A lélek önámitása

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.

Mint a légy a pók hálójában

Sára mire hazaért az albérletébe, megbánta Rózának tett ígéretét. A szoba csendjében éles hangon megszólalt a telefonja, mikor felvette meglepődve hallotta a vonalban Kíra hangját.

– Végre Kíra! Mi van veletek? Jól eltüntetek a képből! – kezdte a szemrehányást azonnal.

Kíra idegesen beszélt, Sára először nem is értette mit akar vele közölni. Annyi átért hozzá azonnal, hogy nagyon maga alatt van.

– Nézz utána, hogy mehetnék innen haza, nincs egy kurva vasam sem! – hallotta a barátnője követelődző hangját.

– Hogy lehet az, hogy nincs pénzed? Nem dolgozol? Mi van a többiekkel? – hadarta egymásután a kérdéseket.

– Milyen többiekkel? Csak ketten jöttünk ki Zotyával. A többiek lemondták az utazást. Nem érdekes, most úgysem tudom elmondani. Segítsél Sára, haza akarok menni! Érted?

– Csak Zotyával? Az eszem megáll, összevesztetek?

– Nem vesztem össze vele, másról van szó... szóval anyám miatt akarok haza menni. Meg lett itt egy kis gubanc a lelki életemmel. Majd elmondok mindent, hosszú történet.

– Jól van, akkor mondd meg, mit csináljak?

– Pénz kell, nincs pénzem repülőjegyre!

– Menj be a konzulátusra, mondd el mi történt veled, ott ők tudnak segíteni, nekem add meg azonnal a címed, vagy a számlaszámod, anélkül semmit sem tudok segíteni. – hadarta Sára a tanácsait – Itt vagy? Itthonról is tudok interneten fizetni hazautazást, utána nézek azonnal. Hallasz engem? – A vonal gyanúsan süketté vált, rájött, hogy csak az üres vonalnak beszél. Nem tudta visszahívni, Kira számát nem mutatta ki a telefonja. Még azt sem tudta meg, hogy mennyit hallhatott meg a tanácsaiból. Egy ideig bízott benne, hogy visszahívja Kíra, de a telefon néma maradt. Átöltözött, eldöntötte, hogy mégis felkeresi Rózát és a barátait.

Elindult a megadott címre. A koraest fényeiben fürdő utcákon nem szűnt meg a mozgás, sok fáradt szemű emberrel találkozott, akik szatyrokat cipelve hazafelé tartottak az éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszer áruházból. Fiatalokból összeverődött csoport mellett haladt el, hallotta, ahogy szólítgassák, megjegyzéseket tesznek rá. Hamar rájött, hogy nem a legészszerűbb döntés hozta, amikor magányosan nekivágott az éjszakának. Megkönnyebbült mikor meglátta a vörösen izzó neonreklámot, amin akadozva előtűnt a Vörös Rubin-kávézó neve. Benyitott és körülnézett, de nem látta Rózát sehol. A bárpultnál két férfi beszélgetett a pincérnővel. Meg akart fordulni, hogy hazamegy, amikor a pincérnő megszólította.

– Segíthetek valamiben?

– A barátaimat kerestem, de lehet ma nem jöttek el, nem látom őket.

– Nem a világmegváltókat keresi véletlenül? – nevetett fel a szőke feltűnően rövidre nyírt hajú nő. – Ha mégis őket keresi, ők a terem végén lévő kis bokszban vannak. Egy kis beugró, ott! – mutatott a terem vége felé.

– Világmegváltók? – csodálkozott el Sára.

– Én már így hívom őket. Jó ideje itt van a törzshelyük. Órákig tudnak egy sör vagy egy kóla mellett elmélkedni a világ dolgairól – világosította fel mosolyogva a nő.

– Elképzelhető, hogy ők azok, még most találkozom velük először.

Sára kíváncsian elindult a terem vége felé, ahol tényleg ott ült a társaság. Róza amikor észrevette Sárát, felállt az asztal mellől, elébe sietett.

– Jó, hogy itt vagy Sára! Na, srácok hoztam egy új lázadót!

A társaság elcsendesedett, sorban nyújtották a kezüket Sára felé.

– Gergő vagyok. Szia, örülök, hogy itt vagy.

– Én meg Anna – nyújtotta felé a kezét egy szőke, alacsony lány.

Heten, mint a gonoszok gondolta magában Sára, míg tartott a bemutatkozás. Meglepődve látta, hogy milyen összetett társaságba keveredett. Csak Róza és ő volt bankos a csillagász Gergőn és a fizikus Annán kívül Zalán orvos, Kátya tanárnő és egy magát jövőkutatónak hirdető sovány szemüveges férfi volt még jelen, ő Zsoltként mutatkozott be.

– Terülj el angyalkám! – tolta alá a széket Róza. – Képzeld, miről dumcsizunk, arról, hogy hol is a helyünk az Univerzumban, mármint nekünk, embereknek – világosította fel Sárát széles mosollyal, a most is tökéletesen kisminkelt kolléga nője.

Sára hitetlenkedve hallgatta a témát, azt hitte először viccelt Róza, de rájött, hogy Anna tényleg arról beszélt, ki tudja milyen indítékból, amit Róza mondott.

– Na, hol is hagytuk abba? – nevetett Anna. – Kezdem elölről, hogy megértsd te is. Einstein relativitáselméletén már túl vagyunk, a lényegén is. Tudjuk, hogy a térhez viszonyítva minden mozog. Anna grimaszolt egyet és nevetve folytatta. – Nézz ide, Sára! Úgy gondoljuk, hogy ez az asztal itt áll mozdulatlanul. De csak mi hisszük ezt, mert állni látjuk. Pedig csupán az érzékeink játéka a mozdulatlanság, az érzékszerveinké, mely mindig félrevezet, csak azt közvetíti felénk, ami épp elég, hogy a mindennapjaink érthetőek legyenek. Pedig ez az asztal mozog, kering a Földdel, mozog a térben, és vele mozgunk mi is. De mozog a Nap körül és a Nappal a Galaxis központja körül. Tehát több mozgást is végez. Ne idegeskedj, nem konkrétan tudományos értekezésre csöppentél bele, csak érzékelni akartam, hogy mennyire át lehet az alapszinten gondolkodó agyat vágni. Szóval, arról beszélgetünk, mennyi érzéki csalódás mozgatja az életünket, hamis irányba.

– Na, ez a téma! – vigyorgott Zalán – A hamis világunk. Különben ki állítja százszázalékosan, hogy minden valami körül forog, persze van gravitáció a világűrben is, de mégse bizonyított az egyenletes körforgás a Galaxisunkban. Érted, új barátnőm? Mert én még néha kételkedem. És nem szégyellem, ha azt kell mondanom, hogy nem vagyok teljesen biztos valamiben – kacsintott a férfi Sárára –, te nem olyan vagy, mint Róza, tuti, hogy bankár vagy? Igaz énbelőlem se nézik ki, hogy orvos vagyok. Jól álcázom magam.

– Ez igaz! – nevetett Zsolt – Ülj le közénk, és ha van véleményed, szívesen meghallgatunk. Remélem, bírod a kritikát és nagy a toleranciád. Ez a két dolog köztünk nagyon fontos. Bármiről folyhat köztünk dumaparti, bármiről, hihetetlen bizarr dolgokról is. Ha nem hiszel valamiben, még nem kell lekezelni, attól még igaz lehet. Csak te nem fogod még fel a valóságtartalmát. Szóval valahogy így állj a témához. Az utóbbi napokban sokszor téma volt köztünk az összeesküvés elmélet. De ne ijedj meg, nem mi gyártunk konteókat.

– Mert az igazság odaát van! – nevetett Zalán jókedvűen – Te mit gondolsz, érdemes megtudni az igazságot, vagy maradjunk hülyék? Szerintem kockázatmentesebb az utóbbi. Mi jó lenne abban, ha minden mese megszűnne, ha mindent valóságosan látnánk. Semmi illúzió, csak a rohadtul kiábrándító valóság.

Zalán nem állt le jó darabig, izgatta Sára jelenléte. Az első perctől észre lehetett venni, hogy felkeltette a férfi érdeklődését.

Zsolt odaült Sára mellé, érdeklődve nézte.

– Mi a baj velem, miért nézel rám ilyen furcsán?

–Te is bankos vagy Sára, odacsapódtál ahhoz a réteghez, akik a félrevezetésünkön élősködnek. Úgy hallottam lázadsz ellene, azt mondta Róza, még talán tisztánlátó vagy. A legmenőbb helyet kerested, ahol a kezdők is jól keresnek. De legyél körültekintő, mert észre se veszed és viasszá formál a rendszer, képlékennyé. Lassan, de biztosan formál, olyanná, amilyennek lenned kell, hogy szolgálni tudjad. Mert szolgálnod kell a tőkét, a profitot, ha egyszer bekerültél a rendszerükbe. Egy idő múlva, ha akarod, ha nem, te is sóvár leszel és törtető. Nem látod majd az igazi világot csak az elérhető jutalmakat. Minden elé fogod helyezni a karriert, a vagyonosodást, mert ez tölti ki az életed, a pénz szaga téged is megrészegít. Kevés az esély arra, hogy szembe fordulj ezzel a világgal, hisz jóléttel kecsegtet. Elveszíted örökre az igazi boldogságra való rátalálás esélyét. Olyanná válsz, mint egy szaglóérzékétől megfosztott kutya, hiába szimatolsz utána, soha nem lelsz rá, még ha mellette sétálsz, akkor sem.

Zsolt elhallgatott, kérdőn nézett Sárára, mintha meg szeretné fejteni, érti-e, amiről addig beszélt.

– Képzeljük el, hogy józanul tudsz még gondolkodni. Ezért át tudod látni, milyen korrupt és kizsákmányoló az, amit szolgálsz. Egy nap dühös leszel, talán annyira, hogy szembe fordulsz vele. Elérkezel arra a pontra, hogy feltegyél magadnak egy költői kérdést. Mondjuk azt, hogy minek van szükségünk erre a sok színes papírra? – Megkérdezed majd ámulva önmagadtól – Hisz értéktelen vacakok, kitalált szimbólumok, amikkel idomítják az emberiséget, mint a cirkuszban a lovakat. – És akkor megállapítod, hogy a világ jobb lenne nélkülük. Jobb lenne a festett papírok nélkül. A pénz ebben a világban nem jól tölti be a szerepét. Eltereli a legfontosabb dolgokról a figyelmet. Nagyon könnyen sikerül, hisz minden ember a pénz rabszolgájává vált mostanra. A félelem, a bizonytalanság uralkodik a világunkon. Mert félsz, hogy nem tudsz fizetni rezsit, adót, hitelt, hogy éhezni fogsz, mert nem tudsz venni élelmet. Félsz gyermeket szülni. Végül is mire szülj? A bizonytalanságra? Félelem, félelem! Ezzel hipnotizál a hatalom. És jól hipnotizál. Széthullott a tömeg, nincs egy akarat, mindenki csak saját sebeit nyaldossa, elvesztette a falka a szellemiségét.

– Nagyszerűen látod a helyzetet – szakította félbe Sára –, de már késő bármilyen lázadás a rendszer ellen, beleragadtunk, mint a légy a pók hálójába. Ugyan, mondd meg, ezt a generációt hogyan tudnád meggyőzni, akik már az anyjuk hasából is okos telefonnal bújtak elő, hogy van más értelme is az életnek, mint ahogy élnek? Hogy ne dőljenek be a félrevezető médiának, hogy ne legyenek rabszolgái az anyagias világnak? A baj az, hogy jól érzik magukat ebben a szerepkörben. Bent állnak a pénz körforgásában egy életen keresztül. Nem veszik észre közben, hogy nem is élnek igazán, olyanok, mint a zombik. Felkelnek, mennek dolgozni, lefekszenek, aztán felkelnek, mennek dolgozni. Csuda klassz lesz, mondjuk, ötven éven keresztül ezt a monoton életet élni ... de a pénzt hajszolva nincs idejük elmélyedni a rejtett igazságokban. Ha leállnak, végük van, a rendszer egyre kiszolgáltatottabbá teszi őket. Tudod, sokszor gondolok arra, hogy mennyire ki tudták mosni az emberek agyát. Annyira csőlátókká váltunk, mint régen a szekér elé fogott lovak, nekünk is szemellenzőnk van. Persze a lovaknál volt értelme, hogy nem tudtak oldalra nézni, mert csak így közlekedtek biztonságosan, nem rettentek meg, ha mellettük az úton feltűnt valami ismeretlen jármű. A mostani emberekre is ráadták ezt a bizonyos szemellenzőt, ezért csak a mindennapi dolgokat látják tőle, az úti céljuk pedig a pénzért megszerezhető vágyálmok csupán. Mellettük meg elrobog az élet, a fantasztikus világ, a hatalmas tudás, nem látják meg az élet igazi kincseit. A földünkre, amin élünk, nem képesek rálátni, mint a magasban szárnyaló sasmadár. Ha képesek lennénk globálisan rálátni a világra, teljesen kinyílhatna a beszűkült tudatunk. Sajnos én úgy érzem, nem fejlődő korszakot élünk át, mintha megállt volna velünk az idő, sőt, mintha visszafelé fejlődnénk a középkorba. Talán ez a kibernetikus világ, amiben élünk, átveszi tőlünk még a gondolkodás szerepét is, manipulál, irányít, terel bennünket. A gondolkodó gépek, amik átveszik az emberek feladatait, kényelmessé tesznek bennünket, egyben félelmetes jövőkép kezd kialakulni arról, hogy nincs is ránk annyira szükség.

– Nagy vagy barátnőm, jól látsz sok dolgot, de azért mi fehér emberek nem vagyunk annyira rossz passzban. De furcsa szakaszosság alakult ki a világunkban, az tény. Míg nekünk, fehéreknek, alig- alig fejlődik a tudatunk kilencéves korunkig, a színes bőrű lakosságnál ebben az időszakban ugrásszerűen nő, a testi és szellemi fejlődés. Aztán leáll náluk, szabályszerűen megrekednek ott, abban a szintű tudásban. Míg mi képesek vagyunk, velük ellentétben, életünk végéig fejlődni, persze szellemileg, úgy értem – kapcsolódott be Zalán a beszélgetésbe.

– Lehet, hogy ezért alakult ki a barbár gondolkodás ezeknél az embereknél? Néha mintha állati szinten lennének. Állatokkal közösülnek, csonkítások, lefejezések, elevenen égetések, mintha nem is a huszonegyedik században élnének! – húzta el a száját Róza. – Mocsok egy világnézet alakult ki egyes népfajtáknál, visszasétáltak az ősközösségbe, még a kannibalizmus is visszajön lassan.

– Tényleg furcsa... – mélázott Anna –, nagyon furcsa, hogy egy gyors, ugrásszerű fejlődésben, szembesülnünk kell ezzel a primitív kultusszal. Mintha nem is egy anyabolygón élnénk!

Sára teljesen elmerült a beszélgetésben, észre se vette, hogy jócskán elszaladt az idő. Anna szakította meg a beszélgetést, hogy ideje hazamenniük. Sára a szedelőzködő Rózára nézett, aki fáradtan hunyorgott a villanyfényben.

– Nem mondtad, kik közé jövök, hogy kik a barátaid.

– Nem? Ha mondom, nem jössz el, az ilyen buli, mint ez, már nem érdekes a maiaknak, mi nem iszunk, tutira nem kábítózunk, mégis jó együtt. Na, jól van... persze néha sörözünk, ha van hozzá kedvünk. De csak sörözünk – nevetett Róza.

– Meg közben világmegmentőztök – bólogatott Sára is nevetve.

– Így is lehet mondani. De nem ez a lényeg. Formáljuk egymás gondolkodását. Nem akarunk tucat lenni. Na, gyere, menjünk együtt.

Sétáltak az éjszakában, közben Róza okította tovább.

– Ha nekem családom lesz, én már nem akarok így élni, ahogy most élnek az emberek, ilyen függőségben. Egy életem van, és az tutira az enyém, akkor úgy élek, ahogy nekem jó lesz, nem úgy, ahogy mások mondják. Magam fogom irányítani az életminőségem. Nem eszem ezt a sok műanyag rohadt kaját, a vegyszereket.

– Nem értelek, hogyan akarsz változtatni?

– Vidékre megyek, ott fogok élni. Keresek magamnak egy falusi csávót és élek vele boldogan, mint a mesében. Nagyon ráhajtok, hogy megtaláljam. Na, nem egy bunkót keresek, hanem egy modern remetét, az meg pláne fontos lesz benne, hogy legyen kisugárzása. Felém persze.

Sára hangosan felnevetett, ami miatt Róza kicsit meg is sértődött.

– Mi ebben a nevetséges?

– Hát te magad. Már ne haragudj. Vidéki csávóra hajazol, felvarrt vörös hajjal, műkörmökkel, műszempillával, fél kiló festékkel az arcodon, amit mindennap gondosan felraksz magadra. Kicsit ellentmondást érzékelek az egészben.

– Ja, hát majd időben váltok. Egyelőre élvezem a dekorációm. Miért, nem jó? Rád is férne egy kis smink néha. A belső értéket nézd, ne a külsőt, barátnőm! – nevetett Róza.


– Azt nézem, hidd el, nem lennék itt veled, ha nem azt nézném – mosolygott Sára.

Ötszáz forint

Rájuk sötétedett mire megérkeztek a faluba. A sötétség jótékony leple eltakart a szemük elől mindent. Az utcán csak két villanyégő pislákolt az is az út végén.

-- Lehet kiszállni, megérkeztünk. Az ajtó nincs bezárva, de van benne kulcs. A kapu se, amint látom kapu az nincs is.

A férfi röhögött a saját viccén. Nem sajnálta a szerencsétlen családot. Megfizették, neki csak az számított. Ledobálták a cuccaikat az autóról, köszönés nélkül visszaindultak.

Eluralkodott rajtuk az ismeretlentől való félelem. Összeszedték az út porából a holmijukat, bebotorkáltak a ház ajtajáig. Az anya gyufát gyújtott, kereste a villanykapcsolót. Megtalálta, de hiába próbálkozott felkapcsolni a villanyt, egy égő sem világított.

-- Lehet áramtalanítottak, majd reggel megkeresem a biztosítékot. Nincs semmi baj, kibírjuk reggelig.

Amikor felkeltek, első dolguk volt szét nézni a lakásba, kinéztek az udvarra hogy a környéket is megismerjék. Alig hittek a szemüknek, ott voltak egy düledező vályogházban a cigánysoron.
Az anya mindig is tehetetlen volt, egy igazi született balek. Mikor rájött, hogy világi hülyét csinált belőle Olga, képtelen volt a problémát tovább gondolni. Egyik cigarettát szívta a másik után, nézett ki a fejéből, mint akit megbabonáztak. Kimerészkedtek az udvarra. Gaz tenger, rozzant kerítéssel és egy udvari összeeszkábált klotyó fogadta őket.
Kánaán? Növények, állatok? Legfeljebb patkányok és csótányok. A régi világuk sem volt Disneyland, de ez ahová kerültek távol járt attól is fényévekre. Az asszony rájött milyen mélyre kerültek. Olyannyira mélyre, hogy ennél semmi sincs lejjebb.

Az idő lassan hűvösre fordult. Mint a dominó, úgy omlott össze minden körülöttük, szépen sorban. Először az ajándék tévé romlott el, nagyon hamar elfogyott a pénzük is. Fáztak és éheztek. Mindent elkezdtek összedarabolni, hogy fel tudják tüzelni. Először a kerítést, azután az udvari klotyót, végül a bútorokat.
Egy reggelre eltűnt a ház elől a fa, amit keservesen összegyűjtöttek, egyszerűen ellopták a cigányok. Az anyjuk lakatolta az ajtót, de elveszett a kulcs, nem találták sehol. Nem volt más választás, az anya döntött
– Ezután az ablakon keresztül járunk, ki-be.
Éjszaka nem mertek kimenni, mert a cigány suhancok randalíroztak, fenyegetőztek. Ott kiabáltak a ház előtt, hogy minek mentek oda, semmi keresni valója nincs a telepen a mocsok magyaroknak. Ezek ők voltak. Félelemben éltek, nagyobb félelembe, mint Pesten. Ha rájuk jött a szükség egy nagyobb tálba elvégezték a dolgukat. Reggelre orrfacsaró bűzben ébredtek.
Az éhség nagyúr, a korgó has követel, így hát Pisti elment kukázni. De nem hozott csak rohadt paradicsomot.
– Nem jó falun – panaszolta – nem dobnak ki kaját.
Néztek egymásra tehetetlenül. Tomi hangos zokogásba fulladt, ült a földön rossz kabátba bújva, és nagyon éhes volt. Az anya az utolsó szál cigijének a csikkét próbálta meggyújtani. Pisti figyelte a közömbös kézmozdulatait. Az anyja észrevette, hogy figyeli, dühösen rámordult.
– Mit bámulsz, keress ennivalót, én nem hagyom itt az öcsédet.
Pisti elindult a parancsszóra. Félve somfordált a düledező kerítések mellett, amiken végig ki voltak terítve a száradó ruhák. Sikerült bejutni a faluba, bement az első boltba.
Nem tudta miért, talán valaki, vagy valami súgta, hogy menjen be, hisz üres volt a zsebe, nem volt pénze. Megállt a pulttal szemben és nézte az üveg mögötti csodákat, szépen ki voltak rakva, a sok csoki, cukorka. Ha lenne pénzem, vennék Sport szeletet, az a legjobb– álmodozott magában
Ő is gyenge volt már, kék szemei még nagyobbnak tűntek fehér sápadt arcában. Valaki megsimogatta a vállát.
– Hé, fiatalember, még nem láttalak soha, ki fia borja vagy?
Pisti összerezzent, de mindjárt elvigyorogta magát, mondta a nevét, azt is, hogy tényleg nem ismerheti a néni, mert nemrég költöztek a Virág utca 78-as szám alá.
– A cigány telepre jöttetek, de te magyar gyerek vagy ha jól látom. Vagy nem?– érdeklődött tovább a középkorú, dauerolt hajú asszonyság.
– Háté… odahoztak bennünket sajnos, de nem tudunk már visszamenni Pestre... most már baj van a családdal… éhezik az öcsém.
Az asszony nem kérdezett többet, csak sóhajtott egy nagyot.
– Várj türelmesen – szólt oda a fiúnak, vevője érkezett.
Félszemmel nézegette csak az ácsorgó gyereket.
Éhezik az öcséd… meg te is aranyom – nézve a sápadt arcot, a fiú karikás szemeit.
Mikor a vevő kiment, pakolni kezdet egy nejlon szatyorba, kenyeret, tejet, cukrot, margarint.
– Fogjad, nehogy éhen haljon az öcséd, meg itt van ez a cédula, holnap ide menjél el, keresd Bodnár Erzsike nénit, az segít rajtatok. No, menjél, Isten veled!
Királyként mászott be az ablakon mikor hazaért. Tomi mély barna szemei szinte világítottak a sarokból.
– H…h…h ooztál kkkaját, Ppisti?
– Hoztam hát! – és már rakta is a kincseket kifelé az asztalra. Akkor látta meg a két Sport szeletet. Földöntúli boldogságot érzett, amikor kézbe vette.
– Csoki! Nézd anya, csokit is hoztam! Csak kettő… de én neked adom az enyémnek a felét.

Másnap bement a családvédőhöz, oda ahova szólt a cédula, kereste Bodnár Erzsike nénit. Nem tűnt fel neki, hogy már várták. Falun repül a hír, viszik ablakról ablakra a madarak. Kedves, mosolygós volt az asszony, akit bemutattak neki.
– Üljél le fiam ide a székre, egy kicsit beszélgessünk el. Mikor jöttetek, honnan jöttetek, hogy kerültetek ide, kikből áll a családod?
Pisti mondta a választ, mint a vízfolyás, feladta a szótlanságát, tudta, hogy beszélnie kell, kaját kell szerezni a családnak.
– Nagyon ügyes vagy, leírtam mindent, segítünk amiben csak tudunk. Először is nektek iskolába kell járni, ennivaló kell. De ezeket majd mi felnőttek megbeszéljük, holnap kimegyek hozzátok. Most kapsz ötszáz forintot, itt írd alá, majd anyáddal is alá iratom, vegyél hazafelé abból a boltból kenyeret, ahol tegnap jártál.
Pisti nem akart kenyeret venni, a pénz ott volt a markában, szorongatta, úgy döntött hazaviszi az anyjának megmutatni.
Hazafelé tartott nagy boldogan, elfelejtkezett az óvatosságról, ment az utca közepén. Majdnem hazaért amikor útját állták a cigány suhancok.
– Kik vagytok, hé? Van pízed? Meg se tudott szólalni, már forgatták a zsebeit.
Ő csak arra gondolt, a pénzt, azt nem adhatja, mi lesz velük, ha nem viszi haza? Megpróbált védekezni, de a túlerővel szemben tehetettlen volt. Még a földön is rugdosták. Az egyik olyan erővel rúgott belé, hogy eltört a karja. A nagy hangoskodásra kimentek a felnőttek. Egy termetes cigány ember autóba rakta a földön jajgató gyereket. Bevitte az orvoshoz.
– Ne mongy semmit, elestíl, oszt kész! – oktatta útközben, mit kell mondania az orvosnak.
Az orvos megállapította a törést.
– Be kell vinni gipszelésre a városba, hol az anyja a gyereknek?
– Elesett az úton, azé hoztam én be, majd kűdöm az annyát a papírért drága Doktor Úr! – hálálkodott a cigány ember.
Úgyis lett, hazavitte Pistit, hízelgett az anyjának, szórta a hamisság porát a szemébe.
– Mennyen a papírért, én meg hazaugrok addig. Ha meggyön az orvostúl, beviszem a városba magukat, ne legyen kára a gyereknek.
Még oda is bevitte őket, csak hallgasson arról, kik verték meg. Oka volt rá, az ő fia is ott verekedett a bandában. A városba begipszelték Pisti kezét, haza mehetett. Csendesen viselte a fájdalmat, nem szólt, nem panaszkodott, az ötszáz forintról se.
Másnap reggel megjelent náluk a családsegítő. Rémülten nézett körbe a házban, nem fogta fel először, hogy lehet úgy élni. Az anya hellyel kínálta, de ő nem akart leülni. Vonakodva ácsorgott a szemét közepén. Kikérdezgette őket újra.
– Honnan keveredtek ide drága asszonyom? – próbált a bizalmukba férkőzni.
– Hát Pestről, elcseréltem a lakást erre, de becsaptak, nem ezt ígérték – mondta az anya.
– Jól bevitték az erdőbe, még meg se nézte hova jön? – csóválta a fejét a családsegítő.
– Nem, nem néztem meg – szólt révetegen az anya, majd ránézett érdeklődőn a nőre – nincs egy cigije, már semmink sincs, nem tudok rágyújtani sem.
– Iskolába kell járni a gyerekeknek, maga meg keressen munkát – szólt rá mérgesen a családsegítő -- ne feledkezzen el arról, hogy jelen helyzetben mi a legfontosabb. Nem a cigi, az másodlagos.
Mindennap volt ezután egy kis ennivaló. A falu felfigyelt rájuk. De az anyának esze ágában se volt munka után nézni, sértődötten magába fordult. Nem érezte magát hibásnak. Becsapták, kisemmizték. Úgy gondolta erről a pontról ő nem tud felállni egyedül.