Az ablakból nézték a panelház előtti járdaszigetet.Odalent legalább hét-nyolc ember álldogált. Pár méterre a csoporttól megállt egy autó, az hozta a végrehajtót. Később leállt egy ponyvás teherautó az utca kanyarjában, majd besorakozott mögé egy rendőrautó is.
Karola kivett a táskájából egy halom iratot, idegesen szorongatta a kezében. Megállt az ajtóval szemben, és várt.
Benjamin megfogta a felesége kezét.
– Jól van, nyugodj meg! Most kimegyünk hozzájuk. Kimegyünk azokhoz, akik segíteni jöttek, előttük fogjuk elmondani, hogy nincs még válasz a beadványokra, ezért kár volt törni magukat.
Az ajtót gondosan bezárták. Szorosan egymás mellett mentek le a lépcsőn. Mielőtt kiléptek a házból, még egyszer összefonódott a tekintetük, mintha egymásból akarnának erőt meríteni.
Egyenesen a végrehajtóhoz mentek. Karola odanyújtotta az iratokat.
– Nem lehet elkezdeni a végrehajtást, még folyamatban van az ügyintézés, a beadványokra semmilyen formában sem kaptunk még válaszokat!
A férfi elvette tőle a papírokat, felületesen belenézett, csóválta a fejét.
– Kilakoltatási végzéssel jöttünk, mára szól. Kérem, ne akadályozzák a munkánkat! – mondta lekezelő hanghordozással.
– Mi innen nem megyünk sehová! – fordult szembe velük Benjámin – Maguk tűnnek innen el, de nagyon gyorsan!
A rendőrautóból a hangoskodásra kiszálltak a rendőrök, odasétáltak a végrehajtó mögé, közömbös, semmitmondó arccal figyelték az eseményeket. A végrehajtót nem hatotta meg semmi, figyelembe sem vette Benjámin kijelentését, átnézett rajta, mint a levegőn. A rendőrökhöz fordult, akik egy mondatváltás után elindultak a ház felé. Az emberek lassan a házaspár köré álltak, nem csak az otthonvédők, egyre többen gyűltek köréjük a közeli házakból. A hangzavar egyre erősödött, durva bekiabálások, sértő megjegyzések kíséretében álltak egymással szemben.
Egy fiatal férfi odalépett a végrehajtóhoz.
– Azt mondta, végzést hozott! Megnézhetném? Gondolom, jogerős bírósági végzés, igaz?
A végrehajtó nem válaszolt, hallgatott.
– Nocsak, nem bírósági? Akkor jogalap nélküli a kilakoltatás, na, menjenek csak szépen haza, de előbb hívja vissza vérebeit!
A végrehajtó ismerte a férfit, megjelent több kilakoltatásnál. A fiatal férfi ügyvéd volt, végsőkig elment minden esetben a kiszolgáltatottak érdekében, kihasználva minden jog adta lehetőségét. Nem vitatkozott vele, nem volt bírósági végzés nála. A hangzavar átment dühös káromkodásba, fenyegetődzésbe, már legalább ötvenen állták körbe, véletlenül, vagy készakarva meglökték: – Húzzál innen míg lehet, csicskabérenc!
– Nincs végrehajtás, értse meg, hívja vissza a zsarukat! – A férfi erélyesen követelte a leállítását a jogalap nélküli kilakoltatásnak. Mikor a végrehajtó és a rendőrök elmentek, Karola és Benjámin hálálkodva köszönte meg mindenkinek a segítséget.
– Ne köszönjék, itt még nincs vége. Ez csak annyi időre volt elég, hogy levegőhöz jussanak. A bank kiadja ezeknek a hiénáknak a becsapott hiteleseket, ők meg degeszre hizlalják magukat a nyomor hátán. Jogtalan minden intézkedésük, ha nem előzi meg bírósági tárgyalás. Itt a névjegyem, holnap jöjjenek be hozzám az összes banki szerződéssel! Ügyvéd vagyok.
Mikor elmentek a lakásvédők, visszaindultak ők is a házba.
– Istenem, mégsem vagyunk egyedül! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Karola, míg mentek felfelé a lépcsőn. Amikor felértek és meglátta a megrongált ajtójukat, amit feszítővassal próbáltak a rendőrök feltörni, újra elhagyta minden ereje.
– Nincs könyörület ezen a földön! – kiáltott fel hisztérikusan – Képesek lettek volna mindenünket kidobálni, velünk együtt. Nem értek semmit, képtelenség, ami velünk történik!
Bent leült az ágy szélére és üres tekintettel bámult maga elé. Benjámin az első keze ügyébe kerülő tárgyat a szemközti falhoz vágta.
– A kurva életbe! – mordult fel és tiszta erőből belecsapott ököllel a ruhásszekrénybe.
A szekrény ajtaja hangos reccsenéssel ketté tört.
– Mi értelme tönkre tenni azt, amink van? – nézett megszeppenve a férjére Karola.
– Szerinted mink van? Nincs semmink! Ez, amibe kerültünk, ez egy feneketlen kút... ha tudtam volna festeni tovább, egy képemmel kisöpörtem volna a szegénységet az életünkből! De ez egy megátalkodott világ, amiben élünk. Még az se tud érvényesülni, akiben őstehetség van. És ezt nem azért mondtam, hogy önmagam dicsérjem! Csak a véleményemet mondtam el, mert tudom, hogy a legrosszabb irány felé haladtunk már jó ideje.
– Tehetséges vagy. Én tudom, hogy egyszer kitörsz ebből a helyzetből. Képes leszel rá. Remélem, nem gondolod azt, hogy én és a gyerekek miatt kellett feladni az álmaidat? Ugye nem?
Benjámin nem felelt, bizonytalanságba hagyta kis ideig a feleségét, aztán egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Nem! Nyugodj meg. Minden akadályoz, minden, ami körül vesz. Mintha egy betonfal előtt állnék. Nincs rajta ablak, se ajtó. Érted? Nincs rajta átjáró. Nagyon sokat átgondoltam merre keressem a kiutat, de... ne haragudj rám, nem találom, és ehhez neked és a gyerekeknek nincs semmi köze – válaszolt szomorúan.
– Kell, hogy legyen ajtó is, ablak is. Keresnünk kell a kijutást ebből a helyzetből – felelt megkönnyebbülten a választól Karola, de önkénytelenül a gyomra fölé húzta a kezét, amiben a fájdalmas görcs nem akart oldódni, sőt mintha egyre erősebbé vált volna az utóbbi órákban. Mégis el kell mennie orvoshoz... de előbb elmegy a bankba újra... és újra... addig megy, ha kell mindennap, míg meg nem adják a halasztást! – gondolta magában, és nem szólt a férjének milyen kínok gyötrik, hisz tudta, hogy még annyi mindent el kell rendeznie. Később... majd csak utána, el kell, hogy mondja neki is, hogy nagyon beteg.
Öltözni kezdett. Kifésülte a haját, magához vette a táskáját.
– Hová mész? – szólt rá a férje, aki nyitott szemmel feküdt a heverőn és látszatra egykedvűen nézegette a mennyezetet.
– A bankba – válaszolt Karola színtelen hangon. Ott állt lehajtott fejjel az ágy előtt, mint aki utolsó útjára készül elmenni.
– Én is megyek! – kelt fel hirtelen Benjámin és magára kapta a kabátját – Induljunk!
A város hangos volt, a sétáló utak tömve emberekkel. Mint a kirekesztettek, úgy mentek egymás mellett, még egymástól is tisztes távolságot tartva, nagy ívben kerülgetve a járókelőket.
Régen Benjámin szeretett a feleségével sétálni, nevetgéltek, sugdolóztak, átölelte a Karola derekát, vagy a kezét fogta, de most, mint egy amnéziás, aki elfelejtette még azt is, hogy kihez tartozik, zsebre dugott kézzel sétált a felesége mellett. Karola úgy érezte mintha valaki a hátára ragasztott volna egy szégyencédulát.
–„ Nézzétek emberek, kik ezek?! Nézzétek csak, csóró senkik, akik még a gyerekeiket se tudják felnevelni! Micsoda szégyen...!!"
Néha felemelték a lehajtott fejüket, ilyenkor kis időre engedték, hogy arcukba röhögjön a hivalkodó giccses reklámáradat, ami ott volt mindenütt, szinte levegőt se lehetett tőlük venni, ott voltak oldalt, mellettük, felettük, a kirakatok üvege mögött, a hirdető oszlopokon, rikítottak tolakodón, szemtelenül, rikácsoltak, mint a színes tollú kakaduk értelmetlenül, egy betanult szöveget:
„Biztosítás..! Akciók...! Grillcsirke...! Utazás Törökországba...! Vegye, mert megérdemli...! Árvarázs...!
Minden jelzés, ami elért hozzájuk közelebb vitte őket a reménytelenséghez, mert minden a pénzről küldte feléjük a stimuláló gondolathullámokat.
„Látod, ez az élet, csak így vagy valaki, ha megveszed, megeszed, felveszed, használod, élvezed!!!"
Odaértek a bankhoz.
Beléptek az elektronikus kapun, Karola kereste a régről ismert ügyintézőt. De nem ő volt a monitor mögött, egy fiatal nő ült mögötte. Karola sorszámot húzott, és amikor a kijelzőn megjelent a száma, lekuporodott az ügyintéző előtti székre, és bocsánatkérő szemekkel nézett rá. Olyan szemekkel, mint egy kutya, aki a gazdája papucsát szétrágta és most megalázkodik, mert érzi, hogy bűnt követett el. Kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érezte magát, de még reménykedett a megbocsájtásban.
– Tessék mondani, mit tehetek önért? – nézett Sára az előtte ülő nő sápadt arcába.
( Sára már három hónapja önállóan végezte a bankban a munkáját. Ez alatt az idő alatt, mindent megtanult, berágta magát az aktakukacok legmélyebb bugyraiba. Margitka, aki mindezért felelősséget vállalt, folyamatosan gondoskodott róla, hogy soha ne unatkozzon. Nem sokáig ült egy asztalnál, vagy személyi hitelezőként, vagy lízingelőként dolgozott. De a fő profilja a lakáshitelezés maradt.)
– Vissza akarom kapni a gyerekeim – suttogta Karola, de elcsuklott a hangja és ijedten elhallgatott, mert maga sem értette, miért mondta ki a legfájóbb indokot, miért könyörög a nőnek.
Sára értetlenül nézett rá – Nem értem, mi a probléma?
– Tudja, a banki hitelem miatt ma elvitték a gyerekeimet a gyermekvédők. És ma megjelentek a végrehajtók is nálunk – kezdte lassan a történetét Karola.
Egy bankban nem illik mesélni, tudta ő nagyon is jól, mégis megkockáztatta, mert reménykedett, hogy a banktisztviselő megkönyörül az elesettségén.
– Adtam be kérelmet, hogy segítsenek rajtam, de eddig nem kaptam rá választ.
– Nagyon sajnálom, ami önnel történt. Mondja a nevét asszonyom... milyen hitele van? – döbbent le Sára az őszinte szavakon.
Karola gyorsan kapkodva válaszolt minden kérdésre, mint egy kisgyerek, aki, ha jól válaszol, ajándékot kap. Egy belső hang folyton azt súgta, hogy jó emberhez került, hogy segíteni fog rajta. Ez a nő más, mint az előző, akinél járt. Nem villant meg egyszer sem a szemében a lekezelő gúnyos fény, nem utasította rendre, nem szólt rá, csak érdeklődő szemekkel türelmesen hallgatja.
Benjámin a háttérben ácsorgott.
Sára megtalálta az adatokat, de nem látta az említett beadványra milyen intézkedés történt. Azaz semmit sem talált, csak a tetemes fizetés lemaradást. Ránézett az asszonyra, majd önkénytelenül túlnézett rajta, és összevillant a tekintete Benjámin szúrós tekintetével. Egy pillanatra összerezzent a férfi nézésétől.
– Mikor adta be a kérelmet?
– Talán egy hónapja – súgta halkan Karola, de már kevésbé bízott, furcsának találta, hogy a hölgy nem találta meg a pontos időpontot. Annak pedig ott kell lennie, tisztában volt vele.
– Személyesen hoztam be, már több mint egy hónapja, nem létezik, hogy nem találja! – kezdett szétfoszlani a hite, mint a felkelő Naptól a köd
