Mint a mesében

 

Odament Mónika mellé, ölébe ültette Zsuzskát. A két kislány lélegzet elállva figyelt, várták, hogy kezdjen már beszélni hozzájuk, hogy mondja el végre, amire annyira vártak, hogy végtelen messzeségből azért ment most oda hozzájuk, hogy elvigye őket.

A néma csendet megtörte Sára.

– Találkoztunk egyszer... gondolom emlékeztek rám... akkor este ott a parkban.

– Sötét volt... eltévedtünk – felelt Mónika helyett szipogva Zsuzska.

– Hova indultatok?

– Haza akartunk menni, de nem sikerült – válaszolt most már Mónika – ki mondta, hogy keressél meg bennünket?

– Ez egy kicsit bonyolult, majd, ha nagyobbak lesztek, elmesélem.

– Már nagyobbak vagyunk. Anyu szólt igaz? Mindig ott van veled. Hogy van anyu? – kérdezte Zsuzska követelődzőn, mert mindent tudni akart.

Sára nem tudta mit válaszoljon. Honnan tud ez a kicsi lány a vízióiról? Elképesztő.

– Ne törődj vele csak kitaláció – nyugtatta meg Mónika, mert meglátta, hogy Sára meglepődött.

–Nem is igaz, már megint kezded? – sírta el újra magát Zsuzska – Te is tudod, hogy ő nem igazi néni, csak most játszik. Az angyalok tudnak ilyet.

– Nem vagyok angyal Zsuzska, én igazi ember vagyok. De igazad van mindenben. Tényleg anyukád kért meg rá, hogy vigyázzak rátok.

– Na, látod? Mindig mondtam, akkor is ott volt anyuval a temetőben – mondta Mónikának megnyugodva Zsuzska.

– Temetőben? Elmentem tényleg voltam a temetésen. Anyukátok temetésén.

– Anyu nem halt meg, csak nagyon beteg lett – világosította fel Zsuzska újra Sárát – Te tudod, hogy igazat mondok! – nézett a nővérére és várta, hogy megerősítést kapjon tőle, hogy újra igazat mond.

Sára szinte örült mikor Mónika témát váltott és kíváncsiskodva arról kérdezgette, hogy most hol lakik, mit csinál egész nap. Így az ismerkedés gombolyagja más felé gurult. Sára táskájából előkerült édességet majszolgatva végeláthatatlan kérdezz-felelek vette kezdetét.

Mindenben megegyeztek, mikor tudja elvinni őket, mesélt arról a helyről ahol élni fognak, és bőven magáról is. A két kislány egymás szavába vágva próbálta elmondani a saját addigi életét, fontos volt számukra, hogy az angyal mindenről tudjon, csak eleinte a nagyon fájó emlékeikről nem beszéltek, sőt kínosan kerülték. Végül mégse tudtak kibújni alóla, mert Sára szóba hozta. Nem tudhatta ugyanis, hogy a két lány legfájóbb emléke, az apukájukhoz fűződik. Pont ahhoz, aki még él, akiben még lehetne bízniuk.

– Még el kell mennem apukátokhoz, hogy írjon alá egy papírt, csak akkor indulhatunk innen végleg el.

– Apuhoz? Szerintem nem írja alá. Minek kell oda vinni a papírt? – kérdezte aggodalmasan Mónika.

– Mert vannak jogszabályok, törvények. Miért gondolod Mónika, hogy nem írja alá? Mi történt?

– Apu nagyon megváltozott, azért. Kiabálós lett, meg felégette a házunkat is – mondta ki az ítéletet Mónika.

– De akkor ő is gondolhat rólad bármit, te is gyújtogattál... elmondták nekem.

– Az más. Anyu meghalt apu miatt... mert folyton kiabált vele.

– Talán volt rá oka... bármi... arra nem gondoltál? – kérdezett vissza meglepődve Sára.

– Lehet. Talán mert abba hagyta a festést. Anyu azt mondta, míg festett nagyon jó ember volt. Nem emlékszem ezekre rendesen – enyhült meg kicsit a gyermek hangja. – De már sosem fog festeni, egyszer azt mondta.

– Mindegy bármi volt, elmúlt. Bízzál benne, hogy újra jó ember lesz! – simogatta meg a kis koravén felelgető buksiját Sára.

Nagyon gyorsan elszaladt a látogatás ideje. A két kislány lekísérte a bejárati ajtóhoz, Sára ott még beköszönt a vezetőnek, aki vitte készségesen a kulcsot az ajtónyitáshoz.

– Jöjjön csak hölgyem nyugodtan, úgy látom, minden nagyon rendben van maguk közt. Örülök, hogy így alakult ez a történet. Mint egy mese, igaz? – búcsúzott széles mosollyal.

– Igen – mosolygott Sára is. Lenézett a kezét szorongató két kislányra – Minden rendben van... mint a mesében.

Amikor az ajtó kitárult, akkor ért haza a városból a többi gyerek. Zita szemtelenül megállt velük szemben és irigykedve nézte a búcsúzkodást.

Melléjük csapódott felfelé menet.

– Né, má' csak nem akiről beszéltetek? Nagyok jól néz ki... fiatal.

– Nagyon fiatal – mosolygott büszkén Mónika – meg szép.

– Nemsokára elmegyünk vele, nagyon, messzire. Igaz, Mónika? – nevetett Zsuzska.

– Igaz – bólogatott Mónika és tánclépéseket imitálva futott végig a folyosón. Zsuzska leutánozta a nővérét, közben hangosan kacagott.

– Na, égindulás, fődindulás! – morgott Zita utánuk – Ezeknek mán ez is bejött, mint másnak a lottóötös.

Az ajtóban ott állt az angyal

 

Mónika és Zsuzska mikor a többiek elmentek a városba, odaragadtak az ablaküveghez, moccanás nélkül nézték a bejárati ajtó előtti utca részt. Az utcára lassan kúszott a délutáni köd, piszkos szürkén bevonva először az utca követ, majd lebegve ráült a túloldali háztetőkre is.

– Nem látok semmit! – szólt idegesen Zsuzska.

– Én sem, de nem valószínű, hogy eltévedt – válaszolt színlelt nyugalommal Mónika.

– Ha eltéved, akkor ma sem jön! – mondta egyre nyugtalanabbul Zsuzska.

– Várjál!

– Várok.

Csendben nézelődtek kifelé. Már-már feladták az ácsorgást, mikor a ködből felvillant egy autó lámpafénye, majd kialudt, pont a kapu előtt.

– Lehet, hogy mégis idetalált! – mondta izgatottan Zsuzska.

Egyszerre huppantak le a heverőre, megfogták egymás kezét és néztek merően az ajtóra. Nagysokára meghallották a cipőkoppanásokat, teljesen közel az ajtóhoz. Zsuzska tenyere nyirkossá vált az izgatottságtól. A kilincs megmozdult és az ajtó kinyílott... és abban a pillanatban meglátták az angyalt. Ott állt, farmernadrágban, prémgallérú bőrdzsekiben, vállára omló barna hajjal. Mögötte ott volt Marika néni az Otthon vezetője. A két kislány mozdulatlanul figyelte Sárát, úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő. Az álomvilágból belépett hozzájuk az angyal. Zsuzska és Mónika tekintete beleakaszkodott a rájuk szegeződő zöldeskék szemekbe és megbabonázva nézték Sárát pár másodpercig. Mónika összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kijöjjenek rajta és szavakká formálódjanak a gondolatai, amik ott táncoltak benne, önfeledten, sírósan. Ott állt előtte az angyal, akire várt, akiről fantáziált mindig mikor nagyon szomorú volt. Lassan megnyugodott, és már arra gondolt, hogy lesz ezután aki vigyáz Zsuzskára, meg persze rá is, nem neki kell felnőttként vigyázni a húgára. Ez a felismerés annyira átjárta, hogy már nem tudta visszatartani azt a sóhajt, ami kisiklott a lelkéből, se azt a könnycseppet, ami összegyűlt a szeme sarkában.

– Tényleg az angyal – súgta Zsuzska míg lépegetett Sára felé. Amikor elébe ért, legörbült a szája, nézett felfelé Sárára és a könnyek kigurultak a szeméből, mint a tengeri kagylóból az igazgyöngyök amikor kinyitják őket. Kinyílt az ő lelke is, és kiszakadt belőle minden visszafojtott szorongása, félelme.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte meg Sárát, de hirtelen megijedt attól, hogy felelősségre mert vonni egy angyalt, ezért tovább lépett még egyet és átölelte kis kezeivel Sára lábát. Hüppögve elkezdett sírni, olyan igazi Zsuzskásan, ahogy szokta, de már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.

Az otthon vezető meghatódva nézte a jelenetet, közben arra gondolt, hogy kár, hogy Elvira nincs ott, el se fogja hinni, ha elmeséli neki ezt a megható találkozást.

– Akkor... hagy mutassam be nektek ezt a nénit, aki szeretne veletek megismerkedni, szeretné, ha jó barátok lennétek, és ha minden rendben lesz... kivisz benneteket innen. Ugye őt vártátok annyira? A nénit Závori Sárának hívják... emlékeztek rá, hisz ő talált meg benneteket a parkban. Ismerkedjetek meg, én most elmegyek nem zavarlak benneteket! – ezzel tényleg sarkon fordult, kiment a szobából.

Nehezen tudott kilépni a mese birodalmából az otthon vezetője, pedig sok mindent látott már mióta a gyermekvédelemben dolgozott, mégse edződött hozzá a szíve a rendkívüli helyzetekhez. Elvarázsolta és meghatotta a hihetetlen történet a földre szállt angyalról, a meghalt anya túlvilági üzeneteiről. Azon töprengett, hogy hol van a mese és a valóság határa. Hisz az egész élet egy hihetetlen történet.

Sára, hogy oldja a feszültséget, lehajolt Zsuzskához, felemelte a karjába.

– Jól van... nincs már semmi baj... itt vagyok... ne sírj, nyugodj meg

Ugye mi jók voltunk ?

 

Mónika és Zsuzska mindennap járt a közeli óvodába. Akkoriban vittek be nyolc cigánygyereket, testvéreket, ezek között volt három óvodás korú. Öten bandukoltak Böbe néni kíséretével a hűvös novemberi reggelen, az óvoda felé vezető úton.

Böbe néni mindig csacsogott, mint a gerle a fán. Mónika sokszor csodálta, hogy nem fárad bele az örökös kerepelésbe. Vagy mesélt valamiről, vagy kérdezett, vagy éppen rendre utasított, mindegy volt neki, csak hallatni tudja a hangját.

Azon a reggelen nem volt csak egy témája, azon aztán kimerítően végig bosszankodta az utat. Nem tudott ugyanis napirendre térni, se belenyugodni abba a ténybe, hogy Teréz, a legkisebb cigánylány, miért a kabátja ujjába törli az orrát a papír zsebkendő helyett. Aztán megunta, legyintett egyet lemondóan, megadta magát, mert Teréz csak nézett rá, mint borjú az új kapura.

Böbe néni hirtelen váltott témát, de azt úgy mintha derült égből lecsapott volna közéjük az isten-nyila. Mónika és Zsuzska egyszerre állt meg, szinte földbe gyökerezett a lábuk, attól, amit hallottak tőle.

– Mónika, tudjátok már, hogy szombaton eljön az a néni, aki kivisz benneteket? Ideje már, hogy zöld ágra vergődjön a sorsotok. Biztos örültök, igaz?

– Milyen néni? Még nem mondták... nekünk. – nyögte ki végül a nagyobb lány.

– Hogy-hogy nem mondták? Már napok óta beszélik odabent, hogy végre jelentkezett, akit annyira vártok. Hát, jön az angyalotok... de van neki becsületes neve, úgy hívják, hogy Závori Sára.

– Az angyaloknak nincs nevük Böbe néni – méltatlankodott Zsuzska –, nem mihozzánk jön az biztos.

– Hát én úgy tudom, hogy hozzátok, mert szólt az otthonvezető, hogy ti bent maradtok szombatdélután, nem jöttök a városba velünk, mert akkorra van megbeszélve a találkozótok.

Böbe néni ezután bent ragadt a témában. Végig az óvodáig nyomta a szöveget, hogy milyen jó az, ha egy gyerekért eljön valaki. Meg hogy se-perc és nyakukon a karácsony, a szeretet ünnepe. Zsuzska és Mónika hallgatták, de nem minden ért be az agyukig, a sok feléjük küldött mondat kint tekergett körülöttük a fagyoslevegőben, mint a kifújt meleg lehelet.

– Na, nektek lehet, hogy szép lesz ez a karácsony aranyaim – fejezte be Böbe néni a szóáradatot, de csak azért, mert közben megérkeztek az óvoda kapujához.

Nehezen teltek a napok ezután. Zsuzska lelkét remegtette meg legjobban a hír, kételyek gyötörték egyfolytában. A sok kérdésre a nővére se tudta a helyes választ, például azt, hogyan lehet egy angyalnak ember neve? Arra meg ő se mert gondolni, hogy valaki más jön, hisz Böbe néni nagyon komolyan mondta, hogy szombat délután meglátogatja őket a barna angyal.

– Azért is biztos lehet – meditált Mónika –, mert megígérte Elvira néni, hogy megkeresik inkább, csak jók legyünk ezután.

Hogy jól gondolkodik-e, megkérdezte a biztonság kedvéért a húgát is.

– Ugye Zsuzska, mi jók voltunk mostanában?

– Jók, hát. – bólogatott a kislány – Te is.

– Akkor lehetséges, hogy megkereste Elvira néni az angyalt, mert jók voltunk.

– Lehetséges – mondta reménykedve Zsuzska

– Csak azt nem tudom, hogy tudtak angyalnak levelet küldeni, vagy megkeresni éppen. Az angyalok nem sűrűn vannak itt a földön.

– Lehetséges, hogy a barna angyal többször van itt, mert nem tud repülni csak autót vezetni – magyarázta meg izgatottan Zsuzska.

Valamit kitalálok ne félj!

Az Otthonban sosem volt unalom, valami vagy valakik mindig borzolták a többiek kedélyét. A temetés után Mónika és Zsuzska csendessé vált, talán ebben az időben érte el őket a felvilágosulás, hogy csak egymásra számíthatnak. Úgy gondolták, nagyon magányosakká váltak, és ezzel együtt védtelenné is. Talán ott lenne számukra még a barna angyal, aki mindig megjelent az utóbbi időben a közelükben, mint például a temetésen. De mindig hamar eltűnt, soha nem időzött a közelükben sokat.

– Mintha azt hinné, haragszunk rá. Jó lenne, ha nem tűnne el hirtelen, hanem odajönne egyszer hozzánk, és azt mondaná: – Helló! Beszélgessünk? Én ráérek ma sokáig! – elmélkedett Mónika az angyalról Zsuzskának.

– Igen, meg kéne neki mondani, hogy szívesen beszélgetünk vele. Ne féljen! – helyeselt a húga.

Ebben az időben Zita megint kifordult magából, egyre szemtelenebb lett velük, kiváltképp, mikor egy délután két új lány került a szobába. Vikinek sem tetszett a két jövevény. Pedig azok is cigányok voltak, mint Zita, de sokkal mocskosabb szájúak. Ettől kezdve folyton ment a civakodás. Az unalom, az egyhangúság, hess, mint a madár végleg elszállt tőlük.

Zita, hogy el ne veszítse a tekintélyét, még erőteljesebben oktatta a két kislányt. Idegesítően bölcselkedett, okoskodott. Amikor csak tehette, rázúdította az addig megszerzett élettapasztalatát a két lányra. Így sikerült aztán a lelkükbe gázolni, mikor a jövő kilátásairól elmélkedett egy alkalommal.

– Na,'hisz, el kéne mán dönteni, hova kerültök. Örökké nem gebedhettek itt, mindenki megy valahová. Lehet egy-két nap, mán kint is vagytok háznál, nevelőnél. Nem fenékig tejfel, nehogy azt higgyétek, családnál se!

– A rosseb menne családho', csicskának! – szólt közbe az egyik új lány, akit Mercédesznek hívtak – Csak arra visznek ki innen gyereket, hogy dógozzon nekik vakulásig. Csak azt nem viszik sehova, akitől félnek.

– Miért félnek egy gyerektől? A gyerekektől nem szoktak félni...– kérdezte halkan Mónika.

Mercédesz magabiztosan megveregette a saját vállát.

– Hát hozni kell a formát, mint én, engem nem vállalna be senki! – vigyorgott hozzá jelentőségteljesen.

– Miért, te mit csinálsz, hogy nem vállal egy család sem?

– Minden nem tetszőt, kisanyám! Szemezzél, majd rájössz magadtól!

Mónika ettől a perctől komoly figyelmet szentelt a kötekedő, arrogáns cigánylánynak. Eldöntötte, hogy megtanulja tőle a „helytelen viselkedést". De komoly dilemmába is keveredett, mert mi van akkor, ha pont a rossz viselkedés miatt senkihez sem mehetnek ki. Például, ha egy nap megjelenik a barna angyal, hogy értük jött. Akkor hozzá se mehetnek el, ha rosszak. Bizonyára lebeszéli akkor majd őt is Elvira néni. Arra gondolt végül, hogy majd félrehívja az angyalt, és elmondja neki az igazat, úgy, hogy más ne hallja meg.

Eljött a nap, amitől féltek. Böbe néni széles mosollyal közölte velük a hírt.

– Megvan aranyoskáim a család, ahová kimentek innen. Nagyon jó emberekhez kerültök. Hétvégén meg is tudtok ismerkedni velük.

Mónika nagyon nagy gondban lett hirtelen, az aggodalmát azonnal megosztotta Zsuzskával is.

– Az nem jó, hogyha messzire visznek bennünket, akkor senki nem talál ránk.

Zsuzska serényen bólogatott, ő is sokallta a távolságot.

– Majd kitalálok valamit! – ölelte át a húgát Mónika. – Biztosan kitalálok valamit.

Két nap múlva hatalmas felfordulás lett az Otthonban, már a reggel nagy ordibálással kezdődött, amiben Aranka néni járt elől, mikor észrevette, hogy fel van hasogatva minden függöny alsó része az ebédlőben és a folyosón.

Délután meg attól lett nagy riadalom, mikor észrevették a folyosón gomolygó füstöt. Elég hamar rájöttek, kik az elkövetők, mert véletlenül se csináltak belőle titkot. Mónikára és Zsuzskára rátaláltak a felgyújtott ablakfüggönyös szobában, ott ültek a padlón, összebújva, köhögve a fojtogató füstben. Mónika ott szorongatta a kezében a Flóritól kapott rugós bicskát és az öngyújtót.