Zsuzska éhes volt, továbbiakban az asztalon lévő szendvicsekre koncentrált, nem vette észre, hogy körülötte mindenki ledöbbent a hallotokon. Nem látta, hogy az apukája szemében megjelent az a kóbor könnycsepp, amit ő mindjárt észre szokott elsőnek venni. Nem látta Mónikát se, aki idegesen lóbálta a lábát az asztal alatt, és lehajtott fejjel ült, nem nézve senkire. Azt se, hogy Róza idegesen kisietett az ebédlőből, mint akinek hirtelen nagyon sok dolga akadt odakint.
Rózában kavarogtak az indulatok, nem tudott azon napirendre térni, amit hallott – Mi ez a hirtelen döntés, hogy a gyereknek kijelentette, hogy örökre anyának hívhatja? Szerinte Sára meghibbant. Olyanokat csinál, ahonnan már nincs visszaút! Nem kéne egy gyermek érzéseivel játszania. Kiment a fürdőszobába ott volt egy darabig, félt a saját indulataitól. Igaz, hogy Benjámin sokat változott előnyére, azt se mondhatja, hogy nem vonzó férfi, mert az, de mégis csak egy bűnöző, egy rabosított fazon. Aki engedte a börtön előtti életében, hogy halálra betegedjen mellette a felesége, míg ő élte világát. Ez aztán nem bűnhődés, hogy már a börtönben szerelemre lobban egy másik nő iránt. Valami nem stimmel mégsem ezzel az alakkal – jutott vissza a régi helytálló megérzéseire. Visszaindult az ebédlőbe, nem akart kihagyni egy pillanatot sem, ki akarta ismerni a férfit.
Mikor visszaért látta, hogy Sára, Benjámin ölében ül és csókokkal becézgeti a férfi arcát. Halkan beszéltek egymáshoz. Zsuzska elmerülten eszegetett, néha pislantott csak Mónikára, aki ugyanúgy összegörnyedve ült a székén.
Nem a legjobb ötlet volt a lányokat idehozni – mérgelődött tovább magában Róza. – Nem is foglalkoznak ezek velük, csak magukkal törődnek. Megköszörülte a torkát, hogy vegyék észre, visszament közéjük. Sára megfordult és meglátta Róza szemében a baljós jeleket. Aztán hátranézett a gyerekekre és végre észrevette Mónika furcsa viselkedését. Otthagyta Benjámint, aki nem örült, hogy magára hagyta, húzta volna vissza, de Sára odahajolt hozzá és súgott valamit a fülébe.
Odament a szomorkodó kislányhoz és megfogta a kezét.
– Azt hiszem, fontos megbeszélni valónk van, gyere velem a másik szobába.
Mikor Róza mellett elhaladtak, odaszólt a barátnőjének – Egy kis ideig ne zavarjon bennünket senki, megbeszélünk pár dolgot.
Mónika ment vele hűségesen, leszegett fejjel, izgulva egy kicsit, meg büszkén is, hisz Sárának most ő fontosabb lett mindenkinél. Nagyon jó érzés volt számára ennek a felismerése, még akkor is, hogy elképzelése se volt arról, mit akar vele megbeszélni. Amikor a másik szobába értek, leültek egymás mellé az ágyra.
– Nem hall bennünket itt senki, mesélj, mi bánt? – kérdezte Sára a lehajtott fejű kislányt – Nézz rám, ne félj elmondani!
Mónika engedelmesen belenézett Sára szemébe, de néma maradt.
– Nem értelek, ez a nap olyan szép, találkoztatok apukátokkal, mégis szomorú vagy – próbálkozott tovább Sára, hátha megtudja mi az oka a különös szótlanságnak.
– Nem tudom, miért csaptad be Zsuzskát – vonta felelősségre Mónika, minden bevezető nélkül.
– Miért gondolod, hogy becsaptam? – lepődött meg Sára – Rosszul esik, amit most kimondtál.
– Emlékszel, mit mondtál az úton? Azt mondtad te sohasem leszel anya, mégis most Zsuzskának csak egyedül az leszel...
Sára átölelte Mónikát, már mindent megértett.
– Nemcsak Zsuzskának, neked is Mónika, nyugodj meg. De most elmesélek neked egy történetet miért volt nehéz eldönteni hamarabb, hogy anya legyek. Figyelj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése