önállóan élni. De mint mondtam, ez is volt a cél. Betelepedtek a multik, a külföldi bankok, és talicskával tolták és tolják azóta is kifelé a pénzt. Üres a kincstár, nincs benne egy peták se, csak flancos szólamok, ígérgetések. Megy a néphülyítés! Az országot a híres rendszerváltók kiárusították. Na, ezért gyújtogat a te embered, és ezért van állami gondozásban a két gyereke. Most még ezt a megoldást ismerik. De lesz ez rosszabb is! Mit gondolsz, hol zajlik a legnagyobb elszegényedés, melyik országban? Jól sejted, bizony nálunk, megelőztünk minden lemaradt országot. Itt évről évre nő a szegénység. Statisztika van arról, hogyan nő azoknak a gyermekes családok száma, akiknél előfordult, hogy nincs pénzük élelemre. És ez a mai napig növekszik, egyre többen éheznek. Érted, mi ez? Nincs pénzük kajára! Mikor egy család élete ellehetetlenül, nincs jövőképe, már nem tud funkcionálni tovább, mint család. És most ez van folyamatban. Mennyire vigasztal, hogy nem csak Magyarországon? Tudjátok, mi következik most apám szerint? Most következik a szegények háborúja.

Gondterhelten beszélgettek órákon át. A végén Sára hazafuvarozta Rózát, aki egyedül ült be a társasággal, mivel a barátja fontos halaszthatatlan elfoglaltságára hivatkozva lelépett mellőle.

– Komoly a pasival minden? – kérdezte Sára, mikor kikanyarodtak a belvárosi útra.

– Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán komoly, talán nem. Nem vagyok szingli, csak ennyi. Nem is érdekel. Nem épp ő az álmaim pasija, de most jó vele. És te?

– Én? Hát... rám férne egy kis romantikázás, de nincs rá időm, meg nincs kivel.

– Nincs kivel? Betonban ülsz, emeld már fel a popód! Nézz körül a piacon! Ne játszd mindig a védőangyalt. Pasi van ezer, csak nem veszed őket észre.

– Védőangyalt? Nézd meg, kinőt-e toll a hátamon? Amúgy, csak azért, hogy ne lógjak egyedül... szóval, azért nem szedek fel senkit. Van igényem és elvárásom, már nem adom lejjebb.

– Nekem is van, mondtam neked. De ki tudja, összehoz-e az elvárásommal az élet egyszer? Addig meg...

Nevettek. Felszabadultan viccelődtek, ugratták egymást végig az úton. Jócskán elmúlt éjfél, mikor hazaért és a panelház előtt leparkolt. Gondosan lezárta az autóját, körülnézett az utcán. Szürke, piszkos köd burkolta az utcai lámpák fénykörét, szitált a kockakövekre, felfénylett tőle az út. Meglepetten látta, hogy kibújt a ködön át a Hold, mint egy ócska felfújt lufi, odaragadt a szomszéd ház tetejéhez. Már nem érezte magát olyan jól, mint amikor Rózával nevetgéltek. Míg ment felfelé a lépcsőházban, rájött az érzés okára. Életében nem volt még ilyen magányos és ilyen érzelemszegény a magánélete. Hiába mozgalmas minden napja, nem ér semmit, ha nem öleli át senki, amikor hazatér.

– Igaza van Rózának, bármi jobb az egyedüllétnél.

Apura nincs szükség a temetésen

 

Esteledett, mikor az otthonvezető benyitott a lányok szobájába. Leült közéjük és érdeklődve körbenézett.

– Minden rendben, lányok?

– Na, ja! – válaszolt közömbös egykedvűen Zita. – Nincs semmi, ami feldobna, kinyír az unalom! Vagy tud valami frankót?

– Tudnék. Járj iskolába, ha mennél, nem unatkoznál.

– Még hogy én? Ne vicceljen, jól elvagyok nélküle. Van énnekem tudásom az élethez.

A vezető legyintett egyet Zita felé, majd odafordult a két Sági kislányhoz.

– Mónika, hétvégén lesz édesanyátok temetése. Megkérvényeztem, hogy ott lehessen édesapátok is a szertartáson. Remélem, sikerül elérnem, hogy együtt legyetek ezen a szomorú napon.

Mónika meredten figyelt valamit a földön, igaz nem volt ott semmi, csak nem akart a szemébe nézni az otthonvezetőnek. Zűrzavar volt a fejében egyfolytában, nem tudta a dolgokat a helyére tenni. Pedig minden korához való tudását összeszedte, hogy megértse, mi is történik velük valójában. Már sejtette, hogy haza soha nem mehetnek, az a lakás nincs többé. Az emlékeik, amiket otthagytak, mind elégtek. Meg minek is mennének, ha soha többet nem lesz ott az anyukájuk. Az anyjuk végleg elment az angyalokhoz. Igaz, elküldte a barna angyalt vigyázni rájuk. De az is teljesen elfeledkezett már róluk. Ki tudja, hol jár mostanában? Talán megint megment egy gyereket, valószínű, hogy akkor megint nagyon el van foglalva. És már nem lesz nekik apukájuk se, mert örökre bezárták a börtönbe. Flórinak sokkal jobb, mint nekik. Ő haza tud menni karácsonyra. És ők? Hogyan lesz most már a karácsony ezután? Azt kérdezte Elvira néni: „Haragszol apukádra?" – Hát nagyon haragudott rá, mert úgy gondolta, mindenről ő tehet. Az anyjuk se halt volna meg, ha nem kiabál vele folyton. Minek hívják akkor a temetésre?

– Érted, amit mondok, miért nem figyelsz rám? – szólt rá az otthonvezető.

– De figyelek! – szólalt meg Mónika – Apura nincs szükség a temetésen szerintem – nézett egyenesen az otthonvezető szemébe a kislány.

– Hogy mondhatsz ilyet te lány! – szörnyülködött el a hölgy.

– Nehogy ott is kiabáljon, csak azért – indokolta meg Mónika – elijeszti az ...

– Kiket?

– Az angyalokat, azok nem szeretik, ha kiabálnak velük.

– Nem szeretik – szólalt meg Zsuzska is komoly arccal –, az angyalok mindig csak mosolyognak, nem szeretik a veszekedést.

– Miket zagyváltok itt össze-vissza! Ez nem mesedélután, egyáltalán eljutott hozzátok miről beszélek?

– Igen, el. Arról, hogy anyukámat eltemetik...– hajtotta le a fejét Mónika szomorúan.

Mikor magukra maradtak, Zsuzska megosztotta az aggodalmát a nővérével.

– Figyelj, ha eltemetnek valakit, mennyire temetik el? Mondjuk, ha feléled, akkor még ki tud bújni a temetésből? – könnyes szemekkel várta a feloldozó választ, de Mónika csak nézett rá, nem válaszolt.

– Ha valaki meghótt, az meghótt, az már nemigen akar feléledni, kár ezen rágódni! – adott választ a maga stílusában Zita. – Te meg ne rinyálj, hogy ott lesz apád. Ő legalább még él...

Mi lesz veletek nélkülem csajok?

 

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.

–Mi lesz veletek nélkülem csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.

– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.

Lehet, örökbe mentek

Böbe néni gondoskodott róla, hogy mindenki értesüljön arról, hogy milyen szerencsétlen sorsa lett a két kislánynak. Suttogva mesélt a köréje gyűlt gyerekeknek, mikor felfelé mentek a lépcsőn a szobájukba.

– Szegény kislányok, se anyjuk se apjuk! Biztos azért is mentek világgá, ki tudja? Csak a jó Isten.

– De hát az apukájuk nem halt meg, Böbe néni! – ellenkezett Flóri, aki már készülődött aznap lakásotthonba, nem szívesen hagyva ott a megszokott társaságot.

– Nem halt meg, de mit érnek vele Flóri, nyolc évre is börtönbe kerülhet az apjuk, olyan kárt tett. Az anyjuk meg halva fekszik.

– Akkor cseszhetik, biztos örökbe vágják őket, igaz? – biggyesztette le a száját Zita – Tudtam én mindig, hogy nagy a gáz velük.

– Na, csak azért mondtam, kíméljétek őket, meg figyeljetek rájuk, nehogy megint megszökjenek.

– Mán nem szöknek meg, minek? – legyintett Zita – Hova szöknének? Én se szökök, pedig nekem van hova mennem. Jó itt. Van cigi meg kaja. Otthon nincs semmi, csak az örökös ordibálás. Jobb is, hogy tudnak mindent, csak felérik ésszel most mán, hogy nincs nekik hova szökni.

Egyszerre kapták fel a fejüket, de már rohantak is felfelé a lépcsőn, ahonnan sikoltozást hallottak. Mikor felértek, Mónikát összegörnyedve találták a földön, fölé hajolva az aznap bevitt fiú, aki koszos tornacipőjével rugdosta a sikoltozó kislányt. Zita ért oda legelőször. A cigánylány lendületből ütött, majd hegyes körmeivel végigszántott a fiú arcán, amitől kicsordult a vére azonnal.

– Kikaparom a szemed, te rohadék! Hogy maradtál vóna anyádba! Még egyszer merjed bántani a tesóm, szétkenlek, mint a lekvárt. Te anyaszomorító drogos! – kiabált a fiúra gyűlölködve.

A fiú elkapta Zita kezét, csavart rajta egyet, próbálta ellökni magától a lányt. De Zita még durvábban támadt, pillanatok alatt a földön hemperegtek. Flóri szedte szét őket nagy nehezen. Flóri nagyon erős volt, mégis alig bírt el az agresszív gyerekkel, pedig vasmarokkal csavarta hátra a dühöngő karját. Böbe nénit elérte a pánikroham, levegő után kapkodott, de végül legyőzte a belső félelmét, és kétségbeesve telefonált segítségért. Lentről lépések dübörögtek felfelé a lépcsőn. Hamar odaért a férfinevelő, kivette Flóri kezéből a kapálódzó fiút.

– Mit csináltál, te szerencsétlen? – ordított dühösen.

– Én? Nem csináltam én semmit Józsi bá', csak mentem volna lefelé, ez meg elállta az utamat! – mutatott Mónikára, akit már többen körbe vettek, vizsgálgatták lett-e valami baja.

– Nem igaz, hazudik! – szipogott Mónika, az oldalát fogva. – Ő volt, aki nem engedett feljönni, ugrált előttem jobbra-balra, mint egy idióta!

– Azért nem kellett volna meglökni, kis hernyó! – sziszegett vissza a fiú, akit karjánál fogva vezetett lefelé a lépcsőn a nevelő.

– Elmegyünk gyerek a gondolkodóba!

– Hova?

– Tudod te nagyon jól, hol töltöd az éjszakádat.

Mikor lenyugodtak a kedélyek, csak akkor tűnt fel mindenkinek, hogy Zsuzska eltűnt. Mónikán eluralkodott az aggodalom, mert emlékezett rá, milyen pánik volt Zsuzska szemében, mikor elkezdte ütni a fiú. Aztán bevillant, hogy a húga továbbfutott a folyosón. Indult arra bizakodva, de hiába szólongatta, sehonnan nem kapott választ.

– Szerencsétlen gyerek! – szólta el magát Böbe néni.

Mónika visszafordult és ingerülten visszaszólt a gondozónak.

– Nem kéne neki itt lenni, nem neki való hely ez! Nem egy kisgyereknek való ez az élet.

Flóri találta meg végül Zsuzskát, a legutolsó szobában, a sarokheverő melletti asztal alá bekucorodva. Mónika anyásan átölelve vigasztalta.

– Ne sírj, látod, nincs semmi bajom. Zita megvédett.

– Zita? – kerekedett ki Zsuzska szeme és hátra nézett a cigánylányra.

– Igen Zita. Nem is olyan... mint gondoltam. Azt mondta, hogy mindig megvéd ezentúl, mert már a tesóm.

– Az jó. Jó, hogy már testvérünk lett Zita – felelte kicsit nyugodtabban Zsuzska.

De azért még sokáig reszketett, szipogott mikor visszamentek a saját szobájukba.

– Ne majrézz Zsuzska, majd nemsoká nem kell félnetek semmitől, kivisznek innen benneteket! – próbálta megnyugtatni Zita.

Mónika kérdőn nézete, mit tud olyat, amit ők nem tudnak.

– Lehet, örökbe mentek. Még szerencsétek is lehet, megkedvel benneteket valami gazdag család. Én is elmennék, de én mán nem kellek, öreg vagyok... meg hát, cigány – vágott egy fintort Zita. – Tisztességes család nem vinne ki innen. De a húgod miatt téged még elvihetnek, mert testvéreket nem adnak ki külön.

Mónika elkomolyodott.

– Miért mondasz ilyet Zita? Mi majd haza megyünk, nem örökbe.

– No, hisz. Hova haza? Ébreggyél! Apád a sitten, anyád halott, Isten nyugosztalja. Csak nevelőszülőhöz mehettek, vagy örökbe. Lehet, külföldre, Olaszba vagy Amerikába.

– Honnan tudod?

– Nincs itt titok. Ide csak akkor kerül gyerek, ha gázos a család. Na, meg, ha összeszedik a sok strichelőt az út széléről, meg a drogosokat. Hogy nyuvadjon meg mind!

– Mi biztosan nem megyünk ilyen helyekre Zita! Tudom biztosan – ellenkezett Mónika.

– Tudod? Honnan tudod?

– Tudom. Mert eljön értünk valaki, aki hazavisz...

Zsuzska kis kezével húzgálta Mónika ruháját, ijedten nézett a nővére szemébe, az ujját a szája elé téve figyelmeztette, hogy nem szabad elárulni a titkot.

– Jól van, tudom...– hagyta rá a nővére. – Nem vagyok dedós, hogy folyton figyelmeztess!

Mónika akkor este sokáig fent volt, félálomba ringatta magát, közben gondolkodott. Azon, hogy milyen veszélyes lett az életük. Mi lesz, ha a húgát úgy bántják majd, mint őt? De mi lesz akkor, ha nem lesz ott ő sem meg Zita sem, de még Flóri sem? Hisz Flóri itt hagyja őket végleg. Végig gondolta, hogy mik történtek velük az utóbbi napokban és a végén rájött, hogy egyáltalán nem biztató a helyzetük.

– Azt ígértem anyunak, mindig vigyázok rá. De magamra se tudok. Mit csináljak, hogy ne vigyenek örökbe, olaszba, vagy Amerikába? – meditált sokáig magában. – Csak az angyal menthet meg bennünket, csak ő lenne képes rá. De hogyan kellene neki üzenni, hogy siessen, mert elvisznek innen bennünket messzire, olyan messzire, hogy még ő se talál meg bennünket a végén.

Aztán eszébe jutott, mit mondott egyszer az apukája.

–„Tudod, kislányom, minden álmod teljesül, ha nagyon akarod. Csak annyit kell tenned, hogy legalább hússzor mondd el magadban minden este a kívánságodat. És a gondolataid életre keltik a vágyálmaidat."

– Ez az, ezt kell csinálni! – örült meg a felismerésnek.

– Zsuzska, figyelj! – súgta oda a húgának – A két kezeden van tíz ujj, így sorba görbítsd be, minden ujjadra mondd el magadba minden este, hogy eljön értünk a barna angyal. Jó? Én hússzor mondom.

– Te miért hússzor?

– Mert már tudok számolni.

– Rendben – hagyta rá Zsuzska.

Lefeküdtek. Zsuzska összeszorította a szemhéját és görbítette sorba az ujjacskáit.

– Elmondtam – nézett Mónikára.

– Minden este kell!

– Minden este mondom, ugyan ennyiszer.

Zsuzska sűrűn álmodott a barna angyallal. Az első álomképnél legelőször mindig megérezte az angyal illatát, még nem látta olyankor, csak érezte, hogy ott van már mellette. Az angyal minden alkalommal elhozta a tarka pillangót magával. Zsuzska már nagyon nagy bizalommal volt felé, hisz már tudta, hogy nem csapta be, tényleg vigyáz a pillangójára úgy, ahogy megígérte neki a legelején. Az angyal mindig nagyon szép volt és mindig mosolygott rá.

Kirakós

 

Reggeli után benyitott hozzájuk Angéla néni.

– Gyertek csak mindketten, vár benneteket a pszichológus néni!

Mónika ismerte a magas szőke nőt, aki mindig megjelent a befogadóban, ha új gyerek jött. Mielőtt megszöktek, már szóltak, hogy ők is sorra kerülnek nála, így hát nem érte váratlanul, hogy várja őket Elvira néni.

A folyosó végén volt a foglalkoztató szoba, oda tartottak most is Angéla nénivel, akit Mónika jobban elviselt mindig, mint Böbe nénit. Mosolygósabb volt, csak furcsamód a szemében mindig szomorúság tanyázott, még ha nevetett, akkor is.

A helyiség itt se volt feldobva semmivel, egyszerűségén és puritánságán, talán a falon sorakozó gyerekrajzok enyhítettek kissé.

Elvira néni arca nyúzottnak látszott, sűrűn fújta az orrát a papírzsebkendőbe, közben rakosgatott dolgokat a szoba sarkában lévő asztalra.

– Gyertek csak, ne féljetek, egy kis játékot játsszunk. Üljetek le! Te Mónika, ehhez az asztalhoz, te Zsuzsika a másikhoz. Az a kérésem, hogy amit ide kiraktam, először nézzétek át jól. Aztán rendezzétek el az asztalon úgy, hogy én valami eseményt tudjak belőle kiolvasni. Jó játék lesz. Remélem, a végén kitalálom, hogy mire gondoltatok közben.

Mónika végignézett a kínálaton, volt ott minden, bábuk, autó, kisszék, asztal, állatok, jelzőtábla, étel, zöldség. Nézte egy darabig, aztán nekifogott dolgozni. Zsuzska csak játszott, tologatta a bábukat ide-oda az asztalon. Elvira néni figyelte őket és jegyzetelt.

Mikor Mónika felnézett és jelezte, hogy készen van a feladattal, a pszichológus leült melléje. Eleinte csak szemlélte a kirakott bábukat, majd kérdéseket tett fel.

– Mónika, miért van ez a bábu egyedül a bútorok között, és miért van sok bábu kint a házon kívül? Mesélj, mire gondoltál, mikor ezt a szépséget kiraktad?

Mónika nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és makacsul nézte, amit megcsinált. Közben úgy gondolta, elég ügyetlen Elvira néni, ha nem találta ki elsőre. Aztán rájött, hogy semmit se talált ki, pedig pontosan kirakta, amire gondolt.

– Van itt messzire egy magányos bábu, őt miért ide állítottad? – próbálkozott tovább a pszichológus, de nem járt sikerrel, Mónika nem segített neki a megoldásban.

Zsuzska figyelte őket mozdulatlanul egy darabig, majd felállt az asztalától kíváncsian odament megnézni.

– Hát nem látod? Aki ott van a szobában, az apu! – oktatta ki a pszichológust.

– Hallgass! – kiáltott rá Mónika.

Zsuzska szája ijedten legörbült.

– Mit tudsz apukádról, Mónika? – kérdezett rá a lényegre, minden bevezető nélkül Elvira néni.

– Semmit! – válaszolt dacosan Mónika.

– Semmit se tudsz? Haragszol valamiért rá?

Mónika kíváncsian felnézett a pszichológusra, azon gondolkodott, talán mégis meg kéne mondania, mit hallott és látott a tévében. De úgy döntött, még nem beszél róla. Nem akarta, hogy bárki beszéljen arról, amit ő hallott, még az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből.

– Mónika, el kell valamit mondanom nektek – hajolt hozzá Elvira néni –, sajnos rossz hírt kel közölnöm veletek. Baj van a családotokkal.

Mónika szeme kikerekedett, bénultan ült a székén. Zsuzska már hüppögött, mintha szóról szóra tudná mit fog ezután mondani a pszichológus.

– Muszáj, hogy tudjátok, de előre mondom, hogy segítünk mindenben. Szóval, tudnotok kell, hogy anyukátok nincs már, nemrég elment az angyalokkal. Sajnos nagyon beteg volt, nem tudtak rajta segíteni az orvosok a kórházban.

Mónika egy hirtelen kézmozdulattal lesöpörte a kirakóst az asztalról. Felugrott a székéről, toporzékolva taposta a földre esett játékokat.

– Tudom! Meg azt is, hogy apu börtönbe van! – kiabálta zokogva – Én mindent tudok, csak nem beszélek róla! – kiabált hisztérikusan, kifulladva.

Zsuzska ragyogó kék szeme először kikerekedett, majd elborította a könnytenger, sírt ő is már tiszta erejéből.

– Honnan tudsz mindent? – akadt el a nő szava. – Nyugodj meg, nyugodjatok meg! – és ölelte simogatta a két síró kislányt.

Hiába kérdezte ezután tőlük, kitől hallottak meg mindent, Mónika nem szólt hozzá egy szót se. Dacosan leszegte a fejét, csak nézett maga elé.

Angéla néni nagyon elérzékenyült a jeleneten, visszakísérte őket a szobájukba. Mentek a hosszú folyosón, végig kézen fogva, a sok kérdés bent maradt a lelkükben fájdalmasan, hisz egyre sem volt még elfogadható válasz.

Zsuzska kisírt szemmel odabújt a nővéréhez, halkan odasúgta:

– Nem árultam el neki.

– Mit?

– Hogy ott volt a kirakósban a barna angyal.

– Köszönöm, rendes tőled! – dicsérte meg Mónika. – Senkinek sem szabad róla beszélni, mert ez a mi titkunk. Biztos, hogy újra eljön, majd meglátod.

Zita és Viki elcsendesedett mikor látták, hogy kisírt szemmel mentek vissza a pszichológustól.

– É, má', mi történt veletek? Elvira nem veszekedős. Mi van?

– Semmi. Most veszekedős volt, mert megszöktünk – füllentett Mónika.

– Na, hogy micsoda világváltozás van itt! – döbbent le Zita a hallotokon – Elvira, na, má' ő is ossza a lapot, hallottad Viki?