Az utólsó éjszaka

 A kisvárosba beosont az est, belopta magát az utcákba, szürke, mocskos fátylat borított a kapualjakra. Ahogy mélyült a sötétség, kipattantak az utcai világítás kis fénykörei. Mint a nyakláncon az opálos gyöngyszemek, ott lebegtek a fényfüzérek, a rothadó tartalmú kukák felett, amiket a házmesterek kitoltak a hajnali szállításhoz, nem törődve a lesben álló hajléktalanokkal, akik reggelre mindig átnézték a tartalmát. Állhatatos kutató munkájukra a szétdobált szemét hívta fel másnap a morcosan ébredő lakók figyelmét. A hajléktalanokkal egy időben a sötétség jótékony leple alatt elindultak a vándorpatkányok, eleség után kutatni. Lassan visszahúzódott a nappali zaj az odújába, átadta a helyét az éjszakai csendnek. Halkan szöszmötölt és szuszogott a város, csak néha hasította ketté a csendet egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénája.

A sárgára festett panelház második emeletén, két ablak jó ideje vakon nézelődött az utcára. A ház többi ablakában vakított a villanyfény. Némelyik nyitott ablakból kiszűrődött a televíziók háttérzaja, egy-egy böffentés, hangos beszéd. A betonelemek, mint a szivacs beszívták magukba az esti élet hangjait, aztán kiöklendezték emésztés nélkül, mint az éjszakai bagoly az elfogyasztott csontokat. A sötét ablakú lakásban korán elaludt a két gyermek. A hatéves Mónika szőke hosszú haja szétterült a párnán. Húgát a négyéves Zsuzskát, megint hasra fordulva érte utol az álom. Kis kezében az elmaradhatatlan plüss nyusziját szorongatta most is, mint minden este. Csak az anyjuk nem aludt még, ült a sötét szobában az ágy szélén.

Már mindent összecsomagolt, a szoba tele volt dobozokkal, nejlon szatyrokkal. A férje nemrég ment el otthonról. Napok óta könyörgött neki, hogy próbálja megérteni a helyzetüket, segítségre van szüksége, nem arra, hogy hátat fordítson és minden este faképnél hagyja. A gyerekeit is féltette, hogy kikészülnek az örökös feszültségtől, hisz a látható jelei már előjöttek. Zsuzska folyton hisztizett, azonnal eget rengető sírásba kezdett, még attól is, ha szigorúbban ránézett. Mónika hallgataggá vált, koravénné, de sokszor ezt a csendes befelé fordulást, intenzív dührohamok váltották fel. Látta a félelmet mindkettő szemében.

Sokat veszekedtek a férjével az utóbbi időben, ami azelőtt ismeretlen fogalom volt köztük. Azelőtt mindent megtudtak szép szóval, csendesen beszélni, végül képesek voltak mindkettőjükre nézve elfogadható kompromisszumot kötni. De most egyoldalú lett a vita, minden bajért őt okolta a férje. Nagyon megváltozott, úgy járt kelt a lakásban, mint egy idegen. Barna szemeiben hideg fény villant, ha összetalálkozott a tekintetük, nyoma se volt már az égető tűznek, amitől elgyengült azelőtt.

Mónika felsírt álmában, Karola nehezen eszmélt a sírásra. Felkelt, odament a lányához.

– Ss, aludjál kincsem, csak rosszat álmodtál! – nyugtatgatta. Végig folytak az arcán a könnyek. Nem törődött velük, nem törölte le. – Jobb lenne meghalni – sóhajtott fel. Mintha teljesülni készülne a kívánsága a gyomrába erős fájdalom hasított, az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Jéghideg homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak végig a sápadt arcán, ott maradtak, mint a hajnali harmatcseppek a kerti virágon. – Még nem ettem ma, talán az a baj – nyugtatta meg magát. Benjáminra gondolt. Jó ideje nyomasztotta a felismerés, hogy érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól. Elmúlt minden gyönyörűség az életükből, és hagyta, hogy elmúljon, már nem volt ereje harcolni értük. A férje közömbös, sokszor agresszív viselkedésével úgy érezte kiöli belőle a szerelem utolsó szikráját is. Logikus, hogy ami köztük van az már nem szerelem, csak fájdalmas kötelék. Aznap is otthon volt, mégsem segített semmit, csendben álldogált az ablak előtt és nézett kifelé a semmibe, vagy alvást színlelve feküdt, míg ő pakolt, csomagolt, cipekedett. Estére már alig állt a lábán. De nem csak fizikai fáradtságot érzett, nagyobb volt a lelki fáradtsága. Félt a fokozódó fájdalmaktól, amik hirtelen és intenzíven hasítanak belé, mintha egy éles tőrrel szúrnák át a zsigereit. – Elmúlik minden, elmúlik... – ringatta magát, mint egy mantrát mormoló buddhista pap.

Megérkezett a férje. Karola vérfoltokat látott a férje gyűrött pólóján.

– Mi történt veled?

Benjámin közömbösen ránézett mielőtt válaszolt.

– Nem történt semmi, ne törődj velem, ez az én dolgom, nem a tied! Mi van itt? Már nem lehet asztalhoz sem ülni? Éhes vagyok.

– Istenem, ne beszélj így! – emelte fel a kezét Karola, de mikor látta a férje rossz hangulatát, nem kérdezett többet.

A gyertya körül szétfolyt az olvadó viasz, csonkig égett a kistányérban. Néha a lángja megbillent, kinyújtózkodott és füstösen elvékonyodott. Lassan egy hónapja, hogy kikapcsolta a szolgáltató az áramot. A szeptember végi esték egyre hűvösebbekké váltak, a panel még tárolta a meleget, csak egy falát hűtötte az éjszaka. Fázósan összehúzta magán a köntösét, figyelte a vacsorázó férjét.

– Jó lenne, ha beszélnénk... – próbálkozott újból.

– Miről? Nincs miről, hidd el. Minden megtörténik, úgy ahogy a sors akarja.

– Talán segíthetnél, együtt mégis könnyebb lenne megoldást találni.

– Segítek, ne félj, nekem se könnyű.

– Tudom. Ha újra kezdhetnénk mindent, talán nem követnénk el ennyi hibát.

– Talán nem – hagyta rá színtelen hangon a férje, de nem nézett felé, felállt és lehúzta magáról a véres pólót, kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött azonnal lefeküdt, pár percen belül már el is aludt. Néha megrándult a karja, mintha ütni akarna. Karola leült vele szembe és nézte az alvó férfit. Most újra szerethető volt az arca, férfiasan szép vonásai kisimultak, csak borostái árulkodtak a nappali gyötrődéséről.

– Mennyire szerettem és szeretem még most is! – sírta el újra magát – Hová lett az életünk, édes Istenem? – tette fel önmagának már ezerszer ugyanazt a kérdést.

Nem feküdt le, a hajnal ott találta összegörnyedve az ágya szélén. Virrasztotta az utolsó közös éjszakáját, ahol még együtt lehetett azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Benjámin rosszullétre ébredt hajnalban. A bizonytalanság, amiben élt hónapok óta megviselte az idegrendszerét. Azon a napon mikor megkapta a felmondást a munkahelyén, még nem tudta, hogy ezzel elindult alatta a lavina. A munkanélküli segély semmire se volt elég. Hiába próbált munkát találni, nem jött össze semmi. Mintha összeesküdött volna ellene a föld és az ég. Később rájött, hogy az a nap olyan lökést adott a szerencsétlenség sorára, mint mikor meglöki valaki a felépített dominó első darabját. A pénztelenség gyilkos traumaként szorította a lelkét, úgy érezte, mint akire figyelmeztetés nélkül rárobbantottak egy emeletnyi házat. Őt meg ott hagyták magára a törmelék alatt fuldokolva a porban, a mocsokban.

Sokáig nézte a mennyezetet nyitott szemmel, később összezárta a szemhéjait, engedte, hogy kiragyogjanak mögüle a keserűség könnyei. A fal felé fordult, nehogy észre    vegye Karola a gyengeségét

Haza, ahol még sohasem járt

Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili

Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.

Sodródás

Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válik. Nóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.
Mikor leadta őket az óvodában, iskolában, újra visszafordult a faluból kivezető útra, végig száguldott a kiserdő mellett, négy kilométer után fordult rá a bekötő útra. Bekötött szemmel is meg tudta volna már az utat tenni, minden bukkanót ismert. Takarmányszárító- keverő üzemben dolgozott mint műszakvezető.
Ő is lépkedett a szamárlétrán felfelé, de lassan, bukdácsolva, nem nagy esélyt látott az út végén. Falubeli volt, a családja szegény, körülötte, aki vitte valamire, mind a módosabb családból bukott felfelé.
A legnagyobb keserve az volt, hogy a gyerekei úgy nőttek fel, mint az országút mellett az ökörfarkkóró, nem volt rájuk ideje. Egész nap a rohanás, reggel, este a házimunka, meg:
– Hagyjál már kisfiam, dolgom van.
Szezonálisan csúcsot döntött az üzem, sohasem volt leállás, aratás idején még szombat vasárnap sem. A férje közben elvégzett egy iskolát, még keresettebb szakember lett. Így ő is elfoglalt lett, sose volt ideje a családra.
Nóri már az első perctől szidta a kommunizmust, ami hirdette a „segíts mindenkin, menj és dolgozz ingyen, mert így leszel igaz ember" szlogent, mert saját magán nem tapasztalta a felemelő változást.
Igazából egy szabad vasárnap reggel ébredt rá istenigazán, hogy valami nincs rendben az életükben, amikor végre aludhatott volna kicsit tovább, kintről monoton kopogást hallott.

Kinézett az ablakon, meglátta az apósát, aki meglepetésnek szánta a látogatást, de érkezésekor szétnézett először az udvaron, eldőlt a kezéből a kiskapu. Azt javította, közben megállás nélkül morgott.
– Hogy tűritek a rendetlenséget, a gyerekre is ráeshet!– vonta felelősségre Nórit, mikor kiment hozzá.
Nóri akkor rajta töltötte ki a mérgét, fennhangon vissza válaszolt, hogy nem kellett volna a nagy hitet beleadni a fiába, akkor nem a más házánál javítana, hanem otthon. De még rosszabb lett a helyzet, mert egy nap boldogan ment haza Laci, kis párttitkár lett a nagy mellett. Hatalmas sikerként könyvelte el, elvárta, hogy Nóri is osztozzon az örömében. Hogy még érdekesebb legyen minden, mivel jó szakember volt, kiemelték középszintű vezetőnek.
Az életük kettévált, lassan távolodtak egymástól érzelmileg is fizikailag is. Nórit megőrjítette a tehetetlenség, bármit javasolt, hogy változtassanak, mert érzi, hogy rossz vége lesz a közös életüknek. Laci csak kimosolyogta.
Ő jól érezte magát, gyűlésekre járt, elvégezte a Marxista Egyetemet, otthon csak háló vendég lett.
Egy nap arra ment haza a szüleihez, hogy az apja elszólta magát, éhezne egy kis levesre, mert beteg az anyja, egy hete nem főz neki meleg ételt.
Attól a naptól a szüleinek is főzött, vitte nekik mindennap motorkerékpárral végig a falun, ezzel még leterheltebbé vált. Szétaprózta magát, örökké időzavarban volt. Néha életveszélyes manővereket hajtott végre mikor a segédmotorkerékpárral vitte a fiát az iskolába. Az lett a vége, hogy egy ilyen rohanós reggelen beleszaladtak a rendőri igazoltatásba.
A járdán lemaradva sétáló kisebb fia, mikor meglátta hogy a rendőr megállítja az anyját, éktelen sírásba kezdett.
– A rendőr bácsi elviszi anyut.
– Dehogy visz el, nézd csak! –  berúgta a motort újra, odaszólt a rendőrnek, hogy mindjárt jön, de becsengetnek az iskolában, megkérné ha lehet, addig se ijesztgesse a kisfiát!
Mikor letette a gyereket az iskola előtt és visszafordult, látta, hogy a rendőr sétált a gyerekkel, fogta a kezét. Nóri tudta, hogy meg fogja büntetni, de mikor odaért, intett a kezével a férfi és sarkon fordult, visszasétált az autójához. Talán ráérzett Nóri lelki terhére. Emlékszik, egész nap nem tudott a munkára figyelni, ha szóltak hozzá is robbant, mint a dinamit.
Hogy lehet így gyereket nevelni? Átgondolta százszor, ha rajta múlna, legalább a gyermek tízéves koráig nem engedné a nőket dolgozni. Nem élet ez így, se gyereknek, se anyának.
De az élet csak fokozta önmagát, a mókuskerék meg nem lassult, sőt egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
A forgásban lemaradtak a családi kapcsolatok, színét hagyták az ünnepek. Az anyja betegsége egyre rosszabbodott, minden látogatáskor rárakta a vállára az összes fájdalmát.
Egy nap szép csendesen meghalt az apja. Nóri nem várta a halálát, nem panaszkodott neki egy szóval se, hogy beteg.
Laci elment a papért a szomszéd faluba, sokat beszélgetett a tiszteletessel az autóban. Később elmesélte a feleségének, hogy mikor elárulta neki, hogy ő párttitkár, az csak mosolygott rajta.– Mindkettőnknek van nyája a földön fiam.
Lacit ezért a papszállításért fegyelmi tárgyalásra idézték be, nem ülhetett volna egy autóba egyházi emberrel.
Az apja temetésén sokan voltak, szerette sok ember az életében mindig mókázó embert, aki sose mutatta ki senkinek a ránehezedő terhet amit cipelt.
Egy fiatal akácfa mellé ásták ki a sírját, mert az akác volt a kedvenc fája.
A világ lassan kezdett Nóri körül felbomlani, a nagy lelkesedés rózsabokra mögött már bogáncs nőtt, már látta a korrupciót, a jogtalan haszonszerzés kifinomult labirintusát, és kezdte egyre jobban sajnálni a férjét, aki még bízott a rendszer tisztaságában.
Egy nap, mikor elgondolkodva vezette a motorkerékpárt, hatalmasat esett, elütött egy kutyát. A kutya elszaladt, de ő súlyosan megsérült, gerincsérve lett.
A hosszú táppénzes állománya közben döntött úgy, hogy változtat. Kilenc évig ment egy nyomsávban, és nem haladt előre semmit. Laci a jó szakember akkor már presszókba beszélte meg a kollégákkal a napi feladatokat, lassan, de biztosan vált kemény ivóvá, Nóri elől titkolva, aztán már nyíltan is vállalva.
Nóri magához vette az anyját, aki már nem tudott önállóan élni. Leszázalékolták, így tudott gondoskodni róla.
Az anyja betegágya mellől nézte, ahogy bedől a rendszer, megszűnik a termelőszövetkezet, ahogy osztják szét a javakat a haszonlesők.
Az apósa halálhírét hozták hamar, az ő szíve se bírta a nagy veszteséget. Kint állt a háza előtt, belebukott a rózsabokorba, szívinfarktusa lett.
Megszűntek a párttitkári funkciók, oda lett a férje munkahelye is. Laci értetlenül topogott egy helyben, nem értette mi történik. Amiben hitt addig, ami úgy állt előtte, mint egy kőszikla, leolvadt egyik napról a másikra, elmerült a pocsolyába. Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. A haverok elmaradtak mellőle, csak az olcsó bor maradt meg, az aztán hűséges barátként mellé szegődött élete végéig.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,

felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,

alvó lelked kinyitod,

meglátod, az csak ámbrád

volt, miben magad ringatod,

 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,

figyelj a fagyos éjszakában.

Nézd a hajléktalant,

kékülő ujjában a halált, a

zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,

az utcán kódorgót,

ki önmagával nem mer

 szembe nézni, görcsben

gyomra, lelke, mert

keres, egyre keres egy

kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,

ki bizonygatja, hogy beteg,

az évek malmában

a kerék felmorzsolta.

De hiába, csak ő tudja

 kín milyen keserves,

más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az

utcára ne a Pláza cicomába.

Karácsony közeleg, nézd

a sóvárgó szegényt,

ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét

 függönye, takarásából nem

veszed észre, hogy lazán

felelőtlen semmittevésben,

ha felnőttként elindulsz,

hogy megvívd a saját csatád,

az utca végétől te sem jutsz

tovább. Majd állsz az út  sarkán

egyedül, bizonytalanul,

nézed, hogy álmod a sárba gurul,

a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek

újra és újra, fáradhatatlanul

mondom, írva és szóval az imám,

talán egyszer elér hozzád,

hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest : Tenyerembe veszlek

Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.
Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.

Ébredj már fel! Menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat, a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő mi szembe jön
veled, rideg és könyörtelen.

Katerina Forest : Egy nap

... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,

sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér

és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert

fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,

  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,

nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,

 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd

 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem

a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos

 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?

válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,

isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.

tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske

köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem

képregény, valami átvált...  minden kép remény.

Katerina Forest : Fáj nagyon

Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,
csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,
ma újra alászállok a pokol fenekére.
Átlépem önmagam tűréshatárát,
vonszolom idegeim zagyvalékát.
Fáj nagyon az Élet!

Ringatom magam keserű holnapba,
álmaim dobozba, viszem a síromba.
Még mindig visszatértem a túloldalról,
kicsike fénysugár, mi hozzám átjutott
körbeölelt, melegített, visszahúzott.
De most fáj nagyon az Élet!

Kertemben a rózsák kiszáradtak,
fáimról a levelek mind lehullottak.
Kezemet nézem miben nincs már erő,
nélküle odavan, meghalt a jövő.
Gyengülő testben ernyedt a lélek.
Fáj nagyon az Élet!