A keserűség könnyei

 

Sára autója teljesen lehűlt, beindította a motort, hagyta melegedni. Közben arra gondolt, hogy hazamegy az albérletébe, lezuhanyozik, főz egy forró teát és végre bebújik az ágyába, ideje már egy kicsit lazulni. Mikor leszáradt a pára az ablakokról, indított. Sokszor megfogadta, hogy míg vezet, nem filózik, mert képes beleélni magát a gondolataiba és nem figyel az útra. Most is küldött figyelmeztető üzeneteket önmagának, mikor meglátta milyen lefagyott, deres minden körülötte. Pedig nem ment gyorsan, vakította, és zavarta a közvilágítás, amit ezerszeresen dobott vissza a szemébe a fehérségbe öltözött város. Minden ok nélkül, különös szorongás fogta el, talán azért, mert mintha látott volna valakit kint a padon. Ismerte már önmagában ezeket a hirtelen jött intuíciókat, amik a semmiből jöttek elő váratlanul. Lehet, hogy csak árnyékot látott, egy kuka árnyékát, – hessegette el magában a rossz érzést. – Ült ott valaki, mégis – gondolta tovább –, ugyan, miért vizionálna? Szerencsétlen, talán hajléktalan. Legalább húzódna el valahová, már lassan százan haltak meg ezen a télen. A fele biztos így az utcán. Beboroztak és elaludtak, vagy csak egyszerűen kihűltek és elaludtak örökre.

Már kiért az út végére, mikor dacosan visszafordult, meg akart győződni róla, hogy mit látott.

Közeledett a helyhez, már messziről látta az árnyékot a padon, lassított és lehúzódott mellé. Nézett kifelé az ablakon, áthajolva az ülésen. Felismerte Flórit.

– Szerencsétlen gyerek, Istenem! – és már ugrott ki az autóból, ment hozzá, rázogatta, szólítgatta.

– Mióta ülsz itt? Ne aludj! Istenem, meghaltál?! Mi van veled? Ébredj fel, gyere, emeld a lábad, lépjél!

Flóri végre kinyitotta a szemét, megmozdult. Nem volt könnyű a tizennégy éves kamasz fiút betuszkolnia az ülésre. Mikor beült mellé, feljebb vette a fűtést. Beszélt hozzá, közben ébresztgette. A fiú hirtelen nyüszítve sírni kezdett, keserves hangokat adott ki magából, de Sárát nem hatotta meg, tovább beszélt belőle a felháborodás és az aggodalom egyszerre:

– Mit csinálsz itt kint az úton a hidegben? Legszívesebben adnék egy jó nagy taslit, legalább észre térnél, mi a jó fene ez? Kinek jó? Neked? Nekünk? Szégyelld magad! Az életeddel nem játszhatsz, ez nem tisztességes!

Szabályszerűen dühöngött, maga se értette miért, hisz nem bántani kellene a fiút, mégis kiadott magából minden feszültséget, ami a nap folyamán lerakódott benne.

Flóri kezdett felmelegedni, abbahagyta a sírást, csak a fejét fordította el, dacosan nézett kifelé az útra. Mikor Sára elhallgatott, csak akkor nézett feléje. Látszott az arcán a döbbenet, még sose látta ilyen dühösnek Sárát, tudta, hogy ő miatta borult ki annyira, aminek örülnie kellene, mert aggódik érte, mégsem örült. Arra gondolt, hogy csak a pillanatnak szól Sára felháborodása. Aztán hazamegy, elfelejt mindent. Elfelejti őt is meg Zitát is. Egy nap majd elindul vidékre a két szőkével. Lehet, hogy elköszönnek tőlük, meg azt mondják a búcsúzásnál – Örülünk, hogy megismertünk benneteket... később nem látja őket soha többé. Az ő életük mindig napfényes lesz az övé meg az utcán csavargók élete. Lehet, visszamegy Pestre, kitanulni a szakmát. A többi is jól megél belőle...csak ő... nem szeretne börtönbe menni soha.

– Már jól vagyok, visszamegyek a kóterba! – szólt és nyúlt az ajtó felé, hogy kiszáll az autóból.

– Hé, hé! – Sára átnyúlt hozzá, megragadta a kabátját – Nem mész innen sehová fiatalúr, majd, csak ha én megengedem! Előbb megbeszéljük mi volt ez a színház?

– Ez nem színház! Különben oda megyek, ahova akarok! Senki nem mondhassa meg hova mennyek. Én cigány vagyok, szabad ember. De minek mondom, nagyon jól tudja maga azt! – szólt vissza dühösen Flóri – Haggyon mán élni!

– Úgy gondolod, te mindent tudsz, ami történni fog az életben veled? Tudom, hogy cigány vagy, ne emlékeztess folyton Zitával együtt erre. Elegem van az egészből. Csak sír a szátok, nyavalyogtok, mutogattok. Hogy azért van mindenki ellenetek, mert cigányok vagytok. De amúgy meg semmit nem tesztek ellene, hogy más miatt legyetek a figyelem központjában. Bármit mondhatnék, mondjuk, sport, tanulás, munka. Ja, az ciki, ahogy ti mondjátok. Na, ez a különbség köztünk! – kiabált vele most már Sára.

– Könnyű magának prédikálni – mordult fel újból a fiú –, nem így beszélne, ha helyet cserélnénk, nem tuggya maga a cigánysorsot!

– Figyelj, meg fogsz lepődni, amit most mondok. Szerintem is igazad van, de az én életem se olyan volt eddig, aminek elképzeled. Volt idő, mikor én is önfejű voltam és makacs. Ha valaki, akkor azt mondta volna nekem, hogy pár év múlva teljesen másként látom a világot, kinevetem! – közben beindította az autót és kifordult a sávba – Nem hittem volna Flóri, hidd el, hogy huszonévesen, míg én a barátaimmal buliztam és közben tökrészegre ittam magam, a tudatomon kívül a szüleim felélik az életüket. Nem hittem volna el, hogy túlélem, hogy meghalt az apám... miattam. Azt se, hogy képes leszek elindulni egyedül, hogy rendbe teszek mindent, amit addig elszartam. És ha véletlenül bárki, megemlíti, hogy huszonhat évesen, ígéretet teszek egy haldokló asszonynak, hogy felnevelem a két kislányát, akkor lehet, hogy visongok a röhögéstől. Érted? Tudod, kikről beszélek?

– Igen. Zsuzskáról és Móniról.

– Azt se hittem volna el... – közben elkanyarodott az Otthon felé, a gondolatát nem is folytatta hangosan, hisz Benjámin jutott eszébe. Biztos, hogy akkor még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy szerelmet fog érezni egy börtönben lévő férfi iránt.

– Szóval, azt se hittem volna el, hogy mielőtt visszaindulunk, én megírok egy kérvényt. Ma választ kaptam a kérvényemre, itt van, olvasd el! – neki is átadta az iratot, ugyanúgy mint nemrég Zitának.

– Lehet nem jól gondolkodtam rólad, tévesen ítéltem meg a helyzetet.

Flóri meglepetten hallgatta Sárát, olyanokat hallott, amire nem volt felkészülve. Teljesen ismeretlen volt számára Sára addigi élete. Mikor az autó megállt, szétnyitotta az iratot és a belső világításnál olvasni kezdte. Széles mosoly jelent meg az arcán mikor gondosan összehajtogatta újra az iratot.

– Na, mit szólsz hozzá? – nézett felé türelmetlenül Sára – Tévedtem veled kapcsolatban?

Flóri nem beszélt, csak a fejével intett, hogy nem. A széles megelégedett mosoly az arcán maradt, mintha ráfestették volna örökre. Még akkor se fagyott le róla, mikor Sára a bejárati ajtónál megnyomta a csengőt és tett még egy utolsó megjegyzést az iskoláról. Az éjszakás gondozó Angéla néni nyitotta a bejárati ajtót. Mikor meglátta őket, összecsapta a kezét és elkezdte a végeláthatatlan litániáját.

– Honnan szedett össze Sára téged te világcsavargó? Teremtőm, hát miért bünteted ennyi meggondolatlansággal ezt a gyereket? 

Flórit most nem hozta ki a sodrából az Angéla néniből áradó vartyogás, mint bármikor azelőtt, vigyorgott egyfolytában. Számára csak egy ember volt fontos, az meg ott állt mosolyogva az ajtóban és olyan szépnek látta, mint egy égi angyalt. Mielőtt elindult a lépcső felé, visszanézett Sárára, még a biztonsága miatt megkérdezte újból, de lehet csak hallani akarta még egyszer, amit olvasott a papíron.

– Akkor ez már tuti Sára néni, kivisz innen engem is?

– Teljesen tuti! – nevetett Sára, és felemelte búcsúzásként a karját a fiú felé.

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Hisz jó ismerősök vagyunk

 

Próba szerencse – gondolta, hisz másnap dolgoznia kell, még ennyi idő se jut majd felkeresni őket. Bekopogott az ajtón. Nem siettek az ajtónyitással, végül egy fiatal nő kinyitotta résnyire, és ingerülten kiszólt.

– Már nincs ügyfélfogadás!

– Tudom. Mégis, ha kérhetném... a vezetővel szeretnék két mondatot váltani. Mivel nem tudok holnap bejönni.

Bentről meghallotta az ismerős hangot, az ajtóban álló nő kényszeredetten beengedte.

– Bocsánat, tudom... – kezdett szabadkozni.

– Nincs semmi baj, nagyon jó, hogy előkerült... a gyerekek miatt – mutatott egy székre az ügyintéző.

Sára leült az ügyintézővel szemben – Nem értem.

– Szóval, jó lenne, ha pontot tennénk ennek az ügynek a végére. A gyerekek ismerik önt. Ismerhetik, hisz megtalálta őket amikor megszöktek, amiért fogadja most hálás köszönetem. Mivel nem jelentkezett elindítottuk a kihelyezésüket, de ők nem akarnak sehova menni. Azaz, akarnak, egy barna angyal nevezetű személyhez, akit meg kell várniuk, mert így igazította el őket az anyjuk – nézett merőn az ügyintéző Sára szemébe. – Az anyjuk, aki halott... az mondta nekik, hogy ezt kell tenniük. Érti valamennyire a történetet hölgyem?

– Igen, nagyjából...

– Jó magának, mert én nem. Igaz tisztában vagyok a gyermeki fantázia mire képes, de ez nekem is sok. Még nincs vége a történetnek. Azért, hogy komolyan vegyük őket, hát gyújtogattak minap az Otthonban. Kiszámíthatatlanok lettek. Mindketten tudjuk, hogy ön a számukra a barna angyal. Jó lenne, ha képes lenne gyorsan dönteni. Jelen pillanatban a gyermekek érdekében minden segítséget megadok, mivel ők Isten tudja milyen indítékkal, de csökönyösen ragaszkodnak önhöz. Az előírt, ott tartózkodási idejük pár napon belül lejár. Kénytelenek leszünk kihelyezni őket.

– Mit tanácsol? – kérdezte bizonytalan hangon Sára.

– Vegye magához őket, ha van rá lehetősége. Persze, ha nem teher önnek. Tudom, hogy nem ez volt az eredeti terve. Találkozzon velük. Oszlassa el a kételyeket, ami bennük van, hogy nehogy több butaságot csináljanak. Persze ehhez kell egy eredményes pszichológiai teszt, és egy hatvanórás képzés, ami követelmény a részünkről. Egy pozitív környezettanulmány, erkölcsi bizonyítvány, jövedelemigazolás, satöbbi. De ne értsen félre, nem akarom rábeszélni... döntenie kell, így, vagy úgy...

– Csak ennyi? – hüledezett Sára – Elég sok procedúra, amit itt felsorolt.

– Igen, míg ezekkel nem végzünk, nem sok minden történhet.

– Időbe telik. Megbeszélem a családommal. Találkozhatok velük, hogy közelebbről megismerhessem őket?

– Jól van, odaszólok, hogy fogadják. Akkor, hogy döntött?

– A helyzetem nem egyszerű, jelenleg tervben van, hogy vidékre költözöm, ez megint nem jó pont a részemről. Találkozom velük, visszajövök utána, megígérem.

– Visszajön? Ha nem tud most itt pozitív döntést hozni nincs értelme, hogy hitegesse őket, szóval ettől nagyobb pontosítást várok.

– Kiviszem őket... de vidékre. Egy vagy két hónapon belül végleg a családomhoz fogok költözni.

–Téved, ha család veszi körül őket, az nem rossz, hanem egy jó pont, de ha messzebb viszi a gyerekeket, engedély kell az apától. A szabály szerint ötven kilométeren belül kell kihelyeznünk a gyermekeket. A kapcsolattartás miatt fontos, hogy minél közelebb legyenek a vérszerinti szülőhöz.

– Hogyan tartanak kapcsolatot az apával, ha börtönben van, nem értem?

– Egyszerűen. Telefonon, vagy ön beviszi őket láthatásra az apához.

– De jó... azaz értem – suttogta maga elé, mert közben Benjámin haragjára gondolt, mi lesz, ha tudomására jut, hogy nem hagyott fel Karolának tett ígéretével.

– Nagyobb a távolság, a tanya ide nyolcvan kilométer, ha Pesten keresztül megyek még ennél is több.

– Milyen tanyáról beszél? A gyerekeknek közösségbe kell járniuk, a nagyobbik jövőre iskolás.

– Nincs baj az iskolával, egy rövid bekötőút után, ott a falu. Jár a busz és van autóm. Sok gyerek, persze a nagyobbak, kerékpárral pár perc alatt megjárják a távolságot. A falun körbe több ilyen tanya van a gazdálkodás miatt, ezek szervesen hozzátartoznak a faluhoz.

Akkor ért el a tudatáig mit művelt, hogy konkrét választ adott az ügyintézőnek mikor beült az autójába. Vállalta a tortúrát, hazaviszi a gyerekeket. Meg azt is, hogy megszerzi az apától az engedélyt.

– Áh, hisz jó ismerősök vagyunk, akadálya egy szál se. Megy az angyal hozzátok nemsokára, aztán majd lesz, aminek lennie kell! – sóhajtott egy mélyet és kikanyarodott a hivatal elől.

Angyal? Ő mint angyal, miket ki nem talált róla ez a két kislány – húzta most már mosolyra a száját, jól van, megpróbálja meggyőzni a morcos apát, nem lesz semmi baj.

Mikor hazaért, fáradtan dőlt végig az ágyán, nagy volt a kísértés, hogy rögtön elalszik úgy, ahogy van. Régebben is történt vele ilyen, egy-egy átdorbézolt éjszaka után, de a telefonja kizökkentette az elhatározásából. Róza hívta.

– Mi van veled, egyben vagy még?

– Egyben. Miért hívsz?

– Gyere le hozzánk!

Valamit kitalálok ne félj!

Az Otthonban sosem volt unalom, valami vagy valakik mindig borzolták a többiek kedélyét. A temetés után Mónika és Zsuzska csendessé vált, talán ebben az időben érte el őket a felvilágosulás, hogy csak egymásra számíthatnak. Úgy gondolták, nagyon magányosakká váltak, és ezzel együtt védtelenné is. Talán ott lenne számukra még a barna angyal, aki mindig megjelent az utóbbi időben a közelükben, mint például a temetésen. De mindig hamar eltűnt, soha nem időzött a közelükben sokat.

– Mintha azt hinné, haragszunk rá. Jó lenne, ha nem tűnne el hirtelen, hanem odajönne egyszer hozzánk, és azt mondaná: – Helló! Beszélgessünk? Én ráérek ma sokáig! – elmélkedett Mónika az angyalról Zsuzskának.

– Igen, meg kéne neki mondani, hogy szívesen beszélgetünk vele. Ne féljen! – helyeselt a húga.

Ebben az időben Zita megint kifordult magából, egyre szemtelenebb lett velük, kiváltképp, mikor egy délután két új lány került a szobába. Vikinek sem tetszett a két jövevény. Pedig azok is cigányok voltak, mint Zita, de sokkal mocskosabb szájúak. Ettől kezdve folyton ment a civakodás. Az unalom, az egyhangúság, hess, mint a madár végleg elszállt tőlük.

Zita, hogy el ne veszítse a tekintélyét, még erőteljesebben oktatta a két kislányt. Idegesítően bölcselkedett, okoskodott. Amikor csak tehette, rázúdította az addig megszerzett élettapasztalatát a két lányra. Így sikerült aztán a lelkükbe gázolni, mikor a jövő kilátásairól elmélkedett egy alkalommal.

– Na,'hisz, el kéne mán dönteni, hova kerültök. Örökké nem gebedhettek itt, mindenki megy valahová. Lehet egy-két nap, mán kint is vagytok háznál, nevelőnél. Nem fenékig tejfel, nehogy azt higgyétek, családnál se!

– A rosseb menne családho', csicskának! – szólt közbe az egyik új lány, akit Mercédesznek hívtak – Csak arra visznek ki innen gyereket, hogy dógozzon nekik vakulásig. Csak azt nem viszik sehova, akitől félnek.

– Miért félnek egy gyerektől? A gyerekektől nem szoktak félni...– kérdezte halkan Mónika.

Mercédesz magabiztosan megveregette a saját vállát.

– Hát hozni kell a formát, mint én, engem nem vállalna be senki! – vigyorgott hozzá jelentőségteljesen.

– Miért, te mit csinálsz, hogy nem vállal egy család sem?

– Minden nem tetszőt, kisanyám! Szemezzél, majd rájössz magadtól!

Mónika ettől a perctől komoly figyelmet szentelt a kötekedő, arrogáns cigánylánynak. Eldöntötte, hogy megtanulja tőle a „helytelen viselkedést". De komoly dilemmába is keveredett, mert mi van akkor, ha pont a rossz viselkedés miatt senkihez sem mehetnek ki. Például, ha egy nap megjelenik a barna angyal, hogy értük jött. Akkor hozzá se mehetnek el, ha rosszak. Bizonyára lebeszéli akkor majd őt is Elvira néni. Arra gondolt végül, hogy majd félrehívja az angyalt, és elmondja neki az igazat, úgy, hogy más ne hallja meg.

Eljött a nap, amitől féltek. Böbe néni széles mosollyal közölte velük a hírt.

– Megvan aranyoskáim a család, ahová kimentek innen. Nagyon jó emberekhez kerültök. Hétvégén meg is tudtok ismerkedni velük.

Mónika nagyon nagy gondban lett hirtelen, az aggodalmát azonnal megosztotta Zsuzskával is.

– Az nem jó, hogyha messzire visznek bennünket, akkor senki nem talál ránk.

Zsuzska serényen bólogatott, ő is sokallta a távolságot.

– Majd kitalálok valamit! – ölelte át a húgát Mónika. – Biztosan kitalálok valamit.

Két nap múlva hatalmas felfordulás lett az Otthonban, már a reggel nagy ordibálással kezdődött, amiben Aranka néni járt elől, mikor észrevette, hogy fel van hasogatva minden függöny alsó része az ebédlőben és a folyosón.

Délután meg attól lett nagy riadalom, mikor észrevették a folyosón gomolygó füstöt. Elég hamar rájöttek, kik az elkövetők, mert véletlenül se csináltak belőle titkot. Mónikára és Zsuzskára rátaláltak a felgyújtott ablakfüggönyös szobában, ott ültek a padlón, összebújva, köhögve a fojtogató füstben. Mónika ott szorongatta a kezében a Flóritól kapott rugós bicskát és az öngyújtót.