Eljön értünk a barnahajú angyal

 

Aranka néni, az aznapi gondozó jajveszékelve rohant a két gyerekhez, felráncigálta őket a földről és húzta kifelé mindkettőt a füsttel megtelt helyiségből.

– Gyorsan, gyorsan, oltani kell! – kiabált közben, a hangjával szerencsésen össze is csődített mindenkit. A karbantartó felkapott egy plédet az egyik ágyról, letépte a karnisról a lángoló drapériát és rádobta a takarót. A lángokat megfékezte, de a textíliának a fojtó füstje, kiüldözött mindenkit az épületből a kisudvarra.

Aranka néni szorosan fogta a két gyerek csuklóját, el ne szökjenek. Egyenesen az irodába tartott velük az otthonvezetőhöz. Útközben megállás nélkül nyomta a szentenciát.

– Mi volt ez lányok? Elment az eszetek? Mi van, ha leég az egész ház? Nagyokosok, na, jó kis firmák vagytok, mondhatom!

Nem kellett az ajtó nyitásra várni, már ott állt a kitárt ajtóban Marika néni az Otthon vezetője, idegesen tessékelte őket beljebb.

– Mi történt már megint?

– Na, itt vannak... megvannak! – mondta elfúló hangon Aranka néni – Biztos ők ténykedtek délelőtt is! – tolta maga előtt befelé az irodába a két gyereket – Nem volt elég nekik, hogy ronggyá vagdalták a függönyöket több helyen, most meg fel is gyújtották! Eloltottuk, de két napig szellőztethetünk a hidegben. Istenem, ördög bújt ezekbe! Higgye el, megátalkodott gonoszság lakik a lelkükben. Nézzen csak rájuk... a szemükbe... nincs semmi bűnbocsánat bennük.

Az otthon vezetője leült az íróasztala mögé, törékeny alakja még kisebbnek tűnt, nézte a vele szembe leültetett két gyereket, majd telefonált.

Mónika egyáltalán nem lepődött meg, mikor meglátta a megérkező pszichológust.

A vezető félre hívta Elvirát.

– Azért hívtalak ide sürgősen, mert nagyon fontos lenne megtudni mi vitte rá ezeket a gyerekeket erre a meggondolatlanságra.

Elvira odaült a gyerekek mellé.

– Figyeljetek rám, nagyon fontos, amit most mondani akarok nektek. Mónika, és te is Zsuzska elfelejtettétek, amit megígértetek nekem, igaz?

A két gyerek értetlenül nézett rá, nem jutott eszükbe mit ígértek Elvira néninek.

– Segítek. Azt mondtam nektek, hogy azért vagyunk itt mi felnőttek, hogy mindent megbeszélhessetek velünk, és mi mindenben segítünk nektek. Emlékeztek ugye? – Az igenlő bólintásra tovább folytatta.

– Tudjuk, hogy nagyon nehéz feldolgoznotok, ami veletek és a szüleitekkel történt. Bármilyen indokból gyújtogattatok, nem oldottatok meg vele semmit sem. Szerinted Mónika, ez a helyes megoldás mindenre, amit csináltok most?

– Nem – suttogta megtörten maga elé a kislány –, de nem vagyunk elvetemültek, bárhogyan is állítja Aranka néni.

Zsuzska, mint mindig, ha veszélyes helyzetbe került sírásba menekült. Hüppögve ücsörgött a nagy széken, amiről nem érte el a padlót a lába, de szokásához híven most mégse himbálta őket, csak ült mozdulatlanul, lemeredve a félelemtől. Eleinte jó ötletnek tartotta a gyújtogatást, de Mónika nem világosította fel, hogy ilyen felfordulás lehet belőle.

– Jó lenne, ha most megbeszélnénk, mi történt. Nagyon jó lenne. Segíteni akarunk nektek – folytatta a pszichológus. – Mi volt ez a gyújtogatás? Mit akartál ezzel elérni Mónika?

A kérdésre válasz nem érkezett a gyerekektől, Mónika összevont szemöldökkel nézett maga elé továbbra is.

– Nem tudok segíteni, ha nem válaszolsz Mónika, még egyszer kérdezem, miért gyújtottad fel a függönyöket?

– Csak. Mert rossz vagyok, meg Zsuzska is rossz! – jött az ideges halk válasz a kislánytól.

– Dehogy vagytok rosszak, ki mondott ilyen butaságot? – szörnyülködött Elvira néni.

– Nem is igaz, hogy mindenben segítenek... nem szabadna bennünket családhoz vinni! – mondta ki végre az okot Mónika.

A három nő egymásra nézett.

– Nem akartok elkerülni innen, ez az oka? – kérdezett tovább a pszichológus.

– De, el akarunk. De nem oda. Majd jön értünk magától...

– Ki jön értetek? Jó lenne nekünk is tudni, nem gondoljátok, hogy segítsünk, ha titkolóztok? – érdeklődött kíváncsian Marika néni.

Zsuzska és Mónika összenézett és megértették, hogy muszáj elmondani mindent, különben nagyon messzire elkerülhetnek, vagy ki tudja még annál is rosszabb történhet velük.

– Az jön értünk, aki a parkban volt, aki eljött megkeresni bennünket. Anyu mondta, hogy várjunk rá. Eljön értünk a barna angyal! – mondta ki határozottan Zsuzska az igazságot, és tágra nyílt szemmel várta a hatást, ami nem is maradt el.

Isten nagy terhet rakott a válladra

 

A fuvarozó kora reggel pontosan érkezett, hozott rakodókat, hamar felpakoltak a teherautóra.

A reggel hideg volt odakint, a háztetőket gyengéden befedte a dér. A város csendes volt, csak a menetrend szerinti villamosok, trolik duruzsolták, csikorogták végig a főutakat. Mikor a körútra rákanyarodtak, akkorra már feltörte a reggeli nap fénye a szürkületet.

A belvárosban az esti tüntetés nyomait takarították a sárga mellényes köztisztaságiak.

– Mesélj Sára, hosszú az út a tanyáig, mi bánt, mi az, ami miatt nem jössz le vidékre? Keresztapád szegény, majd meglátod, egy egész birodalmat hagyott rád.

– Jól van. Eddig nem akartalak vele idegesíteni, de egyszer el kell mondanom neked mindent.

Sára mesélt végig az úton az anyjának. Mindent elmondott. Mesélt Karoláról, arról a napról, mikor rosszul lett a bankban az asszony, a kórházról, a haláláról, Benjáminról. Mesélt az ígéretéről. Arról, hogy milyen furcsa álmok kísértik az utóbbi időben.

– A két kislány hol van most?

– Gyermekotthonban, az apjuk meg börtönben... még nem tudom, hogyan tovább. Meg azt se, hogy tényleg meg kell-e tennem, amit megígértetett velem az asszony a halálos ágyán. De félek Karolától, hogy megbüntet, ha nem tartom be a szavam... ne nevess ki anya!

– Dehogy nevetlek. Isten nagy terhet rakott a válladra, lányom. Értem már, miért változtál meg annyira.

– Megváltoztam?

– Meg, nagyon. De én ezt a kislányom szeretem. Most vagy az igazi, olyan, amilyet mindig álmodtam magamnak, ha szomorú voltam. Bizonyára az asszony is tudta, hogy megbízhat benned. Ne kutasd az okokat. A szíved, a lelked fogja megmutatni a helyes utat számodra. Önmagadtól kérj tanácsot, ne mástól.

– Sajnálom a két kislányt, olyan szép és olyan szomorú két gyermek.

– És mi van a férfival?

– Nagyon jóképű férfi. De magának való, rideg, visszafogott. Nem tudom kiismerni. Eléggé meggondolatlan, hisz az se érdekelte, hogy magára hagyja a két lányát, mikor részegen gyújtogatott.

– Ha az én véleményemre vagy kíváncsi, én azt gondolom, hogy a végsőkig el volt keseredve az az ember. Ilyen esetben megszűnik a logikus gondolkodás. Csak a felfokozott érzelmek irányították szegényt. Egy idő múlva lenyugszik majd – válaszolt az anyja bölcsen.

– Lehetséges. De az is lehet, hogy a börtön hatására még jobban kifordul magából.

– Bármi megtörténhet. A gyerekeken csak az isteni csoda tud segíteni, ők az igazi áldozatok. A halottnak már nem fáj semmi... az apára bűnhődést mért a sors... az ő élete titok, lehet, a titok kulcsát a te kezedbe adta a haldokló, mikor magához kéretett, csak még nem tudsz róla, hol keresd.

Végig beszélgettek az úton, régen volt köztük ilyen meghitt a kapcsolat. Sára nem félt már az anyjának a legféltettebb titkairól beszélni.

Az utólsó éjszaka

 A kisvárosba beosont az est, belopta magát az utcákba, szürke, mocskos fátylat borított a kapualjakra. Ahogy mélyült a sötétség, kipattantak az utcai világítás kis fénykörei. Mint a nyakláncon az opálos gyöngyszemek, ott lebegtek a fényfüzérek, a rothadó tartalmú kukák felett, amiket a házmesterek kitoltak a hajnali szállításhoz, nem törődve a lesben álló hajléktalanokkal, akik reggelre mindig átnézték a tartalmát. Állhatatos kutató munkájukra a szétdobált szemét hívta fel másnap a morcosan ébredő lakók figyelmét. A hajléktalanokkal egy időben a sötétség jótékony leple alatt elindultak a vándorpatkányok, eleség után kutatni. Lassan visszahúzódott a nappali zaj az odújába, átadta a helyét az éjszakai csendnek. Halkan szöszmötölt és szuszogott a város, csak néha hasította ketté a csendet egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénája.

A sárgára festett panelház második emeletén, két ablak jó ideje vakon nézelődött az utcára. A ház többi ablakában vakított a villanyfény. Némelyik nyitott ablakból kiszűrődött a televíziók háttérzaja, egy-egy böffentés, hangos beszéd. A betonelemek, mint a szivacs beszívták magukba az esti élet hangjait, aztán kiöklendezték emésztés nélkül, mint az éjszakai bagoly az elfogyasztott csontokat. A sötét ablakú lakásban korán elaludt a két gyermek. A hatéves Mónika szőke hosszú haja szétterült a párnán. Húgát a négyéves Zsuzskát, megint hasra fordulva érte utol az álom. Kis kezében az elmaradhatatlan plüss nyusziját szorongatta most is, mint minden este. Csak az anyjuk nem aludt még, ült a sötét szobában az ágy szélén.

Már mindent összecsomagolt, a szoba tele volt dobozokkal, nejlon szatyrokkal. A férje nemrég ment el otthonról. Napok óta könyörgött neki, hogy próbálja megérteni a helyzetüket, segítségre van szüksége, nem arra, hogy hátat fordítson és minden este faképnél hagyja. A gyerekeit is féltette, hogy kikészülnek az örökös feszültségtől, hisz a látható jelei már előjöttek. Zsuzska folyton hisztizett, azonnal eget rengető sírásba kezdett, még attól is, ha szigorúbban ránézett. Mónika hallgataggá vált, koravénné, de sokszor ezt a csendes befelé fordulást, intenzív dührohamok váltották fel. Látta a félelmet mindkettő szemében.

Sokat veszekedtek a férjével az utóbbi időben, ami azelőtt ismeretlen fogalom volt köztük. Azelőtt mindent megtudtak szép szóval, csendesen beszélni, végül képesek voltak mindkettőjükre nézve elfogadható kompromisszumot kötni. De most egyoldalú lett a vita, minden bajért őt okolta a férje. Nagyon megváltozott, úgy járt kelt a lakásban, mint egy idegen. Barna szemeiben hideg fény villant, ha összetalálkozott a tekintetük, nyoma se volt már az égető tűznek, amitől elgyengült azelőtt.

Mónika felsírt álmában, Karola nehezen eszmélt a sírásra. Felkelt, odament a lányához.

– Ss, aludjál kincsem, csak rosszat álmodtál! – nyugtatgatta. Végig folytak az arcán a könnyek. Nem törődött velük, nem törölte le. – Jobb lenne meghalni – sóhajtott fel. Mintha teljesülni készülne a kívánsága a gyomrába erős fájdalom hasított, az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Jéghideg homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak végig a sápadt arcán, ott maradtak, mint a hajnali harmatcseppek a kerti virágon. – Még nem ettem ma, talán az a baj – nyugtatta meg magát. Benjáminra gondolt. Jó ideje nyomasztotta a felismerés, hogy érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól. Elmúlt minden gyönyörűség az életükből, és hagyta, hogy elmúljon, már nem volt ereje harcolni értük. A férje közömbös, sokszor agresszív viselkedésével úgy érezte kiöli belőle a szerelem utolsó szikráját is. Logikus, hogy ami köztük van az már nem szerelem, csak fájdalmas kötelék. Aznap is otthon volt, mégsem segített semmit, csendben álldogált az ablak előtt és nézett kifelé a semmibe, vagy alvást színlelve feküdt, míg ő pakolt, csomagolt, cipekedett. Estére már alig állt a lábán. De nem csak fizikai fáradtságot érzett, nagyobb volt a lelki fáradtsága. Félt a fokozódó fájdalmaktól, amik hirtelen és intenzíven hasítanak belé, mintha egy éles tőrrel szúrnák át a zsigereit. – Elmúlik minden, elmúlik... – ringatta magát, mint egy mantrát mormoló buddhista pap.

Megérkezett a férje. Karola vérfoltokat látott a férje gyűrött pólóján.

– Mi történt veled?

Benjámin közömbösen ránézett mielőtt válaszolt.

– Nem történt semmi, ne törődj velem, ez az én dolgom, nem a tied! Mi van itt? Már nem lehet asztalhoz sem ülni? Éhes vagyok.

– Istenem, ne beszélj így! – emelte fel a kezét Karola, de mikor látta a férje rossz hangulatát, nem kérdezett többet.

A gyertya körül szétfolyt az olvadó viasz, csonkig égett a kistányérban. Néha a lángja megbillent, kinyújtózkodott és füstösen elvékonyodott. Lassan egy hónapja, hogy kikapcsolta a szolgáltató az áramot. A szeptember végi esték egyre hűvösebbekké váltak, a panel még tárolta a meleget, csak egy falát hűtötte az éjszaka. Fázósan összehúzta magán a köntösét, figyelte a vacsorázó férjét.

– Jó lenne, ha beszélnénk... – próbálkozott újból.

– Miről? Nincs miről, hidd el. Minden megtörténik, úgy ahogy a sors akarja.

– Talán segíthetnél, együtt mégis könnyebb lenne megoldást találni.

– Segítek, ne félj, nekem se könnyű.

– Tudom. Ha újra kezdhetnénk mindent, talán nem követnénk el ennyi hibát.

– Talán nem – hagyta rá színtelen hangon a férje, de nem nézett felé, felállt és lehúzta magáról a véres pólót, kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött azonnal lefeküdt, pár percen belül már el is aludt. Néha megrándult a karja, mintha ütni akarna. Karola leült vele szembe és nézte az alvó férfit. Most újra szerethető volt az arca, férfiasan szép vonásai kisimultak, csak borostái árulkodtak a nappali gyötrődéséről.

– Mennyire szerettem és szeretem még most is! – sírta el újra magát – Hová lett az életünk, édes Istenem? – tette fel önmagának már ezerszer ugyanazt a kérdést.

Nem feküdt le, a hajnal ott találta összegörnyedve az ágya szélén. Virrasztotta az utolsó közös éjszakáját, ahol még együtt lehetett azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Benjámin rosszullétre ébredt hajnalban. A bizonytalanság, amiben élt hónapok óta megviselte az idegrendszerét. Azon a napon mikor megkapta a felmondást a munkahelyén, még nem tudta, hogy ezzel elindult alatta a lavina. A munkanélküli segély semmire se volt elég. Hiába próbált munkát találni, nem jött össze semmi. Mintha összeesküdött volna ellene a föld és az ég. Később rájött, hogy az a nap olyan lökést adott a szerencsétlenség sorára, mint mikor meglöki valaki a felépített dominó első darabját. A pénztelenség gyilkos traumaként szorította a lelkét, úgy érezte, mint akire figyelmeztetés nélkül rárobbantottak egy emeletnyi házat. Őt meg ott hagyták magára a törmelék alatt fuldokolva a porban, a mocsokban.

Sokáig nézte a mennyezetet nyitott szemmel, később összezárta a szemhéjait, engedte, hogy kiragyogjanak mögüle a keserűség könnyei. A fal felé fordult, nehogy észre    vegye Karola a gyengeségét