Mónika és Zsuzska mikor a többiek elmentek a városba, odaragadtak az ablaküveghez, moccanás nélkül nézték a bejárati ajtó előtti utca részt. Az utcára lassan kúszott a délutáni köd, piszkos szürkén bevonva először az utca követ, majd lebegve ráült a túloldali háztetőkre is.
– Nem látok semmit! – szólt idegesen Zsuzska.
– Én sem, de nem valószínű, hogy eltévedt – válaszolt színlelt nyugalommal Mónika.
– Ha eltéved, akkor ma sem jön! – mondta egyre nyugtalanabbul Zsuzska.
– Várjál!
– Várok.
Csendben nézelődtek kifelé. Már-már feladták az ácsorgást, mikor a ködből felvillant egy autó lámpafénye, majd kialudt, pont a kapu előtt.
– Lehet, hogy mégis idetalált! – mondta izgatottan Zsuzska.
Egyszerre huppantak le a heverőre, megfogták egymás kezét és néztek merően az ajtóra. Nagysokára meghallották a cipőkoppanásokat, teljesen közel az ajtóhoz. Zsuzska tenyere nyirkossá vált az izgatottságtól. A kilincs megmozdult és az ajtó kinyílott... és abban a pillanatban meglátták az angyalt. Ott állt, farmernadrágban, prémgallérú bőrdzsekiben, vállára omló barna hajjal. Mögötte ott volt Marika néni az Otthon vezetője. A két kislány mozdulatlanul figyelte Sárát, úgy érezték, mintha megállt volna körülöttük az idő. Az álomvilágból belépett hozzájuk az angyal. Zsuzska és Mónika tekintete beleakaszkodott a rájuk szegeződő zöldeskék szemekbe és megbabonázva nézték Sárát pár másodpercig. Mónika összeszorította a száját, mint aki nem akarja, hogy kijöjjenek rajta és szavakká formálódjanak a gondolatai, amik ott táncoltak benne, önfeledten, sírósan. Ott állt előtte az angyal, akire várt, akiről fantáziált mindig mikor nagyon szomorú volt. Lassan megnyugodott, és már arra gondolt, hogy lesz ezután aki vigyáz Zsuzskára, meg persze rá is, nem neki kell felnőttként vigyázni a húgára. Ez a felismerés annyira átjárta, hogy már nem tudta visszatartani azt a sóhajt, ami kisiklott a lelkéből, se azt a könnycseppet, ami összegyűlt a szeme sarkában.
– Tényleg az angyal – súgta Zsuzska míg lépegetett Sára felé. Amikor elébe ért, legörbült a szája, nézett felfelé Sárára és a könnyek kigurultak a szeméből, mint a tengeri kagylóból az igazgyöngyök amikor kinyitják őket. Kinyílt az ő lelke is, és kiszakadt belőle minden visszafojtott szorongása, félelme.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte meg Sárát, de hirtelen megijedt attól, hogy felelősségre mert vonni egy angyalt, ezért tovább lépett még egyet és átölelte kis kezeivel Sára lábát. Hüppögve elkezdett sírni, olyan igazi Zsuzskásan, ahogy szokta, de már nem a félelemtől, hanem a megkönnyebbüléstől.
Az otthon vezető meghatódva nézte a jelenetet, közben arra gondolt, hogy kár, hogy Elvira nincs ott, el se fogja hinni, ha elmeséli neki ezt a megható találkozást.
– Akkor... hagy mutassam be nektek ezt a nénit, aki szeretne veletek megismerkedni, szeretné, ha jó barátok lennétek, és ha minden rendben lesz... kivisz benneteket innen. Ugye őt vártátok annyira? A nénit Závori Sárának hívják... emlékeztek rá, hisz ő talált meg benneteket a parkban. Ismerkedjetek meg, én most elmegyek nem zavarlak benneteket! – ezzel tényleg sarkon fordult, kiment a szobából.
Nehezen tudott kilépni a mese birodalmából az otthon vezetője, pedig sok mindent látott már mióta a gyermekvédelemben dolgozott, mégse edződött hozzá a szíve a rendkívüli helyzetekhez. Elvarázsolta és meghatotta a hihetetlen történet a földre szállt angyalról, a meghalt anya túlvilági üzeneteiről. Azon töprengett, hogy hol van a mese és a valóság határa. Hisz az egész élet egy hihetetlen történet.
Sára, hogy oldja a feszültséget, lehajolt Zsuzskához, felemelte a karjába.
– Jól van... nincs már semmi baj... itt vagyok... ne sírj, nyugodj meg
