Téged szeretlek

 

Maradt két napom az indulásig. Addig meg megjátszottam, hogy dolgozni járok, legalább csavaroghattam kicsit cél nélkül a városban, mint egy turista. Nagyon vigyáztam, hogy ne fussak össze még véletlenül sem Viktorral. Ez volt a legnehezebb az elutazásom előtt. Jártam a várost cél nélkül, magányosan. Az utolsó nap sem volt más programom. Mikor visszaértem a városból ott várt Viktor a buszmegállóban.

– Hazaviszlek. 

Atért hozzám a rossz hangulata.

– Nem vagy magadnál, hisz a túloldalon van a szálló.

– Üljél be, beszélni akarok veled– mutatott a parkoló autója felé.

Szó nélkül elindultam az autó felé. Viktor nem indított, az arca fáradt volt. Rám nézett és indulatosan megkérdezte miért kerülöm vele a találkozást. Már nem láttam semmi értelmét, hogy hazudozzak, hogy mellé beszéljek. Hallgattam, ahogy beszél hozzám, mégis kemény bűntudatom lett, hogy szó nélkül leakartam lépni. Örültem, hogy mégsem történt meg, igaz a búcsúzás így sokkal érzékenyebben érintett. Emlékeztetett, hogy egyszer beszélt róla, hogy szeret valakit. Bólintottam, hogy mindenre emlékszem.

Arra kért, hogy üljünk be valahová, iszunk valamit, és beszélgetünk.

Akkor megmondtam neki az igazat, hogy nincs értelme, másnap hazautazom.

Értetlenül nézett rám, arra kért, hogy maradjak, már tudja, hogy Zotya és én köztem nincs semmi.

Ideges lettem, nem Viktorra, inkább Zotyára. Megint átvágott, direkt megkértem, hogy ne beszéljen kettőnkről. Így még nehezebb lett minden. Hisztiztem, mindig bevált, de most segített rajtam, mert kimondhattam minden keserű gondolatot, ami végig nyomasztott:

– Jó, hogy tudod. De nem emiatt döntöttem így, nem szeretem Londont, nem szeretem ezt a kíméletlen munkatempót, idegennek érzem magam itt. El akarom felejteni az egész kócerájt a svábbogaraival együtt. Vágod? Nem érzem jól magam itt! Neked vannak céljaid, nekem nincs egy sem, jó, ha most ezt is megtudod. Csak telik az idő felettem, nem látom azt sem, hogy merre tartok. Te tudod miért gürizel. Én nem tudom! Ez kettőnk közt a legnagyobb különbség.

– Téged szeretlek – mondta maga elé halkan

Azt hiszem akkor már megértette, hogy búcsúzunk egymástól. Váratlanul ért a vallomása, annak ellenére, hogy az első perctől éreztem, hogy ő is szeret. Ezerszer átgondoltam előtte, mi lesz, ha egyszer szerelmet vall, azon is sokat agyaltam, hogy eltudom e utána hagyni? Kimondta, amire a legjobban vágytam, és én másnap ezerötszáz kilométerre leszek tőle.

Megmondtam neki az igazat, hogy én is szeretem. Szeretem, de most haza utazom Magyarországra, és... soha nem megyek oda vissza.

Sokáig ölelkeztünk és csókolóztunk az autóban. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak telefonszámot cseréltünk. Kicsit sírós lett az utolsó éjszakám.

– Biztos, hogy más megoldás nem létezett? Arra gondolok most, hogy nem találtatok egy megoldást sem, hogy folytassátok a kapcsolatot?

– Nem találtunk. Ő még legalább öt évig kint dolgozik. Öt év hosszú idő, nagyon hosszú. Mindegy, örülök, hogy végighallgattál. Vigyél haza Sára.

– Tényleg hosszú idő, igazad van. De a szerelem, ha erős, sok mindent kibír. Még a távolságot is.

Sára átölelte anyáskodón a barátnőjét, míg mentek kifelé az autóhoz.

Kira apja nyitotta ki az ajtót mikor hazaértek Csepelre. Állt apa és lánya egymással szemben szótlanul. Egyikőjük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Végül Kira apja megtörte a hallgatást.

– Hazaköltöztem. Tudod, hogy nagy beteg lett anyád. Felkészültem rá, hogy veszekedni fogsz velem. Örülök, hogy hazajöttél.

Kira odalépett hozzá és átölelte.

– Szia apa! Mindketten elmentünk anya mellől, de visszajöttünk, és ez a lényeg. Hogy van anya?

Ennyit a romantikáról

 

Nem mertem lekapcsolni a lámpát. Feküdtem sokáig nyitott szemmel néztem a szemközti falat, de nem jött elő egy bogár sem. Viktorra gondoltam és arra a gyengeségre, amit éreztem mikor átölelt. Szóval berobogott az életembe akkor este a világraszóló szerelem... amit később jól elszúrtam, mert egy született idióta vagyok.

– Hogy lehetett egy ilyen romantikus indítást elszúrni Kira? Igaz ismerlek, mindig kelekótya és meggondolatlan voltál.

– Igen, üldöz a sorsom, szétestem, fáradt voltam és ezért meggondolatlanná váltam.

Sára biztatóan nézte Kirát – Mesélj, hátha nincs elveszve még minden. Látom rajtad, hogy a férfi emléke nagyon felzaklatott, ami azt jelenti, hogy beleszerettél.

A barátnőjét a sírás fojtogatta – Igen, nagyon megszerettem, nehéz lesz elfelejteni.

Aznap éjjel sokáig forgolódtam, elhitettem magammal, hogy ezért a románcért érdemes volt Londonba kimenni. Viktor az álmaim pasija lett az első perctől kezdve. Ne gondolj egy kigyúrt fazonra, mégis nagyon vonzódtam hozzá. Ráéreztem a belső értékeire, ami ellensúlyozta, hogy kissé konzervatív gondolkodású volt az én generációm laza stílusához viszonyítva. Szóval akkor gyúlt fel a fejemben a lámpa, hogy mennyire nem mindegy, ha egy pasi azt mondja, "jössz e dugni", vagy azt, hogy "vágyom rád". Érted ugye? Bocsi, ha most szentimentálisnak láttatom magam, nem ilyennek ismertél meg. Én is kint jöttem rá, hogy nincs ellenemre a romantika.

Másnap reggel utánam sietett a folyosón. Elegánsan fel volt öltözve, mint mindig. Az ismerős After save illat lengte körül, amit méterekről kiszimatoltam, már előtte is, ha a közelembe került.

Sietett, udvariasan megkérdezte elvigyen e egy darabon. Zavartan elhárítottam a felajánlását, azt mondtam már belőttem az útvonalat inkább busszal megyek.

Láttam rajta, hogy nem örül a visszautasításnak, de mosolygott. Elnézést kért, amiért magamra hagy, de késésben van, pedig nagyon szeretne velem beszélgetni. Megkérdezte mikor érek haza. Közömbösen visszaválaszoltam, hogy nem haragszom, ne törje magát miattam, de köszönöm a csótányirtást. Békén hagytak a dögök. – Ennyit a romantikáról.

Már az első nap le akartam lépni

 A román nőhöz osztott be a supervisor tanulni a szállodai feladatokat. Nem értettem mit kell ezen tanulni, ki kell takarítani a szobákat és kész, otthon is megcsináltam, ha az anyám nem hagyott békén a rumli miatt. Takarítás? Nevetséges.

– Végül is nem volt nehéz meló, mégis többet kerestél gondolom, mint itthon egy orvos – állapította meg Sára.

– Nagy tévedésbe vagy. Nem kívánom az ellenségemnek sem azt a melót. Egy szobalány munkája igenis, nehéz kimerítő munka.

Kezdjük a legelején. Említettem, hogy egy románcsaj mellé osztottak be. Kibírhatatlan nőszemély volt, állandóan kerepelt, még az sem zavarta, hogy alig értettem mit mond. Olyan akcentussal beszélt, mintha egy másig bolygóról keveredett volna oda, pedig közel hat éve nyomta már az ipart. Sajnos lassan megértettem miről karattyolt: arról, hogy aznap húsz szobát kell kitakarítani, amiben minden benne van, ágynemű csere, portörlés, feltörlés, porszívózás, fürdőszoba – vécétisztítás, mindennek ragyognia kell, egy hajszál se maradhat sehol.

Odavágta elém a saját felszerelésem, indulhatott a móka. Akkor még lazán és magabiztosan gondolkodtam: – Mi ez nekem? Félvállról megcsinálom, mit majrézik itt ez a nő?

A második szobánál tartottunk mikor rám szólt a román asszony, hogy siessek jobban, mert szobára fizet az ügynökség, nem órabérre. Aztán megállás nélkül nyomta a kritikát.

– Ezt nem így kell, ez nem jól van! Figyelj jobban. Siess!

Később megjelent a supervisor, egy fiatal huszonéves lány, kezében portörlő ruhával és elkezdte ellenőrizni a szobákat. Majd szétrobbantam az idegességtől, mikor visszarendelt az első szobához. Méltatlankodva mutatott szét a helyiségben.

– Figyelj jobban oda. Sok a hiányosságod!

Hogy teljes legyen a napom, mikor vége lett a melónak, nem találtam meg azt a buszmegállót, amiről indulnom kellett volna vissza a szállóra.

Próbáltam koncentrálni, ismételgettem magamban, hogy nem eshetek pánikba. Ott topogtam az épület sarkánál egy darabig, nézelődtem, merre is induljon el? Megijedtem, mégis rámtört a pánik. Eltudsz képzelni engem, ahogy ott állok és bőgök mint egy taknyos kölyök? Nem tudtam hol vagyok, olyan kiszolgáltatott voltam, mint még soha. Haza akartam jönni, oda akartam bújni anyámhoz, mint mindig, ha féltem. Értesz engem? Már az első nap le akartam lépni.

Nem kell annyit agyalni!

 

Akkor már tudtam, hogy nem a pénz a legfontosabb számomra: önkéntelenül Viktorra gondoltam, akivel előző este is összefutottam a folyosón. Két sráccal ment a kijárat felé, románul beszélgettek. Elképzelhetően rólam, mert mind a hárman engem néztek közben. Mikor melléjük értem rám mosolygott.

– Szia! Minden rendben?

Nem válaszoltam vissza, csak bólintottam, hogy igen. Minek is törtem volna magam halálra, egy szimpla érdeklődés miatt, bizonyára rajtam köszörülték a nyelvüket. De a pasi egyre jobban bejött nekem. Futólag láttam többször reggelenként, néha előttem ment a kijárat felé. Mindig elegáns volt, választékosan öltözött. Nem akartam, hidd el, de fülig belezúgtam. Egyedül az nem tetszett benne, hogy két pasival dekkolt egy szobában.

Másnap reggel én is melóba indultam. Még este végig jártuk képzeletben az interneten, a Google Maps segítségével hol van a Hotel. Megijedtem, mert a munkahelyünk teljesen ellentétes útvonalra esett. Veszekedtem Zotyával.

– Na, bolyonghatok egyedül ebben az ismeretlen városban. Ideje megtudnod, hogy gyalázatos a tájékozódó képességem, tízszer el kell mennem ugyanabba az utcába, hogy tizenegyedikre rájöjjek, hogy már jártam ott.

Zotya felvarrta magára a fapofát.

– Nyugi, nem fogsz elveszni. Szólok Izának, ő majd rendbe teszi a lelked.

Iza berajzolta a térképen merre kell mennem a busszal, végül hanyagul megjegyezte:

– Kábé másfél órás út, én mikor ide kerültem napi hat órát utaztam oda – vissza. Vigyázz egy pár dologra, ez nem Pest, a buszok sűrűn járnak, száz méterenként van megálló, a közlekedési kártyád legyen mindig feltöltve. Hiába a tömeg a megállóban, a busz nem mindig áll meg, mert a buszsofőr dönti el, hogy megáll vagy nem. Például nem áll meg, ha tömve van a busz, vagy ha csak nincs kedve. Sűrűn megtörténik az is sajnos. Agyas csávók, és integetni kell, hiába állsz a váróban, ha jön a buszod, integess, lehet akkor is tovább megy... ez London. De a metrónál olcsóbb. Megszokjátok mindketten hamar. Na, csá, nem kell annyit agyalni rajta. Egy két nap és belejöttök!

Reggel korán keltem, így sikerült időben elindulni, bevésve az agyamba Iza tanácsait, azt is, hogy a térkép mellett fontos mindig, hogy keressek a hatalmas városban olyan nevezetes helyeket, amit minden átlag londoni ismer, úgy mintha tájékozódási futó lennék, jeleket az ismeretlen erdőben.

Nem a Hilton szállodába vettek fel, csak egy átlagos Hotelbe, amiből rengeteg van Londonban. Közel egy órát késtem a közlekedés miatt, idegesen léptem be a Hotel ajtaján. Szerencsére csak kilenckor kezdődött a munka, közölték velem addig még van bőven idő arra is, hogy megismerkedjek a többiekkel. A többiek egy román és egy magyar nő volt, és az akkor még széles mosollyal bemutatkozó supervisor.

Valahol arra van Magyarország

 

Zotya kapott először állásajánlatot, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A hülye panelgyerek azt se tudta melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De elfogadta, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb elkapnia. Aztán az ügynökség engem is felhívott, hogy van hely egy Hotelban. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, már nagyon fogytán volt a pénzem. Mikor száz százalékig tudtuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, csak akkor szántuk rá magukat, hogy szétnézünk a városban. Ez a tízmillió lakosú város egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcán, de a legtöbbjük színes bőrű. Néztük az utca forgatagát és megállapítottuk, hogy igazi angol nincs is köztük. Bármerre néztünk, fotózó turistákat láttunk, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál, képet készítettek a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is. Felültünk egy városnéző buszra, arról néztük végig a nevezetességeket. A nap végén ott álltuk a Temze partján. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, néztem a folyón túl lebukó Napot, és kész röhej, rám tört a honvágy.

– Valahol arra van Magyarország! – mutattam egy irányba, de Zotya lelombozott.

– Nem pont arra, kicsit fordulj balra – vígasztalt, mert látta rajtam, hogy nincs rendben minden. – Majd meglátod, minden rendbe jön, tele leszünk pénzel, lazulunk, élünk.

Kira londoni kalandja

 

Kira ebben az időben hazafelé tartott Londonból. Nézte a repülő szárnyán suhanó felhőket. Nem bánta meg, hogy véget ért a londoni kalandja, rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá, segített kilépni az addigi álomvilágából. Mikor leszállt a gép, és megkapta az egyetlen bőröndjét, azonnal elindult a kijárat felé. Az öccsén kívül senki nem tudta, hogy visszajött. Meglepődött mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja többször egymás után. A hang irányába fordulva meglátta a barátnőjét. Meghatódva ejtette maga mellé a bőröndjét.

– Azt hittem, hogy meg süketültél! – sietett feléje Sára zsörtölődve.

– Nem látszol nagyon betegnek, azt hittem, hogy hordágyon pakolnak le. Na, mi van? Az öcséd azt mondta, beteg vagy.

– Nem vagyok beteg, csak nagyon elegem lett a külföldi melóból. Majd mesélek. Mivel megyünk haza?

– Itt van a járgányom, de ha tudom, hogy átvágod az agyam, nem töröm magam miattad! Mikor hagyod már abba a hazudozást?

– Abbahagyom, ígérem. Ez volt az utolsó. 

Az első kávézónál Sára leparkolt.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most beülünk egy kávéra, meg eszünk is valamit. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Közben nyomhatod a szöveget. Van témánk bőven.

Mikor leültek az asztal mellé, Sára szigorúan ránézett Kírára.

– Na, mesélj el mindent, de ne lódíts, azt akarom, hogy az igazat mondd el!

– Reggelig nyomhatnám a szöveget. A lényeg, hogy tudd, hányingerem lett az egészből. Az egy rabszolgasors, ami kint van, inkább hazajöttem... meg...

– Rajta, öntsd ki a lelked, ne sajnálj. Van időm.

– Én is időmilliomos vagyok... hát kezdem az elején. Emlékszel felhívtalak a repülőtérről mikor indultunk. Játszottam a fejem, hogy minden oké. Pedig nem volt az, nagyon is majréztam. Zotya is folyton idegesített. Balhéztunk már a pesti terminálban, mert mindig kitalált valamit. Közvetlen a felszállás előtt még kajáért nyafogott, el akart menni a Burger Kingbe az idióta, hogy vegyen magának valami cuccot. Legszívesebben otthagytam volna a fenébe. De nem csak ő idegesített anyám is a lelkembe gázolt, oltári nagy balhét csapott indulásnál. Nem értettem miért kapott pánikrohamot, nem a világ végére indultam. Aztán a tetejébe végig rosszul voltam a repülőn, alig vártam, hogy leszálljunk Lutonban. Ott álltunk egy tök ismeretlen helyen, ahol minden fordítottan működött. Mondtam Zotyának, hogy rossz előérzetem van az egésztől. Taxiba vágtuk magunkat, mert csak így volt tuti biztos, hogy nem tévedünk el. Szar idő volt, nyálas, csöpögős. Az autóban aztán vártam a csodát, de csak sorházakat láttam, amik egyformák voltak, mind egyszintes. London meg eltűnt a ködben, még egy valamirevaló felhőkarcolót sem láttunk, aztán ledekkolt a taxi egy ugyanolyan sorház előtt, mint amik mellett addig haladtunk. Mikor kifizettük a sofőrt csak néztünk egymásra. Baromi sok pénzt kért a fuvarért az ürge. Tudod, hogy nem voltam eleresztve pénzzel. Felváltva nyomtuk a csengőt, mire kijött egy félbarna fazon. Beszélt hozzánk, de egy kukkot sem értettünk belőle. Mikor megmondtam a nevünket felnevetett, intett, hogy menjünk utána. Alig vártam, hogy letegyem a seggem, irtóra fáradt voltam. A fazon megállt a folyosó közepén és lazán belökött egy ajtót a tenyerével, úgy vigyorgott ránk, mint egy veszett róka.

– Ez a tiétek!

Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.