Férfi büszkeség

A tanárnak feltűnt, hogy mennyire megváltozott Benjámin. A mosodában, ahol addig munka közben folyton diskuráltak az élet dolgairól, egyoldalú társalgás alakult ki. Benjámin szótlanná vált, hallgatta ugyan türelmesen a tanárt, de semmiről sem alkotott véleményt.

– Mi történt veled, beteg vagy? Furcsán viselkedsz.

– Nincs semmi bajom – jött a kurta válasz és dolgozott tovább, mint egy robot.

– Na, ne etess, látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Mondd el nekem mi bánt, könnyebb lesz, majd meglátod.

Benjamin felnézett a tanárra, egy darabig gondolkodott, végül vontatottan megszólalt.

– ...Azon gondolkodtam az utóbbi időben, hogy... milyen nagy senki vagyok. Mondjuk, kiengednek innen pár év múlva. Kimegyek a nagy semmibe. Érti? Kimegy egy senki egy nagy semmibe! Ott állok majd az utca közepén, se otthonom, se családom, se egy fedél, ahol lehajthatom a fejem. Ha munkát keresek, úgy néznek rám majd, mint egy leprásra, mert börtönviselt vagyok. Tehát munkám se lesz. Ki ad bizalmi munkát egy sittesnek? Szakadna le az a magasságos ég, az egész nyomorult életre! Értve vagyok?! Csak ez a kis semmiség nyomaszt, nincs más.

A tanár bólintott.

– Így van, ahogy mondtad. Te tényleg egy nagy senki vagy, ha csak ennyire értékeled magad.

– Ha lehet, most kíméljen meg, nem érdekel az elvont okfejtése az emberi nagyságomról. Nevetséges ebben a helyzetben, maga is tudja. De köszönöm, hogy meghallgatott! – válaszolt gúnyosan a tanárnak.

– Nem vitatkozom veled, főként nincs kedvem meggyőzni, de annyit még hozzáfűznék ha nem haragszol, hogy a te problémád nem egyedi probléma, nehogy azt hidd.

Benjamin most mégis érdeklődve nézett a tanárra, aki észrevette a figyelmét, és gyorsan folytatta az eszmefuttatását.

– Tudod, az a baj a mostani világgal, hogy nincs az embereknek kapaszkodója. Az igazi hit, ami régen volt, a múlté, nem létezik. Amiért érdemes élni, arról nem ejtettél szót, legalábbis nem éreztem ki a szavaidból.

– Pedig mindent elmondtam. Nem létezik más.

– Nem hallottam azt a vágyad, hogy boldog akarsz lenni, hogy szeretetre vágysz.

Benjamin felegyenesedett és hideg tekintettel a tanár szemébe nézett.

– Én már örökre boldogtalan maradok, úgyhogy nincs értelme a szájtépésnek!

– Már megint butaságot beszélsz... a boldogságot nem is fogod meglelni soha, ha csak az anyagi javak hiányán jajongsz. Csak akkor találod meg, ha szeretve érzed magad, és ha szereted önmagadat. Ki volt az a csinos kishölgy a kapcsolattartásin? – tette fel a tanár váratlanul a kérdést.

– Az a hölgy volt itt, akiről meséltem. Magához akarja venni a lányaimat. Sajnálatból, vagy ki tudja, lehet csak feltűnési viszketegségben szenved. Nem tudok rajta eligazodni, hogy mi hajtja, nem tud kilépni az életemből.

– Biztos, hogy annyira akarod, hogy kilépjen? Régen tudom, hogy nem közömbös számodra.

– Az előbb mondtam, hogy ha innen kimegyek, nem lesz semmim, egy senki leszek. Majd ott alázkodjak előtte, köszöntgessem a jóságát? Mert biztos, hogy az lenne, nem akarom átélni.

– Hát ez a baj, a férfibüszkeséged nem engedi, nem tud meghajolni. Mi történik, ha átéled? Mi történik, ha alázattal megköszönöd, amit érted és a lányaidért tesz? Nem fogod majd magad jól érezni a bőrödben? Értem. Sértené a férfibüszkeségedet. Mire fel, megmondanád? Ép ész érvet tudsz felsorakoztatni, vagy semmit!? – emelte fel a hangját a tanár – Te itt nyalogatod a sebeid, itt rohadsz a börtönben, míg ő kint a való életben próbálja helyetted is helyére tenni azt, amit rohadtul elszúrtál a saját életedben! Mondhatnám csúnyábban, de nem az a célom, hogy sértegesselek. És te csak ennyit fogsz fel belőle, hogy ő megaláz a segítő szándékával? Mondtam már ezerszer, önmagad élete, nem a más élete, az a tied! A lányaid élete nem a te életed! Az csak az övéké, és most kaptak rá egy esélyt, hogy elkezdjék élni a saját életüket valaki mellett, aki odafigyel rájuk.

– Azért, jött, hogy aláírjak egy beleegyezést...

– Aláírtad?

– Nem. Nem írtam alá... elküldtem, ... elég csúnyán. – Benjaminon látszott, hogy a barátja minden szava szíven találta – Igaza van, jól elszúrtam mindent – vallotta be végül őszintén.

Egy darabig némán dolgoztak. A tanárt elkeserítette, hogy csalódott a fiatal barátjában. Erősebbnek, jellemesebbnek gondolta. De most teljesen megváltozott a véleménye. Mégse bántotta meg egy szóval sem.

Csak a munka végeztével szólt oda halkan a férfinak.

– Gondolkodj el rajta, hogyan tudnád elrendezni a hölggyel a nézeteltérésed. A gyerekeid mindenhogy elviszik onnan máshová, akkor már inkább hozzá, ne egy vadidegenhez.

– Őt se ismerem. Igazából semmit nem tudok róla. Úgyhogy számomra ő is idegen – válaszolt egykedvűen Benjamin.

– Azért gondold át még egyszer. Ha nem ismered, akkor pláne nem ítélkezhetsz felette.

– Ez igaz.

– Én láttam őt akkor, helyes, szimpatikus kishölgy. Talán az Isten küldte az utadba, te meg mindenáron menekülsz előle.

– Innen ugyan hova tudok menekülni? – nevetett fel gúnyosan Benjámin.

– Nem fizikai menekülésre gondoltam, te is tudod. A lelkedet zártad el előle. Ha nyitottabb lennél feléje, megismerhetnéd az ő lelkét is. Választ kapnál a kérdésekre, amik miatt kétségeid vannak. Ilyen egyszerű az egész.

A tanár nem tudhatta, hogy Benjamin előtt folyton ott van Sára arca, az a kép, ahogy a méregtől összeszorította ajkait és zöldeskék szemeivel könyörögve nézi. Lassan letisztultak benne az érzelmek, már nem volt benne annyi indulat, mint közvetlen a találkozásukkor. Megpróbálta Sárát más szemszögből érteni, ami nem ment könnyen, hisz nem tudta hol a helye a nőnek az életében. Elővillantak újra a régi találkozásaik, a bankban, a kórház folyosóján, Karola halottas ágya mellől. Nem értette, hogyan vonzotta be Karola, Sárát az életükbe ilyen elemi erővel, hogy nem tud szabadulni belőle. Vagy nem is akar? Kezdett a kíváncsisága felerősödni, szerette volna tudni miért ilyen állhatatos és kitartó. Úgy gondolta semmi köze nem lehet semmihez, csak a gyerekek miatt történik minden. De legbelül, ha rágondolt, vágyott arra, hogy bárcsak tévedne.

Egy nappal később a nevelőtiszt egy iratot tolt elébe, hogy ideje lenne aláírnia. Nézte az iratot és rájött, hogy ugyanaz, ami Sáránál volt a látogatáskor.

– Mi ez? – adta az ártatlant.

– Még a kapcsolattartáskor a látogatója, azt kérte, egy pár nap múlva próbáljuk magával aláíratni, mert akkor állítólag nem volt beszámítható állapotban. Mi történt?

– Semmi különös. Félreértettem pár dolgot. – mondta megkönnyebbülten és aláírás után visszaadta a nevelőtisztnek az iratot.

– Köszönöm. Ez a hölgy neveli kint ezután a lányaimat, ha minden igaz.

– Ez jó hír – mosolygott a nevelőtiszt.

Töröld le a könnyeidet

 

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

Rideg elutasítás

 

Most ott állt és nézte a lányt, aki elmélyülten figyelte a szomszédos asztalnál ülőket. Igaziból még sose nézte meg úgy, mint most, hidegvérrel, teljes nyugalommal. Eddig, ha találkoztak mindig érzelmi viharban élt, felfokozott tudatállapotban, semmit se valóságosan reagált le. Sára is úgy élt a képzeletében, mint egy alakváltó, aki néha gonosz lidérc néha jóságos tündér. Így jelent meg az álmaiban is, volt, amikor hideg verítékben úszott, ha lidércként ráült a lelkére, gyűlölte őt, de volt mikor pont az ellenkezőjét testesítette meg, jóságosan fogta a kezét, hogy kiviszi abból a sötét világból, ahová került. Illúziók és álmok, amiknek semmi köze a valósághoz, soha nem is lesz, törvényszerűen nem lehet. Ezt a nőt, ha látja, mint most is, újra szenved, mert az emlékeit hozta el magával, amiktől nem kap levegőt, mert úgy érzi, megáll a szíve. Felejteni akar, nem emlékezni!

Sára végre megpillantotta Benjámint. Amikor összetalálkozott a tekintetük, férfi arcán nem látott semmi változást, se meglepetést se érdeklődést. A férfi hanyag testtartással elindult feléje, mikor odaért hozzá, leült vele szemben. Szúrós, hideg pillantással nézte kis ideig, majd szenvtelen hangon megkérdezte:

– Mit keres itt, nincs jobb időtöltése?

Sára számított az elutasító magatartásra, de ez a ridegség mégis nagyon szíven ütötte. Benjámin arca fáradt volt, de már nem azt az összetört sápadt arcot látta, ami a temetés óta megmaradt benne. Látszott a férfin, hogy sok időt töltött szabad levegőn, az arca szél cserzett lett, arcvonásai mélyültek, ami miatt idősebbnek nézett ki. A sötétbarna szemekben nem fedezett fel egy fikarcnyi érdeklődést sem, csak a gyűlölet és a megvetés sugárzott belőle.

– Volna, éppen jobb dolgom is, el híheti, de úgy gondoltam, jobb személyesen megbeszélni, ami miatt most itt vagyok. Van egy fontos közös ügyünk, amihez kellene az aláírása.

– Ne vicceljen, nekünk közös ügyünk? Milyen aláírásról beszél? Kinek számít egyáltalán, hogy aláírok- e bármit? – húzta gúnyos mosolyra a száját Benjámin.

– A két kislányának gondolom, számít. Végül mégis úgy döntöttem, magamhoz veszem őket, míg innen kikerül... – szedte össze magát Sára és egy szuszra kimondta, miért ül most ott a férfival szemben.

Benjáminon látszott, hogy a válasz meglepte.

– Akkor nem hazugságot írt mikor gondviselőnek adta ki magát? Megmondtam akkor... emlékszik? Hogy továbbiakban felejtsen el bennünket, a gyerekeket is. Ha nem volt elég világos, most elismétlem újból. Szórakoztassa magát valami mással... miért nem tud leállni?

Sára érezte, hogy a sírás kerülgeti, szerencsére erősebbé vált benne a tehetetlenségtől a méreg, felemelte a hangját.

– Megmondaná, miért játssza itt a fejét? De tud ítélkezni, törvénykezni! A gyerekei meg kint vannak életveszélyben, tele vannak bizonytalansággal. Megszöknek, gyújtogatnak, sírnak. Mert nincs, aki odafigyeljen rájuk. Mert az észt osztó apjuk bent csücsül a börtönben! De nagyra van magával, nincs a helyzet magaslatán... talán sohasem volt! Ha ott lett volna, nem hagyja magára a gyerekeit! Milyen apa az ilyen?! Igen, mondta, hogy vége... csak Karola... , akit ha magán múlik, úgy temetnek el, mint egy gazdátlan kutyát... a nyomomban jár szegény nyughatatlan lelke... – halkult el a hangja a mondat végére, és lehajtotta a fejét, remélte, hogy a férfi nem fogta fel az értelmét annak, ami kicsúszott a száján. – Mindegy, nem vártam, hogy a nyakamba borul érte. Az lett, amit vártam, amire számítottam!

– Akkor jól számított. Ennyi? Vagy van még valami? – válaszolt egykedvűen Benjámin és felállt, hogy jelezze a részéről vége a beszélgetésnek.

– Ennyi. Ha megjön a józan esze, le van adva a telefonszámom, még kereshet... – állt fel Sára is az asztal mellől.

Benjámin szótlanul nézte pár pillanatig Sára törékeny alakját, majd ugyanolyan lekezelő hangnemben válaszolt az ajánlatra.

– Nincs min gondolkodnom... Ön az életét nem áldozhatja fel az én tönkrement életem miatt. Külön utakon járunk, megmondtam, emlékszik? Felejtsen el bennünket végre, nincs egymáshoz semmi közünk. Ezt a nagy szociális érzékenységét, ami magában tombol, zúdítsa másra. Ne játssza el itt nekem a megmentőt, nem kérte rá senki. Én biztos nem. A feleségem meg... ő meghalt... és mi attól a perctől nem ismerjük egymást. Értve vagyok?

Álltak egymással szemben az asztal két oldalán. Sára szempilláján megjelent egy könnycsepp, de nem szólt már a férfihoz, nem értette, hogy lehet valaki ilyen könyörtelen. Arra gondolt, talán ő benne van a hiba, talán gyűlöli a személyiségét, ezért látni sem akarja. Benjámin közömbös arccal állta Sára tekintetét, látta, hogy furcsán változik a fény Sára szemében, de nem vette észre a könnyeit. Önmagával volt elfoglalva, nehezen tartotta fent a látszatot, hogy nem örül a lánynak. A lelke mélyén örült neki, mégis arra vágyott, hogy menjen el, legyen rá dühös, utálja meg, csak ne sajnálja! Abból nem kér. – Tűnj már el, az életemből! – sugallta felé gondolatban – Fordulj el, és ne nézz hátra sem!

Az őr Benjámin mellé lépett.

­– Hagyja el a kapcsolattartási helyet, jöjjön!

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Megkérdezem miért hazudik

 A szombat reggel visszafojtott neszekkel álmosan ébresztette a várost, engedte aludni a későn kelőket. Sára behunyt szemmel a délutánon gondolkodott, amikor elindul majd a börtönbe. Róza kinevette amikor elszólta magát, hogy rossz előérzete van. Szerint feleslegesen majrézik.

– Kisanyám, hidd el a fazon örülni fog, hogy foglalkozol az utódaival. Nem normális, ha másként látja. Mert ha igen, akkor nem komplett szegény!

Hamar elment a kedve a lustálkodástól, felkelt, megpróbált értelmes elfoglaltságot keresni magának, hogy gyoezem miért hazudikrsabban teljen az idő. Érthetetlen feszültség uralkodott el rajta, megpróbált kiigazodni önmagán, mi váltotta ki nála: az hogy el kell mennie egy börtönbe, vagy csak egyszerűen a férfi, akihez az első találkozásuk óta megmagyarázhatatlan érdeklődés fűzi? Próbálta előre hozni gondolatban a találkozást, próbálta elképzelni mire számíthat. Elbizonytalanodott újra, mint mindig, ha Benjáminról volt szó. Később már attól is ideges lett, hogy milyen ruhát vegyen fel, egyáltalán mi illik, ha börtönbe megy látogatni. Tudta, hogy nem a ruha miatt ideges, hanem Benjámin miatt. Attól, hogy egyáltalán mit mond majd neki? Hisz úgy váltak el, hogy az életben soha nem találkoznak többé. Egyértelmű volt, ahogy a férfi búcsúzott tőle. "– Felejtsen el örökre! " Csak az akkori érdekeit kellett kiszolgálnia, hazugságra kényszerítette, ez az igazság – gondolta újra át mérgesen.

A logikus gondolkodását keresztül húzta minduntalan Karola, akinek fogadalmat tett a halálos ágyánál, ha meghal, vigyáz a két kislányára. – Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz, mint a többinek. Abbahagyta a ruhaválogatást, felvette a kedvenc farmerját a bokacsizmával, és ae prémgalléros bőrdzsekivel. – Semmi flanc, nem színházba megyek!

Mikor odaért a börtön elé és sikerült parkolóhelyet találnia, már többen várakoztak a főbejárat előtt. Beállt ő is a sorba. Néhányan végig méregették, de nem találták furcsának a megjelenését, mert közömbösen tovább folytatták a beszélgetést, amit félbe hagytak. Csak reménykedett, hogy hamarosan nyitják az ajtót, kezdett fázni a vékony dzsekiben. A háta mögött a sor egyre nőtt, a hangzavar is fokozódott. Mögötte csoportba összeverődött romák vitatkoztak, mennyire igazságtalan és korrupt a bíróság. Nagy nehezen kibogozta, hogy egy Kóbi nevű cigány a szenvedő alany, róla beszéltek, akire harminc évet sóztak, állítólag igazságtalanul.

Végre kinyitották a nagy ajtót, a várakozók elcsendesedtek. Illedelmesen sorakoztak befelé. Sára nézte a börtön látogatásra érkezett furcsa társaságot, a flancos dámák mellett ácsorgó kopott fáradt szemű nőket, akik karon ülő gyermeket is vittek magukkal. Fiatalok, öregek vegyesen, bizonyára édesanyák vagy feleségek várták izgatottan a találkozást. De látott köztük férfiakat is, többnyire cigányokat, de akadt pár ízlésesen felöltözött fiatalember is. Az első irodát ismerte, de most a sor csigalassúsággal másfelé haladt.

– Mi történt? – kérdezte meg a mellette sétálgató nőt, aki egy kislány kezét szorongatta.

– Nincs semmi baj, csak lassú a vizsgálat.

– Milyen vizsgálat? – hüledezett Sára.

– Most van először? Én már öt éve járok. Mindig át kell menni a fémdetektoros kapun, de előtte kipakoltatnak mindent, ami nálunk van. A zsebekből is, még a fémcsatos övet is le kell venni. Átvilágítják a táskát is. Egyébként azt elzárják, míg bent leszünk, egy szekrénybe. Mindenkinek kiadnak egy szabályzatot, miheztartás végett. Jobb, ha tudja, itt nincs hamikázás, puszilkodás. Tiltja az etikett.

– Értem. Köszönöm! – Ki akar itt puszilkodni? – gondolta idegesen, hisz egyre közelebb került ahhoz a perchez, hogy újra találkozik Benjáminnal.

Mikor sorra került, őt is megmotozták. Nagyon kellemetlennek érezte és a személyiségi jogait sértette, hogy elvették tőle a telefonját és az óráját.

A terembe ahová beengedték kapcsolattartásra volt kialakítva. Keskeny, hosszú asztalok sorakoztak körben, mindkét oldalán székekkel. A kapcsolattartásra érkezőket az asztalok belső oldalához ültették, háttal a falnak. Neki is megmutatták melyik asztalhoz ülhet. Egy őr ellenőrizni kezdte a kapcsolattartási engedélyeket. Sorba jöttek később az elítéltek. Sára, hogy a feszültségét legyűrje magában, figyelmét a mellette lévő asztaltársaságra összpontosította. Nem vette észre, hogy Benjámint bekísérték. Ott állt pár méterre tőle és őt nézte. A férfi tudta, hogy Sára megy hozzá látogatni, hisz előtte való napokban alá kellett írnia, hogy fogadja a látogatását. Mikor meglátta a papíron a nevét elnevette magát, és gúnyosan félretolta az iratot.

– Nem hívta ide senki! – nézett a nevelőtisztre. A keze még a félretolt papíron nyugodott akkor is, mikor a nevelőtiszt értetlenül ránézett.

– Látogatni akarja magát, nem értem, hisz ő a gyermekei gondviselője.

– Hazugság! – de önkéntelenül visszahúzta az iratot – Jól van, megkérdezem tőle, miért hazudik? – és aláírta a papírt.

Engedd tanulni másképp

 

Sárát teljesen lefoglalta hétközben a tanfolyam, a szombat délutánjait pedig a kislányok, akiket rendszeresen látogatott. Meghitt kapcsolat bontakozott ki köztük az idő múlásával. Az otthonvezető megengedte, hogy minden alkalommal kivigye őket sétálni. A novemberi hideg miatt a gyerekek legnagyobb örömére a közeli cukrászdába kötöttek ki minden alkalommal. Ilyenkor sütit és üdítőt rendelt Sára, amíg eszegettek, megállíthatatlanul folyt a társalgás. Zsuzskával nem tudott zöld-ágra vergődni, nem volt hajlandó másként szólítani, csak angyalnak.

– Ejnye Zsuzska, mondtam már sokszor, hogy az én nevem Sára, hívjál a nevemen.

– Tudom hát, nem vagyok én buta. Van egy pótneved. Nekem is van. Sági Zsuzsanna meg Noémi. Mit szólsz?

– Mindegy – hagyta rá Sára és összenevettek Mónikával.

A tanfolyamot egyre jobban megszerette, de ezzel párhuzamosan sűrűn el is bizonytalanodott. Ahogy haladtak előre az órákkal, úgy szembesült azzal a felismeréssel, hogy halvány gőze sincs a gyereknevelésről. Kátya, a baráti körhöz tartozó tanárnő próbált segíteni rajta.

– Ez csak azért van, mert nem vagy gyakorló anya. Ha lenne egy- két gyereked, tudnád mi az, amiről napi szinten folyik az előadás.

– Igen, igazad van, a többiek saját példákat tudnak felhozni, például a tesók közti féltékenységről, a helyes nevelésről, kudarcokról, én meg kukázok folyton – mondta szomorúan Sára – próbálom a szétszórt mozaikokat összerakni.

– Beszélgessünk el arról, amit nem értesz. Vegyük úgy, hogy van egy hat-hétéves gyereked. Szerinted mikor ártasz legtöbbet a gyerekednek?

– Hát... ha túlságosan fegyelmezem, nem engedem, hogy önállóan döntsön dolgokról.

– Liberális nevelést akarsz? Nagy tévedésbe vagy, ha azt hiszed, hogy a liberális nevelés sok jót hozott. Még a legelején igen, de mára átesett a ló másik oldalára a szabadosság. Azt kell, hogy mondjam, ha valaha ártott bármi nekik, ez az. Persze a mai szülők, felvilágosultak, modernek. Na, és hova jutottak a nagy modernséggel? A gyerekeik agresszívek, nincs bennük tisztelet... követelőzők. Egy ponton túl visszafordíthatatlan folyamat kezdődött el. Értsd jól, bezárul a hároméves korral az ősbevésődés minden kisgyereknél. Beadagoljuk addig a kis fejükbe, hogy a világ értük van, nem fordítva, hogy mindenre igen felelet jön, mert nem mersz nemet mondani, nehogy bűnkomplexusa legyen. Persze nem fogad szót, erre te letérdelsz előtte, könyörögsz és kérleled. Megcsinálsz mindent helyette, teljes függőséget alakítasz ki, nélküled levegőt se tud venni. És majd csodálkozol, ha később alkohol vagy drogfüggő lesz, ja, és ha egy tanár mégis megmondja a kritikát felé, akkor te berohansz igazságot tenni, talán még egy büntetőpert is kilátásba helyezel. Mivel te döntesz helyette, még azt se engeded meg, hogy hibát kövessen el, hogy abból tanuljon. Ha nehéz helyzetbe kerül szegény, rohansz megoldani helyette, nehogy önmaga oldja meg a problémát. Megengeded szó nélkül a hisztit, a dührohamot, elnézed a hazudozásait. Agyontömöd zsebpénzzel és nem vársz el semmit érte. Nem dicséred, csak a külsőjét a jellemét elfelejted, nem szólsz rá, ha tiszteletlen lekezelő megjegyzéseket ad. Mit vársz akkor el tőle önmagaddal szemben? Mondom tovább! Nem vonod be a közös terhekbe, házimunkába, így kibújhat minden felelősség alól. Látod, milyen sok múlik egy szülőn, mennyire alkalmatlan embert tudsz nevelni, mert nem gondolod át a következményeket? Én gyakorló tanító vagyok, ez mind tapasztalat. Nagyon nincs rendben a mai generáció... sajnos.

Sára elképedve nézett Kátyára, hisz teljes mértékben róla mondta ki az igazságot. Visszagondolt a saját gyermekkorára.

– Én is ilyen voltam Kátya... pont ilyen. Csak magamat néztem, más nem érdekelt.

– Ne ess akkor ugyanabba a hibába. Lehet jó is azért, amit már tudsz, most vedd önmagad példaként, hogy hogyan nem szabad nevelni gyereket. De te azért más vagy, nem veszítetted el a talajt a lábad alól.

– Nem bizony. Apám mindent megengedett, de anyám az mindig a földön járt, és nyomta a szentenciát éjjel – nappal, megállás nélkül.

– Akkor, volt a családban kontroll. Így mindig éber maradtál a másik éned felé.

Szerette Kátyát hallgatni, mert berögzült mozdulatokkal, mindig visszafogottan, halkan beszélt hozzá is, mint egy óraadó tanár. Egy ilyen beszélgetés alkalmával megsajnálta a barátját, amikor az iskolai magatartásról, gondokról beszélgettek éppen. Kátya végig szomorú volt, és meglehetősen feszült.

– Valami gond van? – kiváncsiskodott Sára.

– Nem érdekes. Ma különösen kiakadtam, csak ennyi. Tudod a mostani oktatás egy nagykalap szerencsétlenség. A gyerekek túl vannak terhelve, a korukhoz mérten hatalmas ismeretanyagot követelünk tőlük. Ez miatt örökös stresszben élnek. Betápláljuk a fejükbe a rendszer által kívánatos ideológiát, ez miatt nem keresik a rejtett igazságokat, nem tanulnak meg tovább gondolni dolgokat, elhiszik a hazugságra épült történelmünket, még véletlenül sem kérdőjelezik meg az igazságtartalmát. Már az iskolában tucat gyerekké válnak, akik simán beolvadnak később a tömegbe. A tömegben, mint tudod, halálra van ítélve az egyéniség. Tanító vagyok, nem erre esküdtem fel mikor átvettem a diplomám. Azért vagyunk, hogy kiteljesedjen az életünk, hogy egyéniségekké váljunk, mindenki találja meg önmagában mire képes, és azt hozza ki magából, mert csak akkor érzi, hogy értelmesen él. Az én feladatom, hogy segítsem ebben a gyerekeket, de nekik kell megtalálni azt az utat, amit kijelölt a sors számukra. Most meg, mi van? Visszafelé haladunk a Rákosi korszakba. Bevitték az iskolákba a politikát, elnyomják a világunk igazságaira rálátó gondolatokat. Mit tudok ellene tenni?

Sára tudta, hogy jogos Kátya kiborulása, ő is tapasztalta milyen vakvágányra terelődött az oktatás színvonala.

– Szerintem nagyon sokat tudsz. Egyszerűen ne változz meg úgy, ahogy jelenleg a rendszer megköveteli tőled. Minden rendszer véget ér egyszer, de a történelmünk a kultúránk soha. Ha változik is, szerintem, csak azért fog, mert feltárul előttünk az eltitkolt múltunk. Akkor majd a sarokba dobhatjuk az evolúció elméletet, átszabhatjuk a világegyetemről alkotott ismereteinket. Ezek mind globális ismeretek, nem szabad megrekedni egy politikai elvárás forgatókönyvénél.

Az eltervezett hétvégi utazás mégis elmaradt. Megnyugtatta az anyja, hogy nincs semmi baj, csendes a környék, sokszor járőröznek feléjük a polgárőrök, de rendőri ellenőrzés is sűrűn van. Igazából kiderült a telefonbeszélgetés végén, hogy a rossz, ködös utaktól félteti a lányát. Arra kérte, hogy inkább a karácsonyt tervezzék meg, abban ne legyen semmi hiba.

Gondoskodott róla a sors, nehogy unatkozzon, elébe dobta a következő feladatot, megkapta a levelet a börtönből. Engedélyezték a kapcsolattartást, mivel a fogvatartott aláírta, hogy hajlandó vele találkozni. Indulhatott Benjáminhoz, hogy rávegye a férfit, írja alá a dokumentumot, amelyben elfogadja hivatalos gondozónak a gyerekei mellé, és még azt is, hogy nincs kifogása ellene, hogy a börtöntől ötven kilométeren túlra költöztesse a két kislányát.

Forgatta a kezében a levelet és gyomoridege lett attól a gondolattól is, hogy találkoznia kell a férfival.

Haláltól se félők

Volt egy kissé fogyatékos közmunkás a civileknél, azok közt, akik a földmozgatásban segítettek a katonáknak, Bercinek hívták a többiek. Fárasztó volt mindenkinek, erős baritonhangjával egész nap megállás nélkül üldözte a dolgozókat. Susogó, az egyik rab teljesen kiborult miatta.

- Ha még egyszer megszólal, agyonütöm, bizisten! - köpött mérgesen mikor végre csend lett egy kis időre - Mindegy nekem mennyit ülök.

Ettől sokkal keményebb üzeneteket is elfogott Berci radarja, például az egyik katonáét, aki már idegességében nyíltan lelövéssel fenyegette, ha nem kussol.

- Elég nekünk hallgatni túloldali arab vonyítást, még te hiányzol hozzá!

De Berci kitartó volt, nem viselte el, hogy el akarja bárki nyomni a személyiségét, még neki állt feljebb.

- Kussolj te, dógozz, ne velem foglalkozzál, ha nem tudnád, szólásszabadságban élünk!

Végül mindenki beletörődött a végzetébe. Ami később kiderült nem is volt baj, mivel Berci élő közvetítései a világban zajló eseményekről, igencsak pontosak voltak. Így szereztek tudomást minden aktuális eseményről. Arról is, hogy a sok migráns mennyire tönkretette a fővárosi pályaudvart.

- Hulladék - hulladék hátán, a magyar már utazni se mer! - mondta ki az igazságot - Hát barátom, jött haza a komám fia, ő mesélte. Tele rendőrrel és önkéntessel az állomás, ezek meg ott fetrengenek szanaszét százával a piszokban. Hugyoznak, szarnak mindent össze! Nem hazudok, ezt mondta a Jakab gyerek. A két szemével látta. Ha ő hazudott, én is...

- Nem lehet az igaz, Berci. A rendőrség mit csinál?

- Semmit, mert nem lehet nekik. Mán fáradtak a gyerekek. Éjjel nappal szolgálatba, nézz körül, mint itt is. Ezek mit tehetnek? Semmit. A hónuk alatt átszalad a migráns.

- Politika - köpött egy laposat a mellette dolgozó -, lőni kéne. Ez a mi országunk, csak úgy nem flangálhat át rajta senki!

Másnap már jobb híreket hozott Berci.

- Viszik buszokkal őket az osztrák határra, meg vonatokkal. Ezekért is idegyönnek azt hallottam, lesz buszjáratuk. Nyugalom lesz mán.

- Ott mi lesz velük?

- A tévébe mondta az egyik ilyen vándorló, hogy be van ígérve nekik minden. Ház, ellátás, pénz...

- Dolgoznak is érte?

- Azt nem mondta. Csak integrálják őket, vagy mi.

- Akkor hadd menyjenek. Itt a cigány se tud integrálódni, pedig őslakos.

- Menny az anyádba Pali, miért nem integrálódunk, he? Nem dógozok, vagy szerinted most mit csinálok? - hördült fel egy nagyon barna képű, közben a lapátját fenyegetőn megemelte.

- Tisztelet a kivételnek, még hozzáteszem! - javított a kijelentésén Berci.

- Azért! Végülis lop itt mindenki barátom, nem csak a cigány, ha erre gondolsz. A magyar is. Megélhetési bűnözésbe vannak a szegínyek. Mi ez a píz? Dohányra se elíg.

- Ha minden cigány ilyen lenne, mint te, akkor nem lenne baj, igazat mondasz. Nem is telik nekünk okos telefonra barátom, mint ott ezeknek. Hogy a fülük ragadjon rá. Kenyérre se telik a közmunka pízből, nemhogy okos telefonra.

Benjámin pár méterre dolgozott tőlük, így hallotta meg a hírt, hogy az oroszok beszálltak a háborúba. Később azt is, hogy a migránsok közt elvegyülve terroristák jönnek át Európába.

- Talán ezért ilyen agresszívek, haláltól se félők! - mondta este a tanárnak - Már kezdem érteni, miért takarják folyton az arcukat.

- Nem mind jár egyenes úton, én is sejtem eleitől fogva, láthattad akik bejutottak mit hagytak szét. Hivatalos engedélyeket, iratokat, telefonokat. Látszik ki a menekült ki nem, csak jól meg kell nézni őket. Az igazi menekült kopott ruhába gyalogol, összebújva a családjával. Nem dobál, nem követel. A simlisek, láttad, micsoda cuccban, mintha divatkifutón járnának, arany ékszer, óra. Egyértelmű, nem? Ezek nem menekültek.

Két hétig dolgoztak a határvéden, mikor kész lettek a munkával, azonnal tábort bontottak, pihenő nélkül még aznap este visszaindultak a börtönbe. Minden rab lelkesedése alábbhagyott, még örültek is, hogy visszamehetnek a rácsok mögé. Az utolsó nap végig szitált rájuk a hideg eső, csípte a bőrüket. Feltámadt az északkeleti szél, sodorta a fákról a faleveleket, egy nap alatt vetkőztette le a szembe lévő nyárfaerdőt.

A rabszállító buszon a tanár odahajolt Benjáminhoz - Még kijátszhatod az adu-ászt fiam.

- Mire gondol? - kérdezte fáradtan.

- Írjál kérvényt a Köztársasági Elnöknek. Soknak adott felmentést. Nem vagy te bűnöző. A két gyereked miatt, zűrös világ jön. Vigyázni kéne rájuk. Innen nem tudsz.

- Innen semmit nem tudok, eltalálta. De ne törje magát, nem áll olyan jól a szénám, hogy kegyelmet adjanak. Nekem le kell tölteni a három évet, még jó, hogy csak ennyit adtak.

Fáradt volt, lehunyta a szemét, elengedte szabadon a gondolatait, hadd kergessék egymást, a kimerült tudata elinduljon az álmok világába, ahova mindig vágyott, ahol nyugalmat talált. Egy csendes kis szigetre, ahol nincs fájdalom, nincs gyűlölet, se bánat.

- Megérkeztünk, fiam! - rázogatta finoman a tanár a kabátujját - Elaludtál.

Sajnálni kéne őket

 

Hajnalodott. Benjámin felébredt a kívülről beszűrődő zajokra. Egész éjjel fázott a vékony takaró alatt. A sátor ponyvája minden neszt átengedett, mintha kint feküdt volna a hidegfényű csillagos égbolt alatt. Egy tücsök a védett sátorponyva alatt talált menedéket, kitartóan versenyt muzsikált a rabok szuszogásával, horkolásával. Feszült és ideges lett a falu felől hozzájuk sodródó kutyavonyítástól. - Valamit éreznek, vagy látnak azok a dögök a bezárt udvarokon, mert egymásnak adják a vészriadót. Nincs telihold, valami más nyugtalanítja őket - gondolta és már megbánta, hogy jelentkezett a határon lévő munkára. Szabad levegő... mit ér el vele, ha kint fegyveres őrök vigyázzák minden léptét. Ország védelme? Mivel, pár kilométer kerítéssel? Az egész csak kábítás, aki át akar jutni át fog jutni, nem lesz akadály előtte. Reggeli után felsorakoztak munkára. Nehézkesen indult a nap, de hamar rájöttek mindnyájan mit várnak el tőlük a feletteseik, délután már rutinosan dolgoztak. A rabok csak egymás közt beszélgethettek, nem szólhattak a közmunkásokhoz, se a katonákhoz. Ha valakitől üzenet jött feléjük az őr továbbította a kérést. Ettől függetlenül kialakult hamar az összhang a kerítés építők között.

Esteledett, mikor Bandi a tanár intett felé.

- Nézd! - és mutatott a kerítésen túlra.

A túloldalon egy ligetes fasor húzódott az épülő határzár mellett. Látta, hogy miért jelzett a tanár. A bozótosban emberek mozogtak, több a földön ült. Aránylag csendben gyülekeztek. Munka közben fel- felnézett rájuk, észrevette, hogy egyre többen vannak. Az úton rendőrautók érkeztek, majd az autókból kiszálló rendőrök elfoglalták a kerítés nélküli területet.

- Haladni kell ezzel a kerítéssel, most jött az infó, több százan ideérnek napok alatt! - szólt az egyik rendőr a katonákat irányító tisztnek.

- Itt már nem jönnek át! - válaszolt a tiszt, végignézett a kész határvédelmen - Pengés, felakadnak rajta.

Már beesteledett mikor elindultak a sátortáborukba. Vacsora után fáradtan nyúltak el a priccsükön, mindenkinek szokatlan volt a szabadban végzett munka. Napközben végig sütött a Nap, de már nem melegített, kellemetlenül hideg volt a fénye.

Reggel mikor kiért újra a területre, megtudta miért vonyítanak éjszaka a kutyák, a felépített kerítés tele volt felakadt ruhákkal. A frissen kihúzott dróttekercset sok helyen kihajlították. A fás ligetből minden bevándorló eltűnt. Ki a kerítésen át, ki a zöldhatáron, de mind átment az éjszaka hozzájuk. Délutánra újra megjelentek az emberek a liget fái alatt, de már nem maradtak ott, leültek szemben az út mellett. A kerítésépítők tehetetlenül nézték a gyermeket tartó asszonyokat, az éhségtől nagyra nőtt szemű gyermekeket, akik várakozóan figyelték hogyan épül miattuk a gyilkos, pengés kerítés.

- A szentségit, nem bírok így dolgozni! Rosszabb ez itt, mint a börtönben! - fakadt ki a tanár keserűen.

Még több rendőr érkezett, ami miatt fokozódott az elégedetlenség a várakozók között. Benjamin nézte a pár méterre hadonászó, egymás szavába vágó embereket. Észrevette, hogy a gyermekek mennyire kimerültek, ezért sokat betegnek vélt, különösnek találta, hogy ennek ellenére nem sírtak.

Az egyik rendőrautóval tolmács érkezett, aki a hangosbemondóba felvilágosította a kerítés túloldalán várakozóknak. Közölte velük, hogy országhatárhoz értek, aki megrongálja a védművét, annak büntetés jár. Kis csoportokban jöhetnek át, de csak a hivatalos határátkelő helyen, ott regisztráció után, további intézkedésig gyűjtőtáborba kerülnek.

Nem okozott osztatlan sikert a túloldalon az információ, egyre hangosabban követelték, hogy engedjék át őket.

- Nem értem én ezt - fordult Benjámin a tanár felé - most háborús menekültek, vagy nem? Mert ha háborús menekültek, mire fel ez a világutazás egyik békés országból a másikba?

- Rájöttél? Engem is ez zavar, sajnálni kéne őket és segíteni, mi mégis torlaszokat építünk. Okkal. Ezek gazdasági bevándorlók, vagy mások, úgy néz ki ez a sok életerős fiatal férfi mintha képzett katonaként jönnének hozzánk. Mit szólsz hozzá? Ha gazdaságiak, akkor kinézték maguknak a gazdag nyugat Európát. Oda tartanak. Ha katonai invázió van, hát... nagyon rossz sejtésem van, majd meglátod, de remélem nem fog beigazolódni.

Pedig halál komoly

 

Igen, én. Tudom, hogy nem értek hozzá, majd megtanulom... na, meg nem egyedül akarom megváltani a világot, és még csak tervezgetek, körvonalazódnak bennem a céljaim, talán így értelme lesz a vidéki életemnek. Ki kell találni magam... meg, izgalmas kihívás számomra.

– Nagyon bízol magadba, te tudod mire vagy képes, talán igazad van, egy új szemlélettel normalizálni lehetne mindent – sóhajtott fel Róza.

– Ne hidd el! – legyintett Zsolt – Már semmi se lesz ugyanolyan, mint régen. A bevándorlók millió szám jönnek, mert ez a földrész kincsesbánya. Ahonnan jönnek, romba döntötték az otthonaikat, élhetetlenné vált minden. Azt ripsz-ropsz nem lehet ujjá varázsolni. De a dög nem ott van elásva, nem csak a háborúk sújtotta övezettet kell nézni, hanem az afrikai vidéket, ami már eleve halálra ítélt régió, ha oda mennél közéjük reggeltől estig nyelnéd a könnyed. Még a tiszta vizet se ismerik lassan. Gyarmat országok, kellett az olaj, a nemes fém, ami ott volt, de csak az. Fájdalmas felismerésként éled át, ha rájössz milyen gazdag Afrika mégis csak a vezető réteg ott is, aki dúskál a javakban, a lakosok éhhalálon tengődnek vagy kiszáradnak vízhiánytól. Sírunk, tépjük a szánkat, hogy milyen rossz nekünk a jelen helyzet, menj el Afrikába öregem és rájössz, hogy itt a legszegényebb is király hozzájuk képest.

– Annyira negatívak vagytok– intette le őket Sára.

– Nem menő negatívnak lenni tudom... igazad van, törődj csak a mával és éld ki minden percét, mert a holnap, ha akarod, ha nem, úgyis eljön! – nevetett Zalán – Csak egyre nagyon vigyázz kisbarátnőm!

– Mire, doki?

– Arra, hogy a legfontosabb ki ne maradjon az életedből.

– Jaj, mond már ki, mire gondolsz? – követelte Sára.

– Mint orvos mondom és ez nagyon komoly...

– Mondjad már!

– Hogy mindig érezd, hogy szeretnek...

– Na, gondolhattam volna!

– Pedig halál komolyan mondtam, aki szeretet nélkül él az lebetegszik, végül halott ember lesz belőle... egy rossz szagú hulla.

Tabuk

 

Az önellátásról például, kézzel, lábbal meg akarják akadályozni a visszarendeződést, mert nagy szálka azok szemében, akik az olcsó műanyag kaját akarják lenyomni a torkodon. Mindent megtesznek, hogy ne tudj életben maradni nélkülük. Először korlátozzák a mozgástered, adót vetnek ki mindenre, a fúrt kutakra, a vízellátásra például. Olyan silány vetőmagot dobnak piacra, ami nem hozza a kívánt termést. Globálisan akarják az emberiséget irányítani, amiben nem tűrik el, ha valaki nem áll be a sorba. Mi még nem tartunk itt, de nyugaton azért is büntetnek, ha a farmer esővizet gyűjt, vagy ha az előkertjében termel paradicsomot a családjának. Nézzük meg, hova jutottak? – A gyorsétteremi láncok szedik százezer szám az áldozataikat, elhízott emberek tömegét nevelte ki ez a fogyasztásra épült rendszer, vagy inkább elfogyasztó társadalom. Minél nagyobb haszonnal, ezek tények, mégis tabukként kezeljük a témát.

– De hiszen ez diktatúra! – ámult el Róza.

– Igen, jól fogalmazol, amikor az önellátásodra tett erőfeszítést is megakadályozzák a profit érdekében az a legdurvább diktatúra!

Tisztába kéne lenni egypár fontos dologgal. Például valós tény, hogy túlszaporodtunk. Ez a gigantikus szaporodás egy kiegyensúlyozatlan elosztó rendszerrel párosul. Egyik helyen éhen halnak az emberek, másik helyen tonna szám kerül a kukába az élelem. Összeesküvés elmélet, hogy a föld népességét tudatosan csökkenteni kell. Pedig nálunk is érzékelhető, például a légköri szennyezés, az élelmiszer adalékokkal telenyomott kaják, amik hormonzavarokat idéznek elő többek között. Nem mer lázadni a vényre felírt mérgek ellen senki, pedig a gyógyszerek mellékhatásai úgy szedik az áldozataikat, mint a pestis. Tabu a rákgyógyítás, mert nem is akarják, hogy másként legyen. Mennyi ember halálát okozza? Egyáltalán miért van ennyi rákos? Nézd meg az erdő mező vadállományát, ők is szenvednek az ember által okozott szennyeződéstől, még sincs több rákos egyed köztük. Lehet rajta elmélkedni! Tabu a kemoterápia, a tömény mérgezés, gyógyítás címen. Van, aki meggyógyul tőle, azt mondod? Nem kedvesem, nem gyógyul meg tőle, csak olyan erős a hite és az immunrendszere, hogy túléli. Mondjuk él még öt évet, aztán meghal. Miért hal meg? Mert nem gyógyult meg, ennyit a kemóról. Itt is a profit a király, hatalmas pénz van benne.

– Szerinted mi a megoldás?

– Minél, a rákosoknál? Pszichés betegség, ha a lelked megbetegszik, a test válaszol.

– Nehogy azt állítsd, hogy nincs köze az életvitelnek, a szennyeződésnek a betegséghez csak a léleknek.

– Nem állítom. De a test üzen, hogy változtass, élj másként. Takaríts ki a tudattodból és a testedből minden negatívumot, mindent, ami gátol, ami nem oda való. Élj másként, mert nem jól éltél! Ez a varázsszó. Ne vegyél magadhoz mérgeket, irtsd ki a környezetedből minden életidegent, a légfrissítőt, dezodort, tisztítószereket. Teljesen állj le a cukorfogyasztásról, a fehérlisztről, takaríts kívül belül és legyél pozitív, sétálj a friss levegőn, szeress, egyél tiszta élelmiszert, zöldségeket, gyümölcsöket, és igyál vizet. Látod ezért mondtam neked, hogy a legbiztosabb túlélést ebben a században vidéken lehet biztosítani.

– Szép, amit itt elmondtál, orvos vagy, hiszek neked, de mára megvalósíthatatlan. Nagyon mélyre jutottunk az erdőben – reagált Sára.

– Miért ugyan? Akkor egyed a csipszet, meg a hamburgert, vegyél kínai fokhagymát, amit emberi ürülékkel locsoltak. Te tudod, mit akarsz! – legyintett Zalán – Minden megvalósítható, csak akarni kell, még az egészséges életmód is.

– Nagyon is tudod, miről beszélek. Kiéltük, elszennyeztük az a környezetet ahol élünk. És mindegy, hol élsz, városban vagy falun. A vizünk tele van kémiai anyagokkal, fertőző hulladékokkal. A levegőnk totál szennyezett, a föld kiélt, lepusztult a nagyüzemi termeléstől, ami teljesen szembefordult a természet törvényeivel. A gyümölcsökben, zöldségekben, még a kistermelőtől vásároltakban sincs meg az a vitamin és ásványi anyag, amit elvársz tőle. Tele rakod az asztalod velük, dugig eszed magad, mégis hiánybetegséged lesz, éhes maradsz. Nem biztosítja a szervezetnek az őserőt. Készülök vidékre. Ha lesz módom rá, azon a kétszáz hold földön szeretnék visszatérni az édenbe. Nem lesz könnyű, de megpróbálok kemikália nélkül termeszteni mindent.

–Te? Befizetek rá! – nevetett fel gúnyosan Róza – Szerintem álomvilágban élsz kisanyám, tudod egyáltalán, miről beszélsz? Te városi vagy és közgazdász, nem értesz semmihez, ami ott vár rád.

Ha kiapadnak a folyók ..

 

Este egy kis időre beugrott a Rubinba. Tisztelte a barátait, hisz sokat köszönhetett nekik. Meggyőződésévé vált, hogy maximálisan segítették ezek a találkozások, hogy változzon a világszemlélete. Kiváltképp abban, hogy leszakadjon róla a berögzült hamis énkép és jövőkép.

Zalán mosolyogva nézte Sárát.

– Múltkor azt mondta Zsolt szívesen veled menne vidékre, tudod mit, megyek én is.

– Mi van? – Sárát meglepte a váratlan ajánlkozás.

– Azon gondolkodtam minap, hogy az életünk úgy el van cseszve, ahogy csak lehet. Mindent ellentétesen csinálunk, a természet törvényeivel szembe megyünk. Mink van, hová jutottunk, mond meg? Megmondom én neked, ne törd magad, egy nagy semmink van. Bezsúfolódtunk a városokba, panellakók lettünk, és egy hatalmas függőség az életünk, függünk a víztől, az energiától, az élelmiszerellátó rendszertől, mindentől. Hatalmasra nőtt hulladék hegyeket termelünk, esszük a műanyag kajákat, bámuljuk a mobilunkat még az utcán is, ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket, meglátnánk a valóságot. Akiknek ez sikerült az már keresi a helyét vidéken. Újra tanulja az ősi tudást, csoportokat alkotnak, közösségeket. Átadják egymásnak a tapasztalatukat. Ültetik az őshonos fákat, sajtot készítenek, tartósítanak, gyógyfüveket szárítanak. Mert lehet élni jól, és bölcsen együtt a természettel.

– Ne mond ki, hogy te erre vágysz. Remélem nem vissza a fára, vissza az őskorba?

– Én nem mondtam, hogy vissza kéne fejlődni, szükség van az elért technikára, az internetre, el se tudom már képzelni nélküle az életem. Nemrégen beszéltünk róla, hogy közeleg az idő, mikor felkerekednek az elnyomott szegények és elindulnak az életben maradásért. Mert elfogy az élelmiszerük és a vizük. A háborúk előbbre hozták ezt a népvándorlást. Az a tragikus az egészben, hogy tönkre tesszük ezt az oázist, ahol élünk, ahová csak álmaikban juthatnak el több milliárdan.

– Ki tudja, mi hozza el a Föld végső pusztulását, lehet egy olyan egyszerű ok is, hogy eltűnik az ivóvíz a felszínéről. – kapcsolódott a beszélgetésbe Gergő –A felmelegedés szédítő iramban zajlik, amit nem kell kozmetikázni, hogy ezért meg azért, ki kell nyíltan mondani az igazságot, hogy az emberi tevékenység okozza leginkább. Akkor, amikor tényekről beszélhetünk, a folyók, tavak kiapadásáról, megszűnéséről akkor már szólhatnak a vészkürtök világszerte.

– Szólnak is, hisz már rég elkezdődött ez a folyamat, itt van például a Csád-tó már harminc éve apad egyfolytában, a több százmillió ember vízszükségletét fedező tó ma már csak hírmondója önmagának, hisz eredetileg harmincezer négyzetkilométer volt mára csak kétezer. De haldoklik több hatalmas vízhozamú folyó, mint az Amazonas, a Jangce, a Nílus, az indiai Gangesz. Ezzel egy időben olvadnak a gleccserek a sarkvidéki jégtakarók– helyeselt Zsolt – Elképesztő méreteket öltött a természet elszennyezése, nemcsak a földön a légkörben is. A légkörbe olyan mérgező anyagok jutnak, amik már eső formájában sem kívánatosak a növény és az állatvilág számára, nem nevelnek, éltetnek ezek az esők, inkább pusztítanak. Eljön az idő, hogy minden háború az édesvízért fog folyni.

– Már a mi életünkben is folyik ez a harc, csak nem szalagcím a médiában – reagált Anna, Zsolt szavaira – A fontos dolgok sohasem szalagcímek.

– Neked az Isten adott egy kis földterületet, ami a tiéd, lesz lehetőséged megteremteni rajta mindazt, amiről beszélek, kiváltságos helyzetbe kerültél. Már csak egy hiányzik hozzá, de az nagyon! – húzódott Sára mellé Zalán.

– Miről beszélsz?

– Hogy – hogy miről? Kiről inkább.

– Akkor kiről? – ment bele a játékba Sára.

– Hát rólam! Én hiányzok a képből, a városi csodadoktor – kapta meg a választ azonnal.

– Ne kezd újra, ez nem vicces! Igen, tényleg adott Isten egy földterületet, ami nem az én érdemem. A keresztapám dolgozott érte egy életen át, most csak azért az enyém, mert megörököltem, mert ő így akarta. Nem lett volna tisztességes visszautasítani egy élet munkáját. De azt se tudom, mit kezdjek vele igazából. Már anyám ott van, dalolva ment vidékre a városi panelból. De ő idős, sokan vágynak szépkorban vidékre. De én? Még alig éltem. Tudom, mi megy ott, hajnalba kelnek, napnyugtáig dolgoznak. Ha azt hiszitek móka és kacagás vidéken az élet, akkor el vagytok varázslódva.

– Akkor tényleg nincs semmi keresni valód ott! – szólt rá határozottan Zalán – Az én nagyszüleim is vidéken éltek, gyerekként minden nyaram ott töltöttem náluk. Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam, szerettem ott lenni nyaranta. Egyszerű oknál fogva, szabadnak éreztem magam. Igazad van, hajnaltól- napestig dolgoznak, de nem látod, hogy kényszerből. Ami az asztalra került mindig az Isten adta nagymamám szerint, a mező a gombát, az évszakok a zöldséget, gyümölcsöt, a gabonát. Az emberek összejártak, barátkoztak, segítették egymást. Nem szükségszerűen elhagyatott, magányos, aki letelepszik vidéken. Sőt, nagyobb biztonságban van ott, mint itt egy zsúfolt városban. A folyamattól lehet félni inkább, ami jön felénk és nem veszi észre senki, vagy nem is akar tudomást venni róla. Jellemző reakciónkká vált, ha nem veszünk tudomást valamiről, akkor nincs is, és akkor nem is történik meg.

– Mire gondolsz?

Mit tudsz te ott csinálni?

 

Tehát ön Sági Benjámin gyerekeinek a gondviselője? Fogunk küldeni értesítést a jóváhagyásról, de van ideje kivárni, az elítélt pár napig még külszolgálaton van, jelenleg nincs bent a körletben. További szép napot hölgyem! – búcsúzott el tőle a férfi barátságosan.

Rózát egyre jobban bosszantotta Sára viselkedése, a bankban is felületesen végezte a munkáját, nem járt el a megbeszélt találkozókra sem .Nem bírta sokáig szó nélkül megállni, felelősségre vonta Sárát.

– Mi van veled, nem hiszem el, hogy nincs időd a haverokra? Legalább esténként összejöhetnénk, itt is olyan vagy, mint ha itt se lennél, nem koncentrálsz. Egyik hibát a másik után csinálod!

– Ne izgulj miattam, hamarosan lelépek, legalább könnyebb lesz az elválás tőlem. Amúgy, bocs, tényleg igazad van. Eléggé elástam magam. Vagy a tanfolyamra megyek, vagy a gyerekekhez.

– Elment az eszed kisanyám! Hogy elmész innen, az világos, de a haverokat szemét dolog tőled emiatt dobni. Kapd össze magad, ajánlom. Jól kijössz a gyerekekkel?

– Igen, azzal semmi gond, de pár nap múlva találkoznom kell az ősükkel, ő még keresztbe tehet. Ideges is vagyok tőle... tudod.

– Nem tudom. Mitől vagy ideges? Mit árthat neked az ürge, ott ül a dutyiban bezárva!

– Ettől függetlenül keresztülhúzhatja minden elképzelésemet. De más is bánt.

–Hallgatlak!

– Anyám telefonált, furcsa idegen csoportok mennek át a mezőn, a kanális mentén. Bizonyára menekültek. Aggódom értük. Megígérték, hogy nem állnak szóba velük, és azt is, hogy rendőrt hívnak telefonon, ha veszélyt észlelnek.

– Lezárták az országhatárokat, aki meg bejutott az úgy tudom, mind nyugatra indult, csak a sok hulladék maradt utánuk. Nem csodálom, hogy félsz, rémhírek keringenek róluk az interneten, a médiában. Nem elég szerintem, hogy elkerülik őket... zárkózni kell ezerrel. Fosztogatnak úgy hallottam, faluszéli házakból, tanyákból.

– Haza megyek hétvégén, féltem őket.

– Mit tudsz te ott csinálni, ha mondjuk, megjelenik az ajtóban egy fekete csávó, bozótvágóval a kezébe? Semmit kisanyám! Kipakolod a padlásról a levegőt is félelmedben.

– Na, nem hiszem. Egyetemen tanultam önvédelmet, jobb, ha tőlem tudod. A napokban vettem pár dolgot, paprika sprayt például.

– Ügyfelem jött, bocsi. Gyere le estére, folytatjuk az eszmecserét – hagyta félbe a társalgást Róza.

– Nem ígérem biztosra.

Sára pakolgatott a monitorja körül, közben azon morfondírozott, hogy rátrafált Róza, tényleg csak a kényszer miatt járt be dolgozni, csak azért, mert szüksége van a pénzre. Szerencsére a hitelük már nem kötötte oda mióta eladták a lakást. Átlátta mit művel az emberi életekkel a teljes eladósodás, amiből nincs kiút. Nincs jó megoldás, segítség részükre. Ha nem fizetnek, legfeljebb felkínálnak részükre alternatívákat, például hosszabb futamidőt, vagy a deviza forintosítását, de egyik se ügyfélsegítő megoldás. Minden esetben még többet kell visszafizetniük az eredeti szerződés induló összegénél. Már annak sincs semmi értelme, hogy bevigyék a bankba a megtakarításaikat, hisz már a negatív kamat felé tolódik a betett pénz hozama. Úgy ahogy van az egész egy büntetőper anyaga. Ez a fogyasztói társadalom mókuskereke, ami forog, egyre gyorsabban forog, míg ki nem szakad a tengelye.

Közelgő kudarc

 

Többszöri találkozásnak kellett eltelni ahhoz, hogy változzon felé a megítélése. A cigánynő Mariannként mutatkozott be Sárának. Akkor még nem tudta, hogy ő lesz a segítője, hogy megértse a cigány mentalitást. Mariannból áradt az információ, és neki, ha akarta, ha nem, hallgatnia kellett beletörődve. Érdekes dolgokat tudott meg a cigányéletről, a cigány felfogásról.

– Nem a csóró cigányt kell elítélni aranyom – vitatkozott a csoport tagjaival Mariann egyfolytában –, hanem azt a társadalmat, ami elnyomja a felemelkedésünket. Én büszke vagyok, hogy cigánynak születtem. Mi a különbség magyar meg cigány közt? Semmi! Egy nyelvet beszélünk. Csak kisebbségre ítélt bennünket minden politikai rendszer eddig. Ezért hát mi csak vályogvetők, muzsikosok vagy teknős cigányok lehettünk.

– Más a kultúrátok, csak ezért vagytok megkülönböztetve – nevetett rá egy negyven év körüli férfi.

– Ez igaz, mi szabadlelkűek vagyunk, nem tud betörni senki bennünket. Ha meggondoljuk magunkat vándorútra kelünk, mint a költöző madarak – nevetett vissza a férfira Mariann.

Benjamintól szerette volna minél előbb megszerezni az engedélyt, ezért kikereste a börtön telefonszámát. Sejtette, hogy csak úgy, nem lehet besétálni egy büntetés végrehajtó intézetbe. Jól gondolta. Sorban kapta a felvilágosítást, hogy a szükséges átvilágítás után, kap egy formanyomtatványt, amit ki kell töltenie, amennyiben kapcsolattartónak jelentkezik. Elbírálás után a megkapott engedéllyel mehet látogatni az előírt időben. A legrosszabb az egészben az volt, hogy még ebbe is beleszólhatott a fogvatartott, mivel azt is elmondták, ha nem írja alá, hogy elfogadja kapcsolattartónak, akkor nincs mit tennie, a lábát se teheti be a börtön területére. – A fenébe – gondolta idegesen –, most már két engedély függ tőle, mi lesz ebből?

De nem adta fel olyan könnyen, pedig a lelke mélyén érezte a közelgő kudarcot. Egy szabad délelőttjén elindult a börtönbe, hogy elkérje a kapcsolattartási engedélyt. Mikor bediktálta a személyes adatait, megkapta formanyomtatványt. Még ott kitöltötte és átadta a tisztnek. A kapcsolattartásin válaszolni kellett egy kérdésre: milyen minőségben és hányan kérik a láthatást? Beírta a két kislány nevét, a sajátját úgy tüntette fel, hogy a gyermekek gondviselője.

– Kész! – nyújtotta át a kitöltött iratot.

A tiszt végig nézte az adatokat.

Isten őrizz!

 

A következő hetek zsúfolásig megteltek programmal, nem panaszkodhatott, hogy megöli az unalom. Intézte a hivatalos iratokat, amit kért tőle a gyámügy, akik két héttel hamarabb beindítottak egy nevelőszülői kurzust. Az első részvétel alkalmából rájött, hogy nem nagy ördöngösség az egész, hiszen közvetlen beszélgető stílusban zajlott az előadás.

A teremben a hölgyek mellett ott ültek a férjek is, egy kört alkotva a székeikkel. Mikor helyet foglalt köztük, minden figyelem ráirányult.

– Ismerkedjünk meg az új nevelőszülővel! – köszöntötte a tanfolyam vezetője széles mosollyal – Légy szíves mutatkozz be!

Sára tisztelettudóan fel akart állni, de leintették, maradjon csak ülve.

Röviden bemutatkozott, azt hitte megússza annyival. De miután a többiek is bemutatkoztak, csak úgy záporoztak felé a kíváncsi kérdések. Legalább félóráig válaszolgatott, legfőként egy kényes kérdésnél ragadtak le.

– Neked még nem volt gyermeked, sem férjed. Miért döntöttél úgy, hogy nevelőszülő leszel?

Megpróbálta elmagyarázni, az elmagyarázhatatlant, többek közt azt, hogy soha nem akart az lenni, csak a véletlennek köszönhetően van köztük. Furcsán néztek rá, nem értették.

– Mégis itt vagyok, mint látjátok. Hogy megértsétek miért, azt is elmondom. Két árva kislány miatt döntöttem így, a haldokló anyukájuknak ígéretet tettem, hogy vigyázok rájuk. De nem tudom a törvények és az előírások kikerülésével az ígéretem betartani. El kell végeznem ezt a tanfolyamot hozzá.

Megkönnyebbült mosoly kísérte Sára szavait.

– Szép tőled, amit vállaltál! – mondta a mellette ülő nő.

– Igen, nagyon szép! – hallotta másoktól is.

– És csak ezt a kettőt, több gyermekre nem is gondoltál? – érdeklődött egy duci mosolygós hölgy, aki pont szemben ült Sárával.

– Isten őrizz! – csúszott ki meggondolatlanul az igazság a száján, aztán próbált enyhíteni rajta – Gondolom, idővel lesznek saját gyermekeim is. Még fiatal vagyok.

– Igazad van, nagyon fiatal vagy – helyeselt a duci nő.

– Akkor most kezdjük el a mai témánkat – állt fel a tanfolyam vezetője – neked is mondom Sára, amit a többi már tud, engem Anikónak hívnak, és itt mi mindnyájan tegeződünk. Így közvetlenebb hangulatban tudjuk átvenni az előírt anyagot.

Megfigyelte, hogy csak ő mellette, és egy cigánynő mellett nem ült férj. Már az első ránézésre megállapította, hogy a csoport legfeltűnőbb tagja a roma asszony. Nem lehetett több harmincnál. Az első benyomásként egy jelzőt ragasztott rá, hogy túlöltözött. Később már nem csak azt, hanem azt is, hogy személyiség zavaros is lehet szegény.

Az agyonkozmetikázott arcot kihívóan keretezte a fülében lévő két hatalmas aranykarika, hadonászó műkörmös ujjain legalább húsz gyűrű csillogott, ruháján bross, nyakában kétsoros arany nyaklánc, az egyiken nagy kereszt medállal. Rengeteget beszélt és minden alkalommal, ha befejezett egy témát, megkérdezte.

– Igazam van, ugye?

Ki ez a férfi?

 

Amikor hazaért, azonnal felhívta az anyját és részletesen elmesélte a két kislánnyal való találkozást.

– Tudod anya, csak egy baj van, gyűlölik az apjukat. Úgy érzem, valami nagyon elromlott a családi életükben.

– Csodálkozol? – hallotta az anyja válaszát – Ott minden elromlott, másként nem lennének állami gondozásban. Úgy gondolom, hogy gyerekekként nem érthetik még meg a felnőttek pokoljárását.

– Hja, nekem meg be kell mennem ehhez a pasihoz jóváhagyást kérni, előre libabőrős vagyok tőle!

– Nem kell azért annyira félned, az az ember lecsillapodott azóta, bántja őt az élet, rendesen, ne bántsd te is lányom.

– Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem akar látni se, megtiltotta, hogy foglalkozzak a gyerekekkel, emlékszel... elmeséltem.

– Igen. Emlékszem. Mégis oda kell menned, nem lehet elkerülni a találkozást. Reméljük, már másként gondolkodik. Nem létezik, hogy nem érdekli a gyerekei biztonsága.

– Remélem, hogy úgy lesz, ahogy most gondolod anya.

Mikor letette a telefonját, újra felidézte magában a délutánját.

– „Mióta nem fest apu, azóta nagyon megváltozott" – emlékezett Mónika bölcselkedésére. Milyen ítélőképessége van egy gyermeknek a felnőttek világára? Benjámin... furcsa ez a férfi. Kiismerhetetlen, néha süt a gyűlölet belőle, félni lehet tőle, néha lágy és szomorú, aki kétségbeesve keresi a védelmet magának. Ki ez a férfi, milyen ember? akit még a lányai is eltaszítottak maguktól. Nemsokára találkoznia kell vele. Mit fog akkor mondani, hogy megértse, hogy mégis betartja az ígéretét, amit a haldokló feleségének tett. Ugyan mennyire változott meg a börtönben? Talán még kegyetlenebbé vált a lelke, mint azelőtt volt? Ki tudja. Sok a kérdés... és nincs egy elfogadható válasz egyikre sem, ez miatt folyamatosan nőtt benne a bizonytalanság.

Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Az ajtóban ott állt az angyal

 

Mónika és Zsuzska mikor a többiek elmentek a városba, odaragadtak az ablaküveghez, moccanás nélkül nézték a bejárati ajtó előtti utca részt. Az utcára lassan kúszott a délutáni köd, piszkos szürkén bevonva először az utca követ, majd lebegve ráült a túloldali háztetőkre is.

– Nem látok semmit! – szólt idegesen Zsuzska.

– Én sem, de nem valószínű, hogy eltévedt – válaszolt színlelt nyugalommal Mónika.

– Ha eltéved, akkor ma sem jön! – mondta egyre nyugtalanabbul Zsuzska.

– Várjál!

– Várok.

Csendben nézelődtek kifelé. Már-már feladták az ácsorgást, mikor a ködből felvillant egy autó lámpafénye, majd kialudt, pont a kapu előtt.

– Lehet, hogy mégis idetalált! – mondta izgatottan Zsuzska.

Egyszerre huppantak le a heverőre, megfogták egymás kezét és néztek merően az ajtóra. Nagysokára meghallották a cipőkoppanásokat, teljesen közel az ajtóhoz. Zsuzska tenyere nyirkossá vált az izgatottságtól. A kilincs megmozdult és az ajtó kinyílott... és abban a pillanatban meglátták az angyalt. Ott állt, farmernadrágban, prémgallérú bőrdzsekiben, vállára omló barna hajjal. Mögötte ott volt Marika néni az Otthon vezetője. A két kislány mozdulatlanul figyelte Sárát, úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő. Az álomvilágból belépett hozzájuk az angyal. Zsuzska és Mónika tekintete beleakaszkodott a rájuk szegeződő zöldeskék szemekbe és megbabonázva nézték Sárát pár másodpercig. Mónika összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kijöjjenek rajta és szavakká formálódjanak a gondolatai, amik ott táncoltak benne, önfeledten, sírósan. Ott állt előtte az angyal, akire várt, akiről fantáziált mindig mikor nagyon szomorú volt. Lassan megnyugodott, és már arra gondolt, hogy lesz ezután aki vigyáz Zsuzskára, meg persze rá is, nem neki kell felnőttként vigyázni a húgára. Ez a felismerés annyira átjárta, hogy már nem tudta visszatartani azt a sóhajt, ami kisiklott a lelkéből, se azt a könnycseppet, ami összegyűlt a szeme sarkában.

– Tényleg az angyal – súgta Zsuzska míg lépegetett Sára felé. Amikor elébe ért, legörbült a szája, nézett felfelé Sárára és a könnyek kigurultak a szeméből, mint a tengeri kagylóból az igazgyöngyök amikor kinyitják őket. Kinyílt az ő lelke is, és kiszakadt belőle minden visszafojtott szorongása, félelme.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte meg Sárát, de hirtelen megijedt attól, hogy felelősségre mert vonni egy angyalt, ezért tovább lépett még egyet és átölelte kis kezeivel Sára lábát. Hüppögve elkezdett sírni, olyan igazi Zsuzskásan, ahogy szokta, de már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

Az otthon vezető meghatódva nézte a jelenetet, közben arra gondolt, hogy kár, hogy Elvira nincs ott, el se fogja hinni, ha elmeséli neki ezt a megható találkozást.

– Akkor... hagy mutassam be nektek ezt a nénit, aki szeretne veletek megismerkedni, szeretné, ha jó barátok lennétek, és ha minden rendben lesz... kivisz benneteket innen. Ugye őt vártátok annyira? A nénit Závori Sárának hívják... emlékeztek rá, hisz ő talált meg benneteket a parkban. Ismerkedjetek meg, én most elmegyek nem zavarlak benneteket! – ezzel tényleg sarkon fordult, kiment a szobából.

Nehezen tudott kilépni a mese birodalmából az otthon vezetője, pedig sok mindent látott már mióta a gyermekvédelemben dolgozott, mégse edződött hozzá a szíve a rendkívüli helyzetekhez. Elvarázsolta és meghatotta a hihetetlen történet a földre szállt angyalról, a meghalt anya túlvilági üzeneteiről. Azon töprengett, hogy hol van a mese és a valóság határa. Hisz az egész élet egy hihetetlen történet.

Sára, hogy oldja a feszültséget, lehajolt Zsuzskához, felemelte a karjába.

– Jól van... nincs már semmi baj... itt vagyok... ne sírj, nyugodj meg

Szorongás

 

"Milyen érzelmi szál kell ahhoz ,hogy egy fiatal diplomás nő elhatározza, hogy kivisz az állami gondozásból két  kislányt, abból a kiszolgáltatott világból ahová kerültek ? A börtönben lévő apa, vagy a halott anya motiválja? A társadalom igazságtalan világa? Keressük rá a választ. Hozom a folytatást .  Tarts velem ha nem félsz a valóság kiábrándító  pillanataitól."

Szerző 

                              ***

Ahogy teltek a napok Sárában is egyre nőtt a szorongás.

De hisz csak két gyerek, nem értette miért ideges. Nem idegenek, a parkban már találkoztak. Ismerik egymást, tudja, hogyan néznek ki... és látta akkor éjszaka a félelmet a szemükben.

Belül azért helyt adott a realitásnak, hogy az a helyzet ott nem éppen ismerkedésről szólt. Azt az éjszakát körbe lengte a halálfélelem. Eszébe jutott a drogos, aki végül a megmentőjük lett a földöntúli látomása amiatt, mikor őt már angyalként vizionálta. Bizonyára a két kimerült félelemtől reszkető kisgyerek, azóta képzeli őt angyalnak.

Akkor most ő lesz a földre szállt angyal! Szombaton mielőtt elindult a kislányokhoz, felhívta az anyját telefonon. Hosszan beszélgettek a gyerekekről. Megnyugtatta a telefonbeszélgetés, hisz megtudta belőle azt, ami a legfontosabb volt számára, hogy mindenben mellette áll. Az anyja szerint is okosan segíteni kell a két kis árván. Még véletlenül sem mondott olyat, hogy felelőtlen lépésre szánta el magát, vagy nem neki kéne megoldani a gyerekek problémáját. Nem mondta, mert ismerte a lányát, mindig tudta, hogy mániákusan komolyan vette kicsi korától, ha valakinek megígért bármit. Most is csak ez lehet, nem tudja lerázni magáról a haldoklónak tett ígéretét, úgysem tudná meggyőzni semmivel.

– Hozd csak ide Sára őket nyugodtan, legalább megszínesítik az öreg napjainkat. Van hely bőven ebben a nagy házban, te is tudod. Meg a neveden van a gazdaság, nincs mitől tartanod. Te döntöd el, mi történik itt a jövőt illetően, nem mi öregek. Tanulmányozhatja a gyámügy a környezetet, el se mennek innen, olyan szép ez a hely.

Sára örült minden megnyugtató szónak. Mikor letette a telefont végig nézett magán és egy huncut fintort vágott. – Farmernadrágos angyal? Nem valami lenge ruhába kellene öltöznie? Mondjuk tüllruhába, utánam suhanó uszállyal vonulna be, csillámporos hajjal, meg egyebek, mint egy igazi angyal – játszott el a gondolattal, mint egy kisgyerek.

Az otthonvezető várta, széles mosollyal tessékelte beljebb mikor a csengetésre kinyitotta a nagy bejárati ajtót.

– Jöjjön csak hölgyem, úgy, ahogy megbeszéltük a két lurkó fent van a szobájukban. Várják magát!

– Köszönöm, nagyon kedves. Még sok minden hiányzik ahhoz, hogy ki tudjam vinni őket, többek közt a kötelező tanfolyam. De addig is szeretnék velük több időt tölteni. Úgy gondolom, hogy a közös élethez nagyon szükséges a bizalom kiépítése – mondta zavartan Sára kissé hivatalosra sikerült mondanivalóját.

– Ne bántsa, hogy tanfolyamra kell járnia, végül is önnek még nincs gyermeke. Pont erről lesz szó, sokat segítenek azok az ismeretek, hogy könnyedén megoldjon minden problémát, ami előfordulhat kihelyezés után.

Halkan beszélgetve sétáltak felfelé az első emeletre, ahol a két kislány tartózkodott.

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.