Látogatási idő volt, a portánál mehetett nyugodtan, nem állították meg.
A kórház hideg folyosóján a beteglátogatók halk beszéde gyors cipőkopogások üteme kísérte, A nővérpulthoz ment egyenesen.
– Legyen szíves! – szólt a nővérhez, aki elmerülten írt az asztalra görnyedve – Keresek egy hölgyet, Sági Benjáminnét.
– A tízes kórterem, arra, a folyosó végén, balra! – intett a nővér, merre menjen és újra a félbehagyott munkájára hajolt.
Sára elindult a megadott útirányba, megállt a tízes ajtó előtt. Valahol kinyitottak egy utcai ajtót, vagy ablakot. A folyosón végig suhant egy hideg légáramlat. Megállt az ajtó előtt. A semmiből előcsoszogott egy idős asszony járókerettel, megállt mögötte. Hallotta a szuszogását közvetlen a fülében, mintha fülhallgatóból hallaná. Hátranézett. Az öregasszony rágörnyedt a járókeretre, nem látta az arcát.
– Kedveském, segítene, oda megyek én is.
Sára szélesre nyitotta a kórterem ajtaját, hogy segítsen az asszonynak. A csoszogó öregasszony felett benézett a kórterembe és összeakadt a tekintete Karola üvegfényű pillantásával. Ment most már ő is, egyenesen Karolához.
– Hogy érzi magát asszonyom? – kérdezte, mikor odaért az ágyához.
Karola nagyon erőtlen volt, nehezére esett még a mozdulat is, de intett Sárának, hogy üljön le. Nem csodálkozott mikor meglátta, azt se kérdezte minek ment oda, amitől előzőleg annyira tartott. Olyan természetes volt a mozdulata, mintha régről ismert barátnak kínálná a helyet.
– Üljön csak le – mondta halkan –, nem vagyok jól, de nem maga az oka, nyugodjon meg... már régen érzem a fájdalmat – oldozta fel Sárát.
– Sajnálom, ami történt a bankban, nekem nem lehetett volna ilyen nyíltan közölni, hogy nincs kilátás a hitel rendezésére.
– Jobb, hogy megtette, így már tisztán látom, hogy mi következik, hogy mire számíthatok. Jobb ez, mint az örökös hitegetés.
– Mire gondol? Nem értem.
– A gyerekeimre, nem tudom őket felnevelni. Az otthonomra, ami már nem is az enyém... – sóhajtott lemondóan Karola.
– Mindig van valami megoldás.
– Nekem már nincs.
– Ne mondjon ilyet.
– Rákos vagyok – sóhajtott fel Karola.
Sára összerezzent, tágra nyílt szemmel nézett a betegre, aki ezt a rettenetes hírt úgy közölte vele, mintha azt akarta volna elmondani, hogy holnap sétálni fog a Duna partján.
– A férjem nem tudja... de biztosan megmondták már neki. Nem tudom a gyerekeim felnevelni – sóhajtotta el magát újra az asszony.
– Az orvosok meggyógyítják, nem szabad mindent feladnia! – biztatta Sára – Ha nem bízik az erejében, akkor nem fog sikerülni. Bíznia kell!
Karola merően nézett Sára szemébe – Még nem adtam fel! Köszönöm, hogy eljött, jön máskor is? – erőtlenül befordul a fal felé – Elfáradtam – suttogta halkan, és már húzta is az álom az ürességbe a tudatát.
– Igen, ha nem bánja, eljövök. Látni akarom, ahogy meggyógyul.
– Köszönöm! – hallotta a halk hangot – Jöjjön nyugodtan, várni fogom.
Óvatosan letette a csomagot az éjjeliszekrényre, már tudta, hogy az összepakolt élelmiszer nem a legmegfelelőbb választás volt.
– Majd odaadja a nővéreknek – gondolta szomorúan.
Elgondolkodva ment végig a kijárat felé, lehajtott fejjel nézte a kikopott mozaiklapokat. Azon tépelődött, hogy milyen kemény hozzá az élet, mintha büntetné valamiért. Mit követett el, hogy ennyire meg akarja mutatni a kegyetlen valóságot. A vidám könnyelmű ifjúsága minden átmenet nélkül startolt egy számára ismeretlen világba. Ez az asszony... Istenem, tudja, hogy meg fog halni, csak azt nem érti, miért kell az ő szenvedésében osztoznia? Ha nem jön be a kórházba, most tévét nézne otthon és jól érezhetné magát. Mi a francot keres ott? Ha mindenki balsorsát így reagálja le ezután, akkor előbb utóbb meg fog hibbanni!
Hirtelen furcsa érzése lett, megérezte, hogy valaki figyeli. Mikor felkapta a tekintetét, meglátta a nő férjét. Ott állt az egyik lépcsőkorlát mellett, hátát a hideg falnak támasztva, és őt figyelte. Önkénytelenül megállt, várta a férfi dühkitörését. A férfi elindul felé. Mikor odaért hozzá teljesen közel, észrevette, hogy a fáradt, meggyötört arcon nincs harag.
– Láttam, hogy bemegy hozzá, megvártam, nem akartam megzavarni. Rendes magától, hogy meglátogatta. Csak azt nem tudom, mi célból tette? De mindegy. Engem már az se érdekel, ha a főnöke utasítására jött ide – mondta halkan Benjámin miközben áthatóan rászegezte a tekintetét.
– Magamtól jöttem, nem kért rá senki! Nagyon sajnálom a feleségét, csak ennyi az oka, amiért itt lát, semmi több.
– Engem is sajnálhatna kicsit, rám férne! – változott gúnyossá Benjámin hangja – Mit érünk el a maga sajnálatával? Mit ígért neki? Szeretném tudni! Csak nem azt, hogy megadják az átütemezést? Vagy ne adj isten, elengedik a hátralévő részleteket? Eljött egyszer és azt hiszi rendezte a lelkiismeretét? Egyáltalán létezik ilyen magában, hogy lelkiismeret? – húzta el indulatosan a száját a férfi. Sára felháborodva nézett a vádló, hűvös barna szemekbe. Pár pillanatig elmerült a két szempár fénye egymásban. Talán megpróbálták kiolvasni a másik mélyen elásott gondolatait. A barna szempár fénye meglágyult, elhomályosult a zöldeskék szempár tüzében. Sára zavart lett tőle, elkapta a tekintetét.
– Eljövök máskor is, azt mondta... jöhetek – mondta végül lehajtott fejjel, nem mert tovább a fájdalmakkal telt szemekbe nézni.
– Jöjjön csak – egyezett bele Benjámin, már nem a gúny, inkább csak szomorúság érződött a hangján. – Rajtam kívül nem kíváncsi rá senki.
Sára meglepődött, úgy tűnt neki egy pillanatra, hogy még hálás is, hogy meglátogatta a beteg feleségét. – Most voltam a főorvosnál... – folytatta Benjámin, mintha kérdésre válaszolna, de hirtelen elakadt a szava, elfordította ő is a tekintetét Sáráról.
– Akkor tudja... – sóhajtott fel szomorúan Sára.
– Igen, már mindent tudok! – Benjámin arcán szobor szerűen megkeményedtek a vonások – Haldoklik... – mondta halkan és felemelte a karját, hogy búcsút intsen. A sírás kerülgette, úgy gondolta, nincs már értelme egyetlen szónak sem. Elindult a kórterem ajtaja felé. Sára nézett a távolodó férfi után. Nincs senki, aki most ott állna mellettük, aki csak vigasztaló szót adhatna – gondolta szomorúan. Legszívesebben utána ment volna, hogy ne legyen egyedül ebben a kilátástalan helyzetben. De nem volt hozzá semmi jogalapja, se indítéka. Hisz nem ismeri, csak egy idegen, akit mellé sodort a sors azon a napon.
Hazafelé már ingerültebben gondolta át, az elmúlt napját. Úgy érezte magát mintha a Holdon élne , aminek csak a világos oldalát látta addig, és most átsétált a sötét oldalára. Mi van itt? Nem értett semmit!
