Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: részegség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: részegség. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. június 19., hétfő

Férfi könnyek

 


Benjámin elgondolkozva állt a kórház folyosóján, közben azon tépelődött, hogy jobb lett volna, ha fel sem hívja Sárát. Azért meg különösen dühös volt önmagára, hogy a telefonba végleg megszakította kettőjük között a kapcsolatot. Önmaga sem tudta miért, kedvelte Sára közelségét. Nem fogalmazódott meg benne konkrétan, hogy mit érez iránta, hisz annyira eltelt a saját bánatától, annyira gyűlölte a tehetetlenségét, hogy bármilyen csinos szép nő került is a közelébe, nem keltett benne semmilyen érdeklődést. Egy nagy senkinek érezte magát már jó ideje, akin még taposnak egyet – kettőt, mint az ajtó elé dobott sártörlő szőnyegen, mielőtt végleg bedarálja a rendszer.

Karola halála miatt eluralkodott rajta az önvád. Legjobban az bántotta, hogy nem figyelt fel a súlyos betegségére. Önmagával volt elfoglalva, közben a felesége elsorvadt mellette, mint egy üde bársonyos virág, a sivatagi forróságában.

Egyet tudott biztosan, hogy van még pár dolog, amit el kell intéznie. El kell például temetnie a feleségét, aztán kiengedheti a szellemet a palackból. Akkor jöhet minden válogatás nélkül. Mert érezte, hogy a gyűlölete már olyan nagyra nőtt és olyan erős, hogy képtelen visszatartani.

Mégis, hiába élte a napjait teljes lemondásban, Sára személyisége furcsamód bent ragadt a lelkében. Mióta találkoztak, azóta ott vergődött a gyötrő gondolatai közt, mint egy pillangó, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és véletlenül belandolt és elmerült a körülötte lévő pocsolyába. Bevésődött a lelkébe a nő fiatal komoly arca. Talán csak azért, mert olyan megfoghatatlan lelki béke és nyugalom áradt belőle. Az is megnyugtatta sokszor, ha csak megidézte a hangját, az arcát, ha csak rágondolt. Észrevette, hogy minden alkalommal, mikor a közelébe került, a benne tomboló keserűség, fájdalom fokozatosan enyhülni kezdett. De nem jött rá az okára. Nem értette, hogyan tudott Sára az ő akarata ellenére, úgy közvetíteni felé érzelmeket, hogy nem tudott neki ellenállni. A kórházfolyosón is ez történt, amikor a karjaiban álldogált és a fejét a mellkasára hajtotta. Őt már az idegösszeomlás kerülgette, lüktetett a feje, teljesen elgyengült. És Sára odahajolt hozzá. Érezte, hogy az érintéstől lelassult a pulzusa, fokozatosan megnyugodott. Nem értette, hogyan történt? Nem talált rá magyarázatot később sem.

És ugyanez volt legelőször is, mikor meglátta Sárát bemenni a felesége kórtermébe. Dühös volt, elkeseredett, ott állt azzal az érzéssel, hogy rászakad az ég, hogy a felesége gyógyíthatatlan beteg, hogy nincs semmi remény, és akkor látja, hogy megy ez a nő hozzá. Egy rohadt kúrva bankos, akit tiszta szívből gyűlölnie kellene! Legalább félórát várt, mire meglátta újra. Lehajtott fejjel egyenesen felé tartott. Akkor érezte meg először, hogy változik benne valami, ahogy közeledett hozzá. Nem akart beszélni vele, csak szerette volna látni, hogy fáj-e neki az, amibe ő lassan belehal. Bizonyára megérezte, hogy figyeli, mert mikor odaért hozzá, ráemelte a tekintetét... és ő egyenesen bele tudott nézni a szemébe, azokba a furcsa színű szemekbe. És minden megváltozott abban a pillanatban. Úgy érezte akkor, mintha végig simítaná a lelkét egy láthatatlan kéz. Mint mikor gyermekkorában elesett, és a fájdalomtól hangosan sírva rohant az anyjához. Az anyja végig cirógatta a fejét, csendes szóval megnyugtatta: – Ne sírj kisfiam, minden rendben lesz. Nyugodj meg. Meggyógyul, összeforr a seb, idővel meg se látszik.

Miért mondtam az előbb akkor, hogy – Nem kell már foglalkoznia az ígéretével, nem kell, hogy találkozunk többet! – Nem vagyok normális! – morogta maga elé, míg ment folyosó végén lévő irodába a papírokat intézni.

Az irodában aláírta a hivatalos iratokat, de amikor a temetésről kérdezték, nem tudott válaszolni.

– Visszajövök később, még utánanézek pár dolognak... utána megmondom – válaszolt halkan.

Csak mikor kiért a kórházból, akkor tört ki belőle az elkeseredés: – Mi a szentséges eget csináljon, hisz még pénze sincs egy temetésre! Minek játssza az agyát, hogy visszamegy később? Minek? Hisz ő is halott már!

Az arcán végig folytak a férfikönnyek. Erős lüktetést érzett a halántékában, megállt kint az utcán, nézett a semmibe, megpróbált higgadtan gondolkodni. Első értelmes gondolata az lett, hogy pénzt kell szereznie.

Megkönnyebbült, mikor a bankautomatából kibújtak a tízezresek. – Nem sok, de pont elég a túlélésre – gondolta.

Bízott benne, hogy a munkanélkülit átutalták Karola számlájára. Az övére nem engedte az utalást, rövid életűvé vált volna, másodpercek alatt vitte volna a bank. Hatvanezret gyűrt a zsebébe. – Mennyibe kerül egy temetés? – törte a fejét, majd felsóhajtott, rájött, hogy az a pénz szemfedélre sem elég.

Tekintete elkalandozott az útszéli fasoron, majd meglátott az egyik árnyékában egy presszót. Arra indult határozottan, mintha mindig oda készült volna.

Mikor belépett a presszó ajtaján, a kinti hűvös levegőt felváltotta az alkoholszagú langyosság. Nem ült le az asztalhoz, a pulthoz ment, ahol fiatal pincérnő öblögette a söröspoharakat, közben félszemmel figyelte a kávégépet. Kis díszes főkötő volt betűzve a vörösre festett hajába. Az egész nő természetellenesnek tűnt első ránézésre. Tetovált, magas ívű szemöldöke miatt az arca torzóvá vált, műkörmeiről már leázott a csillogó berakás java része. – Lehet, hogy a bankos múmia ikertestvére, pont olyan elfuserált szegényke, sajnálta meg magában, míg odatámaszkodott a pulthoz.

– Mit adhatok? – nézett kérdőn Benjáminra a nő, az orrában a piercing, mint egy strassz csillant egyet az ablakon átszűrődő fényben.

– Vodkát, és viszek egy üveg bort, abból! – mutatott az üvegek felé.

Már a harmadik pohár italt hajtotta le, gyorsan csak nyomta le egyiket a másik után, gondolkodás nélkül. Várta a fejében a jól ismert zsibbadás, várta, hogy oldódjon a görcs a gyomrából. A negyediknél már fizetett, talán csak azért, mert a nő lebiggyesztette a száját, úgy tolta elé a poharat. Fizetett és undorodva fordult a kijárat felé. Lehet, hogy beletrafált, a bankos is ilyen lenézően biggyesztette a rúzsos száját. Mit tud ez a cafka róla!

Kint az utcán jólesett a hűvös szél, az italtól felmelegedett, apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. Elindult haza.

Körbenézett mikor hazaért, tekintete végigsiklott a dobozokon, az egymás hegyén-hátán összehalmozott régi életén.

– Itt a vége! – mondta ki hangosan, és kereste a dugóhúzót a borosüveghez.

Úgy gondolta, ha iszik, könnyebb lesz átgondolni, hogyan tovább. Ingerülten szétdobálta, ami az útjába került, aztán leült a heverő szélére. Színig töltött egy vizespoharat. Felemelte az ablakból beszűrődő fény felé, mintha ott állt volna valaki, akivel koccintani lehet.

– Egészségünkre!

Ivott. Kimérten, figyelmesen öntötte egymás után színig a poharát. Mikor az utolsó csepp is kicsurrant, mint egy vércsepp, hanyagul ledobta a földre az üveget, dühösen belerúgott. Az üveg a csendben nagy zajjal gurult a sarokba. Végig feküdt a heverőn, a testét átjárta az alkohol okozta jótékony zsibbadás, gondolatai is lenyugodtak egy időre. Úgy érezte, tud gondolkodni az életén. A féltve őrzött álmaira gondolt.

Karola ismerte az álmait, a legkisebbeket is. Leginkább azt, hogy mindig festő szeretett volna lenni. Csak annak élni, amiben megtalálta az élete értelmét. Élni a szenvedélynek, ahol az ecset és a vászon küzd egymással az időtlen időben, hogy megszülethessen a nászukból a remekmű. Már fiatalon befutó tehetségként tartották számon, mert nagyon jó eredményeket ért el egy képzőművészeti körben. Mikor megszületett az első gyermekük, mindent otthagyott, igaz akkor még úgy, hogy csak egy kis időre, nemsokára visszajár közéjük. Karola tudta, milyen lelki kínt élt át attól a naptól kezdve, amikor végleg letette az ecsetet. Sokáig még az álmait is csak a festés töltötte ki, legalább virtuálisan alkothatott. A nappalok már csak arról szóltak, hogy miből fizetik ki a rezsit, miből élnek meg.

Aztán az álmaiban festett képek színei is megfakultak, szürkévé váltak.

Az összecsomagolt festőfelszerelését feltette a szekrénysor tetejére, biztonságos magasságba a gyerekek elől, mert még jó volt rágondolni, hogy bármikor amikor akarja, leveheti onnan. Későbbi időtöltése a presszók hangos zajában telt el, vagy csak cél nélküli bolyongással a közeli sétányon. Kiégett belül, olyan nagy volt a nyomás rajta.

– Ne haragudj rám Karola, hidd el, már nagyon sajnálok mindent!

Felkelt a heverőről és bizonytalan lépésekkel közeledett a szekrény felé. Nyugodt mozdulatokkal elkezdte bontogatni a dobozokat, nézegette a mappában a rajzait.

Egyetlen lábmozdulata alatt reccsenve tört ketté a festőállványa. Köré halmozta a papírokat, tubusokat. Még nézte egy darabig, álldogált felette, szédelegve az alkoholtól. Majd óvatosan meggyújtotta.

Magára vette a dzsekijét, megnézte a pénzét és kiment az ajtón. Kétszer fordította meg a kulcsot a zárban, aztán még leellenőrizte, hogy jól van e bezárva.

Mikor leért a ház előtti utcára, megállt és visszanézett. Látta az ablaküveg mögött nagyra nővő fényeket, majd hallotta, ahogy kipattannak a hőtől az üvegek és elkezdtek hullni az udvar kövezetére ropogva, csörömpölve. Elégedetten figyelte egy darabig. Aztán sietve nekilódult az éjszakának, még volt valami, amit el kellett intéznie. Idegesen kotorászott a zsebében, csak akkor nyugodott meg, amikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom. – Még innom kell! – döntötte el magában.

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.

Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemeteskuka mellé. Még szüksége volt valamire.

Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt. Nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.

Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.

– Ez igen, jó nehéz.

Boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.

– Minden jó lesz most már. Tökéletes – motyogta részegen.

Még otthon eltette a hátizsákjába a flexet, amire felszerelte a fémvágó korongot. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta a borosüveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.

A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan elmosolyodott.

– Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kúrvára nem érdekel!

Visszasétált a parkba és leült a padra. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Rezignáltan figyelte mi történik a túloldalon. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, a kihalt utca megtelt bámészkodókkal. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.

– Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.

– Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk! – adott neki igazat Benjámin.

Két rendőr hajolt fölé.

– Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabbik, szétfolyt nagydarab rendőr.

Benjámin nyugodtan felkelt a padról.

– Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják... indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.

A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.

– Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!

A részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte mély alvásba.


2023. február 8., szerda

Lehet csomagolni

 



Megdördült az ég, az erős kifutószél szinte megemelte a fából épült házat. Minden eresztéke recsegett, mintha egy erős kéz szét akarná szakítani. Gábor az ablakhoz sietett, hogy becsukja a zsalugátereket. Eliza hallotta ahogy átment a szobán és kinyitotta halkan az ajtót. Nem ment vissza később sem.

Reggel amikor kiment a konyhába, Levente az asztalnál ült, Gábor az ablak előtt állva nézte a tomboló vihart. Néha faágak, levél csomók csapódtak nagy koppanással az üvegéhez. A férfi feléje fordult és álmatlanságtól feldagadt szemekkel figyelte a mozdulatait.

Eliza nem köszönt neki, egyenesen a kávégéphez ment, majd leült Leventével szemben az asztalhoz és kimért lassúsággal kortyolni kezdte a forró kávét. Minden figyelmét lekötötte az asztal közepén árválkodó whiskys üveg. Mindketten összerándultak az ijedségtől mikor Gábor nagy lendülettel odalépett hozzájuk. Elvette Eliza elől az üres whiskys üveget és poharat, mindkettőt tiszta erőből a földhöz vágta. Az üvegszilánkok nagy csörömpöléssel pattogtak a mozaikon. Szembefordult Elizával. A szemében fagyos jégszilánkok szikráztak. 

– Hogy lehet ez? Senki sem köszönt fel? Senki sem mondja, hogy boldog születésnapot dr. Siraki Gábor! Pedig ez a nap is eljött! Mennyire vártam, hogy itt a gyönyörű Korzikán ünnepeljem meg. Micsoda fantasztikus nap lett belőle! Teli meglepetésekkel, csak úgy kapkodom a fejem melyiknek örüljek a legjobban. Nagyszerű életérzés, megtapasztalni milyen, amikor átnéznek az emberen.  Nehogy már lelkiismeret furdalásom legyen hölgyem, nem én hazudtam, nem én játszottam végig. Itt a vége, lassan lehet csomagolni.

 Az arca eltorzult a tehetetlen méregtől. Indulatosan, gyors léptekkel bement a szobájába. Már tudta, hogy Eliza el fogja hagyni, de próbálta a végtelenségig kimenteni magát, végig meg volt győződve, hogy csakis egyedül Eliza az oka, hogy idáig jutottak. Nem viselkedett volna vele olyan durván, ha őszinte hozzá. Tegnap éjszaka óta  elbizonytalanodott, mi van ha mindenben tévedett és Eliza nem egy könnyű vérű kis nőcske aki csak a szexre hajt meg egy jó pozícióban lévő pasira. Mert Eliza szűz volt, és ő meggyalázta a szüzességét. Mégsem érezte, hogy le kéne  térdelnie előtte, hogy könyörögjön a bocsánatáért. Eliza sok hibát elkövetett ellene. Végig hazudott,  miközben teljesen visszatért a memóriája. Tudta honnan jött, hol lakik, ki ő valójában. Mi volt az oka, hogy titkolódzott előtte? Az elmúlt éjszaka ami történt soha nem tette volna meg ha logikusan tud gondolkodni, de részeg volt, nem volt ura a józan észnek. Mit várhat ezek után el tőle? Eliza úgy viselkedik vele, mint egy leprással. Látszik rajta mennyire undorodik tőle. Elrontott mindent. Lefeküdt, a sírás fojtogatta.

Eliza felállt, összesöpörte az üvegdarabokat, majd bement a szobájába. Esőköpeny, utcai cipő volt rajta, amikor újra megjelent. Odament a fiúhoz, megsimogatta a haját.

– Ne félj tőle, téged nem bánt... megnyugszik lassan... vigyázz rá helyettem is. Nekem most muszáj innen elmenni... sajnálom, amit végig kellett hallgatod.

Levente az ablaküveghez tapadva nézte Eliza távolodó alakját, ahogy haladt a tengerhez vezető úton. Aztán nem látott semmit, újra lezúdult az eső, eltakart mindent előle.


2023. január 31., kedd

Sziulett

 


Az apja és az anyja ott ül a kis konyhában, abban a szűk lyukban, amibe, ha beültek hárman, mint egy szardíniás dobozban elfogyott körülöttük a levegő. Ez volt a panelvarázs, ahogy mindig is becézte az életterüket. A szülei vitatkoztak valamin. Amikor benyitott hozzájuk, elcsendesedtek. Sára megérezte a feszültséget.

– Mi baj van?

– Mi lenne, semmi baj kincsem! – ölelte át az apja, és játékosan megcirógatta a haját. Kipihented az éjszakát?

– Nem mondanám, még olyan a fejem, mint a méhkas... ugye nem haragszol? –hízelgett Sára. Tudta, hogy nem, de hallani akarta.

– Ő majd haragszik is a kisasszonyra, aki dögrészegen jött haza megint az éjszaka! – csattant fel az anyja, közben erőteljesen hadonászni kezdett egy kifakult konyharuhával. – Sose tudna haragudni a kisasszonyra, majd egyszer, ha észbe kap, de akkor már késő lesz! Mindig mondtam, nem jó vége lesz ennek a sok tivornyának. De mint a falra hányt borsó, lepereg mindkettőtökről.

– Miről beszélsz már megint, te sosem voltál fiatal? Mindenkinek lehet szórakozni, csak szerinted nekem nem kéne! Egyszer vagyok fiatal, ha vén nyanya leszek, majd csak akkor kapok rá engedélyt, vagy mit akarsz ezzel az örökös fenyegetéssel elérni? – állt szembe az anyjával csípőre tett kézzel.

Nem félt tőle, ott volt mögötte az apja, aki mindig csak mosolygott, békített, ha összecsaptak. Az utóbbi időben egyre sűrűbb volt köztük a vita. Az anyja megkérdőjelezte több alkalommal az egyetem elvégzését is. A viták végül mindig Sára javára dőltek el, és megint azt csinált utána, amit akart.

– Megyek, lefekszem. Te meg nyugodj le! – szólt erélyesen az anyjára. Hátat fordított, és otthagyta faképnél mindkettőt, csak magában fortyogott tovább. Szerinte az anyja olyanná vált, mint egy vészmadár, festi az ördögöt a falra, egy negatív hullám öli a lelkét, semminek nem tud örülni. Hát ő nem ragad le mellé, az élet nem ezen a szinten dübörög, nem ebből áll! Az anyja alig mozdul ki otthonról, mit tud ugyan a kinti életről? Semmit. Nem értette az apját sem, hogyan tudja elviselni. Ledobta magát a heverőre, megszokott mozdulattal lerugdosta a lábáról a sportcipőjét. A cipők nagy koppanással landoltak a fotel alatt. Még egy darabig hallgatta a kinti monoton litániát, amit már azért nyomott az anyja, mert faképnél hagyta őket.

– Látod, tiszteletlen, nagyképű! Jó ez, hogy mindent ráhagytál? A fejünkre szarik, nem érdekli a család baja, csak önmaga, meg a haverjai! Minek az ilyennek egyetem? A te életed meg ráment a szeszélyeire!

– Legyen már vége, elég volt! Végzett az egyetemen, majd dolgozik, majd megtapasztalja a való életet, ha eljön az ideje! – próbálta leállítani a feldühödött nőt a férje.

– Ez soha, elnevelted! Csak nyújtogatja a kezét, te meg gürizel, hogy tele rakd. Mindig mondtam, hogy nem kéne ilyen engedékenynek lenned. Azt se tudja milyen az élet valójában. Mindent készen kap, nem dolgozott meg semmiért. Csak a felelőtlen barátaival lóg, azok se különbek. Részeges, drogos banda! Tudod mit? Lehet, hogy már ő is függő. Nem is az italtól feküdt annyit most se. Te meg dolgoztál reggeltől estig, hogy a kisasszony kiélhesse magát. Ezt érted el a nagylelkűségeddel!

– Hallgass már el! – kiáltott az anyjára az apja – Ez van, törődj bele a sorsodba. Nem tudunk már rajta változtatni.

Sárának feltűnt, hogy nemcsak ő az oka a kinti feszültségnek, de nem tudta átgondolni, még mi lehet, mert elaludt. Beesteledett mikorrra felébredt, álmosan kiment a konyhába. Meglepődött mikor meglátta, hogy ott ül a sötétben az anyja az asztal mellett. Nem csinált semmit, csak elmerülve nézett maga elé a két kezét az ölébe ejtve.

– Mit csinálsz itt? Hát apu?

– Elment... – felelt egykedvűen. Sára öntött magának teát, összedobott egy szendvicset, visszament a szobájába. Ezúttal se kérdezte meg az anyját mi bántja. Úgy gondolta majd lefekszik, ha megunja az üldögélést. Egy óra telhetett el, mire hallotta az ajtócsapódást, meg az anyja dorgáló hangját.

– Csendesebben!

– Az istenit, mit csendesebben? Miért ülsz itt, feküdjél le! – hallotta az ingerült választ.

Sára riadtan húzta magára a takaróját. Mi van az őseivel, csak nem kapuzárási pánik? A csendben zenélt a mobilja, gyorsan utána kapott.

– Mondjad!

– Nincs kedved leugrani, dumcsizni? – Kíra vihogott a telefonba.

– Jó lemegyek, de nem sok időre, itthon áll a bál!

Halkan nyitotta a bejárati ajtót, de az anyja azt is észrevette.

– Hova mész megint ilyen későn? Elmúlt tíz óra.

Sára látta a sírás nyomait az arcán.

– Ne idegeskedj, mindjárt jövök, most viszek kulcsot. Nyugodtan lefeküdhetsz!

– Megint zülleni megy a kisasszony? Furcsa lenne, ha egy este kimaradna, igaz? – szólt utána gúnyosan az anyja.

Sára nem válaszolt vissza, mérgesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy utcával arrébb volt a törzshelyük, tízperc se kellett hozzá, hogy odaérjen. A barátai ott ültek a kedvenc sarki asztalnál, Kíra messziről integetett feléje.

– Gyere Sára, miénk az éjszaka!

– Miről maradtam le?

– Arról dumcsizunk, hogy kimegyünk külföldre. Kaland, buli, szerelem, lóvé! Igaz Zotya?

– Miért kell azért külföldre menni, itthon is szét lehet nézni meló után.

– Nézelődjél aranyom, míg el nem fárad a szemed, mi addig utazunk! – vihogott Kíra.

– Melót keresel itt, Magyarországon? – nevetett Zotya

– Mi nem is erőlködünk, vár a nagyvilág! Ki külföldre, ha van eszed, vagy robotoljál nyolcvanért, diplomával a zsebedben. De tudod mit, kimész külföldre bárminek, dől a lóvé.

A pincér állt meg Sára mellett.

– Parancsol?

– Egy vodkát! – adta le Sára a rendelését kacér szemvillanás kíséretével a jóképű férfinak. A pincéren fekete rövid ujjú ing volt, ami alól egy kígyótetoválás tekeredett a könyökétől a csuklójáig. Sára az italt egy hajtásra kiitta, a szeme különös fényt kapott az erős italtól, már érdekelte a három barát véleménye.

– Ki akartok húzni külföldre? Kell egy milla hozzá. Gondolkozz... csak az út, a kéró, míg találsz munkát. Addig miből élsz?

– Mit kell majrézni folyton, lehet fordítva is! Van olyan span, akinek csak később kell visszafizetni az indulóköltségeket, addig is mindent rendez. Figyelj, itt meg lehet dögleni még vagy húsz évig, nincs min gondolkodni! – legyintett Zotya.

– Ebben igazad van, nincs itt semmi perspektíva. Mikor akartok indulni?

– Talán egy hónap múlva. Már szervezzük az utat, de előtte leugrunk a Balcsira mi is feltöltődni. Na, jössz velünk, Sára?

– Nem tudom, valami nincs rendben az őseimmel. Anyám mindig balhézik az utóbbi időben, nem tudok kiigazodni rajta.

– Vagy nem is akarsz! Az ősök boldogulnak nélkülünk is, örülnek, hogy nem esszük őket. Ezen ne törd a fejed! – nyugtatta Kíra. – Az én anyám is jajgat állandóan, hogy beteg, de itthon marad vele az öcsém. Majd segítek nekik kintről. Még jól is járnak, ha lelépek!

– Mi baja van az anyádnak? – lepődött meg Sára – Nem említetted soha, hogy beteg.

– Mit tudom én, panaszkodik reggeltől estig, már halálra unom – hárította Kíra a kellemetlen témát.

– Mi lenne, ha megkérdeznéd? Fájna? – szólt rá erélyesen Sára.

– Jó, megkérdezem, ha ennyire akarod! – kiáltott fel idegesen a barátnője. – De odavagy hirtelen! Te sem vagy a helyzet magaslatán, pont az előbb nyögted ki, hogy nem érted mi van az őseiddel. Beszéljünk már értelmesebb dolgokról! Na, velünk jössz? A pincér a harmadik kört szolgálta fel, mikor a telefonja megszólalt. Az anyja hívta. Nem vette fel, nem akarta a vádaskodást hallani: – „Hol vagy már, mit csinálsz? Ideje volna..." – Hanyagul visszacsúsztatta a mobilját a táskájába. Jóleső bódulattal nevetgélt tovább, tervezgette már ő is, mennyi csoda várhat rájuk a nagyvilágban. Aztán megtárgyalták a záró bulit. Dőltek a röhögéstől, míg egytől egyig kitárgyalták az éjszakát és kikotortak egy – egy gyöngyszemet a hajnalig tartó kábulatból. Sára úgy gondolta ideje megtudnia, hogy az emlékeiből kiesett időszakban mi történt vele.

– Figyeljetek, kiesett nálam egy kis idő az éjszakából, nem emlékszem ha beledöglök sem, kivel kavartam a végén.           A társaság hangos röhögésbe kezdett.

– Nem emlékszel? Aludtál közben, vagy mi van? – visongott Kíra.

– Nem, csak tökrészegre ittam magam. Gondolom ti sem józanul üldögéltetek egész éjszaka.

– Jó lesz, ha sürgősen felkeresed a nőgyógyászod! Mert nem csak Ronival léptél le. Ő kiütötte magát még éjfél előtt, amíg pihent, te ugyancsak ráhajtottál Fecóra.

– Vagy Fecó rád, mindegy... – húzta el a száját Nelli.

– Fecó?! Meg vagytok őrülve, sose bírtam a szövegét annak az alaknak. Felfújt hólyag. Még hogy én hajtottam rá? Nem veszem be, kár etetni vele! – háborodott fel Sára.

– Pedig igaz. Az egészhez nem sok köze lehetett a srác szókincsének. Nem irodalmi estet tartott neked, mikor leléptetek az már tuti biztos.

Sára elvörösödött, kiitta a vodkát utolsócseppig a poharából.

– Akkor jó. Már megijedtem, hogy csak beszélgettünk – válaszolt kényszeredett vigyorral.

Lassan kiürült a kávézó, a pincér udvarias mosollyal figyelmeztette őket.

– Sajnálom, záróra! Holnap is nap lesz... pár perc múlva – nézett az órájára.

Egyszerre álltak fel, jókedvűen, hangosan indultak kifelé. Sára intett a pincérnek, nem tudta megállni, hogy ne tegyen egy utolsó megjegyzést a jóképű férfinak.

– Jó kígyója van! – súgta oda nevetve.

A férfi vette a lapot, udvariasan válaszolt.

– Momentán ez a kígyó nem egyidős velem, két éve varrattam fel – teliszájjal mosolygott, közben a szeme huncutul rávillant a lányra.

– Értem én... jó éjt! – nevetett hangosan Sára.

– Nem vagy normális, ki ne kezdj vele! Mióta izgat egy pasin lévő tetkó, tudtommal én vagyok oda érte – szólt Kira kifelé menet. – A fenébe, megint berúgtam.

Egymásba karoltak, imbolyogva, hangosan beszélve haladtak a pesti éjszakában.

– Idióták – szólt rájuk Nelli –, halkabban!

– Remélem, elkísértek egy darabon, kicsit késő van – kérte a barátait Sára

Még találkoztak emberekkel, fiatalok csoportja haladt el mellettük, talán koncertről mentek hazafelé. Sára a pesti éjszakákat szerette, a sötétben surranó autók zaját. A házakat, amikben foghíjasan világítottak az ablakok, néha kialudtak néha felgyúltak, mint a buborékok a víz alól, felfénylettek. Az italtól kissé kábultan ment a többiekkel, jó volt, hogy Kíra belekarol, érezhette a támaszt, a biztonságot felőle. Furcsamód lódult el a fantáziája más irányba. Mintha valamilyen erő elterelte volna a gondolatait, teljesen kizökkent a valóságból, azt se hallotta miről folyik körülötte a beszélgetés. Azon filózott eleinte, hogy mennyire hiányzik a városban az igazi, csillagos égbolt. Nézett felfelé a nagy sötétségbe és megállapította, hogy mindent elnyom a város fénye. Nem úgy, mint vidéken, a keresztszülei tanyáján. Mikor gyerekként lent nyaralt náluk, szeretett kint ülni sokáig a falábas tornác alatt, és nézni a rászakadó, szikrázó égboltot. Ismerte a csillagokat névről, megmutogatta mindet az öreg keresztapja, akivel kint maradtak esténként és megvárták, hogy mindegyik felragyogjon. Szájtátva hallgatta, ahogy mesélt róluk. Együtt figyelték a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét. A keresztapja mindnek ismerte a történetét. Szinte hallotta, ahogy beszélt hozzá egy este:

– Tudtad e kislányom, hogy csillagokban meg van írva mindenkinek a sorsa? Bizony ám, mindenkié, egytől egyig. A csillagok a mi bölcsőink, onnan jöttünk és oda térünk vissza.

– Mikor keresztapu, ha meghalunk? – kérdezte akkor csodálkozva.

– Meghalunk? Honnan veszed? Sose halunk meg. A lelkünk soha, csak fénnyé változunk és visszatérünk a bölcsőnkbe. Hát, ha egyszer meghalok, ha valaki ilyet mond neked, akkor ne ríj utánam, csak less fel a csillagfényes égre, mert én ott leszek – fejezte be az intelmeit nagyon komolyan az idős ember.

– Sohasem halsz meg, keresztapu!

–Sohase, most mondtam! – A keresztapja elindult befelé a házba, de félúton megállt, mint akinek pont akkor jutott eszébe valami nagyon fontos dolog. Visszasétált hozzá.

– Figyejjél csak rám, és emlékezz vissza arra, amit most mondok neked! Nagyon nagy ajándék vár rád, ha felnőtté válsz.

— Mit adsz nekem, keresztapu? – kérdezte kíváncsian.

— Neked adom a felettünk lévő mennyboltot az összes ragyogó csillagával. És megtanítalak arra is, hogyan tudd hasznát venni ennek az ajándéknak – mondta nevetve. – A tied lesz itt minden csillag, ami a tanya felett ragyog!

– Jó kis ajándék! – kacagott fel boldogan – Te mindig vicces vagy velem.

Megborzongott... talán a hidegtől, talán mert megérezte milyen volt akkor, a sok dologtól kérges, erős kézbe kapaszkodva sétálni.

Csak a csend... a csend az zavarta. Nem szerette, ha olyan helyre került, ahol meghalt a hang, rosszul lett már gyermekként is tőle. Olyankor dobolt a kezével, vagy dúdolt. Mindig azt szerette, ha hangos a világ körülötte.

– Hahó, itt vagy még? – hajolt hozzá Nelli. – Jól vagy?

Sára ijedten összerezzent, egy pillanatig nem válaszolt, mert nagyon különösnek találta, hogy ennyire élethűen átélte a gyermekkori emlékét.

– Igen, jól vagyok. Szegény keresztapám jutott eszembe, sokat voltam náluk vidéken gyerekként. Nem tudom, hogy jutott eszembe, csak úgy bevillant. Már több mint négy éve halott és most úgy jöttek elő az emlékeim, mintha élne és beszélne hozzám. Tíz éve nem voltam még a környéken sem. Furcsa – tépelődött tovább az éjszakai hűvös levegőtől majdnem kijózanodva. – Nem értem, olyan különösen érzem magam. Az egész napom odavágta ma egy büdös vénasszony. Olyan mintha nem a valóságban élnék. Azaz, persze hogy a valóságban élek... csak valami baj van velem... a környezetemmel – nézett az értetlenül bámuló Kírára. – Mintha ma megszakadt volna valami az életemben, rohadtul idegesít, de nem tudom, hogy mi. Valami történni fog velem, érzem! Érted?

– Miről süketelsz? – húzta el a száját Kíra.

– Agyadra ment a sok pia. Nyugi már, majd kiszunyálod magad – nyugtatta meg Nelli.

Bandukoltak a kihalt utcán, egy- két autó suhant csak el mellettük. A mozgásérzékelők fel-felvillantak a kapualjakban. Játszottak vele, vissza-visszaléptek többször, villogtatták a lámpát, mint a gyerekek.

– Akkor telózz, ha átgondoltad, amiről beszéltünk! – búcsúztak el tőle a többiek. Sára még akkor is hallotta a nevetésüket, mikor zárta a panelház ajtaját. Halkan tette a lakásuk zárjába a kulcsot, nem akart még véletlenül se találkozni az anyjával. Eszébe jutott a hívás, de elhessegette. A barátja, Krisztián arca tolakodott be a tudatába, akivel közvetlen a diplomaosztó előtt veszett össze. Előjött a keserű emlék, na meg a gyűlölet, amiért megcsalta a barátja egy bulizós éjszakán. El kéne menni, itt hagyni mindent – suhant át rajta az ébrenlét utolsó gondolata. Nemtudta meddig aludt. Mocorgott, forgolódott, majd hirtelen felült az ágyban. Olyan érzése támadt, hogy rajta kívül még van valaki a szobában. A szíve majd kiugrott a helyéről. Nézett az ajtó felé, ahonnan a zajt hallotta. Lassan kirajzolódott egy körvonal a sötétből, és meglátott egy alakot, ahogy ott állt a nyitott ajtókeretben.

– Apu te vagy az? Soká jöttem haza tudom, ne haragudj! – Már dőlt is vissza megnyugodva. Felismerte az apját. Nem furcsállta, hogy nem kapott szemrehányást. Sose kapott tőle.

A szokásos rosszulléttel küszködve igyekezett reggel a fürdőszoba felé. Egyre nehezebben viselte az utóbbi időben a reggeli protokollnak ezt a részét, utálta a hányós - „Mindjárt szétrobban a fejem, remélem senki nincs a vécén?" - gondolataival együtt. Napok óta piált, tényleg szüneteltetni kellene az ivást - jutott el a tudatáig a felismerés, de gyorsan tova is tűnt, mint egy szemtelen légy, mikor kirepül az ablakon. Míg végig ment a kisfolyosón, „valami nincs rendben" érzés kerítette hatalmába. Berögzült szokásból megállt a tükör előtt - akkor döbbent rá, mi zavarja. Az idegesítő csend. Az anyja ilyenkor már hangoskodni szokott a háta mögött... mi történt? Elmaradt a ceremónia. Visszafordult és ment a szülei hálószobája felé. Óvatosan megnyitotta az ajtót. Az üres szobában az ágyak ugyan meg voltak vetve, de az anyjára nem jellemző rendetlenségben hevertek rajta a takarók, párnák. Mint egy csatatér. Micsoda vihánc lehetett itt az éjszaka?

Hívta mobilon az anyját, de az ki volt kapcsolva. Hívta az apját. A fal melletti kisasztalon megszólalt a telefon, idegesítően felharsant a csendben a zene, amit úgy utált, a Traviata.

Mi történhetett? Miért nem veszi fel az anyja a telefont? És mi van apjával? Sose hagyta otthon a telefonját. Eszébe jutott az éjszakai hívás, éjfél körül próbált vele az anyja beszélni. Szétnézett a helyiségekben, hátha talál üzenetet. Néha hagyott hátra az anyja cetliket, hova ment éppen. Az asztal sarkán egy kinyitott iratmappa hevert, maga elé húzta.

Hivatalos papírok. Nem érdekelte. Már tolta félre, amikor meglátott egy felszólítást az iratok tetején. Túlságosan nem rémült meg, az anyja hajlamos volt későre hagyni a befizetéseket. - Hiteltörlesztés lemaradása. Ugyan mire kellett nekik a hitel?

Meglátta a konyhaszekrényen az injekciós tűt. Nem törődve a hiányos öltözetével, átrohant a szomszéd ajtajához és becsöngetett. Kis idő múlva megjelent a szomszédasszony, lazán magára dobott földig érő pongyolájában, félretaposott kockás mamuszában.

- Jobban van már apád, Sára? Nincs tán valami nagy baj? Segíthetek valamiben?

- Mit tud Etelka néni, mi volt itthon, nem tudok semmit! - nézett könyörgőn Sára a nőre.

A szomszéd hitetlenkedve méregette egy darabig, majd a fejét csóválva megszólalt.

- Hát nem is voltál itthon? Rohammentő vitte el apádat éjfél körül, sokáig itt voltak a mentősök, anyád is velük ment. Talán infarktus érte szegényt, nem tudtam Mártikával beszélni.

- Melyik kórházba vitték? - ijedt meg Sára, de nem kellett a válaszra várnia, mert meglátta az anyját, aki akkor ért fel az emeletre.

- Hol voltál? Hívtalak az éjjel!

Sára hozzálépett, kivette a táskát a kezéből, és várakozón megállt előtte.

- Mártikám, remélem nincs nagy baj? - szólt át Sára válla felett a szomszédasszony.

- Baj van Etelkám, de most hazaküldtek. Istenben lehet csak bízni. Kicsit pihenek, aztán visszamegyek hozzá.

Szótlanul léptek be az ajtón a lakásba, csak ott jött ki a remegés az anyjából.

- Mi van anyu, mondjál már valamit! Én semmit se tudok, mi volt itthon az éjjel? - kérlelte Sára.

Az anyja visszanézett rá, szúrós hideg fény villant meg a szemében, ami nem volt Sárának ismeretlen, most mégis megijedt tőle.

- Mit tudsz te rólunk? Itt laksz egy fedél alatt velünk, de csak laksz, mint egy albérlő. Egyetemre akartál menni? Hát elmentél! Külön világ, amit mi úgyse értünk meg. Haverok, meg a bulik! A kötelező zsebpénz, a ruhák! Le ne maradj a drága barátaidtól, még kinéznek. Mit érdekelt téged, miből? Hogyan? Meddig bírjuk? Apád agyonhajszolta magát miattad.

- Nem értek semmit sem!

- Nem vettél észre semmit a sűrű programodtól? Hogy veszekedtünk egyfolytában? Istenem! - csapta össze a két tenyerét az anyja. - Milyen világban élsz te, hogy ennyire homályos a látásod?

- A hitelre gondolsz, az előbb láttam a papírokat.

- Arra az istenverte hitelre, amit még öt évig kellene fizetni, igen.

- Miért vettétek fel?

- Szerinted? Telt volna a hóbortjaidra? Apád mindent meg akart adni neked, hiába kérleltem, hogy nem bírjuk, hát itt a vége! Összecsaptak a fejünk felett a hullámok.

- De soha nem szóltál róla, legalább elmondhattad volna. Akkor nem megyek a haverokkal, nem utazom velük mindenhová. Dolgoztam volna inkább.

- Dolgoztál volna? - kiáltott fel dühösen, szinte hisztérikus hangon az anyja. - Mármint te? Tudod mi az, hogy munka? Még a közelébe se engedett apád, annyira féltett a széltől is szegény. Én mondtam neki, hogy egy hálátlan senkit nevelünk így fel. Nem tisztelsz bennünket, nem leszel támaszunk öregségünkre. Észre kellett volna venned kislány, de csak a kezed nyújtogattad. Apád meg telerakta pénzzel! Összegörnyedve leült a konyhába a sarokülőre, onnan folytatta egy beletörődött sóhaj után, most már halkabban. - Mert az okozott neki boldogságot, hogy az ő kicsi lánya mindent megkap. Nem akartam az örömét elvenni. Hát ez lett belőle. Jó ideje nem tudtuk fizetni a hitelt, de azt mondta, neked ne mondjuk el, nehogy zavarjon a tanulásban.

- Most, hogy van apu?

- Rosszul, nagyon rosszul - ejtette kezét tehetetlenül az ölébe az anyja -, túl nagy a szívizomelhalás. Szeme sarkában megjelent egy könnycsepp. Ott ragyogott egy darabig, mint egy gyöngyszem, aztán végig folyt az arcán, szabad utat adva a következőnek.

- Bemegyek hozzá! - idegesen öltözni kezdett. - Te meg pihend ki magad, aludjál egy kicsit!

- Jól van, menjél csak. Kicsit pihenek, megyek én is utánad.

Míg sietős léptekkel ment lefelé a lépcsőn, eszébe jutott az éjszakai látomása, az alak az ajtóban. Hirtelen félelem fogta el. Hisz akkor szentül meg volt győződve arról, hogy az apja nézett be hozzá. De hát az apja akkor már a kórházban volt, ő mégsem lehetett. Ki állt ott az ajtóban? Mert állt valaki, biztosan tudta, nem ment el a józan esze. Meggyőzte magát, hogy csak egy álom lehetett. - Csakis egy álom. Vagy baj van vele, talán az utóbbi időben elszívott füves cigiktől elkezdett hallucinálni, víziókat látni, mint Fekete Pufi.


2023. január 30., hétfő

DIPLOMA

 


Az egyetem aulájában véget ért a diplomaosztás hivatalos ceremóniája. A méhkashoz hasonlító hangzavarban a hozzátartozók gratulációja zajlott. Sára kezében a friss közgazdasági diplomával fülig-érő szájjal állt a családja előtt.

Az édesapja megilletődve átölelte.

– Ez a nap is eljött, diplomás hölgy lett az én kicsi lányom!

A keresztanyja – szokásához híven – végig sírdogálta az egész ünnepséget, egyfolytában hálálkodva Istenhez.

– Látod gyémántos virágom, Isten megsegített, hogy ezt a napot is megérjem. Nagy ember lett belőled!

Sára hangosan felnevetett a vidéki öregasszony megjegyzésén.

– Dehogy lettem nagy ember keresztanyus, csak végeztem az egyetemen, nincs ebben semmi különös!

Akkor, abban a percben úgy érezte nagyon jó, hogy büszke rá a családja.

Kíra, a barátnője, mint a sas a zsákmányára, lecsapott a meghatottsággal küzdő lelkére: – Gyere ide kicsit!

Sára odalépett hozzá.

– Remélem, lelépsz te is az ősöktől, megvan a kéró, ahová megyünk bulizni!

– Naná, hogy megyek! Ez nem kérdés – válaszolt vissza nyeglén, ezzel eltűnt belőle az összes áhítat, amit addig a családja iránt érzett.

Mikor hazaértek, kicsit élvezte még az ünnepi estebédet, aztán odasúgta az apjának:

– Ugye nem baj, ha magatokra hagylak benneteket? Várnak a barátaim.

– Menjél csak, tartom a hátam, megleszünk magunkban, elsörözgetünk – engedte el kényszeredetten az apja.

Még látta egyet villámlani az anyja szemét, de gyorsan behúzta az ajtót maga mögött. Ugyan mit is gondolhatott, talán abban reménykedett, hogy otthon nézi őket? Ez az ő napja, csak az övé! Hamar meggyőzte magát, sietve nekilódult az emeleti lépcsőknek. Visszhangzott az üres lépcsőfeljáró, ahogy végigdübörgött rajta, aztán lelassított, mert két szatyrot cipelve szembejött vele a szomszédasszonyuk, akinek már messziről ragyogott az arca:

– Sárikám, eljött a nagy nap, gratulálok! Az édesapja nagyon boldog, hogy megérte ezt a napot!

Sára megköszönte a gratulációt, de nem állt meg, magára hagyta a beszélgetésre felkészült asszonyt. Zenélt a mobilja. Kíra idegesen figyelmeztette, már ott szobroznak a ház előtt.

– Helló csajszi, végre! Ugorjál be! Indíthatsz Zotya! – adta ki az utasításokat türelmetlenül a barátjának.

– Hová megyünk, hol a kéró?

–Fent Budán, egy üres nyaraló. Leszünk vagy húszan. Mit hoztál? Mármint hozol piát?

– Nem mondtátok, majd veszek. Apám adott pénzt.

Megálltak egy éjjel-nappali üzlet előtt vásárolni.

– Zotya itt van ötven, vegyél meg mindent, ami kell!

– Te mindig tele vagy dohánnyal, hogy csinálod?

A reklámszatyorban összecsörrentek az üvegek, amikor a csomagtartóba rakta az italokat a férfi, majd széles vigyorral visszaült a volánhoz. Az úton már énekeltek, hangolták magukat a bulira. A sötétség átölelte a várost, felpattantak a fények, mint a gyöngyszemek kiragyogtak a sötét bérházak között, ünneplőbe öltözött minden koszos utcasarok, még a kukákon is fényfüzérek ragyogtak. Akkor úgy érezte, hogy az élet fantasztikus és csodálatos, mert minden a helyén van benne, úgy ahogy kell.

A budai nyaraló kerítését borostyán futotta végig, amitől nem lehetett belátni az udvarra, csak a kiszűrődő hangokat hallották, az idétlen röhögést és visongást. Mikor beléptek a kapun Sára szeme azonnal levadászta Gergő kezében a füves cigit.

– Nézz oda Kíra, nagyon hamar elkezdték a füvezést, még a végén elrontják a bulit!

– Ezek? Dehogy, csak így érzik jól magukat, ne törődj vele! Különben is, belefér az estébe, hisz nagy nap ez a mai! – nevetett a barátnője – Kell egy kis kábulat, hogy kisimítsa az agyad, nagy volt a nyomás mindenkiben az utóbbi hetekben.

– Várj, csak azt ne mondd, hogy te is rászoktál? – fogta meg erővel Kíra karját.

– Mi bajod velem? Mi az, hogy rászokás? Néha szippantunk, de azt ne nevezd rászokásnak! Igazából ez nem drog! Ki bírná a gyűrődést mindig tiszta fejjel? Nem gardedámnak jöttél velem, vagy ha igen, akkor nincs rád szükségem, húzzál hazafelé minél előbb!

– Jól elvagytok, csajok – vigyorgott Zotya.

Ha nem is teljes mértékben, de Kíra ráérzett, a bulit nem rontotta el senki, némelyik túlpörögött mint a búgócsiga, de nem okozott senkinek meglepetést. Az egész éjszaka az ivásról szólt. Néha a haverjai közül egyik- másik eltűnt hányni, vagy csak párostól egy félreeső helyre, aztán folytatták tovább ott, ahol abbahagyták. Éjfél körül páran átváltottak keményebb drogra, de szerencsére ők sem balhéztak túlzottan. Fekete Pufi is csak üldögélt egy sarokban, bambán figyelt körbe-körbe, az érzékei már nem rögzítették a valóságot. Magában beszélgetett, valakihez. Néha hadonászott, mintha zümmögő döglegyeket kergetne egy nem létező asztalról. A nyála a bal oldali szájszögletéből türelmesen szivárgott az állára, onnan lecsurgott a pólójára. Akadt köztük olyan, aki szánakozva mutogatott felé, de Pufit nem zavarta a véleményük. Nem ért el hozzá a külvilágból már semmi. Mindenki tudta róla, hogy jó eresztésből való, apja-anyja orvos, a srác mindig tele volt pénzzel. Pufi az egyetem első évétől kezdve szépen araszolva csúszott lefelé, aztán elért arra a pontra, mint a mocsárba ragadt ragadozó, hogy hiába küzdött ellene, egyre mélyebbre került. Végül nem is küzdött, inkább készakarva kereste a mámort. Sára is beszélt egy alkalommal vele, hogy miért nem tud leállni, még figyelmeztette is, ha tovább folytatja, előbb-utóbb bele fog dögleni. De Pufi csak vigyorgott rá:

– Utálom ezt a geci világot! Ha kiütöm magam, az a legszebb! Az ember átlényegül azzá, amivé akar, megkap mindent, amire vágyik, olyankor boldog vagyok. Érted? Nem érted. Senki nem tudja milyen érzés madárnak lenni, míg nem próbálta ki a repülést!

Pufihoz csatlakozott később Vica. Sára felfigyelt egy csoportosulásra, ahol körbe állva röhögtek a többiek, és durva megjegyzéseket tettek valakire. Odasétált hozzájuk, de hamar ott is hagyta őket.

– Idióta barmok! – fakadt ki, mikor visszament Kírához.     -- Láttad Vicát?                

   -- Mi van vele?                

   -- Vetkőzik, már teljesen kiütötte magát! Szórakoztatja a többi balféket az idióta!

– Megyek, megnézem, le ne maradjak valamiről! – Kíra sietett megnézni Vica előadását, de hamar otthagyta ő is a visongó csoportot, mikor visszatért éleset köpött a földre.

– Hülye kurva! Anyaszült meztelen maszturbál a többiek előtt. Azért mindennek van határa!

– Ha te mondod. Igyunk valamit, kiszáradtam! – húzta el közömbösen a száját Sára.

Észrevétlenül merültek el az alkohol mámorában. Később egy erőtlen szabadkozás után elszívta az első füves cigit, majd a másodikat, a harmadikat. Az első után nagyon jól érezte magát, de a harmadik után úgy kiesett a következő pár óra belőle, mint az öngyilkos a hetedikről. Nem emlékezett arra sem, hogyan ért haza. A barátai teljesen a lakás ajtóig támogatták.

Míg nyomta a csengőt nekidőlt teljes testsúlyával az ajtónak, részeg vigyorral hadonászott hátrafelé: – Húzhattok a büdös francba, végállomáshoz értem!

Lélekben felkészült, hogy nem fogják ölelő karok fogadni. A zárt ajtó jobban idegesítette, mint a várható balhé. Azt biztosan tudta, hogy semmiképpen nem fogja megúszni.

Megjelent az anyja az ajtóban, de nem veszekedett, szó nélkül beengedte.

– Mi a manó? – dünnyögött meglepetten, közben nagy lendületet véve belépett mellette a lakásba. Feltűnt a furcsa viselkedés, de nem volt kedve megfejteni mi történt otthon míg távol volt, egy szent cél lebegett csak előtte, megtalálni az ágyát és vízszintbe vágni magát. Nem vetkőzött, csak a sportcipőjét rúgta a fotel alá, túl távolinak találta a fürdőszobát is, pedig érezte magán az alkohol és a dohány áporodott szagát, lefeküdt és azonnal elérte az öntudatlanság.

Mikor felébredt erős hányingerrel küszködve kiment a fürdőszobába. A fürdőszobai tükörben alaposan szemügyre vette magát. Vágott a látványra egy gúnyos grimaszt. Arra már ébredéskor rájött, hogy totál kiütötte magát az előző éjszaka, csak azt nem tudta megfejteni, hogy hol. Próbált erősen koncentrálni. Aztán mint egy váratlan villám a tavaszi kék égből, olyan hirtelen és döbbenetesen elért hozzá a felismerés: a diplomaosztás! Hogy a francba felejthette el! Végre diplomás lett! Az arcán megjelent egy fáradt mosoly. Tétova mozdulattal nekidőlt a mosdó szélének. Rámeredt idegesen a tükörbeli arcára, mert rátört intenzíven egy emlék arról, hogy éjszaka valaki erőszakosan fogdosta, és felrémlett több minden arról is, hogy csókolódzott valakivel. Ugyan ki a franccal hetyegett? Te jó szagú ég, nem létezik, hogy a fű annyira kidobta az agyát! Valaki biztosan rásegített...talán tettek valamit az italába? Egy pillanatra ledermedt. Próbált visszaemlékezni, de a sötétség olyan szilárdan tartotta magát a fejében, mint egy betonfal, nem engedte át az emlékek fényét teljes valóságában. Mint egy szűrőn a szemét, a fontosabb dolgok fent akadtak rajta. Legalább emlékezne rá, hogy milyen volt, ha már volt is valami, vagy nem is volt semmi? Reménykedett, hogy nem. De ha mégis elment valakivel egy körre? Egyáltalán kivel? Sok pezsgőt és pálinkát ivott talán nem kellett volna annyit. – állapított meg egy meglepően logikus következtetést. – Hú, de szarul vagyok! – nyögött fel hangosan.

Az anyja jelent meg a fürdőszoba ajtajában, kopott, ezeréves pulóverét fázósan a dereka köré húzta.

– Végre, hogy tudsz járni, végig aludtad az egész napot, remélem teljesen feleszméltél! – morgott a lányára.

– Miről beszélsz? Mennyit aludtam? Még most is olyan a gyomrom, mint amit kilúgoztak. Nagyon sokat ittam, ez tény, nincs kedvem most veled vitatkozni, de ez az utolsó, ígérem, csak ne kezdj el velem megint ordibálni. Rosszul vagyok! Vége a diákéletnek, nem iszom többet! – próbálta megnyugtatni az anyját.

Az anyja durván eltolta a tükör elől a lányát.

– Gyönyörű vagy! Én a helyedbe nem nézném magam annyira, inkább sírógörcsöt kapnék a szégyentől!

– Hagyjál már, ne lökdöss! – rántott magán egyet Sára ingerülten – Az idegeimre mész ezzel a szövegeddel! Már egy kicsit se lehet szórakozni?! Ünnepeltünk, búcsúztunk, ennyi volt! Mi a bajod mindig!? – emelte fel egyre jobban a hangját.

Választ se várt, viharzott az illemhelyre, már útközben öklendezett, a vécékagyló fölé hajolva hányt. A szeme könnybe lábadt, egyre jobban reszketett a gyengeségtől.

– A rohadt életbe, de rosszul vagyok, legalább ilyenkor hagyna békén, lehetne egy kis belátással – sóhajtott fel dühösen. Szédelegve öltözött, friss levegőre vágyott, ki onnan a panelszagból, az örökös szemrehányásokból, ki az utcára!

– Hova mész? – kérdezett utána az anyja, aki akkorra már a konyhában a kávéfőzővel bajlódott.

– El! – szólt ingerülten vissza Sára. – Levegőre!

– Hozhatnál filtert, megint elfogyott, itt senki nem figyel semmire – kérte megtörten az anyja.

Sára, mintha nem hallotta volna az anyja kérését, sietve kilépett a bejárati ajtón. Amikor kiért az utcára lelassított, már csak sétált. Mélyeket lélegzett, hogy múljon a rosszulléte, de a csúcsforgalom szmogjától újra hányingert kapott. A város zaja kíméletlenül az arcába csapott, idegesen kerülgette az embereket. Célforgalom! – gondolta bosszankodva, mikor utolért egy nagyseggű nőt, aki gyerekkocsit tolt és elfoglalta előle az egész járdát. A nő unottan tolta a babakocsit, sűrűn előrehajolt. Ilyenkor Sára látóterét eltakarta a domború feneke, hogy még teljesebb legyen a kilátás, vagy inkább a belátás színvonala, a nő szoknyája felcsúszott és ledéren kivillantak a narancsbőrös combjai. – Ezek a hülye picsák, hogy szétfolynak szülés után! – gondolta undorral. – Na, persze esküvőig hajaztak a darázsderékra, most meg már, mindegy nekik. Na, nekem biztos nem lesz még húsz évig gyerekem, vagy később sem. Minek? A levegőt is elveszik az ember elől. – Bosszankodva megelőzte a nőt, aki megállította a babakocsit, hogy gügyögve cumit erőltessen a baba szájába. Diploma, mit ér vele? Kezdheti az álláskeresést. Dehogy keresi, pihen inkább, megy a Balatonra Kírával. Eszébe jutott az éjszakai ígérete. Bement a sarki boltba, megkereste a filtert, beállt a pénztárhoz fizetni. Egy görnyedt idős nő miatt, lassan haladt előre a sor. A pulton csak két kifli hevert, egy fél liter tejjel. A néni kis patkó pénztárcájából számolgatta az aprót.

– Mi van mama, nincs pénze? A pénztárosnő hosszú műkörmeivel idegesen kopogott a pulton, lekezelő hangnemben siettette az idős vevőt. – Nem itt kell kikeresni a rávalót, nézze, mennyien állnak a háta mögött!

– Elnézést kérek. Nincs kedvesem annyi, egy kiflit visszaviszek – mondta halkan az öregasszony.

– Mikor már összefogdosta? – förmedt rá a pénztáros. – Vigye a tejet vissza!

– Az az ebédem! – ijedt meg az öreg hölgy.

– Haladjunk már, más is sietne! – szólt be egy körszakállas hátulról.

Az öreg hölgy hátra nézett, összetalálkozott a tekintete Sára tekintetével. Egy pillanatig nézték egymást. Sára mintha a két éve meghalt vidéki mama szomorú szemeit látta volna újra. Elmélázott egy pillanatig a furcsa felismerésen, és a gondolatai elkalandoztak a meghalt vidéki mama emlékképeire. Ugyan miért volt a mamának olyan szomorú a szeme? – filózott magában. – Talán csak azért, mert tök egyedül élt évekig. Az apja mindig azt hajtogatta, hogy lelkiismeret furdalása lett a halála után. De csak utána? Mindig azzal mentegetőzött, hogy melózni kellett ezerrel, ki tudott volna folyton utazgatni hozzá? Hát, aki nem akar, az nem tud, igaz? A mama meg szép csendben meghalt... egyedül – jutott el a megfejtésig, és ezzel le is zárta az emlékképeit. Nem akart benne továbblépni, mert arra gondolt, ha valakinek mindig azt szajkózzák, mennyire szeretik, a végén mégis tök egyedül dobja fel a talpát, az nagyon nagy álszentség. A pénztáros félretette a tejet, az öregasszony lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Ahogy elment Sára mellett, váratlanul megtorpant. Felemelte a fejét, és belenézett újra a szemébe. Sára meglepődve állta a tekintetét, még sohasem látott előtte ilyen szempárt. A két homályos szembogár közepén izzott csak egy kicsi pont, ami szinte átszúrta a retináját. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzése támadt, a lábai elgyengültek és úgy érezte, mintha homályosabban látna mindent. Az öregasszony lehajtotta a fejét és görnyedten tovább ment. Émelyítő, furcsa szaga volt, ami kúszott utána, mint egy koszos, szürke fátyol. Már nem volt a boltban, de a hátrahagyott szag ott keringett még jó darabig a térben.

– Azt a tejet is kérem! – mutatott a félretolt tejeszacskóra, miközben maga se tudta miért teszi. A pénztáros szó nélkül beütötte a tej árát. Sietett kifelé a boltból, de hiába kutatott a szemével, nem látta sehol az asszonyt. Végig robogott előtte a troli, úgy érezte, mintha rajta gázolna a kerekeivel, az agyában csikorgott, a zaj végigremegett a gerince mentén, az idegkötegein. Libabőrös lett tőle. Utálta a nappali szmogos, zajos várost. Felfedezte a villamosmegállóban az öregasszonyt. Elindult feléje.

– Ezt a boltban hagyta – odaadta a tejet. Fordult is vissza, nem akarta a hálálkodását hallgatni, de az öreg hölgy nem engedte.

– Várjon kedvesem, itt a névjegyem! Ha kedve lenne egyszer, szívesen látnám az otthonomban. Maga nagyon jó ember, jó lelke van, azért hívom meg magamhoz.

Kellemetlen érzése lett, ahogy az idős nő fogta a karján a ruháját. Az orrát megcsapta újra az öregasszony szaga. Émelyítő hullaszaga van, villant át rajta a felismerés.

– Jól van, engedjen el! – szólt rá erélyesen, és eltolta magától a ruháját markoló öreg kezeket.

– Nemsokára megváltozik minden. – mondta halkan az asszony és elengedte a karját – Menjen csak.

– Mi változna meg, miről beszél? – nézett vissza Sára értetlenül.

– Majd megtudja idővel. A sors elől nem lehet elbújni sehova! – mosolygott ráncokkal körbeszőtt ajkaival a nő.

– Ki akar? Én soha nem bújok el semmi és senki elől! – szólt vissza dacosan.

– Erős ott bent, érzem. Kell is az erő, ha túl akarja élni azt a sok megpróbáltatást, ami magára vár! – mondta maga elé az öregasszony, mintha nem is hozzá beszélne.

– Hagyjon már! Mi maga, jósasszony?

– Itt van a névjegyem. Tudom, hogy eljön hozzám. A sors mindig odavezérel bennünket, ahol küldetésünk van az életben. Maga megszánt engem, mert a sors így akarta, hogy ma jót cselekedjen, és velem cselekedjen jót. Hozzám vezette az útja, milyen furcsa és véletlen, nem gondolja? Ezért a mai nap, különleges nap lesz önnek kedvesem. Tudja, minden egyes találkozás sorsdöntő, az is, hogy mi ketten itt és most találkoztunk. Itt van, vegye el! – nyújtotta erőszakosan a névjegykártyáját.

Sára kelletlenül elvette, becsúsztatta a zsebébe. Nem értette mit akar a nyanya a névjegyével, meg ki kíváncsi az elmebajos szövegére, vén debil, elképzelte, hogyan élhet az, aki ilyen büdös tud lenni. Behány tőle. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Rendben van, ha kedvem lesz, talán meglátogatom. Jól elbeszélgettünk... most is – mondta gúnyosan, majd intett és fordult vissza, hogy átmenjen a zebrán. Hallotta, ahogy utána szólt az öregasszony.

– Nem fog mindig így gondolkodni...

– Menj a fenébe! – morogta maga elé, és mérgesen visszanézett, de már nem látta ott állni a nőt. – Hová tűnt el? – meredt meglepődve a semmibe – Hisz nem jött a villamos.

Nem értette az egészet, pláne saját magát, miért rohangál, mint egy idióta egy zacskó tejjel egy vén banya után? Nem normális az egész napja, tetejében még káprázik a szeme is! A lépcsőházban megnézte a kártyát, amin szép díszes betűkkel ott állt az öregasszony neve: „Prof. Dr. Zanócz Borbála. Személyiség-lélektan, pszichológia, parapszichológia."

Atyaég! Doktor? Jó kilátások, ha idejut ő is diplomával öregen! – nézte a névjegykártyát, majd bedobta a táskája oldalsó rekeszébe. Megy a halál hozzá — gondolta — ő biztosan nem!