Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: büszkeség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: büszkeség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 29., szerda

Katerina Forest: Már hatmillió




A nyomorult ember mit ér,
ha sötét utcán jár magában,
hogy rongyos ruháját ne lássa
az elitek büszke tábora.

Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.

Már hatmillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélet, ami őt
céltalan senkinek tett.

Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.

Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már hatmillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.

Hol vagy István király?
Térj vissza sírodból,
és nézd mi lett hazádból!

Magyarország! Te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák, álom vagy talán?


Tanítsd meg végre fiad,
hogy, ki nem becsül,
az érdemtelen magyar!

Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.

A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.