Fáradt madarak

Nóri megszokta, hogy folyton kihívásokkal kell szembenéznie. Eljött az az idő amikor Ferenc oldalán nyugodtabb kiszámíthatóbb életet élhetett volna. Mégis a fene nagy világváltó terveiről képtelen volt megválni. Elkötelezte magát újból, eleinte bele sem gondolt, hogy ez egy száguldó körhinta lesz, ami felőröli a magánéletét, de sérülések nélkül kiszállni sem lehet belőle. Azokban a napokban csak egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy sikerült olyan munkát választania, ami tele lesz majd sikerélményekkel. A telefonhívás utáni napon elindult, hogy találkozzon a gyermekekkel. Három vadidegennel, akiket más választott ki számára. Mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt, szimpátia vagy van, vagy nincs. Az első percben rájött, hogy hiányzik belőle az a felemelő érzés, ami végig kísérte a hozzájuk vezető úton. Próbált velük beszédbe elegyedni, de nem sok sikerrel járt.
A tizenkétéves fiú arcán, ahogy vizslatta Nórit, végig lekezelő, gúnyos mosoly bujkált. Nyeglén, félvállról válaszolt a kérdéseire. A húga hat éves lehetett, szőkésbarna vállig érő hajjal. Merev testtartással ült a nagy tesója mellett. A kisöccsük izgett- mozgott, nagy kék szemeivel hol Nórit, hol a bátyját figyelte. Legszívesebben megfogta volna a kislány kezét: -- Na fiúk, ti itt maradtok, én csak őt viszem! -- de nem tehette meg, testvéreket nem lehet szétszakítani. Egyszerre három gyerek? Hazafelé már szorongott a gondolattól.

Elhelyezési tárgyaláson mint égből a villámcsapás, közölték vele, hogy jelentkezett egy gazdag rokon, folyamatban van nála a környezettanulmány. Széles mosollyal megnyugtatták, hogy haza viheti a gyerekeket arra az egy hónapra, ne legyenek a befogadóban. Alig tudta leplezni a csalódását, a mérgét. Gondolatban mindig azzal játszott, hogy aki hozzá kerül, az örökre vele marad. Még akkor is hitt benne titokban, amikor a továbbképzésen azt tanították, hogy ők csak egy állomás lesznek a gyermekek életében. A kötődés lehet szoros, de nem lehet visszavonhatatlan. Bármikor, bármelyik nap, jöhet a szülő, hogy visszavigye őket a családba, vagy jelentkezhet egy családtag, ha felébred a lelkiismerete. Azon a napon észrevette magán, hogy az álmai szakadnak, foszlanak. A tudata megpróbált ugyan fércelni, újra összeilleszteni, de a végeredmény csak foltvarrásnak volt jó. Lehet színes és izgató, de nem lett egységes később sem. Rájött, hogy ez nem arról szól, hogy ő mit gondol, hogyan képzeli, mit akar.
De nem volt más választása hazavitte a három gyereket.

Mivel a testvérek tudták, hogy elkerülnek egy hónapon belül tőle, még alkalmazkodni se akartak. Nóriban is kialakult egyfajta ellenállás: miért törje agyon magát, ha csak szálló vendégek nála, olyanok mint a fáradt madarak, akik leszálltak pihenni a viharos tengeren egy hajó fedélzetére. Pár nap, és hess, elrepülnek.
A család rangidőse Sanyi irányította a balhét mindennap. A kicsik minden szavát lesték, utánozták. A nagyfiú élvezte ezt a szerepet. Turkált az ételben, húzgálta a száját, ezt se szereti, azt se szereti.
– Mi ez a kaja? – vonta őket kérdőre, amikor elébe tették a zaftos pörköltet pirított tarhonyával – Elegem van a húsból, már unom, otthon is mindig ezt kellett enni!
Tudták az igazságot, hogy éheztek, hogy nem ettek főtt ételt, de kényszeredetten csak mosolyogtak a fiú lekezelő modorán.

-- Nem muszáj megenned, egyél csak szimplán tarhonyát savanyúsággal. Kata átvette a bátyja stílusát, eltolta maga elől a tányérját .

-- Én is unom ezt a kaját! 

Majd az idő elrendez mindent – gondolta magában, és úgy tett, mint aki észre sem veszi az örökös provokálást.
Egyedül a hároméves szőkeség, Béci érintette meg a lelkét. Nagy kék szemei, örökké sírásra görbülő szája, felébresztette az anyai ösztöneit, érzelmileg egyre közelebb kerültek egymáshoz. Béci adott erőt, hogy ne veszítse el a reményt, eljön még az a nap, hogy meg tudja őket szelídíteni, mint a mesében a kis herceg a rókát.
Augusztus volt, a fák alatti fűben lehullott almák piroslottak, gyönyörű késő nyári virágok bódították a kertben pihenőt. Az első napokban nem akart rájuk erőltetni semmit. Igazából csak az alapfokú higiéniát követelte meg. Még ez is sok volt nekik, nem értették miért kell mindennap megfürödni, fogat mosni. Azon a napon a nap melege felért a hajszárítóéval, ezért mikor megmosta Kati haját, kiültek a ház elébe. Ott fésülgette a kislány szőkésbarna fürtjeit. Fésülgette, addig fésülgette, hogy észrevette ők a tarkójánál szaladgáló bogarakat. Rendesen kiakadt tőlük, nem ismerte a fejtetűt, a bolhát igen, a cica, kutya néha megörvendeztette vele, de a tetűt, azt nem. Ferenc abban a pillanatban érkezett haza, kétségbeesve hívta magához:

– Jaj, jaj, nézd! Kati fején bogarak szaladgálnak!
– Jól van, nyugodj meg... ez csak tetű -- jegyezte meg higgadtan, mikor odahajolva megnézte ő is a kislány hajában futkározó bogarakat.
– Tetű? És az ragályos, azaz elkaphatjuk mi is?
– Hát igen, el. De most visszamegyek a gyógyszertárba, hozok tetűirtót.
Mire visszaért, a gyerekek szobájában mindent felforgattott. Eszeveszett porszívózásba kezdett, húzta az ágyneműt lefelé, dobálta válogatás nélkül a mosógépbe. Legszívesebben az egész szobát begyömöszölte volna a mosógépbe. Félszemmel látta, hogy a három gyerek kárörvendően figyeli, mennyire megrémült egy-két vacak tetű miatt. 

Fáradságos munkával sikerült megszabadulni a tetűktől, de ezzel párhuzamosan észrevette, hogy Béci egyre nyűgösebb, napok alatt szemmel láthatóan terjedt valamiféle kiütés rajta. Látott a gyereken piros foltokat, mikor elment értük az intézetbe. Rá is kérdezett a gondozóra, de az szűkszavúan megnyugtatta.

– Az orvos megvizsgálta, ez csak egy kis bemelegedés, majd elmúlik.
De nem múlt el, a lába között, az ujjai között, egyre jobban terjedt. Aztán észrevettem a másik kettőn is.

Hétvége volt, kihívták az ügyeletes orvost, mert Béci egyre nyűgösebb sírósabb lett. Megvizsgálta mind a hármat, beutalót írt a bőrgyógyászatra.
– Elég, ha a nagyot viszik, egyforma a betegségük, a két kicsit ne is törje, úgy írom a beutalót, hogy három gyerekre kell a gyógyszer.
– Na, csak ez hiányzott, tetű után egy fertőzés, mi jön még ezután?-- dohogott magában aztán elterelő hadműveletként, hogy megnyugtassa magát, hozzáfogott almás rétest sütni. A sütemény fahéjas illata köré csalta a gyerekeket, ott üldögéltek, nézték minden kézmozdulatát. Kati még segíteni is akart, de nem engedhette, hisz fertőzés volt a kezén.
– Majd máskor, most sietek – hárította el a segítséget. Tudta, hogy ezzel megszakította azt a pillanatot, amivel közelebb kerülhettek volna egymáshoz. A süteményevés feloldotta végül a feszültséget. Gondosan félretett egy adagot az útra.
Másnap Sanyival indult a városba. Észrevette milyen alázatosan vállalkozott az utazásra. Ketten lesznek egész nap, mégsem látta rajta, hogy bántja a dolog, türelmetlenül várta. A bőrgyógyász megvizsgálta a kezét, fel se nézett, csak mogorván megjegyezte:
– Tisztátalanság az oka, asszonyom a gyerekei rühesek.
Majdnem elszédült, csak a kimondott szót hallotta –„ rühesek!."
Gépiesen elvette a receptet, lehajtott fejjel hallgatta az orvost, aki oktatta, hogyan kell bekenni a fertőzött bőrfelületet, mire kell vigyázni a kezelés alatt. Nagy nehezen mégis megszólalt, talán mert szúrósan nézett rá az orvos: -- Doktornő, azt hiszem félreértés van, nem nálam kapták el a gyerekek a fertőzést.
Megkönnyebbülten látta az arcán, hogy az orvos tudta, nem ő él mocsokban.
– Mindenkit lefertőz a családban, ha nem tartja be, amit mondtam – szólt utánuk, mikor mentek kifelé.
Mikor kiértek a folyosóra, szólt Sanyinak üljön le, egyen a rétesből, neki a mellékhelyiségbe kell menni. A hideg vízben megmosta a homlokát, hogy észre térjen. Egész kiskorától ismerte a szegénységet, mégse volt a családban rühös senki. Kissé megnyugodott, kiment a folyosóra, kereste Sanyit, de az nem volt sehol. Eltűnt a rétessel együtt. Kereste egy darabig mindenütt, végül felhívta a gyermekvédelmet.
– Sanyika? Itt van, azt mondta elengedted, hogy meglátogassa a régi gondozónőjét, Magdikát, hozott neki almás rétest is.
– Almás rétest küldtem Magdikának? A gyerek rühes, tudjátok mit, úgyis megy a gazdag rokonhoz, maradjon is ott Magdikával!
Hiába kérték, hajthatatlan maradt. Jóval később kiderült Sanyi minden turpissága. Azért volt olyan csibész, mert vissza akart kerülni a fiatal nevelőhöz. Nem tudta elfejteni a kedves szavait. Az első ember lehetett ez a nevelő, aki megérintette a szívét. Ezért volt nála olyan gonosz, ezért vette rá a két kicsit szemét dolgokra, hogy törjék be az ablakot, lökjék meg a tévét. Minden napra jutott egy gonoszság tőle. Azt akarta, hogy utálják meg őket, mert vissza akart kerülni az otthonba. Ez a nap meg Isten ajándéka volt, még süteményt is vihetett a kedves nevelőnek.
Egyedül ment haza. Kati kétségbeesett mikor meglátta.
– Elmenek innen, elmenek én is! – kiabálta, kiszaladt a ház elé és mászott fel a kerítésre. Utánament. Nem szedte le a kerítésről, fáradt volt és csalódott.
– Jó, menjél el, de előtte szedd össze a ruháidat. Ne hagyj itt semmit.
Kati beszaladt, nagy elhatározással elkezdte pakolni a ruháit, de csak az ujjakat. Béci ment utána, nem értette mi történik, csak azt fogta fel, hogy Sanyi nem ment vissza. Mikor látta, hogy Kati is menni akar a félelem teljesen eluralkodott rajta. Kati magához ölelte az összes új ruháját.
– Ne pakold a szép ruhákat, csak azt viheted, ami rajtad volt mikor bevittek az átmenetibe – szólt halkan a kislányra. Kati letette a ruhákat, lekuporodott a földre, csendben sírdogált. Béci mellé ült, nézte a nővérét, majd felnézett Nórira és neki is sírásra görbült a szája.
– Na, jó, ha ma nem indulsz világ körüli útra, amit nagyon helyeslek, mivel még azt sem engedted elmondani, hogy egyáltalán mi történt a mai nap, lehetne vacsorázni! Közben beszélgethetünk arról, hol van most a tesótok. Ki tart velem? – nevetett rájuk.
A két gyerek egyszerre állt fel és elindult utána a konyhába. Aznap éjjeltől minden este bepisilt Kati az ágyában

 Értetlenül szembesült az orrfacsaró bűzzel reggelente a gyerekszobában.  Kellemetlen szaga volt a kiváltott kenőcsnek is. A doktornő utasításait szigorúan betartotta, magas hőmérsékleten kimosott mindent, amivel addig érintkeztek és átvasalt minden ruhát. Reggelente a büdös kenőcs illata mellé betársult a pisi erős szaga. Így ment ez mindennap, kenegetés, bepisilés. Mindenhonnan tanácsot kért, jöttek is a jobbnál jobb tanácsok:
– Ne adj este vizet neki – mondta a szomszédasszonya.
– Ébreszd fel többször, hogy menjen vécére – tanácsolta az egyik ismerős.
Az egész lakás kezdett egy aluljáró mellékhelyiségére emlékeztetni. Csak ide ne jöjjön senki, édes Istenem! Mit mondok, mi van itt? – könyörgött magában. Vásárolt gumilepedőket, az volt eleinte a legjobb ötlete. Tudta, ezzel is vinnie kell orvoshoz, de milyen orvoshoz? Talán urológushoz, vagy pszichológushoz?
Aztán rájött orvos nélkül is a kiváltó okokra. Egyik este rémálmok kísértették Katit. Dobálta magát az ágyban, jajgatott. Mikor meghallotta szaladt megnyugtatni.
– Ne anyu, ne! – kiabált a kislány, és az egész testéről folyt a víz.
– Mit ne? – kérdezte meg önkéntelenül az alvó kislányt. Mintha hipnózisban lett volna, válaszolt a feltett kérdésre.
– Anyu megy a padlásra, viszi a kötelet, már megint fel akarja magát akasztani!