Figyelmeztetés

 

Nyugtalanul forgolódott, hiába akart, nem tudott felébredni, pedig idegesítő furcsa szöszmötölés zaja jutott el hozzá.

– Akkor már tudja kedvesem, ki vagyok! – hallotta az ismerős reszketős öreghangot közvetlen közelről. – Már nem időzök itt sokat, lejár lassan az időm. Figyelmeztetni szeretném, hogy ne kövessen minden látomást, mert van, amelyik félrevezeti önt. A gyermekek anyja önző, látta a jövőt, mégsem akarja, hogy úgy alakuljon, ahogy megmutatkozott előtte. Mindent el fog követni, hogy megváltoztassa azt, amit már nem lehet. Az álmokra figyeljen, mert bennük van az útmutatás, de önmagának kell döntenie később, hogyan lép tovább.

– Nem tudom, hogyan csinálta, átadott nekem egy tudást, de mit kezdjek vele, ha nem tudom használni, csak félelmet kelt bennem! – válaszolt Sára egyenesen szembefordulva az árnyalakkal.

– Könnyű volt. A boltban mindketten ráéreztünk egymásra, mert ugyanaz a rezgésszámunk. Emlékszem, hogy míg engem nézett, a halott nagyanyjára gondolt. Miért pont egy halottra? Mikor a szemébe néztem, láttam a gondolatait, azt is mi fog történni önnel a jövőben. Tudtam, hogy segítenem kell. Igaza van, félelmetes. Én is átéltem ezt az érzést mindig, ha rá tudtam látni a jövőre. Hogy mit adtam át? Nem mindent, ne ijedjen meg. Csak annyit, hogy az érzékei ezután többre lesznek képesek, mint egy átlagemberé... lassan majd idővel megszokja. A belső érzékei erősebbé váltak az átlagnál, figyeljen rájuk... sajnos a rossz dolgokat élesebben fogja lereagálni, mint a jókat... figyeljen az intuíciókra!

A mobilja ébresztette, ami egyfolytában zenélt. Róza hívta.

– Sára, képzeld mi történt, ébredj már! Most nézem a reggeli híreket, valami eszelős felgyújtotta bankunkat. Fel vagy már? Felfogtad? Gyere, kapd össze magad! Azt hiszem a pasid az a szerencsétlen flótás.

– Nem a pasim! Ne szórakozz velem, ennél bevehetőbb hülyeséget is kitalálhattál volna korán reggel! – morgott Rózára rosszkedvűen. 

De Róza elérte a célját: minden álmosság elillant belőle abban a pillanatban.

Jelenés

 

Besötétedett, mire felszállt a távolsági buszra. Nem látott már mást, csak a fényeket, amiket a suhanó busz csíkká húzott össze, dobálta őket le-fel, végül maga mögött hagyta az összeset. Hirtelen szűnt meg a fény, mikor kiértek a városból. Csak az autóúton kapaszkodtak össze a szembejövő autók lámpáinak fénycsóvái. Elfáradt, néha úgy érezte, nem tud ébren maradni, lehunyta a szemét és gondolatban végig pergette az elmúlt órák eseményeit. Benjámin körül időzött el a legtöbbet. Felzaklatta a férfi emléke. Nem tudott szabadulni attól az érzéstől, amikor ott álltak a hideg kórházfolyosón összeölelkezve. Próbálta, de nem sikerült megtagadni önmagát, kedves és felkavaró élményként élte át újra azokat a pillanatokat.

Érthetetlen, hogy miért vonzó számára a pasi. A józan ész szerint nagyon elítélendő volt az a jelenet, hisz egy ajtó választotta el őket a haldokló feleségétől. Miért érzi mégis, hogy nem álszent, hogy szereti azt a nőt, és miért érzi, hogy vele sem az. Nehéz összekapcsolni logikusan ezt a történetet.

Örült, hogy hazaért az albérletbe, bekapcsolta a tévét, elnyújtózkodott a foteljában. – Végre itthon, jó lenne egy forró tea – gondolta, de a fáradtsága miatt inkább átadta magát a megnyugvásnak, próbált ellazulni. Nem emlékezett rá, hogy mikor aludt el. Hogy egyáltalán elaludt- e vagy sem? Csak arra emlékezett, hogy furcsa feszültség  uralkodott el rajta. Nem tudta megmagyarázni az okát. Valami történt, és változott körülötte. Lélegzetvisszafojtva figyelt. – Valaki lekapcsolta a tévékészüléket – állapította meg riadtan, hisz nem hallotta a hangját, csak a szíve dobogását a csendben, és még valami furcsa neszt. A szemben lévő fotel felől. Már fulladozott, alig kapott levegőt a félelemtől. –Valaki, vagy valami ott van a fotelben! – Tágra nyílt szemmel figyelt, megbénult a teste. Lassan oszlott a sötétség és meglátta tisztán az alakot. Karola sziluettjét ismerte fel, ott ült vele szemben, viaszfehér arccal. Számon kérőn nézett feléje.

Próbált felállni, de ijedten tapasztalta, hogy nem tud megmozdulni. Kiáltani akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

– Megígért nekem valamit, ne feledkezzen el róla! – hallotta az asszony hangját, de olyan távolról, mintha csak visszhangot hallana. – A gyermekeim veszélyben vannak... megígérte, hogy vigyáz rájuk! Ne késlekedjen!

Karola teste felegyenesedett és furcsán közeledett felé. Nem a földön járt, csak kúszott előre az alak a semmiben, mintha a levegőben járna. Érezte, mikor mellé ért az asszony, hogy a félelemtől gyöngyözni kezd a homloka. Az elsuhanó alak először hideg légáramlattal borította be, majd intenzív kórházszagot érzett. Nem tudott utána fordulni, nem engedelmeskedtek az izmai. Nem látta, hová tűnt. De eltűnt, mert oldódott benne a félelem görcse. Levegőért kapkodott, míg lassan megnyugodott.

– Az asszony meghalt a kórházban! – suttogta maga elé. – Eljött hozzám, hogy figyelmeztessen az ígéretemre.

Sára reszketett a félelemtől, a tévében elkezdődött egy amerikai akciófilm. Idegesen lehalkította a készüléket, amiben egy autós üldözés miatt kellemetlenül felerősödtek a zajok.

Egész éjjel égette a lámpákat, nem mert sötétben maradni. Hajnal felé már szúródott a szeme a kialvatlanságtól. Nem mert elaludni, mindig úgy érezte, nincs a szobájában egyedül.

Végül felkelt, összegömbölyödve ült a fotelba, lábait maga alá húzta, és figyelt, mint egy eszelős. Közben arra gondolt, hogy bizonyára elment a józan esze, mert normális ember nem élheti át azt, amit ő valóságként átélt órákkal előtte. Győzködte magát, hogy mind csak álom lehetett, hisz előtte való nap a gondolatai szüntelen a haldokló asszony körül forogtak. Hiszen emiatt rágódott végig, hogy idiótán megígérte egy haldoklónak, hogy teljesíti az utolsó kérését. Bizonyára csak ezért álmodhatott ilyen ijesztő képeket. Majdnem sikerült meggyőzni magát, de eszébe jutott az az éjszaka, mikor kórházban eszméletlenül feküdt az apja, és ennek ellenére látta őt benyitni a szobájába. Megjelent nála, valamit közölni akart vele, de ő csak aludt tovább. Ezer százalék, mikor felriadt, őt látta az ajtóban. Az árnyék akkor is valós volt. – Valami nincs rendben vele, nem értette az egészet. Mi változott meg körülötte? Vele? Mi a fene ez, hogy érzékeli, látja a halott lelkeket? – tépelődött, majd eldöntötte, ilyen ramaty állapotban nem megy be dolgozni. Felhívja reggel a főnökét, kér még egy napot.

A nap felfénylett a kis erkélyre nyíló ablakból, körbe simogatta a szobát, megkereste Sára arcát. Megpihent rajta. Fáradtan elindult a konyhába kávét főzni. – Végre, vége ennek az éjszakának! – suttogta maga elé, míg kivette a filtert a dobozából.

Összerezzent a telefon zenéjére, megállt a mozdulat kellős közepén, aztán rohant, hogy felvegye. Már semmi jóra nem számított az éjszakai rémálom után.

– Igen! – szólt türelmetlenül a telefonba.

– Ne haragudjon, tudom, hogy nagyon korán van... bocsánat! – hallotta Benjámin hangját a vonal túloldaláról.

– Maga az? Hallgatom. Nincs semmi baj, fel vagyok... már rég.

– Csak el szerettem volna mondani... nem tudom... miért gondolom, hogy magát érdekli... – halkult el bizonytalanul a férfi hangja, majd folytatta – Karola, a feleségem az éjszaka eltávozott. Az ígéretét, amit tett neki, így már teljesen elfelejtheti. De még egyszer köszönöm, hogy olyan kedves volt, hogy bejött tegnap a kórházba. A feleségem lelki békéje miatt... és magam miatt is... megmondom őszintén, kellemesen csalódtam önben. Szerettem volna ezt is elmondani, és még azt is, hogy... nekem is jól esett a jelenléte. Akkor... többet nem zavarom. Ég önnel!

Benjámin letette a telefont.

– Ennyi? Megint hamar lerázott. Micsoda stílusa van, belehalok!

Aztán idegesen kikereste Róza telefonszámát.

– Figyelj, szeretnék a haverokkal beszélni ma este, muszáj, hogy segítsetek, mert megbolondulok!

Róza megígérte, hogy összehozza őket annak ellenére, hogy nem volt estére megbeszélt találkozójuk. Furdalta a kíváncsiság, mi baja lehet a kolléganőjének, de végül legyőzte magában a kíváncsiságot. Próbálta inkább Sárát megnyugtatni.

– Jól van aranyom, majd hívlak, mindenhogy összefutunk dumcsizni, ha jönnek, ha nem. Bármi történt veled, vegyél mély levegőt, az segít, nyugi!

Nézte a telefonján a híváslistát, visszakereste az előző számot, amin Benjámin hívta. Látta, hogy az nem mobiltelefon volt, hanem egy nyilvános vonal. Talán a kórház folyosó végén, ott látott sarokban telefont a falon – emlékezett vissza. – Szegény pasi, min megy most keresztül? Nem tudta elképzelni sem, hogy bírja ki agyilag. Tényleg pszichológusra szorul, mert elkezdett aggódni érte. Vagy komplett hülye, az előbb mondta a férfi, hogy nincs tovább szüksége rá, elhúzhat...

Végkép összezavarta a tudatát az éjszakai jelenés és a férfi reggeli telefonja. Az összefüggés a két dolog közt nyilvánvalóvá vált számára. Az asszony szelleme meglátogatta az éjjel, az már biztos. A férje csak megerősítette a tényt, mikor felhívta és közölte, hogy az éjjel meghalt a felesége.

Tehát nem álmodta, valóságos volt a találkozás. Felejtse el, arra kért, de hogyan tehetné meg, hogy elfelejtse? Hisz még halálában is felkereste a felesége, hogy számonkérje az ígéretét! Megőrül az egésztől. Valaki csak tud rajta segíteni!

Bizonytalanság

 

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. kétszázholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.