Napokkal később megkapta a végrehajtóktól a kilakoltatás időpontját. A feje majd szétrobbant, hisz bent volt a bankban, személyesen adta be a kérelmét, kérte, hogy vizsgálják felül a sorsukat, adjanak haladékot. El is fogadták. Akkor most mire a végrehajtás?
Karolát attól a naptól az eszeveszett rémülete vitte mindenhová, járta az utcákat, kérdezett, keresett, segítséget, jó tanácsot. Beadványokat írt. De semmi érdemleges nem történt, ami megmenthette volna a családot.
Végül ő szólt a gyermekvédelemnek, a kilakoltatás előtt vigyék el ideiglenesen a gyerekeket. Nem akarják kitenni őket egy újabb traumának, ne éljék végig azt a poklot, mikor utcára kerülnek.
Világosodott. Benjámin nyögve megfordult az ágyon, elzsibbadt kezével megdörzsölte a feldagadt szemét.
– Te már fent vagy? – nézett Karolára.
– Nem aludtam semmit! – felelt vissza az asszony – Mi lesz velünk? Én nem akarok élni a gyerekeim, az otthonom nélkül.
– Egyik kölcsönből mentél a másikba, az a baj te is tudod... meg ez az elfuserált világ, amiben élünk. Ez nem a mi fajtánknak lett összehozva. Ebből nem lehet kitörni, legfeljebb egy lottó ötös, az még segíthetne rajtunk, más nem. Ne haragudj, viseld el a sorsod, sok mindent elveszítünk... de mindent újra lehet kezdeni. Ez egy ilyen játék.
– De a gyerekek...
– Mi van velük? Jobb lesz nekik, mint az utcán! – mondta keserűen a férfi.
Cigarettát keresett, mérgelődött mikor az üres dobozt összegyűrte.
– Elfogyott a cigim.
– A fenébe a cigidet, meg a kocsmát, vagy ki tudja, hol töltöd az estéid az utóbbi időben. Téged csak ez érdekel? Ez a legfontosabb? Nem érted, hogy mi van, nem akarod felfogni? Mindjárt nyolc óra, jönnek a hivatali emberek! – tört rá újra a zokogás Karolára.
– Nagy tévedésben vagy, mindent felfogok, jobban, mint gondolnád! És most mondd meg, hogy mi érdekeljen? Az elcseszett életem talán? Ne haragudj rám, de nem látok megoldást. Csak egyet. De akkor ott sok lesz a halott! Ha megnyugtat, nem járok kocsmába, csak nem tudom nézni... – a férfi elhallgatott.
A gyerekek egyszerre ültek fel az ágyban, szemükben megjelent a félelem, mint mindig, ha a szüleik veszekedtek. Zsuzska szorosan odabújt a hatéves nővéréhez.
– Nem megyünk oviba anyu? – kérdezte a nagyobbik lány.
Karola lassan úgy érezte megőrül
– Most válaszolnom kell, most meg kell mondanom az igazat: hogy nem mész oviba, elvisznek tőlem, mert rossz anya vagyok, aki engedte, hogy széthulljon a családja. Nem érdemlem meg a sorstól azt se, hogy éljek! – de nem tudott megszólalni, csak nyelte a könnyeit. – Mit mondjak édes Istenem? Az, az asszony, aki a vonat elé ugrott a napokban... annak már jó, neki már nem fáj semmije – suttogta maga elé.
Könnyein át ránézett Mónikára, Zsuzskához ment, felemelte magához, szorosan ölelte, még egyszer utoljára, még, mert csak az övé. A puha kis karok átölelték a nyakát, Zsuzska szempilláján könny csillant, szorosan nyomta arcát az anyjához, gyermeki ösztöne megérezte, hogy baj van.
– Nem mentek oviba, egy kis időre egy jó helyen lesztek. Ma elkerültök itthonról egy olyan helyre, ahol vigyáznak a gyerekekre... a bank... elveszi a lakásunkat... csak addig, míg rendbe tesszük a dolgainkat... kis időre. – felelt Karola helyett Benjámin.
– Te is velünk jössz anyu? – nézett esdeklőn Mónika az anyjára.
– Oda csak gyerekek mehetnek. Mi apuval dolgozni fogunk, pénz kell, nagyon sok pénz, hogy új lakásunk legyen.
Karola ösztönösen az ablakhoz lépett, nézett kifelé az utcára. Felismerte a gyámügyesek autóját. Elcsendesült a család, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. A reménytelenség fekete károgó madara kitárta rájuk a szárnyát, amitől minden menekülő út sötétségbe veszett. Mikor meghallották a lépteket az ajtó előtt Karola arra gondolt, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébrednek, és vége lesz, vége, vége... ! Nem mozdultak, olyanokká váltak, mint az erdőben a vadak, akik rezzenéstelenül figyelik, merről közelít feléjük a veszedelem. Odakintről hangok hallatszottak be hozzájuk, egy női hang győzködte őket, hogy nyissanak ajtót.
– A Gyermekvédelemtől jöttünk, mielőtt a végrehajtás kezdődik, elvinnénk a gyerekeket. Asszonyom, engedjenek be, hisz megbeszéltük! Tudják, hogy jövünk... kérem!
Karola még erősebben szorította magához a kis Zsuzskát, annyira, hogy az fájdalmasan felsírt. Mónika riadt őzike szemével kereste az anyja tekintetét. Benjámin csak ült, tehetetlenül lógatta a kezét, bámulta a padlót, olyan volt megint, letargiába süllyedve, elszigetelődve mindentől, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Aztán váratlanul mégis felszisszent.
– Mindenkit kinyírok, akiknek köze van ahhoz, hogy így tönkre ment az életünk! – gyűlölet és harag volt a szemében, mikor felnézett a párjára – oda az életünk! Ezzel a nappal minden megváltozik. Nem ígérek senkinek semmi jót!
Lassan felállt, elindult az ajtó felé. Karola félve nézte a mozdulatait. Benjámin nem bántotta az ajtóban álló két embert, akik mögött egy fiatal rendőr állt.
– Mire ez a nagy felhajtás, hogy díszkísérettel jöttek? – kérdezte az asszonyt gúnyosan, aki félve egy középkorú férfi háta mögé lépett az ajtónyitásra.
– Tudja kedvesem, muszáj. Van, ahol félni lehet, ránk támadhatnak. – válaszolt már bátrabban mozdulva a nő, közben idegesen hátrasimította a homlokáról bronzvörösre festett haját.
– Nem maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe asszonyom, miért bántanánk? A gyerekeket elvihetik, de úgy, ahogy megbeszéltük, nem sok időre, és minden napjukról tudni akarunk! – szólt szigorú hangon – Jöjjön csak beljebb! Nincs mitől tartania. Ezért nem kellett volna rendőri kísérettel jönnie.
– Harminc napig lesznek bent, ha addig nem történik javulás a körülményeikben, nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Igyekezzenek... biztos lesz megoldás – magyarázkodott a nő, talán csak azért, hogy enyhítsen a feszültségen.
Karola egy táskát vett elő, próbálta fegyelmezni magát, de reszketett a keze mikor kinyitotta.
– Minden benne van, minden ruhájuk.
– Nem kell semmi aranyos, csak ami rajtuk van, odabent minden gondozott újat kap, az otthonit eltesszük! – mosolygott megkönnyebbülten a nő – Hát tudja... milyen helyekről visszük be őket... – hirtelen elhallgatott, mikor találkozott a tekintete Karola kisírt, döbbenetet sugárzó tekintetével – Na... nem magukra értettem – helyesbített gyorsan.
– Gondozottak! – csuklott belül a sírás újra Karolában, de erőt vett magán. A gyerekek nem vehetik észre, mi zajlik benne, hogy nő a kétségbeesése. Csak a határozott anyát láthatják, akiben meg lehet bízni egy életre.
Benjámin öltöztette Mónikát, a kislány elengedte magát, úgy állt előtte, mint aki le van bénulva. Mikor az apja ráhúzta a karjára a pulóver ujját, leejtette maga mellé a két kezét, fejét előre szegve dacosan nézett a kínlódó apjára.
Máskor Benjámin már veszekedett vele, de most meg se szólalt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme fehérjét sok apró vérér festette. Közel állt ő is a síráshoz.
Zsuzskára is felkerült az utcai ruha. Az asszony papírokat vett elő, odatolta eléjük.
– Leltár arról, amit viszek, születési anyakönyvek, társadalombiztosítási kártyák, a ruhaneműk. Itt írják alá!
Karola, mint egy robot, úgy mozgott a szobában, elővette az iratokat, hogy aláírhassa a nyilatkozatot. Megőrjítette a hivatalos procedúra, amiben, mint egy kiló cukorról, számla készül a gyermekeiről. – Hogy juthattam egy ilyen embertelenül megalázó helyzetbe! – gyűlt egyre erősebben a kétségbeesett vád önmaga ellen.
– Kérem, sorolja fel, milyen ruhadarabok vannak a gyermekeken? – várta közben a választ a nő.
Karola nem látott semmilyen részvétet a másik tekintetében, a nő hideg kimért rutinnal végezte a dolgát. A kísérő férfi még egy viccet is megpróbált elsütni, de mikor elkapta Benjámin gyilkos tekintetét, hamar belátta, jobb, ha hallgat.
Az ajtóban ácsorgó fiatal rendőr szemében, míg nézte a tehetetlen szülőket, akik felváltva írták alá a papírokat, megjelent az együttérzés.
– Akkor indulhatunk! – nyúlt Zsuzskáért az asszony, kivette Karola kezéből a kislányt. A másik kezével fogta Mónika kezét, indult az ajtó felé.
– El se köszönhetek tőlük? – zokogott fel Karola, képtelen volt türtőztetni tovább magán. Az anya síró jaj szavára a két gyerek is hangos sírásba kezdett. Mónika hisztérikusan sikoltozott, rángatta a kezét, szabadulni akart minden erejével.
– Ezt nem akartam, látja mi lett? – mondta idegesen a nő, átadta a kicsit a férfinak, felkapta a kapálódzó nagyobb gyereket, már kint is volt velük az ajtón.
– Ne sírj Mónika... minden rendben lesz... elmondtam neked százszor, hogy miért történik mindez... ne félj kislányom! Megyünk hozzátok. Vigyázz a húgodra, nagyon szeretünk!
Karola csak mondta és mondta a búcsú szavait, közben hallotta a lányai sikítását, ami úgy vágódott a szívébe, mint a mérgezett nyíl hegye a felröppenő galamb testébe.
– Anyu, ne hagyj elvinni, anyúú, apuu! Miééért... ?!!
A rendőr visszafordult az ajtóból.
– Isten áldja magukat! – fejezte ki részvétét a két megtört embernek.
– Isten? – fordult szembe vele Benjámin – Ki az? Nem ismerek ilyen nevű alakot! – elfordult és köpött egyet a padlóra. A rendőr gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.
