ÓMEN

 

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Bezáródva a jelenbe

 

Párizs úgy élt addig a gondolatai között mint a világ legszebb, legromantikusabb városa. Már az első napokban rá kellett volna hogy jöjjön, hogy hallgatni kellett volna az anyjára. A fény városának is nevezett Párizs ugyanis egyre kevésbé volt nevezhető ragyogónak, egyes részei inkább egy lepukkant menekülttáborra emlékeztettek. A francia főváros bizonyos kerületeit ugyanis ellepték a migránsok. Az utcákon éltek, sátrak és szemét között. Lehetett félni, egyre több drogos és díler akadt köztük. Némelyik kerületben már odáig fajult a dolog, hogy a gyerekek rendőri kisérettel mentek iskolába. A város vezetése mindent megtett, hogy az utcáról elhelyezze őket táborokba, szállásokra, ettől függetlenül mégis sokan maradtak az utcán.

A La Villette-i migránstábor közel volt Párizs új kulturális központjához. Abban az időben Mikor Eliza a városban tartózkodott a táborba többségben etióp illegális bevándorlókat szállásoltak el. A francia szabadgondolkodásra jellemzően a migránstábor mellé építettek fel egy soktermes mozit, a sátortábortól nem messze tartották nyáron a szabadtéri vetítéseket, és ott volt a világ egyik legmodernebb koncertközpontja a Cité de la Musique.

A francia közszolgálati rádió szerint szombaton hajnali egy órakor szudáni és etióp illegális migránsok a sátortáborban összeverekedtek. A kiszivárgott hírek szerint egy csomag cigaretta miatt estek egymásnak a táborban lakó férfiak.

Baseball-ütőkkel verték egymást, két migránst egy késsel megszúrtak. Nyolcan sérültek meg, mindannyian etiópokok, ketten közülük nagyon súlyosan.

A rendőrök több véres baseball-ütőt találtak, de kést egyet sem. Annak a két szudáni migránsnak, akik a feltételezések szerint késeltek, sikerült elmenekülni a sátortáborból.

Eleinte a város sikátorai között rejtőzködtek, később kimerészkedtek a Szajna partra, elvegyültek a turisták között. Pénzre volt szükségük, hogy tovább tudjanak menni. Ott lettek figyelmesek Elizára, aki egyedül sétált. Nem úgy, mint a többi turista, akik elővigyázatosságból párosan, vagy csoportosan sétáltak. Az irattáskájukat a derekukon maguk előtt tartva, a válltáska, ha volt náluk a fejükön átbújtatva a nyakukban, kéz közelben. Minden turista tudta a szabályokat csak Eliza nem. Figyelmetlenné vált, annak ellenére, hogy otthon beszéltek a zsib és drogárusokról, az ingyen ékszert kínálgató bevándorlókról, az utcákon, piacokon hemzsegő zsebesekről.

Mind a két szudáni szikár, erős testalkatú fiatal férfi volt. Térkövet vettek fel a rakpartról, elrejtették a tenyerük takarásában. Az ütés, amit Eliza fejére mértek, tudatosan erős volt, nem akarták, hogy a nő sikoltozzon. Letépték róla a táskát és elvették az okostelefonját, azonnal futásnak eredtek és eltűntek a parti fák mögött. Amikor meggyőződtek róla, hogy senki nem követi őket, lassítottak, hogy megnézzék a táska tartalmát. Nem volt benne semmi különös érték, ezért egyszerűen eldobták a ligetes bokrok közé.

Eliza közelében lévő emberek megálltak és többen a segítségére siettek. Ők hívták ki a rendőrséget és a mentőt.

Párizs legnagyobb kórházába szállította Elizát a szirénázó mentőautó. Az Assistance publique - Hôpitaux de Paris-ba, amit röviden a franciák csak AP-HP -ként emlegetnek.

Egy hétig feküdt öntudatlan állapotban. Nagyon furcsán érezte magát amikor magához tért. Ha megtudta volna nevezni az érzés, akkor azt a szót használta volna, hogy "lebegés". Valahol egy téridőben, se fent, se lent. Nem érzett eleinte fájdalmat. Körbejártatta a tekintetét, látta a villódzó fényeket. Kábelek sokszínűségét, ami mind hozzá kapcsolódott. A karját nem tudta megmozdítani, végül rájött, hogy ki van rögzítve. Mikor felnézett meglátta az infúzióstasakból gyöngyöző ritmikus cseppeket. Megpróbált gondolkodni, hogy hol van, mi történt vele. A gondolatai mint a polip karjai egymásba fonódtak, szétváltak, eltávolodtak tőle. Különösebben nem izgatta, nem törődött vele, jó volt az üresség ami betöltötte a tudatát. Folyamatosan az ébrenlét és az alvás mezsgyéjén volt. Néha eljutottak hozzá külső ingerek, szagok, hangok, fények. Később egy árnyékot észlelt ami ott hajladozott körülötte.

- Hogy van hölgyem. látom visszajött hozzánk, azonnal szólok az orvosnak!

Távolodó léptek zaját hallotta, ajtócsukódást.

Kis idő múlva újra ajtó csukódás, léptek zaja, egy irritáló férfihang, közvetlen közelről.

- Üdvözlöm Hölgyem! Az osztályos orvos vagyok. Megtudja mondani a nevét? Próbáljon koncentrálni. nagyon fontos lenne tudni az adatait.

Próbálta. de semmi információ nem jutott el hozzá. A tehetetlenségtől összegyűltek a könnyek a szemében. majd szétpattantak, mint a légbuborék, lefolytak két oldalt az arcán. Nem tudta megmondani a nevét. Nem emlékezett rá. Semmire nem emlékezett.

-Jól van, nincs semmi baj. Nyugodjon meg. Most a legfontosabb a felépüléshez a nagyon sok pihenés.

Valamit súgott a nővérnek aki az infúzióba nyugtató injekciót adott az utasításra.

A fájdalom napról napra erőssebben jelentkezett. Minden mozdulatra, mintha éles tőrt szúrtak volna a fejébe. Megemelt adagban kapta a fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat. Napok múlva kezdte reálisabban érzékelni a külvilágot. Már figyelt a nővér minden szavára, aki reggel megjelent, hogy átkötözze. Később már kommunikált is vele.

--A gyönyörű hajából jó nagy darabot le kellett borotválni. De szerencsére ha begyógyul a seb, egy kis frizura váltással el tudja tüntetni. Ki fog nőni szépen. Még az emléke sem marad.

-- Miért?-- suttogta Eliza.

-- Be kellett varrni a sebet, csúnyán szétroncsolódott a bőrszövet. Hajas fejbőrön nem tud a sebész dolgozni. Nem emlékszik semmire Hölgyem, hogy mi történ magával?

--Mi történt?

--Leütötték, kirabolták. De most jó helyen van. Itt van ÁP-HP-ba. Azt hallottam, hogy átjön a Professzor Úr megnézni magát. Ha valaki, ő tud segíteni, hogy gyorsan felgyógyuljon. Pihenjen hölgyem. Ezt a betegséget az gyógyítja meg leghamarabb. A sérült agynak a legnagyobb gyógyír a nyugalom a pihenés. Rendbe fog jönni, majd meglátja.

--A professzor... segít rajtam?

--Igen Hölgyem, ez a szakterülete. Memóriakutató.

Szerette ezt a nővért, minden reggel ő kötözte át a sebeit. Úgy beszélt hozzá, mint egy régi ismerőshöz. Nagy volt a repertoárja, hozta vitte a híreket. Folyosói pletykákat, kinti híreket. Később Eliza rájött, hogy tudatos volt a reázúdított híráradat, ami pozitív, humoros dolgokról szólt. Egyfajta lökés az agyhullámainak, hátha eszébe jut valami közben. Próbálta tovább gondolni amit hallott. De mint a demenciás, megállt az ajtóban és nem emlékezett rá, hogy előbb ki akart menni rajta.

Arra ébredt, hogy többen vannak körülötte. Közvetlen a fejénél ott állt az az orvos akit már látott azelőtt. Az osztályos orvos magyarázott. Próbálta feléje fordítani a fejét, de a legkisebb mozdulattól is fájdalmat érzett. Az orvos belépett a látómezőjébe, izgága szürkészöld szemeiben megfelelési kényszer tükröződött, semmi részvétet nem fedezett fel benne.

-- Erről beszéltem Professzor Úr, az eddigi vizsgálatok nem realizálják ezt a kórképet.

A látókörében most megjelent egy másik arc. Sötét barna szemöldök, acélkék szempár. A férfi arca sápadt volt, a szemei alatt a fáradság árulkodó nyomaival. Mégis kellemes, jó érzést keltett benne. Közvetlen közel furakodott hozzá az arc.

- Kíváncsin várjuk, hogy megtudjuk a nevét Hölgyem.

Eliza neki már válaszolni akart, de a nyugtatók miatt csak érthetetlen motyogás jött ki az ajkán.

- Nyugodjon meg, minden rendbejön. Pár nap múlva találkozunk újra.

Mikor magára hagyták eleredtek a könnyei a tehetetlenségtől. Mit tudott volna válaszolni, nem emlékezik semmire. Ha ő a professzor akiről a nővér beszélt, akkor nem hiheti azt róla, hogy nem is akart válaszolni. 

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.