Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: keresztapa. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: keresztapa. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. január 31., kedd

Sziulett

 


Az apja és az anyja ott ül a kis konyhában, abban a szűk lyukban, amibe, ha beültek hárman, mint egy szardíniás dobozban elfogyott körülöttük a levegő. Ez volt a panelvarázs, ahogy mindig is becézte az életterüket. A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott hozzájuk, elcsendesedtek. Sára megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne, semmi baj kincsem! – ölelte át az apja, és játékosan megcirógatta a haját. Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám, még olyan a fejem, mint a méhkas... ugye nem haragszol? –hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, közben erőteljesen hadonászni kezdett egy kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni a kisasszonyra, majd egyszer, ha észbe kap, de akkor már késő lesz! Mindig mondtam, nem jó vége lesz ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg mindkettőtökről.

– Miről beszélsz már megint, te sosem voltál fiatal? Mindenkinek lehet szórakozni, csak szerinted nekem nem kéne! Egyszer vagyok fiatal, ha vén nyanya leszek, majd csak akkor kapok rá engedélyt, vagy mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt szembe az anyjával csípőre tett kézzel.

Nem félt tőle, ott volt mögötte az apja, aki mindig csak mosolygott, békített, ha összecsaptak. Az utóbbi időben egyre sűrűbb volt köztük a vita. Az anyja megkérdőjelezte több alkalommal az egyetem elvégzését is. A viták végül mindig Sára javára dőltek el, és megint azt csinált utána, amit akart.

– Megyek, lefekszem. Te meg nyugodj le! – szólt erélyesen az anyjára. Hátat fordított, és otthagyta faképnél mindkettőt, csak magában fortyogott tovább. Szerinte az anyja olyanná vált, mint egy vészmadár, festi az ördögöt a falra, egy negatív hullám öli a lelkét, semminek nem tud örülni. Hát ő nem ragad le mellé, az élet nem ezen a szinten dübörög, nem ebből áll! Az anyja alig mozdul ki otthonról, mit tud ugyan a kinti életről? Semmit. Nem értette az apját sem, hogyan tudja elviselni. Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerugdosta a lábáról a sportcipőjét. A cipők nagy koppanással landoltak a fotel alatt. Még egy darabig hallgatta a kinti monoton litániát, amit már azért nyomott az anyja, mert faképnél hagyta őket.

– Látod, tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik, nem érdekli a család baja, csak önmaga, meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem? A te életed meg ráment a szeszélyeire!

– Legyen már vége, elég volt! Végzett az egyetemen, majd dolgozik, majd megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje! – próbálta leállítani a feldühödött nőt a férje.

– Ez soha, elnevelted! Csak nyújtogatja a kezét, te meg gürizel, hogy tele rakd. Mindig mondtam, hogy nem kéne ilyen engedékenynek lenned. Azt se tudja milyen az élet valójában. Mindent készen kap, nem dolgozott meg semmiért. Csak a felelőtlen barátaival lóg, azok se különbek. Részeges, drogos banda! Tudod mit? Lehet, hogy már ő is függő. Nem is az italtól feküdt annyit most se. Te meg dolgoztál reggeltől estig, hogy a kisasszony kiélhesse magát. Ezt érted el a nagylelkűségeddel!

– Hallgass már el! – kiáltott az anyjára az apja – Ez van, törődj bele a sorsodba. Nem tudunk már rajta változtatni.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a kinti feszültségnek, de nem tudta átgondolni, még mi lehet, mert elaludt. Beesteledett mikorrra felébredt, álmosan kiment a konyhába. Meglepődött mikor meglátta, hogy ott ül a sötétben az anyja az asztal mellett. Nem csinált semmit, csak elmerülve nézett maga elé a két kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment... – felelt egykedvűen. Sára öntött magának teát, összedobott egy szendvicset, visszament a szobájába. Ezúttal se kérdezte meg az anyját mi bántja. Úgy gondolta majd lefekszik, ha megunja az üldögélést. Egy óra telhetett el, mire hallotta az ajtócsapódást, meg az anyja dorgáló hangját.

– Csendesebben!

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt, feküdjél le! – hallotta az ingerült választ.

Sára riadtan húzta magára a takaróját. Mi van az őseivel, csak nem kapuzárási pánik? A csendben zenélt a mobilja, gyorsan utána kapott.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani, dumcsizni? – Kíra vihogott a telefonba.

– Jó lemegyek, de nem sok időre, itthon áll a bál!

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja azt is észrevette.

– Hova mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz óra.

Sára látta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj, mindjárt jövök, most viszek kulcsot. Nyugodtan lefeküdhetsz!

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz? – szólt utána gúnyosan az anyja.

Sára nem válaszolt vissza, mérgesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy utcával arrébb volt a törzshelyük, tízperc se kellett hozzá, hogy odaérjen. A barátai ott ültek a kedvenc sarki asztalnál, Kíra messziről integetett feléje.

– Gyere Sára, miénk az éjszaka!

– Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mit kell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!

– Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

– Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak el tőle a többiek. Sára még akkor is hallotta a nevetésüket, mikor zárta a panelház ajtaját. Halkan tette a lakásuk zárjába a kulcsot, nem akart még véletlenül se találkozni az anyjával. Eszébe jutott a hívás, de elhessegette. A barátja, Krisztián arca tolakodott be a tudatába, akivel közvetlen a diplomaosztó előtt veszett össze. Előjött a keserű emlék, na meg a gyűlölet, amiért megcsalta a barátja egy bulizós éjszakán. El kéne menni, itt hagyni mindent – suhant át rajta az ébrenlét utolsó gondolata. Nemtudta meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még van valaki a szobában. A szíve majd kiugrott a helyéről. Nézett az ajtó felé, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott egy körvonal a sötétből, és meglátott egy alakot, ahogy ott állt a nyitott ajtókeretben.

– Apu te vagy az? Soká jöttem haza tudom, ne haragudj! – Már dőlt is vissza megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást. Sose kapott tőle.

A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett reggel a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte az utóbbi időben a reggeli protokollnak ezt a részét, utálta a hányós - „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem senki nincs a vécén?" - gondolataival együtt. Napok óta piált, tényleg szüneteltetni kellene az ivást - jutott el a tudatáig a felismerés, de gyorsan tova is tűnt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon. Míg végig ment a kisfolyosón, „valami nincs rendben" érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt - akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött... mi történt? Elmaradt a ceremónia. Visszafordult és ment a szülei hálószobája felé. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajta a takarók, párnák. Mint egy csatatér. Micsoda vihánc lehetett itt az éjszaka?

Hívta mobilon az anyját, de az ki volt kapcsolva. Hívta az apját. A fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a csendben a zene, amit úgy utált, a Traviata.

Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Sose hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált vele az anyja beszélni. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert, maga elé húzta.

Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Túlságosan nem rémült meg, az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. - Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?

Meglátta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve a hiányos öltözetével, átrohant a szomszéd ajtajához és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.

- Jobban van már apád, Sára? Nincs tán valami nagy baj? Segíthetek valamiben?

- Mit tud Etelka néni, mi volt itthon, nem tudok semmit! - nézett könyörgőn Sára a nőre.

A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd a fejét csóválva megszólalt.

- Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.

- Melyik kórházba vitték? - ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki akkor ért fel az emeletre.

- Hol voltál? Hívtalak az éjjel!

Sára hozzálépett, kivette a táskát a kezéből, és várakozón megállt előtte.

- Mártikám, remélem nincs nagy baj? - szólt át Sára válla felett a szomszédasszony.

- Baj van Etelkám, de most hazaküldtek. Istenben lehet csak bízni. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek hozzá.

Szótlanul léptek be az ajtón a lakásba, csak ott jött ki a remegés az anyjából.

- Mi van anyu, mondjál már valamit! Én semmit se tudok, mi volt itthon az éjjel? - kérlelte Sára.

Az anyja visszanézett rá, szúrós hideg fény villant meg a szemében, ami nem volt Sárának ismeretlen, most mégis megijedt tőle.

- Mit tudsz te rólunk? Itt laksz egy fedél alatt velünk, de csak laksz, mint egy albérlő. Egyetemre akartál menni? Hát elmentél! Külön világ, amit mi úgyse értünk meg. Haverok, meg a bulik! A kötelező zsebpénz, a ruhák! Le ne maradj a drága barátaidtól, még kinéznek. Mit érdekelt téged, miből? Hogyan? Meddig bírjuk? Apád agyonhajszolta magát miattad.

- Nem értek semmit sem!

- Nem vettél észre semmit a sűrű programodtól? Hogy veszekedtünk egyfolytában? Istenem! - csapta össze a két tenyerét az anyja. - Milyen világban élsz te, hogy ennyire homályos a látásod?

- A hitelre gondolsz, az előbb láttam a papírokat.

- Arra az istenverte hitelre, amit még öt évig kellene fizetni, igen.

- Miért vettétek fel?

- Szerinted? Telt volna a hóbortjaidra? Apád mindent meg akart adni neked, hiába kérleltem, hogy nem bírjuk, hát itt a vége! Összecsaptak a fejünk felett a hullámok.

- De soha nem szóltál róla, legalább elmondhattad volna. Akkor nem megyek a haverokkal, nem utazom velük mindenhová. Dolgoztam volna inkább.

- Dolgoztál volna? - kiáltott fel dühösen, szinte hisztérikus hangon az anyja. - Mármint te? Tudod mi az, hogy munka? Még a közelébe se engedett apád, annyira féltett a széltől is szegény. Én mondtam neki, hogy egy hálátlan senkit nevelünk így fel. Nem tisztelsz bennünket, nem leszel támaszunk öregségünkre. Észre kellett volna venned kislány, de csak a kezed nyújtogattad. Apád meg telerakta pénzzel! Összegörnyedve leült a konyhába a sarokülőre, onnan folytatta egy beletörődött sóhaj után, most már halkabban. - Mert az okozott neki boldogságot, hogy az ő kicsi lánya mindent megkap. Nem akartam az örömét elvenni. Hát ez lett belőle. Jó ideje nem tudtuk fizetni a hitelt, de azt mondta, neked ne mondjuk el, nehogy zavarjon a tanulásban.

- Most, hogy van apu?

- Rosszul, nagyon rosszul - ejtette kezét tehetetlenül az ölébe az anyja -, túl nagy a szívizomelhalás. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Ott ragyogott egy darabig, mint egy gyöngyszem, aztán végig folyt az arcán, szabad utat adva a következőnek.

- Bemegyek hozzá! - idegesen öltözni kezdett. - Te meg pihend ki magad, aludjál egy kicsit!

- Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.

Míg sietős léptekkel ment lefelé a lépcsőn, eszébe jutott az éjszakai látomása, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá. De hát az apja akkor már a kórházban volt, ő mégsem lehetett. Ki állt ott az ajtóban? Mert állt valaki, biztosan tudta, nem ment el a józan esze. Meggyőzte magát, hogy csak egy álom lehetett. - Csakis egy álom. Vagy baj van vele, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdett hallucinálni, víziókat látni, mint Fekete Pufi.