Az öreg kertész

 

A gyerekeket elvitte iskolába, óvodába, utána megkereste a faluszéli házat, ahol az öreg kertész lakott. Nem volt nehéz megtalálni, hisz János pontosan elmagyarázta hol keresse, hogyan néz ki a porta. Kiszállt az autójából, odasétált a kiskapuhoz, hosszan nyomta a csengőt. Már azt hitte, nem jön ki senki, mikor megjelent egy fejkendős öregasszony a ház ajtajában. Sára odaszólt hangosan, hogy Ferus bácsit a kertészt keresi, ha nem zavarja és nem alkalmatlan az időpont.

– Mingyá aranyom, de ki is vagy te, ha meg nem sértelek? Annyi a csaló mán erre felé – hezitált az öregasszony bizalmatlanul, egy lépést se téve felé, hogy beengedje.

– Nem vagyok házaló, itt lakom a Pálos tanyán. János mondta, hogy jöhetek tanácsért.

– Sára, ugye? – hallatszott egy mély férfihang a fólia sátrak felől – Ejnye Magdus, hogy te mindenkiben csalót látsz! – szólt mérgelődve az asszonyára.

– Ki tudja ebbe a világba... na gyüjjön csak bejjebb! – hívta most már az asszony és kinyitotta szélesre a kiskaput.

Egy középtermetű idős parasztember ment feléje, bekecsben feltűrt ingujjban, fiatalos mozgásával meghazudtolva a korát.

– Meleg van a fóliában, mán tegnap óta fűtöm felfelé, fűrészporos dobkályhákkal. Majd megmutatom később, de most kerüljön beljebb. Hadd nézzem meg közelebbről a komám keresztlányát. Na, helyre menyecske maga, annyi szent. Szóval végleg lejött vidékre?

– Úgy néz ki. De még nem vagyok férjezett.

– Az baj, ez a munka nem nőnek való, kéne a férfi hozzá.

– Idővel az is lesz, de addig se tétlenkedhetek.

– Üljön csak le! – mutatta a helyet a konyhai asztal mellett – Iszunk abból a finom teából Magdus! – szól a felesége után, aki lelépett az ismeretlen vendég elől a kamrába. – Egész télen ezt ittuk, nem is lettünk betegek.

Magdus ott termett a kancsóval a férje hívószavára és öntötte szolgalélekkel az aranysárga teát a bögrékbe.

– Mi ez?

– Bodza meg székfű, mézzel.

– Finom – kortyolt bele a csuporba Sára.

– Aza'! – hagyta jóvá az öreg.

– Na, hol kezdjük. Mit tud a vidéki életről Sára? De őszintén.

– Semmit. Azaz, olvastam szakkönyveket, meg utána kerestem dolognak az interneten.

– Interneten? Atyaég, ott akarta a tudást megszeretni? Ez a tudás ott nem lelhető fel, ez itt van a vidéki parasztember lelkében ősidők óta. Az nem baj, ha tapasztalatlan... mert még fiatal.

– Miért lenne jó az, ha semmit se tudok?

– Mert még nem rontotta el az eszit az a sok kórság, amivel etetik az embert manapság, mit, hogyan kell csinálni. Az iskolák se jól tanítanak, mert olyat tanítanak, ami ellenkezik az élettel.

Sára látta az öregen, hogy már várta őt, és azt is, hogy nagy kedvel fogott hozzá a városi lány átneveléséhez. Ráérzett az első percektől, hogy nem egy közönséges parasztemberrel teázgat együtt. De igazából több hónap kellett ahhoz, hogy önmagában teljesen elismerje, hogy a nagy tudású öreg kertész igazi tanító, aki mélyen hitt abban, hogy vissza kell fordulni az ősi gyökerekhez, méghozzá nagyon gyorsan, és addig, míg nem lesz késő.

– Nem kellenek könyvek, hogy jól tudjon itt gazdálkodni, legfeljebb a megtermelt áruk értékesítéséhez, ahhoz nem árt. Mert fene nagy bürokrácia van mindenütt. Na, kezdjük az elején, mert valami halvány sejtése csak kialakult már. Hadd halljam, hogy is képzel el egy szép kertet Sára?

– Gondolom rend és tisztaság van benne, legyen jól megművelve, kiparcellázva...

– Itt van a legnagyobb tévedése. Ne legyen szépen megművelve, se ki gereblyézve, se kisöpörve. Egy kis rendetlenség kötelező a természetes fődművelésben. Mondok egy példát és megérti, no, gondolatban mennyünk el, sétáljunk egy erdős részen. Hunnya be a szemit. El tudja képzelni mit lát?

– Erdőt. – mosolygott Sára az öregre, közben arra gondolt, miért veszi gyerekszámba, hisz úgy beszél hozzá, mintha csak egy gyerekkel beszélne.

– És még? – sürgette türelmetlenül az öregember.

– Bokrokat, füvet, virágot.

– Ez az! Vág az esze, mint a borotva. Van még ott más is. Talál vadszedret, csipkebogyót, gyógynövényeket. Ha bejjebb megy, erdei gombákat. Na, most hajojjon le, és nézze meg milyen az erdő talaja!

– Gazdag humuszban – nevetett Sára –, ezt én is tudom.

– Így van. Vastag lombréteg a tetején kiszáradt ágakkal, alja növénnyel befedve. Ideális az élethez. Jól érzi benne mindenki magát. A rovarok a rágcsálók, a giliszták, a láthatatlan földlakók. És amikor ott sétál, majd rágyön, hogy bizony minden mindennel összefügg, hogy ebben a közegben jó élni, egészséges a levegő a madarak énekelnek, a lepkék szitakötők versenyben repdesnek. Senkit nem zavar a létezésük. Ha szépen akarjuk mondani ez az igazi édenkert, a háborítatlan és romlatlan természet. Hát az ő tanítását kell követnie Sára, ha egészségesen és boldogan akar élni. Tanujjon mindennap magától a természettől, akkor megtapasztalja, hogyan segítik, védik egymást a növények.

Az öreg kertész szigorúan nézett a városból odacsapódott lányra.

Ez már nem álom

 

Sára anyja csak este kezdett másként gondolkodni a férfiról, aki a börtön rácsai mögül képes volt megszédíteni a lányát, mikor látta a lánya csillogó szemét, ahogy beszélgetett Benjáminnal telefonon. Meg is jegyezte Terkának.

– Látszik rajta, hogy szereti azt az embert, ne is firtassuk tovább ezt a témát, az idő úgyis bizonyságot hoz mindenre.

A hosszú nap után nyugovóra tértek, elcsendesedett a ház, csak kintről hallatszott be a tavaszt hozó szél zúgása.

– Akkor bővítsük a házat, nagyon úgy néz ki – húzta a takarót magára Mártika néni.

Terka mama keresztet vetett és elmosolyogta magát.

– Isten gondoskodik róla, hogy ahová töviseket szórt, rózsát is szórjon. Töviseket már szórt eleget, most már csak rózsát kell szórnia Mártikám. Reméljük, Sára nem pazarolja el a fiatalságát értéktelen emberre. Nyugodjál meg.

Beköszöntött az első tavaszi nap, a hűvös hajnali szél kiszárította a határt, Sára elindult határszemlére Jánossal. A gyerekek iskolába-óvodába jártak, csak Amira maradt otthon, nem a nyelvismeret hiánya miatt, a hivatalos eljárás cammogott medve talpakon.

Közel egy órája poroszkált velük a két ló, de még a felét sem járták be a gazdaságnak.

János végig beszélte az utat, mint aki induláskor feladatként kapta az új gazda felvilágosítását. 

– Sokszor itt semmit érő az autó vagy a motorkerékpár, de van úgy, hogy a szekér is elakad, ha több napos eső zúdul a határra. Pedig jönni kell akkor is, ha másért nem, leengedni a vizet a vetésről. Akkor csak a hátasló segít, más be nem járja a földutakat, még a ló is nehezen – kapta az első tanácsokat Sára. – Ötven hold, az nem kicsi terület. Itt kukorica vót tavaly, az idén tavasz árpát gondoltunk Terka mamával – mutogatta a parcellákat János az ostor nyelével.

– Sose tanulok bele – dünnyögte az orra alá Sára. – Nagyon szép ez a vidék, gondolom ha eljön az igazi tavasz, még szebb lesz.

– Szép biza', sok a ligetes rajta, a keresztapja imádta a fákat, nem vágott ki egyet se, még az árokpartokról se. Nem ördöngösség ez, csak bele kell tanulni. Mindent idejébe kell csinálni az a legfontosabb. A természet nem szereti a mihaszna lusta embert, ha elkésik a vetés, ha nincs időben gondozva, vagy betakarítva a termés az egész évnek annyi, sok munka a semmiért. De ne féljen, sorba' majd kitanulja. Na, ott az erdő... tiszta akác. Amellett megyünk vissza a tanyára – biztatta a falubeli, aztán hozzátette még: – Nyergelheti is a lovakat, tűrik mán a hátukon a nyerget.

– Nem árt, ha megtanulok lovagolni. Flóri nagyon szereti a lovakat, biztosan észrevette, őt is taníthatná.

– Mán az első nap észrevettem, a fiú érzi a lovat... segítek neki is.

A hűvös szél végig fújt a szántóföldek felett, majd bebújt az akácerdő belsejébe. Ott zörgött, sustorgott egy darabig a csupasz ágak között, végül megunva kisiklott onnan is, hogy visszatérjen a sík vidék fölé. Ott időzött egy darabig, mint egy eltévedt vándor, forgott, dünnyögött, mint aki nem találja a helyét.

Hallgattak. Sára figyelte a két ló délceg fejtartását, miközben okosan kerülgették a kátyúkat a dűlőúton. Arra gondolt, hogy rengeteg ideje lesz megtanulni ezt az ősi tudományt, nem szégyen az, ha eleinte tanácsot kér mindenkitől. Milyen különös érzés már most is járni ezeket az utakat, amik az ő saját földjein vannak. Saját föld, ez eddig rendben is van, papír van róla, de ennyi nem elég, ha majd tudja azt is, mit kell vele kezdeni, ha kiismeri a szeszélyeit, a hóbortjait, akkor lesz igazán az övé.

– Mondta az öreg kertész, hogy keresse, ha ráér. Szívesen segít – szólalt meg János váratlanul, mint aki ráérzett a gondolataira.

– Mondja meg neki, hogy a napokban felkeresem.

Flóri nagyon megörült a hírnek, hogy ő is megtanulhat lovagolni. A villanypásztorral bekerített mezőn gyakoroltak eleinte, de hétvégén elindultak egy hosszabb útra a határba.

Flóri olyan biztonságosan ült Csillag hátán, mintha örök életében az lett volna a helye. Sára eleitől fogva félt a ló hátán, de ezt nem illett kimutatnia a kamasz fiú előtt. A kanca nyugodtabb volt, mint Csillag, álmosítóan ringott a háta míg poroszkált a földes úton. Lassan ő is ráérzett az ízére, milyen fantasztikus egy ilyen nagy állattal szimbiózisban élni.

A ló hátáról végig lehetett látni a zöldülő határ felett. Megelevenedett a környék körülöttük, mezei nyulak rohantak át a kanális mentén a nyílt mezőre. A lovak dobogása pánikot okozott köztük, riadtan figyeltek visszafelé, mi közeledik feléjük, aztán újra kezdték az őrült cikkcakk futamukat, ami biztos távolságba juttatta őket a veszély forrásától. A fácánok ijedten rikoltottak fel a bozótos mélyén, hírül adva a többi természetlakónak, hogy idegenek közelednek, legyen mindenki résen.

Sára magába szívta a friss levegőt, gondolatai mérföldekre elkalandoztak, elképzelte, hogy nemsokára Benjámin fog ott ülni Csillagon mellette és együtt járják majd ezt a kis birodalmat.

Flóri felfelé nézett az égre, kereste és talán meg is találta azt a habfehér bárányfelhőt, amire álmában felszállt Csillag hátán. Aztán szélesen elvigyorogta magát.

– Ej, de jó, hogy ez mán nem álom Sára néni.

– Ez már nem Flóri. Ez itt a valóság! – nevetett Sára a fiúra.

Negyvenhatos körömcipő

 Igazad van Zalán, minden, ami jól működött eddig, divatjamúlttá válik – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gergő – Hja, az oroszok, akik ugye le vannak tőlünk maradva, pont most hoztak még a pápa szerint is egy maradi törvényt, hogy büntetik a buzikat, ha az utcán csókolóznak, és nem engedik a felvonulásaikat sem. Tökre nem diszkriminációból, egyszerűen védik a normális biológiai egyensúlyt. Szerintük mindenkinek magánügye, hova dugja be, de az utca nem erre való, hogy szőrös seggű buzik smároljanak az ártatlan lelkű gyerekek előtt. Ezzel ellentétben mi van tőlünk kicsit nyugatabbra? Nagy csinnadratta közepette felavatták az első maszturbáló fülkéket New York egyik utcájában. Állítólag olyan sikerrel, hogy átveszik az ötletet a többi országból is, London is szemezget vele. Na, sorban áll a sok ember előtte. Ki kell engedni a gőzt séta közben. Nem igaz? Ez a végletekig elfajult libsi világszemlélet, mert indoklás is van öregem, szerintük kevesebb lesz a nyílt utcán fajtalankodók száma. Én nem hiszem el, szerintem, aki nem normális örökre az is marad. Ez a korszak trendivé tette a buziságot.

– Ne őrjíts meg, mi van benne, ami annyira vonzó? – hitetlenkedett Róza

– Egy laptop és egy szék. Elég a fantázia megmozgatásához. Képzeld el, nemsokára itt is lesz a főutcán egy. Ott állnak előtte a köcsögök, várják, hogy menjen már el, aki bent van. Te meg sétáltatod mellette a csöpp rózsaszínajkú gyermeked, aki majd selypítve megkérdezi tőled – Mit csijál a bácsi odabent? Tejefonál? – te meg nyugodtan válaszolsz – Nem kicsim maszturbál.

Idióta röhögésbe kezdtek a többiek, közben mutogattak egymásra.

– Hagyjátok már őket élni, van olyan akiben tényleg génhiba van, de a legtöbb a kor áldozata. Felborult hormonháztartást okoz ez a sok műanyag kaja meg a környezetszennyezés – próbált enyhíteni orvosként Zalán.

– Meg akarsz lepődni? Nincs semmilyen génhiba. Maga a kor termeli egyre jobban ki a szélsőségességet. Profit ez is, új hóbort, új trendi. Van mit eladni. Például jöhet a negyvenhatos körömcipőgyártás. Átestünk a ló másik oldalára. Ez a gender lobbi agyrém.

–Jó ez barátom – nevetett Zsolt – mondjuk, holnaptól azt állítom, hogy én egy japán gésa vagyok. Kénytelen vagy elfogadni, mert nem gázolhatsz az ártatlan lelkembe. De félre a tréfával, már Freud is megmondta a kiferdült szexualitás kisgyermekkori traumák következménye. Valamit nagyon elrontanak a felnőttek a gyerek körül, lehet a félelem, bűntudat az oka a másságnak.

– Hogyan jövök én ide, elmagyaráznád? – kérdezte mérgesen Sára, és eltolta magáról Zalán kutakodó kezét.

– Bocsánat, hogy elkavarodtam, de egyszerűen úgy, hogy választhatott volna az ürge sok motivációból bent a sitten. Mondjuk, helyi anyagból. Nem akarlak megsérteni, de kint is nagy a kísértés, de bent pengeélen van mindennap, hogy ő is buzi legyen. De a barátunk fajfenntartó harcos még ez idáig, úgy néz ki. Kérdés, hogy meddig? A bezártság kihozhatja belőle is az állati ösztönöket. Akkor vége a romantikus beállítottságnak, utána úgy kiég szegény, mint a kátrányos hordó. Szóval a jövőre nézve nem biztató kilátásai vannak. Meddig lesz bent?

Határok

 

Kimondottan jó hangulatban találta a barátait  amikor megérkezett a kávézóba. Ahogy észrevették, egyik se tudott féket tenni a szájára.

– Na, nézzétek csak, ki tiszteli meg köreinket? A vidéki tanyagazdaság tündére!

– Hogymint Sára? Jut eszembe, van e talajvíz a pusztán?

– Hogy süllyedtél le hozzánk? Már azt hittük dobod a haverokat? – vitt neki egy széket Zsolt.

– Mondta Róza, hogy félig már bevonultál a börtönbe – viccelődött Zalán, ami miatt Sára mérgesen rávillantotta a tekintetét Rózára, mert hirtelen  lett egy érzése, hogy az utóbbi perceket az ő magánéletének boncolgatásával töltötték, míg iszogattak.

– Csak sorba, és csak egy kérdést kérek. És ha akarok, akkor talán válaszolok! – ült le durcásan, és már meg is bánta, hogy olyan gyorsan elfogadta a meghívást.

– Jól van, örülünk, hogy jöttél, de miért autóval? Ünneplünk biztosan tudtad –, méltatlankodott tovább Zalán. – Akkor nézd csak, hogyan kell ezt csinálni, na ezért jöttem gyalogosan ma.

Öntött újra a poharakba a magával hozott házi pálinkából.

– Bocs, hogy nem mondtam, hogy buli van – hajolt hozzá Róza. – Akkor még úgyse jössz le hozzánk. Na, mi van? Mondj már valamit.

– Majd később, mégiscsak nagyon személyes... később, inkább négyszemközt...

– Nagy tévedésben vagy barátnőm, mint itt mindenki, például én is szívrepesve várom a sztoridat – mosolygott Zalán. – El ne rontsd a szülinapom. Mellékesen tudod hány éves lettem? Nem. Honnan is tudnád? Harmincöt. Erről van szó. És nincs olyan mázlim, mint annak az alaknak bent a börtönben, hogy belém zúg egy olyan jó nő, mint te. Na, mesélj, hátha nem jött össze a románc köztetek, akkor még nekem is maradt talán egy kis esélyem.

Sára kényszeredetten mosolygott, tényleg nem akart kitárulkozni előttük, de egyik sem állt le, az ital miatt egyre szabadabban beszéltek, soha nem látta még őket ilyennek. Különösen Zalán vette célba, folyton hozzá beszélt, aztán mellé is ült az asztalnál. Sára kezdett feszengeni, mert a doki bizalmasan átölelte közben.

– Tudod Sára, mi a jó ebben a szar életben? Hogy minden fordítva működik, mint ahogy kellene. Például itt vagy te momentán. Nem normálisan a börtönbe járkálsz, hogy pasit fogj magadnak. Észre se veszed, hogy mennyivel könnyebb lenne a környezetedben keresgélni. Becsülöm a fazont, hogy ráhajt egy szép nőre még akkor is, ha sittes, nem erről van szó. De akkor is minden fordítva működik, elkeserítő nem gondolod? Hogy én miért gondolkodom erről így, kérdezd csak meg, szívesen válaszolok és halál komoly, amit mondani fogok. 

Nem várta meg, hogy egyáltalán érdekli e Sárát, folytatta, amibe belekezdett. 

– Szóval per pillanat, ott tartunk, hogy kihaltak a szabályrendszerek. Kimondottan jó erkölcsi gátak voltak régebben, rend, valamiféle fegyelem. 

– Ne kezd már megint, nem azt mondtad, hogy születésnapi buli van? – méltatlankodott Sára.

– De igen, de mivel én vagyok az ünnepelt, azt hiszem megengedhető, hogy elmondjam a véleményem. A legegyszerűbb alakzatból indulok ki, itt van például a fajfenntartás, annak is voltak, és kéne, hogy legyenek továbbra is szabályai. Kell ugye hozzá egy férfi és egy nő – közben mégközelebb húzódott Sárához. – Itt vagyok, érzed, mint férfi... ez lenne a normális, de már ez is a múlté, ne értsd félre, én férfi vagyok – vigyorgott bárgyún Zalán, is közel hajolva Sárához a fülébe suttogott: – Meg tudlak győzni róla. Akarod?

Sára eltolta magától a dokit.

– Részeg vagy!

– Lehet. Szóval, hol hagytam abba, ja igen, ott tartottam, hogy eltűnik lassan a nő és a férfi közt lévő biológiai különbség. A férfi úgy öltözik, mint egy kakadu, csipkés alsóban feszít, a nők meghatározóbbakká, erősebbé váltak. Buzik és leszbikusok nevelik a lombikbébiként fogant gyermekeiket, akik mikor nőnek felfelé, nem látnak maguk körül mást, csak az elkorcsosult világot, amiben már soha nem tudnak eligazodni, mert nem találják meg benne az arányokat, hol az eleje, hol a vége és hol a közepe.

Ez a szó, hogy szeretlek

-- Nem zavarom? - kérdezte elfúló hangon, mikor hallotta Sára hangját. Nem láthatta, hogy Sára előtt is ki van téve a telefon, ő is várta a hívását.

- Egyáltalán nem. Sose zavartál. Jól vagy? Azt hiszem, ami történt délután köztünk, talán megengedhető a tegeződés? Ha lehet, kérlek... ne magázódjunk.

- Nem tudom mi történt velem... én... nem akartam tolakodó lenni. Talán Zsuzska...- akadt el a hangja.

- Én megköszöntem neki. A gyerekek nagyon rá tudnak érezni a felnőttek problémáira. Mikor megköszöntem azt mondta - Semmiség, máskor is segítek.

Hallotta, hogy a férfi elneveti magát. Aztán csend lett a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen. Csak nem tudom, hogyan lesz tovább? Már most is nagyon hiányzol - hallotta a választ. - Olyan nehéz elhinni az egészet.

- Mit nehéz elhinni?

- Hogy egyáltalán jelentek számodra valamit. Csinos vagy, fiatal... gyönyörű. Velem ellentétes minden, ami körül vesz. Kilógok a sorból rendesen.

- Kilógsz a sorból? Az nem probléma, hisz egyedül állsz a sorban, vannak barátaim, de nincs barátom. De én sem értem magam, hidd el. Csak egy a biztos a sok kérdés között, amikre még nincs válasz, hogy már nagyon régen vonzódom hozzád. Ha ez megnyugtat, kénytelen vagyok elmondani. Csak ne tedd velem azt, hogy nem hívsz, hogy nem tudok rólad semmit - válaszolt halkan Sára. - Az nagyon tud fájni, ha nem hallom a hangod mindennap.

- Szeretlek... ugye mondhatom újra...

- Igen, nagyon jó hallani és el is hiszem a mai naptól, hogy őszintén mondtad az első alkalommal is.

Egy darabig csend volt a vonalban.

- Itt vagy még?

- Igen - sóhajtott Benjamin - csak olyan nehéz... szeretnélek átölelni...

- Ölelj át... én is szeretném - sóhajtott fel Sára is. - Én is ugyanúgy szeretném...

- Annyira zaklatott vagyok, ne haragudj rám... az jár egyfolytában a fejemben mióta elváltunk egymástól, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy kedvelsz engem, de rájöttem, hogy ezzel együtt még szerencsétlenebb lettem.

- Nem értelek...

- Ma átöleltelek, éreztelek, hozzám simultál, mintha hozzám tartoznál... lehet, soha többé nem ölelhetlek át... közel három év... és csak hajtogatom majd a varázsszót, hogy szeretlek, szeretlek, mint egy kamasz. Hiába van ez a szó aranyból kiöntve, a hónapok, az évek lekoptatják csupaszra róla a csillogást, szép lassan utcán heverő kaviccsá változik...

- Nem lesz könnyű így megismerni egymást közelebbről, értem miről beszélsz...

- Nem énrólam van szó, nem várhatom el tőled, hogy várj rám, mikor még nem volt múltunk és nincs még igazán jelenünk sem. Nem tudod majd eldönteni, hogy érdemes- e rám várni, hogy megtudsz-e szeretni... nem csak kedvelni engem...

- Miért mondasz ilyet, úgy érzem, le akarsz beszélni... - lepődött meg Sára. 

- Nem... dehogy... nagyon szeretlek, én igen... de mit érek vele, ha nem láthatlak... szeretnék mindennap veled lenni, átölelni és szerelemmel szeretni, hogy megérezd, mennyire mélyek az érzéseim... hogy velem legyél a hosszú éjszakákon, hogy vigyázzak rád...

Egy kis időre elhallgatott a férfi, mikor folytatta megremegett a hangja.

-... ez a szó, hogy szeretlek... nem fejez ki semmit, legalábbis azt nem, amit érzek irántad... olyan, mintha bennem élnél, itt vagy a sejtjeimben, hogy távol vagy tőlem, rosszabb a pokolnál... holnap is felhívlak... de most nem tudom, hogy mit mondjak... még... adj egy kis időt, kérlek... ne haragudj meg rám, annyira felzaklatott a mai nap. Gondolkodnom kell...

Még hallott egy sóhajt a telefon végéről, aztán megszakadt a vonal. Sára nem értette miért tette le Benjámin a telefont olyan hirtelen. Percekig ücsörgött a fotelban maga alá húzott lábakkal.

Még el kellett volna mondania, hogy neki is nagyon hiányzik - gondolta szomorúan - nem lehet ezeken a pasikon eligazodni. Min gondolkodik még, mit nem tud? Kész őrület... neki is gondolkodnia kell... ez a nap teljesen hazavágta.

A telefonja újra zenélt az asztalán.

- Na, kisanyám, mindig foglalt vagy. Végre, hogy elérlek. Mi újság? Semmi élménybeszámoló, nem ezt ígérted! Nincs kedved lejönni hozzánk?

- De lemegyek, már készülök is

Korbácsütés a lelken

 

A műterembe ment, gondolkodni akart. A tanár nyitott rá.

- A meghívás él még? - kérdezte barátságosan mikor belépett a helyiségbe. 

Nem örült a látogatásnak, pont azért ment oda, hogy egyedül lehessen a gondolataival. Még a találkozás hatása alatt volt és a kételyek még jobban gyötörték, mint bármikor azelőtt. A plátói érzés csak érzés volt addig, amit vagy eldobott magától, ha dühös volt, vagy álomba ringatta magát vele, ha végkép alámerült a szeret hiányába és a gyilkos magányába. De most minden megváltozott, mióta átölelte Sárát. Hátranézett a belépőre.

- Persze, hogy él.

- Remélem minden rendben fiam, nem vagy nagyon feldobva.

- Minden rendben. És úgy működnek a dolgok, ahogy elmondta. Köszönöm.

- Annyi mindent mondtam már, mi is az? Emlékeztess! - közben nézegette a készülő festményeket, grafikákat.

- Amikor arról beszélt, hogy egy érintés mindent elárul.

- És? - nézett rá kíváncsian a tanár - Folytasd!

- Nem csak ő árulta el magát, én is elárultam magam. De nem biztos, hogy ennek így kellett volna megtörténnie. Nem azért mondom, hogy nem örülök annak, amit ma megtapasztaltam... csak én itt maradtam, ő meg elment, kisétált a kapun, nem fogom látni jó darabig megint. A távolság miatt bele fogok őrülni abba, ami ezután jön.

- Szenvedj. Nem probléma, legalább még jobban dolgozol az ecsettel. Ezek itt tényleg nagyon jók, nem hazudott szobrász, nagyon tehetséges vagy. A lányaid jól vannak?

- Igen. Ők boldogok. Teljes az összhang köztük.

- Az a fontos, meg az is, hogy nem vakon reménykedsz ezután, ha jól értettem. Bizony jó lenne innen hamar kikerülni, értem én miről beszélsz. De még így is jobb, ha tudod, hogy van, aki szeretettel gondol rád odakintről. Sokat segít rajtad, majd meglátod.

- Egy darabig biztos jó érzés lesz, később inkább szenvedést fog okozni, a félelem, ami biztos eluralkodik rajtam, hogy egy perc alatt elveszíthetem, de szenvedni fogok egyszerűen a hiánya miatt... akkor mire jó ez az egész?

A tanár látta, hogy nem teljesen sikerült vigaszt nyújtania a barátjának, odahúzta Benjámin mellé a szobrász székét.

- Figyelj, nem kell beleőrülni, ha tényleg alakulnak köztetek a dolgok. Ha jó gyerek vagy idebent, kaphatsz kimenőt a városba, tudsz vele találkozni a szabad életben is. De ahhoz az kell, hogy ne játszd el senki bizalmát. Érted ugye?

Még jó ideig beszélgettek, majd a tanár indulni készült.

- Gyere te is, vacsoraidő lesz nemsokára - szólt Benjáminra. 

- Rendben, egy pár perc és én is megyek - megvárta, míg kimegy a barátja, elővette a zsebéből a telefonját. Hallani akarta újra Sára hangját. Nem tudta miben bízott, talán abban, hogy mond valamit, amitől felébred a kómából, amibe most teljesen elmerült. Maga elé tette az asztalra a telefont. Várakozott, tépelődött. A karjaiban az egész testében még ott volt a lány érintésének varázsa, átélte újból és újból. Hihetetlen az egész, hogy vele ez megtörtént, ilyen nincs, csak a mesében. Talán játszik vele a sors, elvett tőle mindent, aztán meggondolta magát, elkezdte kárpótolni a veszteségek miatt. Vagy ez is a szenvedésének része, egyfajta lelki kín, amit még rámért. Soha be nem teljesedő szerelem, korbácsütések a lelkén, míg bele nem őrül végérvényesen? Reszketett a keze mikor felhívta Sárát. 

Megállt az idő

 

-- Na, ugye! - tapsolt Zsuzska - Mondtam én, hogy nem nehéz barátkozni, most már kéész...!

Csak azt nem értette miért süketült meg mindkettő olyan hirtelen, mert észrevette, semmit nem jut el hozzájuk.

Összebújva, szótlanul álltak, minden érintéstől megremegve, úgy érezték megállt az idő körülöttük, csak a szívük dobbanása hallatszott egyszerre a néma csendben. Sára viszonozta az ölelést. Benjamin maga felé fordította és nézte kis ideig Sára sápadt arcát, nézte a szép ívű ajkait, képtelen volt ellenállni a kísértésnek, először lágyan, majd vadul csókolni kezdte. Rátapadt, mint a pióca a gazdatestre, hogy kiszívjon minden erőt és érzést belőle, hogy belőle élhessen tovább. Kétségbeesetten csókolta, az érzelmei a tetőfokon lángoltak, hullámzott benne minden ki nem mondott szó, üvöltött benne a félelem, mert tudta, hogy most is csak pillanatokban él, amik mint a buborékok szétpattannak és kilökik magukból, ki a gyűlölt valóságba, és örökre szertefoszlik ez a földöntúli gyönyör amit átél. Sára el fog menni és a hiánya majd az őrületbe kergeti. Mellére vonta Sára fejét, arcát a hajába rejtette, hogy ne lássa a könnyeit.

- Lejárt az idő művész úr! - szólt be a börtönőr az ajtón - Jöjjön!

Benjamin, mint aki álomból ébredt, elengedte Sárát, lehajolt a lányaihoz elköszönni, majd még egyszer magához húzta és megölelte Sárát, közben a szemébe nézett, már nem érdekelte, hogy meglátta a könnyes arcát, megfordult és kiment az ajtón. Ment a folyosón végig, nem nézett hátra, pedig tudta, hogy ott áll a három nő az ajtóban, akikről már biztosan tudta, értük csakis értük életben kell maradnia. Ott állnak és várják, hogy visszaforduljon és integessen nekik búcsúzóul. De képtelen volt rá, félt, ha megfordul, eltűnnek onnan, mint egy álomkép. Képtelen volt még feldolgozni, amit tapasztalt, hogy Sára szemében vágyat és szerelmet látott. Úgy gondolta csak a képzelete játszott vele, mert annyira vágyott rá. De az érzés nem múlt el, egyre erősebbé vált benne mert hinni akarta, hogy Sára hozzá tartozik.

Érintés

 

Mi a baj, Zsuzska? - érdeklődött a szokatlan némaság miatt Benjámin.

- Áh, semmi, csak azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy félreértésben vagytok Angyallal.

Sára ijedten nézett Zsuzska felé, nem tudta elképzelni sem, hogy mire készül a kislány. Ismerte már, tudta, hogy hatalmas színész, általában mindig elérte, ha valamit a fejébe vett.

- Nem értelek.

- Mit nem értesz? Hát tudod, hogy mit mondok, mikor Angyal Rózánál volt nem a barátjánál. Angyalnak lehetnél te a barátja. Csak mindig elrontod a barátkozást.

Benjámin átnézett Sárára, de nem lett okosabb tőle. Sára úgy tett mintha semmi fontos nem lenne abban, amiről Zsuzska beszél. Zsuzska is figyelt, egyszer egyikre, egyszer a másikra. Aztán döntött.

- Talán az a baj, hogy nem mutatkoztatok be egymásnak rendesen és nem is köszöntetek egymásnak.

- Én köszöntem, ne mondj ilyet - hárított a férfi.

- Tudod apu, játszásiból kezdhetnétek újból. Nem nehéz, majd én segítek.

- Mire gondolsz?

- Menj ki és gyere be még egyszer.

- Lehet, nem engednek vissza.

- Akkor ne menj ki, csak csinálj úgy.

Benjamin nem szívesen játszott, de nem akarta elrontani ezt a szép napot a gyerekeinél. Az már eljutott hozzá mit akar Zsuzska mindenáron. Persze, azt akarja, hogy ők is legyenek jó barátok. Mármint Sára és ő. - Jól van, majd lesz valami - gondolta, csak ne legyen hangulatromboló. Míg az ajtóhoz sétált villant át a fején, a lényeg. - Sárának nincs barátja - talán ezt akarja Zsuzska a tudatára hozni. A gondolattól átjárta újra a testét ugyanaz a visszafojtott remegés, amit próbált elpalástolni, pedig szenvedett tőle, hogy titkolnia kell. Szenvedett, mert ott lehetett egyedül Sárával, és mégis olyan távolság volt köztük, nem érinthette, nem ölelhette meg. Nem mondhatta meg neki mennyire vágyott erre a percre, hogy láthassa. De most átjárta egy kicsi fénysugár a lelkét, mert ismerte a lányát, valamit helyre akar ösztönösen hozni, tudta, hogy hinnie kell neki.

- Jól van, itt vagyok. Most mi legyen? - szólt Zsuzskának mikor az ajtóhoz lépett.

Zsuzska odarobogott Sárához - Ha szólok, Angyal gyere köszönni apukámnak. Jó? - Sára bólintott, tudta, hogy le kell játszani a műsort, ez elől már nem lehet kibújnia.

- Szia, apu! - kezdte a kislány a játékot, intett Mónikának, hogy ő is álljon sorba a pusziért újra.

- Na, gyere már Angyal, mert elkésed a bemutatkozást! - hívta Sárát topogva, mert az még csak ülve nézte a jelenetet. A hívó szóra tétován felállt és odasétált.

Na, mondj valamit apu! - követelte erélyesen Zsuzska. 

- Üdvözlöm Sára... - 

- Én is üdvözlöm... - válaszolt Sára és zavarában betartotta a hivatali protokollt, kézfogásra nyújtotta a kezét. Nem kellett volna. Rájött, de már későn. Amikor a kezük összeért, mintha egy rejtett energia szabadult volna fel bennük, ami mindkettőjüket megremegtette. Álltak egymással szemben és fogták egymás kezét, ez az áldásos energia meg jött ment köztük, átsugárzott Sárába majd visszatért Benjáminba. Benjámin hosszan belefeledkezett a furcsa szempárba, ami úgy élt az emlékezetében, mint egy tengerszem, középen mélykék, körbe zöldes, mintha oázis közt lenne a kék víztükör.

- Jól van apu, minden rendben! - hallották Zsuzska hangját, aki ott topogott körülöttük - Már csak puszit kell adni és kéész...!

Ha a lánya kéri, azt muszáj teljesíteni, nehogy sírás legyen belőle - gondolta és elengedte Sára kezét, de csak azért, hogy átölelje és magához húzza. Végre közel érezte magához, annyira várta ezt a pillanatot. Simogatta és közben puszikat adott sorban, sokat, hisz megkérte a lánya.

Ne sírj apu!

 

Lapozgatott, de nem látott semmit abból, hogy mi van az újság lapjain, befelé figyelt önmagába, tépelődött. Rózának igaza volt, ez a pasi csak kihasználja, most is, még csak azt se veszi észre, hogy ott van, csak gügyög a gyerekeivel. Kihasználja, felhasználja az önös céljaira. Milyen jó neki, hogy talált egy hibbant tyúkot, aki most ott szobrozik egy börtönben, ahelyett, hogy a barátaival kavarna valahol? Mégis az a jó, hogy odament, erre várt, hogy lássa végre milyen a pasas. Már tudja, nem jelent számára semmit, delete, egy szürke, sunyi alak. Ez volt az első és az utolsó, hogy elment. Nincs több hetyegés, telefonba sem. A sírás környékezte, annyira megalázónak érezte a helyzetét. Dühös volt, hogy engedte magát eddig eljutni. Az önsajnálatba merülve falat húzott maga köré, gőgösen hátra simította a homlokába hulló hajfürtjeit. Nem figyelte, ezért nem is értelmezte, miről beszélgetnek a szoba másik végében, pedig egyfolytában csak róla beszéltek mindhárman, hisz az élménybeszámolók, bármiről esett szó, hozzá kötődtek ezer szállal. Nem láthatta a férfi szomorú pillantásait sem, amiket sűrűn felé küldözgetett, de mind reménytelenül a földre zuhant, mint a törött szárnyú madarak, mikor elérték elutasítást sugárzó alakját.

Lassan megnyugodott, már nem volt olyan merev a testtartása, nem kellett blokkolni a remegését sem, ami átjárta és kifelé árulkodóan közvetítette a belső érzelmi viharát... kezdett újra önmaga lenni. Visszatette a folyóiratot a táskájába, révetegen felnézett a rácsos ablakra. Arra gondolt, ha ő így bezárva élne, önakaratán kívül, milyen is lenne az élete? Aztán oldalra nézett, nézte Zsuzskát, ahogy ott billeg az apukája előtt, egyik keze csípőre téve a másikkal megállás nélkül hadonászva magyaráz valamit. Látta Mónikát, ahogy ott ül a férfi mellett, hozzábújva, fülig érő szájjal nézi a produkciót. Benjáminra, nem mert ránézni, félt a férfi szemeitől, amikből képtelen volt bármit is kiolvasni, mert kiismerhetetlenül változott bennük a fény.

Benjámin halkan beszélt, mintha nem akarna zavarni senkit.

- Miért hívod angyalnak Sárát? - kérdezte a kisebbik lányát.

- Mert az. Amikor elindultunk, hogy megkeresünk benneteket... jól van hát nem találtunk meg. Akkor eltévedtünk. Igaz Mónika? Nagyon elfáradtunk és éhesek is voltunk. De egy olyan gonosz helyre értünk... olyan nagyon gonoszra, ahol sok fa volt és csomó csúnya ember. Meg sötétség... és már nagyon sírtunk... meg féltünk.

- Igaz, nagyon félelmetes volt. De Zsuzska nem tehet róla, csak én, hogy eltévedtünk - mondta komoly ábrázattal Mónika. - Láttalak a tévébe apu, csak azért mentünk el.

Benjámint körbe ölelte a szomorúság, hogy ő az oka mindennek, ami történik most a gyerekeivel. Jóformán semmit sem tud a hányatott életükről mióta a börtönben van.

- Na, akkor elmondom, hogy mikor jött értünk Angyal, jó apu? - toporzékolt türelmetlenül Zsuzska.

- Igen, hallgatlak - válaszolt Benjámin.

- Az úgy történt, hogy egyszer csak odajöttek ahhoz a padhoz, ahol mi nagyon fáztunk a csúnya bácsik. Körbeálltak bennünket és nevettek. De azt nem tudom... miért nevettek.

- Az egyik fogdosott is, azért is sírtunk, emlékszel? - javította ki Mónika Zsuzskát.

- Igen, meg azt mondta az egyik, jön értünk valaki, aki sok pénzt ad értünk, de nem tudtak eladni mert a sötétből gyorsan előjött Angyal, nagyon mérges volt és kiabált velük, el akarta őket zavarni. Nem félt tőlük, csak jött értünk egyenesen.

- Én elszaladtam, mert volt ott egy másik néni és integetett, hogy fussak. Sára is akart Zsuzskával futni, de őket felbuktatták. Angyalt és Zsuzskát - toldotta meg Mónika a történetet.

- Mikor elestünk, Angyal azt súgta a fülembe, hogy fussak egyedül, de én nagyon féltem... - folytatta Zsuzska. - Akkor odanéztem Mónikához, és láttam, hogy ott áll anya is mellette, integetett, hogy induljak... tudod anya is angyal már egy ideje. Odaszaladtam hozzájuk. Hallottam, míg futottam, hogy azt mondták a bácsik, hogy el kell engedni az Angyalt, mert ő egy angyal.

Benjamin elképedve hallgatta a kicsi lányát. Mónika észrevette, hogy hitetlenkedik az apjuk, ezért megerősítette Zsuzska történetét.

- Igazat mond apu. Azt mondta az egyik, hogy hagyni kell elfutni az angyalt.

Benjámin rájött milyen sok mindenben tévedett Sárával kapcsolatban, szemében előtolakodott egy könnycsepp, de nem merte letörölni. Ott hintázott a szeme sarkában egy szempillán, míg Zsuzska éles szeme fel nem fedezte.

- Ne sírj apu, már soha többé nem szökünk el. Igaz Mónika? - hirtelen sarkon fordult és odaszaladt Sárához, felkúszott az ölébe és kétoldalt megpuszilta, jó hangosan, cuppanósan.

- Látod apu, azért annyira nem angyal, meglehet puszilni is - aztán fontoskodón visszament az apukájához és csendben álldogált.

Pótcselekvés

 A találkozó előtt mindent helyére tett a lelkében, Sára a gyermekei gondozója, a döntését tiszteletben tartja, és ehhez igazítja a továbbiakban a kapcsolatukat. Érezte, hogy sokat rontott azzal, hogy elárulta Sárának, amiről fantáziált, hogy már nem közömbös számára, sőt szerelemmel gondol rá. Félt a találkozótól, attól leginkább, hogy Sára szemében lekezelő gúnyt fog tapasztalni.

- Látogatói vannak! - szólt be a zárkába a börtönőr - Készüljön!

- Mégis eljött - szakadt ki belőle egy sóhaj.

Az őr mellett sétált le a szintre, ahogy közeledett a láthatás helyéhez minden lépéssel idegesebbé vált, annak ellenére, hogy inkább meg kellett volna nyugodnia, hisz azt hitte Sára be se viszi hozzá a lányait.

Mikor belépett a helyiségbe, még jobban eluralkodott rajta az izgalom, nevetségessé vált minden elképzelése, amit addig szövögetett, ha Sárára gondolt. Elég volt csak a saját megjelenésére gondolnia. Inkább szégyent érzett, némi bűntudattal, mert képes volt nagyokat álmodni, ő a rabruhás, rácsok mögé zárt senki. Gyönyörűnek látta Sárát, szebbnek, mint az ábrándképeiben, olyan volt mintha akkor lépett volna ki egy divatlapból, testhez simuló magas nyakú sötét garbót viselt, ami teljesen kiemelte formás alakját. Feszülő sztreccs farmerjához magasított sarkú, térdig érő csizmát viselt.

Benjamin nem tudhatta, hogy ezt mind Róza tanácsára tette, aki még este is felhívta, hogy dobjon be anyait, apait, ha ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Sára nagyon szeretett volna tisztán látni, de nem mindenáron ahogy Róza tanácsolta, önmagára haragudott leginkább, hogy ennyire képes volt belezúgni egy rabosított férfiba. Az járt a fejében szüntelen, hogy itt az utólsó lehetőség, rá kell jönnie milyen játékot űz vele.

Mikor belépett Benjamin az ajtón elillant belőle az az ellenállás, ami addig erőt adott. A férfin szürke mintás rabing volt, ami feszült a kisportolt felsőtestén, barna szemeivel végig simogatta tetőtől talpig, aztán lehajolt a feléje repülő lányaihoz.

- Apu, apu, végre már! Hogy vagy? - kapta az első üdvözlést Zsuzskától.

Mónika is kapaszkodott a nyakába. Benjamin az ölelő karok közül újra ránézett Sárára, sikerrel leplezve a benne lévő feszültségét, míg üdvözölte a lányt.

- Köszönöm, hogy behozta a lányokat hozzám.

Sára zavartan visszaválaszolt.

- Ez természetes.

Még figyelte egy pár pillanatig a két gyermek önfeledt örömét, akik teljesen birtokba vették az apát, akit olyan régen láttak. Bizonytalanul álldogált a szoba közepén, tudomásul véve, hogy vele senki nem foglalkozik, arra gondolt keserűen, ha kimenne onnan, az se lenne nagy gond, talán még zavarja is őket a jelenlétével.

Elvett egy széket az asztaltól, arrébb vitte teljesen a falig, minél távolabb lehessen tőlük. Mi a francot csináljon? - mérgelődött magában, míg leült, pótcselekvésként kutatni kezdett a táskájában. Megörült mikor meglátta, hogy nem vette ki belőle a kedvenc folyóiratát.

Ez az, olvasgat, majd csak eltelik az idő, negyven perc... abból már öt biztosan elrepült.

Csak egy női arckép

 

Szombaton korábban érkezett az Otthonba, így tudott Zitával is beszélgetni. Örömmel tapasztalta, hogy nem húzódott el tőle a romakislány. Pont ellenkezőleg, alig tudta levakarni magáról, mindenáron menni akart velük a börtönbe.

- Nézd Zitácska, itt van egy hivatalos papír, oda csak az mehet be, akinek ráírták a nevét. De ígérem, utána beugrunk együtt a cukrászdába, szólj Flórinak is.

Tudta, hogy remek alkalom lesz majd a délutáni találkozó, hogy megdicsérje őket, ugyanis infót kapott, mindketten elkezdték rendesen az iskola látogatását.

Zsuzskát nem lehetett leállítani, mikor elhelyezkedtek az autóban, nyughatatlanul izgett-mozgott, se eleje se vége mondatokba bonyolódott. Mónikán inkább a szorongás jeleit látta, feltűnő komolysággal ült a hátsó ülésen.

- Örülsz, hogy végre láthatod apukádat? - próbált vele beszélgetésbe elegyedni.

- Ühüm - jött a szűkszavú válasz, helyette készségesen válaszolgatott Zsuzska.

- Én örülök, meg annak is, hogy látom, meg mindennek. Mesélek majd neki, mert semmiről se tud. Remélem, hamar kiengedik a fogságából. Igaz, Angyal? Te is nagyon örülsz, hogy láthatod. Igaz? De ha nem ismered az én apukámat, majd én bemutatlak neki. Most tanultuk az oviban a bemutatkozást. Már tudok bemutatkoztatni. Ne félj egy kicsit sem, segítek - ömlött belőle megállás nélkül a szóáradat.

Sára előre kezdett félni, mit fog ez a kislány produkálni apjának, ha végre találkoznak.

Ugyanúgy be kellett állniuk a sorba a látogatók közé, mint amikor először volt láthatáson, nem volt gond, már ismerte a börtön etikettet. Leadta az értékeit, kezében szorongatta a kapcsolattartásit. A börtönőr elvette tőle az iratot, ellenőrizte, majd intett, hogy ne az asztalokhoz üljenek le, hanem menjenek utána. Az őr kinyitott egy ajtót a folyosó elején. Sára meglepetten nézett szét mikor beléptek. Csak egy asztal volt bent a szobában, több székkel. A börtönőr mosolygott.

- Családi. Megyek szólni a művész úrnak. Foglaljanak helyet.

Sára nézett az őr után, de nem kérdezte meg tőle, hogy jön ő a családihoz. - Hát persze, miért is ne, hisz hoztam a két lányát - nyugtatta meg magát. De akkor meg eszébe jutott, hogy kint a közös fogadó helyiségben is ott vannak a családok, köztük sok a gyerek, azok is családok.

Levetették a kabátjukat, toporogtak a szoba közepén, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. Zsuzska táncikált, szokásosan hozta a formáját, mivel nem volt mit mondania, valami gagyi dalt énekelt lépegetés közben. 

Sára arcán már meglátszott, hogy egyre nő a belső feszültsége. Pedig eldöntötte már napokkal a találkozó előtt, hogy semmi érzelmet nem fog közvetíteni a férfi felé, hisz nagyon haragudott rá, amiért nem telefonált. Ismerve önmagát tudta, hogy nem lesz könnyű az elhatározását betartania, talán ez a tudat is fokozta az idegességét. Örült, hogy ott vannak a lányok és nem ő lesz a férfi figyelmének a központjában. Végre kinyílt az ajtó, mögüle hallották az őr hangját.

- Negyven perc!

Benjámin ugyanúgy meg volt lepve, hogy nem a közös helyiségben kell találkoznia a lányaival. Nem sejthette, hogy a tanár eljárt a nevelőtisztnél az érdekében és megkérte, hogy adjon rá esélyt, hogy a barátja rendezni tudja a kinti kapcsolatát, ami jelenleg zátonyra futott. A nevelőtiszt szívesen segített, mert egyre szimpatikusabb lett számára Benjámin visszafogott viselkedése, arról nem is beszélve, hogy büszke is lett rá mióta megtudta, hogy milyen tehetséges a műtermi munkában. Hisz példamutatásként szolgált a kiemelkedő tevékenysége a többi rab számára. A belső szorongása már az ebédnél elkezdődött, alig tudott pár falatot lenyelni. Nagyon várta a találkozást a lányaival, és nagyon várta Sárával is, akiről annyit képzelgett az utóbbi időben. Attól a naptól mióta tudtak egymással telefonon beszélni minden megváltozott, kialakított a lányról először egy fantáziaképet aztán egyik nap lefestette csak úgy emlékei és a beszélgetéseik alapján. Megkönnyebbülten felsóhajtott mikor készen lett a képpel, hisz elérhető közelségbe került hozzá. Attól kezdve sokat időzött a kép előtt, nézte és fantáziált róla. Szobrász meg is jegyezte nevetve mikor rajta kapta ahogy nézegeti a női arcképet:

- Látom te is lefestetted a barátnődet.

- Nem a barátnőm, tévedsz. Egy ideig azt hittem talán több mint ismeretség, de van neki kint kapcsolata.

- Honnan veszed? 

- Elmondta szerencsére. Így hát, akit itt látsz, szimplán csak egy női arckép. Semmi több.

Útkeresés

Róza mindennap kérte Sárát, hogy ne hanyagolja el a barátait. Ilyenkor mindig megígérte, hogy rendben, ott lesz a következő találkozón. Mégsem ment el, tudta, hogy a baráti kör semmiféle kikapcsolódást nem fog számára nyújtani. Nem voltak felhőtlenek ezek a találkozók, estéről estére komoly témákat feszegettek és ezeken néha durván összevitatkoztak. Az interneten ő is vadászott a külső hírforrásokra. Oka volt rá, féltette a családját, a jövőjét az égből kapott örökségét. Bezárkózott a saját magának teremtett világba és arra törekedet, hogy először az életében tegyen rendet, később jöhet a többi átértékelése. Tudta, hogy nem lehet kikerülni, elbújni a környezetében zajló események elől. De nem látta tisztán még a céljait sem, hogy mit akar elérni a jövőben. Talán pont azért, mert szembesült a jövőtlenséggel. Keserűen megállapította, hogy nincs állandóság, mert olyan a világ, amiben él, ahol örvénylik a jelen és nem tudni előre milyen változást hoz a holnap. Háborút, gazdasági összeomlást, vagy a kettő közti átmenetben élnek még hosszú éveken át? 

Körvonalazódott benne egy terv, azon rágódott jó ideje. Ebben benne volt tisztán a keresztapja álma, az organikus gazdálkodás. Nehezen vallott be még magának is, hogy mennyire távol áll tőle a gazdálkodás minden fázisa. Félt, hogy nem lesz képes elsajátítani azt a tudást, amit a vidéki emberek zsigerből tudtak. 

Többször beszélt telefonon a falugazdásszal a lehetőségekről, kapott tőle terveket e-mailben. 

Bizonyára nagyon meglepődött a férfi, mikor egy nap felhívta, és közölte vele, hogy köszöni, ne fáradjon tovább. A segítségre igényt tart, de a pályázatra nem. Nincs módjában finanszírozni a hiányzó milliókat. Hitelről meg ne is álmodjon. Azt soha nem vesz fel amíg él.

Zoli győzködésére határozottan válaszolt: hogy egyszerű, józan paraszti megfontolásból.

- De ön bankár Sára, nem értem? - jött a hitetlenkedő válasz.

- Pont azért. Tudatában vagyok, hogy milyen pengeélen van a világgazdaság, benne a miénk is. Nem vállalhatok a családom biztonsága miatt kockázatot. Sok tervem van, de lassú megvalósítással. Van időm.

Beiratkozott a városi könyvtárba, folyamatosan hordta haza a gazdálkodáshoz szükséges könyveket. Esténként vagy a gyermekvédelmes anyagokon rágódott, vagy az agrárismereteken. Fáradtan kelt és fáradtan feküdt. A napok múlásával egyre nőtt benne a feszültség. Benjámin egy nap se hívta fel a börtönből, nem tudta mi történt a férfival. Arra gondolt, hogy szombaton mindent meg fog tudni, végérvényesen el fog dőlni, hogyan folytatódik tovább ez a semmilyennek nem nevezhető románc.

Próbálta megérteni a férfit, mi válthatta ki benne a nagy érzelmi ingadozást. De sokszor rábólintott már magában arra is, hogy félrevezetik a megérzései és Rózának igaza lehet, mégis csak egy képmutató, bosszúra szomjas alakkal áll szemben. Aki gyűlöli a kinti világot, benne őt is, és az egész csak egy jól megtervezett színjáték a részéről, még a szerelmi vallomás is. Vészesen közeledett a szombat, amikor újra szemtől szembe állnak majd egymással. Alattomosan mérgezte tudatalattiját a csalódástól való félelem is.

Ha a szeretet kihal

 

Ha végleg kihal belőled a szeretet, állattá válsz, csak fajfenntartó agresszív állat lesz belőled. Vagy még az állatnál is rosszabb, hisz az állat ösztönösen védi az utódait, szeretni is tud, még nem fejtette meg senki azt a hatalmas érzelmi skálát, amit a génjeikben hordoznak. Ha a lelkedben meghal a szeretet, érzéketlenné válsz mindenre és mindenki felé. Hideg és kegyetlen ember lesz belőled, nem riadsz vissza semmitől. Közömbösen érint minden, még a halál is, kíméletlenül tudsz ölni, kínozni másokat. Nem érint meg mások szenvedése még a sajátodé sem. Volna értelme annak, hogy így éld le az életed? A szeretet elixír barátom, az élet elixírje! Szeress hát, mert akkor te is szeretve leszel.

- Ilyen egyszerű igaz? Szerintem nem egészen. Mert ha nem szeret az, akit mi szeretünk, az iszonyúan tud fájni - válaszolt keserűen Benjamin. - Ha egyoldalú a szeretet.

- Igaz. Furcsán kódolt bennünket a Mindenható. Az igazi találkozások észrevétlenek. Ilyenkor csak a lelkek kapcsolódnak egymáshoz. Most mondhatnád, hogy a távolság megöli a legnagyobb érzést is. Ez sem igaz. Az igazi szeretet nem hal meg, bármilyen nagy a távolság. Az, hogy hozzád tartozik, és te hozzá tartozol egy életen át, az olyan természetes, mint az égen a Nap. Az egésznek a kulcsa, ami nyitja és zárja ezt a kapcsolatot, a bizalom. Te most nem bízol a kishölgyben. Ajánlom, hogy várd meg a találkozót és utána ítélkezz felette!

Benjámin megveregette a tanár vállát.

- Mi lenne velem a lelki fröccsök nélkül? Amúgy jöhet bármikor megnézni a képeim, legalább kapok kritikát, az mindig jól jön. Még elbízom magam a végén, mert szobrász csak agyondicsérni tud. A látogatásról nem biztos, hogy nagy élménybeszámolót tudok tartani, erre ne készüljön fel. Abban a ricsajban, ahol tömve van egy látogatószoba rabokkal és hozzátartozókkal, nem lehet érzelmeket közvetíteni, az egész... olyan megalázó. Sajnálom Sárát, hogy még ezt is végig kell szenvednie miattam... de még az se biztos, hogy eljön...

- Majd meglátod, hogy eljön, mert várod, és ő ezt érzi és tudja. Fel a fejjel!

- ... félek a találkozótól... talán jobb lenne, ha nem is jönne el...- vallotta be Benjámin az igazságot.

Virágnyelv

 

Az egész kóceráj rólad beszél, szobrász az egekig magasztalt, hogy milyen tehetséges vagy. Milyen szerencse, hogy a kishölgynek pont ez az ajándék jutott eszébe. Jut eszembe, alakul már valami köztetek? - fordult a tanár Benjámin felé, miután elindította a mosoda gépeit.

- Nem mind arany, ami fénylik. Mondtam én, hogy fejjel megyek a falnak... mondjak még egy pár közhelyet? - fordult morcosan feléje Benjámin. - Kiderült, hogy van pasija kint. Erre nem is gondolt ugye, mikor osztotta a tanácsot. De már nem okoz gondot. A hétvégén behozza a gyerekeket hozzám, az mindennél fontosabb számomra.

- Sajnálom. Vagy inkább téged sajnállak, talán így helyesebb. Tényleg nem gondoltam erre. De akkor végképp nem értem az egészet...

- Mit nem lehet ezen érteni?

- Miért ragaszkodik annyira a lányaidhoz egy független fiatal, művelt nő. Nem illik hozzá amit csinál. Ez logikátlan. Érted, amit mondok?

- Értem mire céloz, én sem értem. Lehet, hogy csak valami kényszerképzet alakult ki benne, de azonkívül semmi... legalábbis velem kapcsolatban az biztos, hogy semmi.

- Látod, azért gondoltam, hogy talán te is képben voltál nála.

- Tévedett. Nem vagyok. Ne beszéljünk többet róla! - Benjamin elfordult a tanártól, jelezte, hogy vége a beszélgetésnek, nincs több mondanivalója.

A tanár szót fogadott, fel se hozta a továbbiakban a témát, de nem tetszett neki, hogy újra szomorúnak látja a barátját.

- Kikapcsol a festés, jól haladsz? - próbált másról beszélgetni Benjáminnal.

- Igen. De szobrásznak elmentek otthonról. Fejébe vette, hogy ha kész lesz nálam egy tárlatra való kép, olyan kiállítást hoz össze, hogy licitálni lehet rájuk kintről.

- Miért gondolod, hogy hülyeség? Nem is az, ha jól belegondolsz. Ha sok pénzem lenne kint a szabad világban, én is vennék egy ilyen rabfestő zsenitől képet. Olyan ez, mint egy katasztrófa turizmus, oda mennek, ahol borzongani tudnak. Te is adsz egy külön élményt a képekhez, ha nem is horrort, de a rablelked belefested, ettől válik nagyon egyedivé mind. Nem gondolod? - nevetett a tanár.

- A rablelkem? Köszönöm, ha nem mondja, sose jut eszembe ez a kifejezés. De akkor hadd mondjak valami furcsát. Soha, érti soha, nem szárnyalt a képzeletem ilyen nagyon, mint most, hogy fogva tartanak. A fantázia és a gondolat az szabad, mindegy, hogy hol vagyunk, kint a szabadvilágban, vagy bent a börtönben bezárva. De itt a rabságban válik teljesen nyitottá a szárnyaló fantázia és az elme. Talán azért, mert csak így tudunk kilépni a falain túlra. Csak a gondolat erejének segítségével festeni úgy, hogy látok minden fűszálat a mezőn, hallok minden zsongást, ami a világban kint van. Régen szabad emberként nem vettem észre sok fontos dolgot, néztem őket, de nem láttam meg a belőlük áradó szépséget, elmentem mellettük. Érdekes, de elraktároztam magamban az akkori érdektelen dolgokat. És a tudat újra építi bennem és rekonstruálja ezeket. Na, én most ezekről festek... az emlékeimből. Egy kicsit másként, mint ahogy kint festettem volna le mindezt.

- Benézek hozzád a hétvégén amúgy is kíváncsi vagyok, hogyan fut le a kapcsolattartásid. Hátha nem veszett fejsze nyele. Mert a reményt soha nem szabad feladni, tudod. De tudok még ennél is banálisabbat mondani. Mondjak? - nevetett a tanár.

- Ennél is?

- Igen. A vesztesből is lehet győztes, barátom. Csak nagyon akarni kell győzni! Na, még egyet. Sok esetben a technika fontosabb, mint az erő. Na, érted? Remélem. Szűken összefoglalva mára ennyi.

Benjámin elnevette magát.

- Értem én, mire utalgat itt virágnyelven, nagyon is. Még nem adtam fel. Túl szép volt, hogy olyan könnyen feladjam. Valami itt bent nem engedi még. Sára nagyszerű nő, soha nem bántanám meg. Csak többet gondoltam barátságnál. Nem kellett volna. Akkor most nem kéne sajnálni magam. A lányaim nagyszerűen érzik magukat, mióta körbeveszi őket a gondoskodásával. Nehéz kimondani, de mindig úgy érzem, mikor beszélgetek velük telefonon, hogy boldogabbak ma, mint régen velünk.

- Csak meg vannak nyugodva. A gyerekek legnagyobb lélekgyilkosa a bizonytalanság. Mondd csak ki bátran, érzik, hogy szeretve vannak. Ilyen egyszerű.

- Mi a francért van az ember így elfuserálva, mondja?

- Nem értelek.

- Csak, ez az egy szó, hogy szeretve vannak. Miért nem tudunk szeretet nélkül élni?