Gyász

 

Sajnálom 

 

A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.