Svábbogarak

 Elindultam találomra, aztán kis idő múlva rájöttem, hogy az ellenkező irányba haladok, mint mikor reggel a Hotelba mentem. Kissé alábbhagyott az idegességem és ez elég volt, hogy eszembe jusson, hogy nem kerestem meg a tájékozódási pontot, amit reggel kiszúrtam magamnak, azt a sárga toronyházat, ami a Hotel mögött balra magaslott. Mire hazaértem teljesen kiütött a fáradság. Zotya még nem volt a szálláson. Végig dőltem a franciaágyon, de erőteljesen behúzott hozzám a kinti hangoskodás, ajtócsapkodás. Érthetetlen kotyvalék nyelven folyt a vita arról, hogy túl sokáig használja az egyikőjük a mosógépet. Végül a vita extázisig fajult, mivel bekapcsolódott közéjük egy harmadik fazon, aki nagyon brutális hangnembe megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy milyen okádék a hely, senki nem takarítja ki maga után a szarát, ideje lenne, ha többet szellőztetnének, mert kómás a büdös zoknik szagától.

Hálás lettem a mély férfihang tulajdonosának, aki véget vetett a nagy hangoskodásnak, pedig csak egy szót suttogott ki rájuk. 

-- Kussoljatok! 

Olyan csend lett egy pillanatra, mint a kriptában. De csak egy pillanatra. Kicsit halkabban, de a vita tovább folyt a lakók közt.

Végre tudtam lazulni, heverésztem, próbáltam egy nyugtató pózt felvenni az ágyban. Egynapi meló után úgy éreztem magam mintha maratonit futottam volna, negyven fokos melegben. Az a tudat idegesített legjobban, hogy ezután így kell élnem, egy légtérben összezárva idegenekkel, akik böfögnek, horkolnak, veszekednek, vagy épp begubóznak a szobájukba.

Megpróbáltam szunyálni. Egy félóra múlva azt éreztem, kiszáradtam, mint egy sivatagi kút. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, pohár után nyúltam. Valami végig szaladt a kezemen, önkéntelenül felsikoltottam. A szemközti falon feketéllettek a svábbogarak. Hisztérikusan sikoltozhattam, mert kint is meghallották, kinyílott az ajtóm. Mit gondolsz ki nézett be rajta?

– Gondolom a tetkós pasi – nevetett Sára.

Adjunk rá kabátot

 

Amikor visszaértek a kempingbe, csak egy dolog forgott a fejükben, fürödni és pihenni. Levente kért vacsorát Eliza csak egy forró teára vágyott.

-- Legfeljebb egy pirítóst... kérsz te is? -- nézett kérdőn a professzor felé.

-- Nincs kenyérpirító, ellenben van sajt, bagett és juhtúró. -- Gábor elmélyülten leltározott a hűtőszekrényben - Van hozzá paprika... sajnálom. Holnap bőségesen megreggelizünk a büfénél, tízórakor indulunk vissza.

Eliza sántikálva elindult a fürdőszoba irányába, mire visszaért Gábor mindent kirakott az asztalra.

-- Kész a teád! -- mutatott az asztalon gőzölgő pohárra, majd ellentmondást nem tűrő hangon rászólt a fiára -- Levente tiéd a fürdőszoba!

-- Köszönöm, nagyon kedves vagy... azt hiszem nagyon hamar lefekszem, mára minden energiám elhagyott.

-- Azt ígérted megbeszélünk pár dolgot... de nincs semmi gond, ne értsd félre ...semmi gond, én is elfáradtam.

Szomorúan összeszedte az asztalról evőeszközöket, tányérokat, elindult velük a mosogató géphez.

-- Ha Levente lefekszik, bemegyek hozzád, még megnézem a bokád... ha nem haragszol.

-- Rendben, de siess mert úgy érzem ma hamar el fogok aludni.

Eliza nem örült a bejelentésnek, mert nem akart az este folyamán kettőjükről beszélgetni. Igaz nagyon kíváncsi volt, hogy megtudja végre, mit érez iránta a férfi, de úgy érezte zsákutcába kerültek mindketten. Egyhelyben topogtak napok óta. Az idő meg könyörtelenül telik. Két nap múlva ünnepli a professzor a születésnapját, talán ez motiválja most annyira, hogy tisztán akarja látni a kapcsolatukat. Egy negyedóra múlva bement hozzá Gábor.

-- Hoztam neked gyógyszert, fájdalom és gyulladáscsökkentőt.

Leült az ágy szélére -- Dugd ki a lábad, bekenem és megmasszírozom. Reggelre kutyabajod...

Eliza szót fogadott, kidugta a lábát a takaró alól, a férfi az ölébe vette és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte.

-- Tudom, hogy fáradt vagy, mégis szeretném, ha elmondanád miért érzékenyültél el fent a hegyen. Az utóbbi időben sokat törtem a fejem azon a sok ellentmondásos viselkedéseden ahogy megnyilvánultál több esetben. Nem lehet eligazodni rajtad, néha úgy érzem kedvelsz bennünket, kedvelsz engem is, néha ennél többet is érzek, olyan vagy hozzám, mintha hosszú évek óta ismernél, csak... én vagyok memóriavesztes, én nem emlékszem rád. Lehet... -- zavartan ránézett Elizára -- lehet előző életünkben szerettük egymást. Ne nevess ki, halál komoly... furcsán ragaszkodunk egymáshoz... közben én Hédiről álmodok éjszakánként, de veled szeretnék ébredni...te meg folyton arról az álompasiról mesélsz, akit most is szeretsz. Mi történik velünk Eliza? Nem tudom elhinni, hogy lehet realitása amit gondolok kettőnkről. De nem is erőltetem, viszolygok az érdek kapcsolatoktól, ahol nem az érzelem csak a státusz dominál. Egy idősödő professzor, aki mellett lehet fiatal suhancokkal hetyegni... őszinte leszek, mikor erőszakosan közeledtél hozzám, téged is ide soroltalak.

-- Tudom. Sok mindent tudok rólad, például azt, hogy képtelen vagy elengedni a múltad, még most is benne élsz... lehetne helyette úgy gondolni rá, hogy egy lényegtelen dolog volt az életedben mind az, ami eddig megtörtént veled, elengedhetnéd a fájdalmaid az önmarcangolást. Ha sikerülne... emlékeznél rám is. A férfi, akit szeretek, nos ő is a múltamhoz tartozik, de élő, nem halott, a jelenben itt maradt belőle sok szép dolog, ami miatt hálás vagyok a sorsnak. Ne kérdezd ki ő, hamarosan bemutatom neked.

Eliza álmosan elmosolyogta magát.

-- Ha jól viselkedsz idebújhatsz hozzám... most neked is aludnod kell, holnap ha visszaérünk az apartmanba mindent átbeszélünk. Ne haragudj de rém fáradt vagyok. Azt sem tudom, hogy mit csinálok és mit mondok... leragad a szemem.

-- Köszönöm a meghívást, de nem élek vele.

Gábor idegesen felkelt az ágyról.

-- Azt hiszem ennél a pontnál túlbeszéltünk mindent!

Eliza sértődött arccal nézte a távozni készülő férfit. Megint egy újabb visszautasítás, ingerülten utána szólt.

-- Most meg miért haragudtál meg? Az a legnagyobb baj, hogy képtelen vagy az egódból engedni, csak az a jó számodra, amit hallani akarsz, más véleményt nem tudsz eltűrni.

A professzor szótlanul visszanézett, mint aki most látja először, aztán gúnyosan válaszolt.

--Te nem vagy normális... nem igaz, hogy ennyire félreismertelek. Tudod ki vagy te? Megmondom, egy számító, alakoskodó nőszemély. Fejezzük be a beszélgetést!

-- Nem fejezzük be, jogom van tudni mi dühített fel ennyire!

-- Még meg is kérded? Ennyire naiv vagy, vagy csak szimplán hülyének nézel? Figyelj jól, először is, nem kértelek és ezután sem engedem, hogy belegázolj az életembe. Csupán egy ok miatt, ez az én életem, nem a tiéd, semmi közöd hozzá. Érthetetlen számomra az életfelfogásod, vagy inkább kiábrándító, mi az, hogy ami a múltamban történt az mind lényegtelen dolog volt. Ne magyarázd meg, mert úgysem tudod. Aki így gondolkodik, az ... hagyjuk, nem akarlak megsérteni. Szerinted, lényegtelen volt az apám halála, a fiam születése, az első szerelem az életemben... nem gondoltad át, amit mondtál, mert ha igen akkor nagy a baj veled.

Eliza lehajtott fejjel ült az ágyban, nehezen viselte, hogy újra megalázza Siraki. Eltünt belőle minden kedvesség, a szeme jéghidegen szikrázott felé.

-- Bocsánatot kérek, nem jól fejeztem ki magam, szóltam előre, hogy fáradt vagyok... ennek ellenére tartom magam a lényeghez. Nem velem van a gond, hanem veled van! Egy normális ember egy év gyász után elindul és újra éli az életét, de te nem ezt teszed. Bent rekedtél a gyászban, nem tudsz belőle kilépni. Mindent elkövettél, hogy meg se változzon ez a felállás. Eljöttél egy másik országba, ahol nincsenek régi ismerőseid, nem él itt senki a családodból, akik tudtak volna segíteni a veszteség feldolgozásában. Jól érzed magad az örök fájdalom birodalmában? A fájdalomba bele lehet halni... ezt is tudod gondolom. Ha nem, akkor most szóltam. Az örökös fájdalom ami rá ült a lelkedre nem enged, mert nem is akarod. Vele akarsz élni, szenvedni akarsz, ezzel bünteted magad. Ez még hagyján, büntesd magad, fordulj el azoktól akik segíteni akarnak. Mert téged nem lehet meggyőzni, arról hogy élhetsz másként. De a fiad, őt sem engeded kiszabadulni a gyász alól...

Eliza maga elé beszélt, nem nézett a férfi szemébe, el akarta mondani, ami felgyűlt benne, az sem érdekelte már, ha az utolsó beszélgetésük lesz.

-- Közben tudat alatt, mert feltételezem nem teljesen készakarva, tönkre tetted a fiad...

Gábor visszaült az ágyra, megszorította Eliza csuklóját.

-- Az előbb mondtam, hogy ne avatkozz az életünkbe!

Eliza megijedt a goromba szorítástól, ennek ellenére tovább beszélt.

-- Ez nem beleavatkozás, ez mind tény, nézz szembe velük, vagy félsz az igazságtól? Szisztematikusan visszafogod Leventét attól, hogy nehogy normális lelkűvé váljon.

-- Indokold meg a kijelentésed!

-- Egyfolytában az édesanyjáról készült videókat nézitek, nem tud ő sem kilépni a veszteségből. Az előbb csak arról beszéltem, hogy a múlt nehéz terheit szelektálni kell, ugyanis sok értéktelen kacatot cipelünk végig az életünk folyamán, ami csak gyűlik, gyűlik, mi meg görnyedünk alatta. Az értékes emlékeinket egyértelmű, hogy meg kell tartsuk, de a sok bóvlit le kell dobni magunkról. Egy idő múlva a legfájdalmasabb emlék is elhalványul, mert a tudatunk segít, persze ha hagyjuk működni a természetes folyamatot. Hédi emléke tiszteletet és szeretetet érdemel, de tovább kell lépni egy másik útra... de te képtelen vagy rá. Megrekedtél... vagy csak simán gyáva vagy. Eddig úgy hittem kedvelsz engem, most rájöttem, hogy nem. Álarc volt rajtad végig, nem tudsz semmit szívből cselekedni, csak egóból. Döntened kellene, kockáztatni, nyitni egy új kapcsolatra, de te szorongsz és félsz. Mitől? Attól, hogy fel kell adni az önámításod? Nem tudod eldönteni, hogy a régi vagy az új úton haladj. Ez van. Nem beszélünk egy nyelven, nem értjük meg egymást. Tudom miről akartál velem beszélni, legyek a barátnőd, gondolom. De jobb tisztázni mindent előre, én soha nem leszek olyan mint a volt feleséged, nem tudok és nem is akarok, te erre nem kérhetsz meg! Ez az én életem, nem a tiéd, szerencsére nagyon is tudod miről beszélek. Te minden nőben őt keresed, zsákutcában vagy, olyan nőt mint Hédi, sohasem találsz, ne erőltesd a fantáziád. Én nem akarok Hédivel versenyezni, én, én vagyok, nem tudsz átformálni. Soha! Érted? Ez a kapcsolat, ha ezt lehet annak nevezni, eljutott egy pontra, el kell engedni. Mindkettőnknek jobb lesz. Adjunk rá kabátot...- Eliza a professzor szemébe nézett - Tudod ez az út amin most hárman elindultunk, olyan mint egy zarándoklat egy szent helyre... kerestük mindhárman a barakát...

-- Miről beszélsz? - Gábor már lenyugodva hallgatta Eliza szavait.

-- A baraka azt jelenti áldás. Elzarándokoltunk egy szent helyre, hogy változást keressünk... hogy megtaláljuk azt azt az utat, amin tovább akarunk haladni... kerestük az életünk további értelmét. Mióta készültél ide eljutni, fel a Capo d'Ortura?

--- Nagyon régóta, sok éve készülök rá...

-- Látod, igazam van, hívott a táj, el kellett jönnöd... nem tudtad miért, de ide kellett utaznod, fel kellett jutnod a hegycsúcsra, ahol megérinthetett a baraka. Az én lelkem is erre vágyott és Levente lelke is. Mi ketten éreztük az áldást... csak te nem, nem tudsz változni... mert nem is akarsz.

-- Végig hallgattalak türelmesen, az életemből eltelt közel egy óra feleslegesen.

Siraki újra felállt, indulni készült.

-- Igen tanár úr, mindig ez a szöveg. De empátiából jeles. Köszönöm a türelmed.

-- Honnan tudod, hogy mondani szoktam ilyen kijelentést?

Eliza zavarba jött, próbálta magát kivágni a szorult helyzetből.

-- Tanítasz az egyetemen, rezidensekkel foglalkozol. Egyértelmű, hogy te is használhatsz berögzült kifejezéseket... az igazi tanárok mind ilyenek, türelmesen végig hallgatják a legértetlenebb szöveget is... ezek szerint az enyémet is annak tartottad. Köszönöm. Mivel több ilyen beszélgetésre nem tartasz igényt, még csak annyit végszóként, hogy már régen kiismertelek, nincs szükség a továbbiakban alakoskodni előttem.

-- Azt mondtad, kiismertél? És milyennek ismertél meg, kíváncsivá tettél.-- Gábor hangneme újra gúnyossá vált.

-- Figyelj, elég jó emberismerő vagyok, ezenfelül lépten nyomon elárultad magad. Megértelek...

-- Nagylelkű vagy, mire ez a gesztus?

-- Megértem az álarc viselést. Ebben a pozícióban, amiben vagy, szükségszerűen használod. Ha megismernék az igazi jellemed, azonnal gyengének látnának és kihasználnának. Ettől félsz a legjobban. Én úgy látom egy nagyon mélyérzésű ember vagy, csak elfojtod az érzelmeidet.

Gábor érdeklődve hallgatta Elizát.

-- Mondj róla példát.

-- Igenis tanár úr! Emlékszel mikor kényszerűségből egy ágyban feküdtünk?

-- Nagyon is jól emlékszem.

-- Akkor éjszaka megismertem az álarc mögötti igazi arcod. Álmodtál, előjöttek a démonjaid, féltél és sírtál. Akkor jöttem rá, hogy a nappalaid végig az elfojtásról szólnak. Szerinted meddig lehet így élni? Megmondom, kábé hatvanévesen feldobod a talpad. Az elfojtás ugyanis egy komoly stressz állapotot okoz, ami idővel beteggé tesz.

-- Néha vannak rémálmaim.

--Nem néha, sokszor van. Legalábbis az utóbbi időben. Régen bizonyára nem volt, mert minden problémádat megtudtad beszélni valakivel. Valakivel, aki várt otthon, aki kedves volt hozzád, aki létezett körülötted. Hallgattad a hangját, a zajokat, amiket keltett, míg jött ment a lakásban. Volt a házadban egy szerető ember, akit úgy fogadtál el, mintha a világon a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ott van. Csak a halála után eszméltél fel, hogy milyen csoda vett körül a személyében.

Magányossá váltál. Nincs, aki meghallgasson, akivel együtt sírhatnál, nevethetnél. Ugye hiányzik az érintés az ölelés az életedből? Tudod, hogy szükséged van arra, hogy újra szeressenek, hogy tartozz valakihez. De tele vagy félelemmel, bizonytalansággal. Hiába vagy elismert kutató orvos, a magánéleted egy rakás szerencsétlenség lett. Mit gondolsz mi a fontosabb az életedben? A hírnév? A karrier? Tudom az egód azt mondja: igen! Ez a legnagyobb baj veled. Én megértem azt is, hogy félsz, a félelem természetes reakció minden embernél. Az nem mindegy, hogy mit kezdsz a félelmeddel. Tudom, hogy túl sokat szenvedtél ahhoz, hogy a romokból felépítsd a bizalmat újra valaki iránt. Mondok neked valamit, ha boldog akarsz lenni dolgozz meg érte. Feledkezz el az egódról. Ne próbálj megváltoztatni senkit. Egyszerűen, őszintén kommunikálj, szívből és meggyőződésből hozd meg a döntéseid. Döntsd el, hogy új lehetőségek felé haladsz, vagy maradsz a régi utadon. De ne vedd komolytalanul, ez kicsit több mint ha csak azon meditálsz, hogy milyen színű nyakkendő illik egy inghez. Ha bizonytalan vagy folyamatosan, lehet mindent elveszítesz. Minden egyes lehetőséget... mert halogatsz és félsz...Három hónapig tartott egy kapcsolatod, vége lett a te hibádból, ezt mondtad nekem, mert az istennek se tudott Hédire hasonlítani. Ha én igent mondanék, mennyi időt adnál nekem? Hagyjuk az egészet...

-- Jól van ennyi ma estére elég volt, némelyik gondolatoddal egyetértek, de a többséggel nem.

-- Az igazság relatív, különben mindenkinek joga van hinni az igazában... és ha nem értesz egyet vele, az még nem ok a szembenállásra.

-- Megpróbáltál kicsomagolni, de többrétegű rajtam a csomagolóanyag, sajnálom nem sikerült.

-- Az elfojtás a félelem lehet az oka, hogy nem engedsz közel magadhoz senkit... vagy...

-- Mi vagy? Fejezd be a mondatot!

-- Vagy már nem vagy képes férfiként szeretni, és ezekkel a trükkökkel leplezed.

Gábor dühösen elindult az ajtó felé.

-- Megint átléptél egy határt, befejeztük!

Az ajtót erővel bevágta maga mögött. Levente kint hallgatta a konyhában a veszekedést, ijedten szaladt vissza a szobájába.

Angyal az úton 1.rész:Diploma

Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott éppen. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Kislány ez a nap is eljött, diploma van a kezedben!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, közben egyfolytában hálálkodott Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára kinevette a vidéki öregasszonyt:

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához. Láttad Vicát? Mi van vele? Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását. Hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

 Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

 Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy valaki erőszakosan fogdosta éjszaka, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített…talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel?  Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet? – próbálta megnyugtatni az anyját.

 Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.