Először és utoljára

 

A professzor nem jelent meg a vacsoránál, sem a fiával sem Elizával nem akart találkozni. Részeg volt, a második üveg whiskyt bontotta fel, hogy tompítsa a fejében kavargó indulatokat. Mikor látta, hogy Levente lefeküdt és elsötétedett a kinti fény, csak akkor ment ki a konyhába. Leült az asztal mellé. Még volt az első üveg alján kevés whisky. Óvatosan kitöltötte a maradék italt az üvegből. A konyhát megvilágította az ablakon beszűrődő holdfény. Felfigyelt az ajtónyitásra, Eliza jött ki a szobájából. Nem gyújtott villanyt ő sem, az ajtaján kijutó fényben közlekedett. Elindult a mosdó felé. Nem vette észre a sötétben üldögélő férfit csak mikor visszafelé tartott a szobájába. Gondolkodás nélkül odalépett hozzá, reménykedett, hogy talán sikerül vele megbeszélni a félreértést.

– Miért viselkedsz így? Engedd meg, hogy megmagyarázzam... a látszat néha csal. Ha megkérhetlek miattam ne bántsd Leventét. Szegény fiú teljesen kikészült...

A professzor forgatta a kezében a whiskys poharat, nem válaszolt. Az ital feloldotta a gátlásait, egyben felfokozta az érzelmi kielégületlenségét. Képtelen volt feldolgozni, hogy minden elképzelése amit a kapcsolatukról alkotott, percek alatt semmivé foszlott. Karnyújtásnyira ott állt előtte az a nő akinek nemrég még elakarta mondani, hogy szereti, hogy maradjon velük... legyen a csoda a házában, aki hazavárja mindennap. Most meg úgy érezte, hogy ordítani tudna, annyira gyűlöli! Mégis: ennek ellenére nem tud másra gondolni, csak arra, hogy birtokolja, megkapja, elvegye, ami neki is jár ebből a szélhámos nőből! Aztán legyen vége a színháznak. Legyen vége! De ne úgy, ahogy Eliza gondolja. Véget fog vetni ennek a komédiának. Felrakja egy Párizsba tartó repülőre, aztán húzzon el. Marad minden úgy az életében, ahogy volt eddig, az öregedő professzor világszemlélete, mindenféle reform nélkül. Le kell zárni végérvényesen ezt a játékot. De kell, hogy maradjon emléke arról, amiről lemond!

Hirtelen felállt és elkapta Eliza csuklóját.

– Ha ennyire vágysz a szexre, megkapod tőlem, először és utoljára! Azután portyázhatsz pár napig egyedül a strandon... nélkülem. Felszedhetsz pár félvér fickót, kedvedre. Már kiismertelek milyen szende kislány vagy. Holnap első dolgom lesz, elintézni, hogy vissza tudj utazni Párizsba. Nem vagyok vevő a továbbiakban arra, hogy játssz az érzéseimmel. De előbb legyél hozzám is kedves, elvégre elég költséges partner voltál eddig.

Erőszakosan betuszkolta a szobába, a kulcsot elfordította a zárban. Eliza tehetetlenül tűrte az erős férfikéz szorítását, nem mert vitatkozni. Leventét féltette, nem akarta, hogy a fiú megtudja mit művel vele az apja. Félt tőle. Vágyott a szerelmére, akarta, de nem így, részegen, kivetkőzve önmagából.

A professzor képtelen volt logikus gondolkodásra, minden mozdulatát a felfokozott lelkiállapota irányította. Eliza hiába kérte, hogy gondolja át, amit csinál, mint aki süket, semmit nem fogott fel az agya a könyörgésből. Lefejtette Elizáról a hálóruhát és szétfeszítette az összezárt térdeit. Eliza feljajdult a fájdalomtól, nem volt felkészülve sem testileg sem lelkileg a szexre. A férfi egyre vadabbul mozgott rajta, majd egy kis időre lelassult, mint aki kezd magához térni. Felfogta, hogy Eliza sír a karjaiban. Visszatért a régi személyisége, simogatta és csókolta, hogy megnyugtassa, vagy csak húzni akarta az időt, hogy tovább tartson számára a gyönyör minden perce. Elérte, hogy Eliza megnyugodott, már nem remegett annyira. Kielégülten lefordult róla, felvette az alsónadrágját és szó nélkül elindult az ajtó felé.

Össze volt zavarodva, már tudta, hogy nagy hibát követett el, mégsem kért bocsánatot. Míg ment az ajtó felé, hallotta a háta mögül a suttogó hangokat.

– Akkor megbeszéltük, először veled és utoljára veled...

A professzor nem a szobájába ment, hanem a mosdóba. Míg mosta a kezét a tükör előtti mosdókagylóban észrevett valamit. Egy kis vérfoltot a pólója alján. Idegesen visszasietett Eliza szobájába, minden engedélykérést mellőzve felhajtotta róla a takarót. Meglátta a lepedőn is a vércseppet. Tétován állt Eliza felett, majd akadozva megszólalt.

– Ugye ez nem azt jelenti... képtelenség... Eliza te még... sohasem voltál férfival... csak velem?

Nézte Eliza sápadt és kimerült arcát, idegesen várta a választ.

– Megmondtam... veled először és veled utoljára... – Eliza szemében könnyek csillogtak ahogy válaszolt.

– Gábor visszaült mellé az ágyra. Eliza elfordult tőle, már nem akart vele semmiről beszélni. Lecsukott szemhéja alól a könnyei a párnára szivárogtak. Milyen sokat álmodozott erről a napról, amikor Siraki Gáborral tölti az első szerelmes éjszakát. Az álom és a valóság köszönőviszonyba sem került az elmúlt percekben, hisz most is csak az egója irányította, nem a szíve, nem az érzelmei, csak a birtoklás, a saját kielégülése. Ha reggel lesz, elhagyja az apartmant, vele együtt a magában rejtegetett szerelmet is, amit érzett iránta. Ez az út a változás útja, jól gondolta. Legelsősorban neki kell megváltoznia. Nincs fehérlovon vágtató herceg, nincs romantika, nincs soha nem múló szerelem. A valóság az, amit átélt napok alatt. Felvett álarcok vannak, kétszínűség, megalkuvás, ön és mások becsapása. Amire vágyott, amiről álmodott, azt mind a fantáziája kreálta, nem az élet.

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.