Jelenés

 

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!

A Hold sötét oldala

 

Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították  meg.

A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.

– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.

– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.

Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.

– Kedveském, segítene, oda megyek én is.

Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.

– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.

Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.

– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.

– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.

– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.

– Mire gondol? Nem értem.

– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.

– Mindig van valami megoldás.

– Nekem már nincs.

– Ne mondjon ilyet.

– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.

Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.

– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.

– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!

Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.

– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.

– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.

Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.

– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.

Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!

Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.

– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.

– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.

– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.

– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.

– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.

Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.

– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára. 

– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.

Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!