Útkeresés

Róza mindennap kérte Sárát, hogy ne hanyagolja el a barátait. Ilyenkor mindig megígérte, hogy rendben, ott lesz a következő találkozón. Mégsem ment el, tudta, hogy a baráti kör semmiféle kikapcsolódást nem fog számára nyújtani. Nem voltak felhőtlenek ezek a találkozók, estéről estére komoly témákat feszegettek és ezeken néha durván összevitatkoztak. Az interneten ő is vadászott a külső hírforrásokra. Oka volt rá, féltette a családját, a jövőjét az égből kapott örökségét. Bezárkózott a saját magának teremtett világba és arra törekedet, hogy először az életében tegyen rendet, később jöhet a többi átértékelése. Tudta, hogy nem lehet kikerülni, elbújni a környezetében zajló események elől. De nem látta tisztán még a céljait sem, hogy mit akar elérni a jövőben. Talán pont azért, mert szembesült a jövőtlenséggel. Keserűen megállapította, hogy nincs állandóság, mert olyan a világ, amiben él, ahol örvénylik a jelen és nem tudni előre milyen változást hoz a holnap. Háborút, gazdasági összeomlást, vagy a kettő közti átmenetben élnek még hosszú éveken át? 

Körvonalazódott benne egy terv, azon rágódott jó ideje. Ebben benne volt tisztán a keresztapja álma, az organikus gazdálkodás. Nehezen vallott be még magának is, hogy mennyire távol áll tőle a gazdálkodás minden fázisa. Félt, hogy nem lesz képes elsajátítani azt a tudást, amit a vidéki emberek zsigerből tudtak. 

Többször beszélt telefonon a falugazdásszal a lehetőségekről, kapott tőle terveket e-mailben. 

Bizonyára nagyon meglepődött a férfi, mikor egy nap felhívta, és közölte vele, hogy köszöni, ne fáradjon tovább. A segítségre igényt tart, de a pályázatra nem. Nincs módjában finanszírozni a hiányzó milliókat. Hitelről meg ne is álmodjon. Azt soha nem vesz fel amíg él.

Zoli győzködésére határozottan válaszolt: hogy egyszerű, józan paraszti megfontolásból.

- De ön bankár Sára, nem értem? - jött a hitetlenkedő válasz.

- Pont azért. Tudatában vagyok, hogy milyen pengeélen van a világgazdaság, benne a miénk is. Nem vállalhatok a családom biztonsága miatt kockázatot. Sok tervem van, de lassú megvalósítással. Van időm.

Beiratkozott a városi könyvtárba, folyamatosan hordta haza a gazdálkodáshoz szükséges könyveket. Esténként vagy a gyermekvédelmes anyagokon rágódott, vagy az agrárismereteken. Fáradtan kelt és fáradtan feküdt. A napok múlásával egyre nőtt benne a feszültség. Benjámin egy nap se hívta fel a börtönből, nem tudta mi történt a férfival. Arra gondolt, hogy szombaton mindent meg fog tudni, végérvényesen el fog dőlni, hogyan folytatódik tovább ez a semmilyennek nem nevezhető románc.

Próbálta megérteni a férfit, mi válthatta ki benne a nagy érzelmi ingadozást. De sokszor rábólintott már magában arra is, hogy félrevezetik a megérzései és Rózának igaza lehet, mégis csak egy képmutató, bosszúra szomjas alakkal áll szemben. Aki gyűlöli a kinti világot, benne őt is, és az egész csak egy jól megtervezett színjáték a részéről, még a szerelmi vallomás is. Vészesen közeledett a szombat, amikor újra szemtől szembe állnak majd egymással. Alattomosan mérgezte tudatalattiját a csalódástól való félelem is.

Téged szeretlek

 

Maradt két napom az indulásig. Addig meg megjátszottam, hogy dolgozni járok, legalább csavaroghattam kicsit cél nélkül a városban, mint egy turista. Nagyon vigyáztam, hogy ne fussak össze még véletlenül sem Viktorral. Ez volt a legnehezebb az elutazásom előtt. Jártam a várost cél nélkül, magányosan. Az utolsó nap sem volt más programom. Mikor visszaértem a városból ott várt Viktor a buszmegállóban.

– Hazaviszlek. 

Atért hozzám a rossz hangulata.

– Nem vagy magadnál, hisz a túloldalon van a szálló.

– Üljél be, beszélni akarok veled– mutatott a parkoló autója felé.

Szó nélkül elindultam az autó felé. Viktor nem indított, az arca fáradt volt. Rám nézett és indulatosan megkérdezte miért kerülöm vele a találkozást. Már nem láttam semmi értelmét, hogy hazudozzak, hogy mellé beszéljek. Hallgattam, ahogy beszél hozzám, mégis kemény bűntudatom lett, hogy szó nélkül leakartam lépni. Örültem, hogy mégsem történt meg, igaz a búcsúzás így sokkal érzékenyebben érintett. Emlékeztetett, hogy egyszer beszélt róla, hogy szeret valakit. Bólintottam, hogy mindenre emlékszem.

Arra kért, hogy üljünk be valahová, iszunk valamit, és beszélgetünk.

Akkor megmondtam neki az igazat, hogy nincs értelme, másnap hazautazom.

Értetlenül nézett rám, arra kért, hogy maradjak, már tudja, hogy Zotya és én köztem nincs semmi.

Ideges lettem, nem Viktorra, inkább Zotyára. Megint átvágott, direkt megkértem, hogy ne beszéljen kettőnkről. Így még nehezebb lett minden. Hisztiztem, mindig bevált, de most segített rajtam, mert kimondhattam minden keserű gondolatot, ami végig nyomasztott:

– Jó, hogy tudod. De nem emiatt döntöttem így, nem szeretem Londont, nem szeretem ezt a kíméletlen munkatempót, idegennek érzem magam itt. El akarom felejteni az egész kócerájt a svábbogaraival együtt. Vágod? Nem érzem jól magam itt! Neked vannak céljaid, nekem nincs egy sem, jó, ha most ezt is megtudod. Csak telik az idő felettem, nem látom azt sem, hogy merre tartok. Te tudod miért gürizel. Én nem tudom! Ez kettőnk közt a legnagyobb különbség.

– Téged szeretlek – mondta maga elé halkan

Azt hiszem akkor már megértette, hogy búcsúzunk egymástól. Váratlanul ért a vallomása, annak ellenére, hogy az első perctől éreztem, hogy ő is szeret. Ezerszer átgondoltam előtte, mi lesz, ha egyszer szerelmet vall, azon is sokat agyaltam, hogy eltudom e utána hagyni? Kimondta, amire a legjobban vágytam, és én másnap ezerötszáz kilométerre leszek tőle.

Megmondtam neki az igazat, hogy én is szeretem. Szeretem, de most haza utazom Magyarországra, és... soha nem megyek oda vissza.

Sokáig ölelkeztünk és csókolóztunk az autóban. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak telefonszámot cseréltünk. Kicsit sírós lett az utolsó éjszakám.

– Biztos, hogy más megoldás nem létezett? Arra gondolok most, hogy nem találtatok egy megoldást sem, hogy folytassátok a kapcsolatot?

– Nem találtunk. Ő még legalább öt évig kint dolgozik. Öt év hosszú idő, nagyon hosszú. Mindegy, örülök, hogy végighallgattál. Vigyél haza Sára.

– Tényleg hosszú idő, igazad van. De a szerelem, ha erős, sok mindent kibír. Még a távolságot is.

Sára átölelte anyáskodón a barátnőjét, míg mentek kifelé az autóhoz.

Kira apja nyitotta ki az ajtót mikor hazaértek Csepelre. Állt apa és lánya egymással szemben szótlanul. Egyikőjük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Végül Kira apja megtörte a hallgatást.

– Hazaköltöztem. Tudod, hogy nagy beteg lett anyád. Felkészültem rá, hogy veszekedni fogsz velem. Örülök, hogy hazajöttél.

Kira odalépett hozzá és átölelte.

– Szia apa! Mindketten elmentünk anya mellől, de visszajöttünk, és ez a lényeg. Hogy van anya?

Katerina Forest: Álmaink koporsója

A legnagyobb harcot akkor vívtam saját magammal, mikor a környezetem egyszínűségéből akartam kitörni utat engedve álmaim megvalósításának. Nagyon sok ember benn reked az álmaiban, amik fiatalon előtörnek belőle, de később, mikor módja lenne véghezvinni, csak legyint rajta, gyerekes, fiatalkori ábrándok. Pedig nem azok, álmaink megvalósításával önmagunk teljességét nyitjuk őszintén a világ felé.

- Nézd, ez vagyok én, fogadd el, ne mosolyogj rajtam, én mindig is ez voltam, csak bezártam előled a személyiségem.

Ha nem tudod kiteljesíteni az álmaid, önmagad ellenségévé válsz, nem leszel boldog ember.

Ne félj, mit mond a család, a szomszéd, a barát. Egy kis idő múlva már elfogadnak, csak benned van a kétely. Tedd a dolgod, a benned lévő álom valóssággá válik. El lehet nyomni az álmainkat, koporsóba zárni, de békére akkor soha nem lelünk. Akkor nem lesz értelme élni, megjelennek a betegségek lélekben, testben.

Csak a halált várjuk, hogy álmaink koporsójába zárjon.