DIPLOMA

 

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!

Játék vagy mégsem?

 

A ház, ahol várták őket egy nagy kert közepén állt. A kétszintes épület külső falán a díszkő borítás messziről erődítmény hatást váltott ki bennük. A homokszínt itt is levendulaszínűre festett zsalugáterek ellensúlyozták. Az előkertben piros és fehér virágú dézsás leanderek sorakoztak a kör alakra formázott és oszlopos tuják között. Az autózúgásra középkorú nő sietett elébük a házból, menet közben kiabált hátrafelé.

– Mathis gyere elő, megjött a Professzor Úr a családjával!

Mathis előjött a ház pincéjéből.

– Épp időben, Professzor Úr, pont egy kis rosé bort készítettem elő a vacsorához.

Charlotte a feleség, ölelő kezekkel fogadta mindhármukat, a helyi szokásnak eleget téve összevissza csókolta az arcukat.

Elizát megforgatta maga előtt, mielőtt rázúdította a dicséretét.

– Csinos és nagyon szép Uram a menyasszonya, adjon az Isten hosszú boldog életet önöknek. Megmutatom a szállásukat, helyezzék magukat kényelembe. Egy óra múlva vacsorához ülhetünk. Remélem ízleni fog a vörösboros marharagum, sok finom zöldfűszert és gyöngyhagymát használtam fel hozzá.

Mathis kísérte fel őket az emeletre, két szoba volt előkészítve számukra.

– Ez itt a fiatalúré, ez itt az önöké – nyitotta szélesre előttük a szobák ajtaját – A fürdőszoba szembe van, az az ajtó ott. Na megyek mert Charlotte vár.

Eliza belépett a szobába, ahol csak egy franciaágy volt egy asztalkával, fotellal, két kisebb szekrénnyel. Már nem találta annyira viccesnek a menyasszonyi rangot, ezek szerint az éjszakát egy ágyban kell töltenie Gáborral. A professzor észrevette mennyire ledöbbent a látványon.

– Nem kell annyira félned, majd megoldjuk valahogy – nyugtatta meg mosolytalan arccal.

Átment a másik szobába Leventéhez.

– Mi lemegyünk a háziakhoz. Jössz velünk Eliza? – nyitott be pár perc múlva a professzor.

Eliza elindult velük lefelé. Leültek a nyitott teraszon. Levente felfedezett egy hosszúszőrű perzsa macskát, ami aztán lekötötte az összes figyelmét. Eliza mosolyogva figyelte ahogy simogatja a doromboló cicát. Gábor fonott széke megnyikordult mellette, odanézve látta, ahogy a férfi teljesen elmerül a gondolataiban. Kínossá vált a csend körülöttük.

Mathis jelent meg az ajtóban.

– Láttam, hogy kiültek, gondoltam jól esne egy aperitif.

Az egyik kezében színes hosszú nyakú üveget tartott, a másikban kis kupicás poharakat.

– Pastis, gondolom, ismerős a neve.

– Ismerős – örült meg Mathisnak a professzor — Ittam már párszor belőle. Igaz eleinte az ánizs íze nem nagyon jött be nálam. A francia italok sokkal lágyabbak, mint a magyar. Nálunk az erős pálinka az abszint. A magyar jót nevet, ha likőrrel kínálgatják.

Mathis leült közéjük, kitöltötte az italokat.

– Egészségünkre! Még egy kör és mehetünk vacsorázni.

Charlotte mint a pontos óra, kikopogott rájuk.

– Terítve az asztal!

Az asztal közepén furcsa zöld színű krémleves gőzölgött. Elizának sejtése sem volt, hogy mivel traktálja Charlotte.

– Látom nem ismeri. Ez a pesto. Nem teljesen francia, inkább olasz eredetű, de mi úgy esszük mintha mi találtuk volna fel.

– Így már igen, a név alapján ismerős, de őszintén bevallom, még nem ettem soha. Miből készül?

– Szedjen csak nyugodtan. Amiben sajt van, az mind mennyei étel nálunk. Könnyű elkészíteni. Csak elővettem a jó öreg turmixgépemet, dobáltam bele bazsalikomot, fokhagymát, fenyőmagot és parmezán sajtot, plusz egy-két teáskanál olívaolajat. Akkor jó a pesto, ha krémszerű a turmixolás után. Na milyen?

Eliza kanalazta a számára furcsa ételt, amiben azonnal megérezte a parmezán és a bazsalikom domináns ízét.

– Finom. Nem udvariasságból dicsérem, tényleg az. A recept alapján nagyon egészséges lehet.

Meglepve látta, hogy az asztaltársaság türelmesen kivárta a kritikát.

A pesto után feltálalta Charlotte a marharagut. Ez az étel már nem keltett Elizában idegenkedést, jóízűen és sokat evett belőle. Néha rápillantott a professzorra, aki rosszkedvűen alig evett pár falatot. Későn, de rádöbbent, hogy nem a férfi mellé ült le. Elkapta Charlotte és Mathis összevillanó tekintetét is, mintha szavak nélkül kommunikáltak volna egymással: Nézd, valami nincs rendben köztük.

Mathis kiöntötte a rosé bort, ott gyöngyözött a rózsaszín nedű a poharukban, mikor Eliza elindította a megmentő akciót.

– Remélem Mathis, mértékkel fogy majd ez a bor. Látja Gábor még csak aperitifet ivott és már eltévesztette, hogy mellettem a helye. Mi lesz még ha bort is iszik, az ágyat sem fogja megtalálni...

Charlotte felnevetett, Mathis megnyugtatta Elizát.

– Ne féljen hölgyem, ez egy könnyű bor, nem vágja földhöz az embert. Legfeljebb a gátlásai alól szabadítja fel, az meg nem árt, ugye.

A professzor Eliza felé fordult, hálás volt, hogy játszik. Pont azon meditált, milyen goromba viccek mennek majd a háta mögött, ha visszamegy dolgozni a kórházba. Charlotte első dolga lesz felhívni Thomast a fiát, hogy elújságolja milyen rideg kapcsolat van Eliza és közte, mégis cipeli magával nyaralni. Nem mondhatja meg nekik, hogy a betege, így is Eliza majdnem kikotyogta mikor érkezéskor mint a menyasszonyát fogadták. Kénytelen volt megszorítani a kezét.

– Kellemes ez a hely, szerintem cserélj te helyet Leventével.

Eliza szót fogadott, nevetve leült Siraki mellé, aki folytatta a játékot, átölelte Eliza vállát.

– Igaza van Mathisnak. Ez a bor csak segít, hogy szebb legyen az éjszakánk.

Eliza ivott és közben belenézett a professzor szemébe. Önkéntelenül végig simogatta az amerikai szakállas arcot, és csókot adott a szomorú szempárra. Siraki szemében azonnal megváltoztak a fények, hitetlenkedve nézett Elizára.

–Te akartad, hogy melléd üljek, most viseld, hogy nincs tőlem nyugtod. – Eliza minden bátorságát összeszedte és szájon csókolta a professzort. Elvégre menyasszonyként ült a professzor mellet. Még csak nem is háboroghat érte.

Siraki zavartan maga elé sutogott. – Eliza...

A társalgás vidáman folyt tovább. Eliza nagyon megdicsérte Charlotte citromos pitéjét, majd Leventére hivatkozva elköszönt a társaságtól.

Míg mentek felfelé az emeletre végig Gáborra gondolt, a ködfátyolos szemére, a csók utáni reakciójára. Tudatosult benne, hogy ezt a férfit megtudná szereti, még akkor is ha morcos, magának való alak lett belőle.

Lefekvés előtt folytatódott közte és Levente között a megszokott sajátságos beszélgetés. Levente már jóval előbb leírta a kérdéseit a noteszába, most csak odanyújtotta Elizának és türelmetlenül várta a válaszokat. Sok kérdést feltett. Többek között azt is, mikor mesél azokról a titkokról, amiket megígért. Eliza elolvasta, de úgy tett mint aki nem érti a kérdést, hosszan nézte a papírra írt sorokat.

Kedvelte Leventét, már az első találkozás után átérezte, hogy a fiú lelki magányban él. Az úton aztán rájött az igazságra, hogy nem csak Levente hurcolja évek óta a lelki trauma nyomait, az apa ugyanolyan lelkisérült mint a fia. Hogyan lehet ennyire bezáródni, önként és készakarva, mint ők ketten? Önmagukra zártak egy ajtót és a kulcsot kidobták az ablakon. Siraki is tudja, hogy a fia nem néma, hallotta biztosan többször, hogy beszél, ha máskor nem, hát mikor álmodik. Beszél, sikoltozik a démonjaival. Aztán reggel megkeresi a noteszát, ír, mert akarja, hogy egyoldalúan kapcsolatban maradjon, legalábbis azokkal, akikben valamilyen szinten megbízik. Rákell hogy vezesse, hogy újra beszélnie kell, hogy nyisson a világ felé. Az apja azt mondta, "egyszer majd magától beszélni fog". Mikor? Minél több év telik el, annál keményebben megköt az a cement, ami összefogja azt a falat, amit maga köré húzott.

- Sok titkom van. Csak... -- Eliza elhallgatott, nem tudta hirtelen eldönteni, mennyit és mit áruljon el magáról. Szerette volna megszerezni a fiú bizalmát, neki is szüksége volt lelkitámaszra, még ha egy kilencéves fiútól kapja akkor is. De a fiút sem ismerte még ki. Vele kapcsolatban is csak a megérzéseire tudott hagyatkozni.

Levente türelmetlenül megfogta a karját, hogy fejezze be a mondatot.

- Csak egy feltétellel beszélek róluk. Ha megbízhatok benned. Meg kellene állapodnunk, hogy nem csapjuk be egymást. Én mindig tiszta lapokkal játszom. Őszinte vagyok...nem hazudok... sajnos képtelen vagyok olyan emberekkel együtt élni, akik becsapnak. Azoktól búcsút veszek nagyon hamar, még ha megszakad a szívem értük akkor is. Elmondom neked az első titkom. Figyelj nagyon rám.

Eliza megfogta Levente kezét és mélyen a szemébe nézett, magyar nyelven szólalt meg.

- A nevem Dékán Eliza. Magyarországon születtem. Elvégeztem az orvostudományi egyetemet mielőtt Párizsba kerültem. Apukád tudja, hogy Elizának hívnak, de nem tud mást rólam. Ugyanis neki nem mondhatom el a teljes igazságot... de neked igen. Mi már barátok vagyunk. Őrizd meg majd az összes titkomat. Lehet egy nap én mondom el apukádnak mindet... lehet te fogod elmondani, mert én nem tudom valami ok miatt... és mi ketten, ha senki nem halja... most már beszélgethetnénk magyar nyelven. Annyi mindent úgyse tudsz leírni, amire kíváncsi vagyok... na meg... bárki elolvashatja.

Levente elsőre nem fogta fel mit kér tőle Eliza, széles mosollyal tudtára adta, hogy bízhat benne. Amikor tudatosult benne a lényeg, felült az ágyában, eltorzult arccal megrázta a fejét. Eliza meglepődött a reakcióján.

-- Jól van, jól van. nyugodj meg!-- Betakarta, nyomott a homlokára egy jó-éjt puszit.- Értelek. Amit elmondtam amit kértem tőled, át kell alaposan gondolnod. Ne utasíts el azonnal. Rengeteg időd van a válaszra. Álmodj az angyalokkal, szép álmokat!

Nem kapcsolta le az éjjeli lámpát, már tudta, hogy a fiú fél a sötétben.

Míg ment a szobája felé, végig szidta önmagát. Nem értette, hogyan lehetett ilyen balfék. Ha ezzel a módszerrel közeledik a fiú felé, ha mércét és követeléseket állít fel előtte még bizalmatlanabbá válik. Összeszedte a hálóruháját bement a fürdőszobába. Míg zuhanyozott, kissé megnyugodott. Mégsem baj, ha a fiú tudja, hogy átlát rajta. Gondolkodnia kell azon amit elmondott neki, az őszinteségről, meg arról is, hogy egy igazi barát nem kétszínű. Siraki talán arra vár, hogy egy hasonló trauma kimozdítja a holtpontról a fiát, hasonló mint amit átélt. Talán egy újabb veszteség. Rossz rágondolni. Egy ilyen trauma visszájára is elsülhet.

Megállt a szobájuk ajtajában és nézte a nagy francia ágyat. Elképzelte Gábort ahogy ott fekszik mellette... vagy mégsem fog. Képes és bemegy a fiához aludni. Lefeküdt. Lekapcsolta az éjjeli lámpát. Összeszorult a gyomra a tudattól, hogy nem tud lelépni a férfi elől úgy mint a Hotelban. Nem tudta eldönteni mit csináljon. Játssza a szende szüzet, vagy omoljon a karjaiba. Az utóbbi gondolat jobban tetszett neki. Aztán elhessegette azt is, mint egy szemtelen legyet a süteményről.

Gábor körülbelül egy óra múlva megjelent és felkapcsolta az éjjeli lámpát. Lehunyt szemmel feküdt, csak a zajokból következtetett, hogy mi történik körülötte. Hallotta ahogy a férfi kiment a fürdőszobába, majd visszatér onnan. Nem ment a fiához aludni, odament a franciaágyhoz, mozdulatlanul állt kis ideig. A párnáért nyúlt, hogy elviszi. Megállt a mozdulat közben és nézte Elizát, ugyanazt a képet látta mint a kórházban mikor meglátogatták. A barna hajzuhatag a fehér párnán, a nyugodt szép arc. Ma este megcsókolta vacsora közben. Hihetetlen fordulat volt a részéről. Azóta sem tudta feldolgozni azt az érzést amit átélt közben. Játszik vele. Egyre tisztábban látja, hogy tudatosan játszik az érzelmeivel. Óvatosan magához vette a párnát és a takarót.

Eliza rájött, hogy a kényelmetlen fotelba akarja tölteni az éjszakát. Kinyújtotta a karját a férfi felé.

- Feküdj ide mellém... pihend ki magad, bizonyára nagyon fáradt vagy.

- Azt hittem már alszol... nem a legjobb ötlet... igaz mondtam már, hogy nem az a típus vagyok, aki visszaél bizonyos helyzetekkel, mégis... - Gábor zavartan tétovázott, nem tudta mit csináljon.

- Tudom, hogy milyen vagy... legalábbis úgy gondolom, hogy tudom... pont azért. Ha nem fekszel ide, én megyek éjszakázni a fotelba.

Eliza lekapcsolta a lámpát, a férfi azonnal bebújt mellé. A hátára fordulva mozdulatlanul feküdt, mint egy halott.

- Köszönöm - súgta Eliza és kényelmesen befészkelte magát mellé - Aludj csak, nem zavarlak.

Fészkelődött. A karját felrakta Gábor mellkasára - Bocsánat. Adtam már jó-éjt puszit?

A tenyere alatt érezte, ahogy gyorsul a férfi szívdobogása. Erről beszélt neki az úton, milyen az az érzés, amikor a szív irányít és nem az agy.

A Gábor némán és mozdulatlanul feküdt mellette. Mint egy hologram, gondolta Eliza, még azt sem hallom ahogy veszi a levegőt. Egyre idegesebb lett a viselkedése miatt. Ugyan min jár az esze, eljutott a tudatáig egyáltalán, hogy egy csinos fiatal nő mellett fekszik? Nem létezik, hogy annyi bort ivott Mathissal, hogy ennyire kihagy az emlékezete. A férfi megfogta a kezét eltolta magától.

- Eliza, arról volt szó, hogy alszunk!

- Bocsánat. - sértődött vérig Eliza.

- Figyelj, én egy öreg róka vagyok, ha megkérhetlek kímélj meg a kisded játékaidtól! Nem szeretem, ha játszanak velem. Nem azért jössz velünk, hogy hálából lefeküdj velem... ha ezért viselkedsz így... akkor csalódást kell okoznom.

- Te találtad ki, hogy a menyasszonyod vagyok - duzzogott tovább Eliza.

- Elmondtam, nem emlékezel, csak a helyzet miatt találtam ki. Mit szóltak volna, ha azt mondom ez a csinos nő azért utazik velem, mert a betegem. Nevetséges.

- Ez a szituáció még nevetségesebb, nem gondolod? Azért, hogy más előtt játszhassad a bonvivánt, villogtasd a vakut, hogy milyen fiatal tyúkkal mész nyaralni, még azt is képes voltál bevállalni, hogy egy ágyban aludjunk. Rám nézve nagyon megalázó.

- Miért? Te hívtál ide. Az jobban esne, ha kihasználnám a helyzetet? Akkor meg az lenne a bajod. Aludjál... én soha nem voltam kapható egy hirtelen, minden meggondolást mellőző kapcsolatra.

- Nem lehet rajtad eligazodni.

- Miért nem?

- Nem azt mondod, amit érzel... este megcsókoltalak, azt hittem... érzel valamit irántam.

-Játék volt... a csókra nem is volt szükség... túljátszottad a szerepet.-- válaszolt gúnyos hanghordozással Gábor.

Eliza megfordult. Összegyűltek a könnyek a szemében, mélyen vette a levegőt, sírás fojtogatta. Abban a pillanatban eldöntötte, hogy lelép a kikötőben, értelmetlen ezzel az érzelem nélküli fatuskóval tovább utaznia. Akarata ellenére egyre több sebet üt rajta a gőgös viselkedése.

Gábor még tett egy- két megjegyzést, többek között, hogy hamisjátékos, mert úgy érzi valami titkot rejteget előle, úgy gondolja, hogy van valami rejtett szándék abban is, hogy velük utazik, jó lenne, ha végre tiszta lapokkal játszana. Eliza nem válaszolt semmire. Rájött, hogy értelmetlen erőlködés, ez az ember csak az egóját félti, nem akar rossz fényben feltűnni a háziak előtt.

A jó öreg rosé bor megtette a hatását, a professzor elcsendesedett. Eliza észrevette, hogy egyenletesen veszi a levegőt, elaludt. Megkönnyebbült, hogy legalább alszik, így emberibb az egész együttfekvés. Sokáig vívódott, nem tudott elaludni. Siraki Gáborban nincs egy fikarcnyi érzés sem feléje, merő udvariasság, kemény távolságtartás az egész férfi. Képes aludni mellette. Ehhez vagy rengeteg bort kellett innia, vagy impotens és jól leplezi, vagy...de míg idáig jutott gondolatban Gábor felnyögött mellette. Rosszat álmodhatott, furcsa hangokat adott ki magából, mintha valaki után jajveszékelne. Magyarul beszélt. Eliza próbálta kivenni a szavak értelmét. Siraki az ő nevét suttogta. Az ő nevét és nem Hannáét.

-Eliza, gyere vissza...

Felkapcsolta az éjjeli lámpát. Siraki arcán, testén gyöngyözött az veríték.

Odahajolt hozzá, hogy megnyugtassa - Jól van, nincs semmi baj, rosszat álmodtál.

Gábor szorosan magához ölelte és tovább aludt. Reggel mikor felébredt már nem volt az orvos a szobában. Odament a nyitott ablakhoz és meglátta Mathissal beszélgetni a terasz előtt. Felöltözött és lement hozzájuk.

Amikor észrevették Elizát, Gábor azonnal elébe sietett.

- Nincs idő reggelizni, Charlotte készített az útra szendvicseket. Hamarabb kell indulnunk, kaptam egy emailt, vihar közeleg észak felől. A komphajó egy órával előbb indul Korzikára.

Eliza közömbösen hallgatta az utasítást. Intett egy köszönésfélét Mathis felé, megfordult és visszament a házba. Összeszedte a holmiját, rendbe rakta a szobát. Gábor is pakolászott, át- át ment Levente szobájába, majd megállt az álmos szemű fiával az ajtóban.

- Induljunk, Eliza!

A kikötőben nagy volt a mozgolódás. Ideges turisták mozogtak a komphajó előtt, zömmel autóval, motorkerékpárral, biciklikkel.

Leparkoltak egy aránylag biztonságos, nyugisabb helyen. A professzor kiszállt az autóból.

- Kis türelmet kérek, elintézem a dokkolást. - Eltűnt az emberek és járművek között.

Eliza Levente mellett ült behunyt szemmel, nem leplezte mennyire szomorú. Levente megsimogatta a karját. Odanyújtotta a noteszát.

-- Haragszol?

Eliza kedvetlenül válaszolt.

--Nem haragszom... rád biztosan nem. De tudod Levi, azon gondolkodtam az imént, hogy mégsem kellene elmennem veletek Korzikára. Már nincs semmi kedvem hozzá. Nem veled van a bajom, csak egyre jobban úgy érzem, az egész idő, amit ott töltök, számomra nem nyújt feltöltődést.

Levente ideges lett, írt a noteszába.

-- Ne törődj apuval, ő mindig ilyen. Nagyszerűen eltöltjük mi ketten az időt. Legalább veled tudok beszélgetni.

Eliza szomorúan átölelte a fiú vállát.

-- Levente, te egy nagyon okos fiú vagy, tudom, hogy megérted, ez nem beszélgetés, ahogy most mi beszélgetünk. A beszélgetés, ha hangokat adsz ki a szádon. Suttogsz, kiabálsz, hangosan nevetsz, vagy sírsz. Mielőtt elbúcsúzom majd tőled, szeretném hallani a hangod... azt hiszem, megfejtettem, hogy mi miatt nem beszélsz.

Levente lehajtotta a fejét, nézett maga elé kis ideig, aztán írt. - Mindent tudsz? Ha mindent tudsz, nem akarnál elmenni, előbb elmondanád az összes titkot, amit megígértél.

Eliza felsóhajtott. -- Nem megyek sehová... de csak miattad.

Gábor visszatért, beült az autóba és elindult a komphajó felé. A dokk előtt kiszálltak, magukhoz vették a személyes dolgaikat. A partról nézték, ahogy egy matróz beül, és az autót elnyeli a hajó gyomra.

-- Béreltem kabint, rosszul viselem, ha nagyon hullámzik a tenger. Levente bevette a gyógyszerét és te Eliza, szoktál tengeri beteg lenni?

Nem kért gyógyszer, nem kért a gondoskodásból sem.tengeri betegség,

-- Nem voltam még egyszer sem tengeri beteg. -- Nem mondta meg, hogy addig tengeren sem hajózott.

-- Eliza...- Siraki megfogta a karját - az éjszakáért szeretnék bocsánatot kérni... nagyon sokat ittam... azt hiszem, mondtam pár meggondolatlan dolgot...

Eliza nem oldozta fel, lefejtette a karjáról a kezét és elfordította a fejét.

Kint maradt a hajó fedélzetén, nem ment be a kabinba. A szél egyre jobban felerősödött, a hatalmas komphajó magabiztosan siklott előre, nem érzékelte az oldalának csapódó hullámokat. Rossz érzéssel nézte a hullámzó víztömeget, ami egyre szürkébbé vált körülötte. Először csak bizonytalanná vált, később már szédült. Gyengeséget érzett, elsápadt, erős hányingere lett. Be kellene mennie a kabinba, gondolta, de nem mert megmozdulni.

Hogyan tovább?

Beérve Lyonba elfeledkezett az addigi kissé kínos beszélgetésről, szépnek találta a várost. Tiszta volt, sok zöld felülettel, feltűnően sok kerékpárossal. Leparkoltak a Hotel előtt. A professzor előre ment intézkedni a recepcióhoz.

Mikor beléptek a lakosztályba enyhe pánik uralkodott el rajta. Biztosan ezt akarta? Együtt egy légtérben ezzel a mindent jobban tudó alakkal. Levente körbe szaladta a helyiségeket. Amikor visszatért a társalgóba, mutatta melyik szobában fog aludni.

– Nem az a tiéd. Velem fogsz aludni, az egy ágyas a Heléna szobája lesz. Elpakolunk és kimegyünk a városba. Ahogy ígértem, veszünk pár dolgot. Később elmegyünk egy vendéglőbe.

Elizának nem okozott meglepetést a határozott utasítgató hangnem: A világ így kerek, a professzor irányít, ők meg szót fogadnak. A bevásárló központ fúllra volt emberekkel, Eliza alig kapott levegőt, a baleseti tünetei újra előjöttek, szédült, hányingere lett. Kivételesen észrevette a professzor, hogy küzd a rosszulléttel.

– Karoljon belém. Kénytelen végig járni velem a szinteket, több mindent meg kell vennünk. Maga nélkül nem tudok vásárolni.

Tudott volna. Fejből mondta a méretet, darabszámot mindenütt. Fehérnemű, fürdőruha, felsők, nadrágok.

Felpakolva hagyták el az áruházat. Eliza a biztonság kedvéért továbbra is belekarolt a professzorba, had higgye, hogy még nincs rendben. Pedig nagyon is rendben volt, csak az érzést nem akarta elengedni, az érintés és a hozzád tartozom érzését. Küzdött ellene mert nem akarta, ugyanúgy mint mindig az addigi életében. Siraki Gáborba kapaszkodva sétálni, mit nem adott volna ezért a pillanatért hat évvel ezelőtt! Ha most látná őket Zita, sikoltozna a meglepetéstől. Siraki sokat változott, kész rejtély lett számára ez a férfi, de egyáltalán nem baj, hogy nem ugyanaz akit megismert. Azzal biztosan nem sétálna így. Megváltoztak mindketten, teljesen más a felállás. Ha nem lenne néha arrogáns és visszautasító, tovább lehetne gondolni ezt a kapcsolatot.

A professzor megállás nélkül magyarázott, a városról az emberekről a helyi szokásokról. Olyan volt mint egy idegen vezető. Kellemes halk hangját Eliza a világ végéig elhallgatta volna most is, ugyanúgy mint egyetemista korában. Felnézett lopva az arcára, a férfi azonnal észrevette, feléje nézett, hogy jobban lássa Elizát, feltolta a homlokára a napszemüvegét.

-- Hogy érzi magát, jobban van?

-- Igen, köszönöm.-- Elengedte a professzor karját.

-- Karoljon csak nyugodtan, nincs terhemre, becsapom legalább magamat, hogy valakinek szüksége van rám.-- Kényszeredetten felnevetett. -- Nagyon régen sétáltam így egy hölggyel, ilyen meghitten, ha látnak bennünket az jön le rólunk mindenkinek, hogy összetartozunk.

Eliza elengedett egy halk sóhajt, közben keserűen arra gondolt, hogy ő még soha nem sétált így hozzásimulva senkivel. Kibujt mindenféle hülye kifogással ha randira hívták. Nem akart időt pocsékolni olyanokra akik nem érintették meg a szívét. Zita mindig azt szajkózta, ha beindul a kémia nálad ne habozz, csapjál a közepébe. Lett volna olyan srác, de elnyomta a kémiát a lelki üresség amit közvetített felé. Ez a férfi teljesen más, ismeri milyen művelt, milyen intelligens, és még most igy idősebben is vonzó és kellemes vele a társalgás.

Betértek enni egy kis kávézóba a Bule-be. Siraki Gábor ismerte a helyet, míg várták a pincért, folytatta a régi emlékek felidézését.

– Itt minden egészséges, elvitelre is elkészítenek mindent. azt hiszem mi is viszünk a Hotelba a salátájukból. Télen nagyon jók a forró leveseik, koralllencsére épülnek. A desszertek mindegyike finom blanc-ból vagy kompótból granolával, juharsziruppal, mézzel készítik. Nézze csak, a pulton lévő sütemények is nagyon csábítóak, csokoládé brownie, sárgarépatorta.

Eliza keveset evett, hallgatta a férfit, aki egyre szabadabban beszélt, folyamatosan mosolygott, néha megérintette minden ok nélkül a kezével. Felfedezte újra az érzéki nézését, ami évekkel azelőtt rabul ejtett sok lányt az egyetemen. Másként csillogtak a férfi mélykék szemei, mint mikor a kórházban mindennap meglátogatta. A zavart, kissé szégyenlős mosolya is arról árulkodott, hogy jól érzi magát a társaságában. Mikor fizettek, az orvos nyújtotta a karját feléje. Eliza természetes mozdulattal fogadta el a felkínált támaszt. A Hotelban folytatódott a szerepjáték. A szokatlan, rendhagyó összezártságot, próbálta az orvos feloldani. Kedves, kicsit modoros beszélgetés alakult ki köztük, de a komoly témákat mindketten kínosan kerülték. Egyikőjük sem akar vitába keveredni. Amikor Levente fáradságra hivatkozva bevonult a fürdőszobába, a professzor elővett az egyik utazótáskából egy díszes whiskys üveget. A bárszekrényről leemelt két poharat és Eliza felé nyújtotta.

– Hoztam magammal, néha jól esik egy korty. Arra gondoltam, megihatnánk a pertut. Nem jó ez a magázódás, elvégre egy közös nyaraláson vagyunk.

Eliza elvette tőle a poharat.

– Nem rossz ötlet... néha téveszteni fogok, előre is elnézést kérek. Hogyan hívhatom?

– Gábornak. Adhatok egy puszit? A franciák ötnél alább nem adják én kiegyezek a felével.

A professzor nem várta meg a beleegyezést, magabiztosan átölelte, de nem puszilta meg Eliza arcát, csak odasimult hozzá, arcát a hajába temette. Eliza értetlenül tűrte a mozdulatlanságot, arra gondolt olyan a jelenet, mint a filmszakadás a moziban. Ijedten tapasztalta, hogy újra elönti a forróság a férfi testi közelségétől. Lehunyta a szemét és próbálta élvezni a pillanatot, de csak addig a pontig, míg megérezte, hogy remeg a kezében a whiskys pohár.

-- Gábor a puszi... -- figyelmeztette a professzort.

-- Bocsánat -- hallotta a férfi suttogását, majd megérezte a lágy ajkait az arcán. Siraki hosszan csókolta az arcát, mintha a száját csókolta volna meg.

–Te következel! -- figyelmeztette Elizát kissé rekedtes hangon.

Eliza gyorsan visszaadta a puszit. Míg kiitták a pohárból az italt az orvos addig sem engedte el magától, szabadon lévő karjával még szorosabban ölelte magához.

-- Ne haragudj rám, de maguk alá gyűrtek az érzések, egy pillanatra azt képzeltem Hédit ölelem.

Eliza erőszakosan kifordult az öleléséből. Össze volt zavarodva. Minden elképzelését felülmúlta a férfi viselkedése. Még jó, hogy nem gondolta tovább ezt a love storyt, nincs itt semmi keresnivalója. Dadogva elnézést kért: nagyon fáradtnak érzi magát, lehet a whiskyt sem kellett volna meginnia. Nem nézett a professzor szemébe, megfordult, elindult a szobája felé. Az ajtóból még visszaszólt, hogy nyugodtan mehet, ha akar Levente után a fürdőszobába, ő kicsit pihen, ne törődjön vele és jó éjszakát kívánt.