Van valaki a börtön rácsain túl

 

Benjámin is elérzékenyült, szemei könnyfátyolossá váltak. A nevelőtiszt újra megjelent.

– Itt van... csomagot kapott! És még van más is, a nagyfőnök engedélyezte magának is a tízperces telefonkészüléket, ezt is elhoztam. Benne van a kapcsolattartó mobilszáma. Tud a gyerekeivel most már mindennap beszélni pár szót.

Benjamin meglepetten nyúlt a csomagért és a telefonért.

– Köszönöm!

– A kinti példás határmunkáért. Boldog karácsonyt!

A tiszt megveregette Benjámin vállát és felállt mellőle, előre ment a pódiumhoz. Követte egy darabig tekintetével a távolodó tisztet. Kedvelte ezt a férfit, a tanár után őt a legjobban. Széles vállú, zömök testalkatú negyven körüli férfi volt, a feje tar kopaszra borotválva. Megjelenése komolyságot, kimértséget sugárzott az elítéltek felé, de nem volt szigorú. Csodálkozott is rajta sokszor, hogy ad az Isten ilyen türelmet egy embernek, ha ennyi lelki sérült közé keveredik. Ha beszélgettek mindig olyan érzése volt, hogy igazán a lelkén viseli az ő sorsát is. Minden kérdésére a megfelelő válaszokat adta, nem kertelt, nem beszélt mellé. Akkor kedvelte meg igazán, mikor arról kérdezte, hogy őszintén mondja el, hogyan jutott el odáig, hogy felgyújtsa a bankot és a lakását is. Ő se beszélt mellé, őszintén válaszolt, mert már tudott róla beszélni. Nem volt benne az alkohol miatti kiszabadult agresszió, elbújt a lelke mélyére. Helyébe ennél is rosszabb telepedett, a reménytelenség a jövőtlenség érzése. De az rendesen otthonra talált nála, mint egy rákos sejt, először kis területet zabált fel benne, aztán kinyújtotta polip csápjait és végig fonta az egész testét, még a csontjaiban is érezte, hogy végzi a pusztítást. Ez rosszabb volt mindennél.

A tiszt hallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Igazságtalan az élet odakint sok esetben, azoknak kéne itt ülni, akik miatt ide jutott. Ez az én véleményem. De ezzel nem azt mondtam, félre ne értsen, hogy a legjobb megoldást választotta, mert nem. De nem tudom, ha ebbe a helyzetbe én kerülnék, és elborulna az agyam egy időre a sok traumától, milyen reakciókat váltana ki belőlem. Nem könnyű jó tanácsot adni, nem is akarok. Nincs értelme elferdíteni a valóságot. De ha innen kikerül egyszer... okosabban éljen. Meg kell tanulnia először tízig számolni, mielőtt bármit is tesz. A cselekedetének a várható következményeit is átkell  ugyanis gondolnia!
Forgatta a dobozt. A díszes csomagoló papír összehajtva a felnyitott fedél alá volt tolva. Tudta, hogy minden csomagot átvizsgálnak, mielőtt eljuttatják az elítéltekhez. Érezte, hogy a várakozás izgalma átjárja a testét. Arra gondolt, hogy Sára küldhette a csomagot, hálából azért, hogy aláírta a beleegyező nyilatkozatot. Ki más? Nincs senki kint, akinek eszébe juthat karácsonykor egy ilyen gesztus.

Nem merte kinyitni. Ült ölében a papírdobozzal, úgy tett mintha figyelné az előadást. Sára arca jelent meg a lelkében. Megidézte és elmerült a kékeszöld szemek tengerében, mert képtelen volt elfelejteni, átégette a retináját és leköltözött a lelkében a lány szemeiből áradó különös fény, ott volt hívatlanuk, kéretlenül, beengedésre várva döngetett a lelke kapuján.

Tudatalattijában már érzékelte, hogy Sára az, aki előtt kitárulnak azok a kapuk, amik mögött az igazi énje, sebezhető, síró lelke lakik, amit próbált eddig elzárni a külvilágtól.

Csak pár dolgot tudott róla, például azt, hogy nem hord ékszereket és nincsenek undorító műkörmei sem, amit majom módra utánoztak egymásról a való világban a vele egykorú nők. Felfedezte, hogy kitartó, hogy őszinte, akkor sem hazudik, ha abból kellemetlensége származik. Azt is, hogy harcias és megvédi mindenáron az igazát. És azt is, hogy szép... nem csak kívülről, valami megfoghatatlan belső szépség árad belőle. Magához ölelte a papírdobozt, lehunyta a szemét. Szeretett volna egy darabig ebben a látomásban ringatózni, ebben a különös érzésben elmerülni, ami végigfutott az egész testén, egy hihetetlen, felfoghatatlan felismerés: van valaki a börtön rácsain túl, aki gondol rá, akinek talán mégis fontos.

A próbának vége lett, a tanár odament hozzá és fáradtan lehuppant a mellette lévő székre.

– Kivagyok ezektől, de alakul azért. Mit gondolsz?

– Jó lesz. Vannak kimondottan tehetségesek köztük – felelt halkan Benjámin.

– Naná, hogy vannak! Van, aki ötödik éve ünnepel idebent. Mit kaptál? – nézett a dobozra a tanár.

– Nem tudom – vallotta be őszintén Benjámin.

– Nem nézted meg? Na, bontsd ki gyorsan!

Benjámin kelletlenül hajtotta szét a doboz fedelét, egyedül akarta, de szót fogadott, úgy gondolta mégis jó, hogy ott van a tanár mellette, erősebb lett mindig a társaságában. Félt a csalódástól, mi van, ha mégsem igaz semmi abból, amiről előtte ábrándozott, mi van, ha kinyitja a dobozt és ami benne van, csak a fájdalmát fokozza, még a mostaninál is jobban.

Veszélyes ez az út, amin megyünk

 

Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.

Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!

A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.

Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.

– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!

– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.

Érzelmek csapdájában

 

Gábor nem vette észre, hogy hallgatódzott a fia. Eliza miatt teljesen elmerült a sérelmeiben. Azonnal a a szobájába sietett és lefeküdt. Az ablak nyitva volt, a szúnyoghálón az éjjeli lámpa fénye odavonzotta a bogarakat, zavarta az idegesítő szöszmötölésük, ahogy a szárnyukkal súrolták a hálót. Arra gondolt, hogy a nyaralás egyre rosszabbra fordult, kicsúszott az irányítás a kezéből. Eliza úgy gázol át a lelkén, hogy a lába nyomán kiserken a vére. Gyűlölet lobbant fel benne, annyira megsértette az utolsó mondatával. Miket képes feltételezni róla, hogy ő egy szerencsétlen impotens? Átlépte a határt! Vele nem beszélhet így senki, Eliza sem! Minek képzeli magát, hogy neki joga van ilyen durván sértegetni? A többi, amiről beszélt, nem tagadhatja, mind igaz. Átlát rajta, mint az ablaküvegen. Igaza van, hogy fél egy új kapcsolattól, fél teljesen átadni magát egy számára ismeretlennek, aki visszaélhet a bizalmával. Az az intimitás, amit Hédivel élt meg, az olyan természetes volt, hisz fiatalon még az egyetem padjai közül indult el a szerelmük. Akkor még nem volt vesztenivalója. Lehet most sincs, csak teli van szorongással. Eliza szerint mindhárman okkal vannak ezen az ismeretlen úton, a változást keresik. Zarándoklatnak nevezte ezt a közös utat, amit most hárman bejárnak. Emlékeiben megjelent Coelho, aki könyvet írt a Compostelába vezető zarándokútjáról. Az írónak is volt egy társa, mint most neki Eliza. Petrusnak hívták. Az úton a társa sok mindenre megtanította Coelhot, többek között az élet bölcsességére: „Rendkívüli az átlagemberek útján rejtezik".

Eliza pont olyan mint Petrus, folyton elméleteket gyárt az életről, tanítja, annak ellenére, hogy hozzá képest szemtelenül fiatal, mégis bölcs és előrelátó. Nem fél megmondani a véleményét. Érezte és látta, hogy őszintén beszélt hozzá. Ugyanarról próbálta meggyőzni, mint a hosszú zarándoklaton Coelhot a kísérője. Arra kérte, rúgja fel az egoját, legyen önmaga, hallgasson a szívére. Úgy érezte napok óta mellébeszélnek egymásnak, hisz pont azt akarta elmondani az este folyamán, hogy próbálja feladni a régi életét, de képtelen volt eddig elmondani neki. El kellett volna fogadnia a meghívást, nem kellett volna kicsinyes dolgokon felkapnia a vizet. Most ott feküdne mellette, érezné a bőre illatát, hisz arra vágyik minden percben. Bizonyára a visszautasítása hozhatta ki belőle újra a sértést. Sokáig forgott álmatlanul, többször kiment a mosdóba, ilyenkor tétován megállt és figyelt Eliza szobája felé. Szeretett volna bemenni hozzá, mellé bújni és bevallani, hogy amit mondott az este folyamán, mind igaz, és amit feltételez róla, nos arról szívesen meggyőzi, hogy nagyot tévedett. Egyre nehezebben fékezte le a vágyat magában.

Reggel mikor felébredt azonnal felkelt, fáradtan nyűgösen készített magának egy kávét, leült a konyhában míg iszogatta. A házban csend volt még aludt a fia és Eliza is. Nem tudott magának parancsolni, felkelt a székről és benyitott Eliza szobájába. Sóvárogva nézte a takaró alatt kidomborodó csinos női testet. Nem ment be hozzá, helyette rossz hangulattal elkezdte összeszedni a felszerelésüket, készült a vissza útra.

Eliza észrevette, hogy valaki megnyitotta az ajtót. Az éjszaka folyamán ő is keveset aludt. Megbántotta ok nélkül Gábort. Még csak magyarázatot sem tudott adni, hogy egyáltalán miért volt rá szükség. Kicsúszott a száján, már megtörtént. Ez már a második sértése, de ez volt a legfájóbb. Tisztában volt vele, hogy nem impotens, az utóbbi időben egyre többször látta rajta, hogy vágyik a szerelemre. Nem titkolta, de olyankor terelt, mellébeszélt, vagy elment a közeléből. Ugyan mire készül most, hogy megkérdőjelezte a férfiasságát? Idegesen nézte a mennyezetet... ideje felkelnie.

Amikor Gábor meghallotta, hogy Eliza kiment hozzá, úgy tett mintha észre sem venné, közönyös arccal pakolt tovább. Eliza megállt az ajtóban és figyelte a mozdulatait.

– Segítek. Miért nem ébresztettél fel?

– Nagykorú vagy – fordult felé a férfi. Kölcsönösen látták egymáson, hogy mindkettőjüknek rossz éjszakája volt. Várakozóan néztek egymásra.

–Szeretnék tőled a tegnap estéért bocsánatot kérni. – Eliza lehajtotta a fejét – Nagyon szégyenlem, hogy meggyőződés és tapasztalás nélkül megvádoltalak. Csak... te megint visszautasítottál.

Gáborban oldódott a gyomorideg, jól esett neki, hogy Eliza képes belátni a hibáit.

– Később megbántam, hogy nem fogadtam el. Túlságosan érzékeny vagyok minden kijelentésedre, nem kellene...

Eliza továbbra sem mozdult.

– Mi a baj? Mondani akarsz még valamit?

– Szeretném, ha átölelnél...-- suttogta alig halhatóan Eliza.

Gábor csodálkozó arcot vágott.

– Tényleg ezt akarod? Jól van, gyere ide hozzám...

Eliza odalépett hozzá, de nem várta meg, hogy a férfi átölelje, azonnal hozzábújt.

– Egész éjjel vártalak. Hiányoztál...

A férfiban végig remegett a vágy, szorosan magához ölelte, simogatta a derekát, a haját, majd hosszan és szenvedélyesen megcsókolta. Mindketten olthatatlan vágyat éreztek a másik iránt.

Levente megjelent az ajtóban, majd széles mosollyal az arcán megfordult, és illedelmesen visszament a szobájába.

– Azt hiszem el kell indulnunk reggelizni...– súgta Elizának, de nem tudta elengedni magától.

A hazafelé vezető úton, csendben ültek egymás mellett, képtelenek voltak feloldódni a reggeli csók után. Egy óra autóút után kisütött az addig felhők mögött bujkáló nap. Eliza arca felragyogott.

– Ha visszaérünk azonnal kimegyek úszni a tengerbe. Alig várom. Ugye ti is kijöttök velem?

– Nincs kedvem kimenni, kicsit pihenni akarok inkább... veled együtt. – Siraki átnyúlt hozzá, megsimogatta a karját.

Eliza mosolygott – Kint is pihenhetsz, bérlünk napernyőt, napozó ágyat. Míg te szundikálsz mi Leventével úszunk, elvégre nem mindennap jutunk el ilyen csodálatos helyre.

– Még van egy hetünk. – Nem örült Eliza ötletének. Végig arról ábrándozott, hogy ha visszaérnek, ki sem mozdulnak az apartmanból. Az éjszakáról, ami végre szerelemmel telik majd el. Ha rágondolt is megborzongott a teste. Teli volt türelmetlen, égető várakozással.

Mikor visszaértek és elkezdtek kipakolni, Siraki felkapcsolta az autó rádiót. Zenét keresett, a rádió egyik csatornája az időjárásjelentést sugározta, amiben a másnapra várható vihart jelezték.

– Látod, ezért megyünk ki ma a tengerhez, holnap meg bekuckózunk, fel se kelünk délig! – nevetett Eliza.

Hajthatatlan volt, mindig is ilyen volt a természete, ha valamit kigondolt, nem tudták lebeszélni róla. Talán, ha kettesben lehetnének, akkor bizonyára másként döntött volna, de Levente előtt nem akarta, hogy elszabaduljanak a visszafogott érzelmeik. Előttük ott volt az egész éjszaka, amikor alszik majd a fiú. Ebédelni átmentek a közeli kisétterembe, utána nem sokat tétovázott, fürdőruhába bújt, maga köré csavarta a törülközőjét és nevetve még egyszer megkérdezte – Aki bujt, bújt, én megyek! Ki tart velem?

Siraki morcosan átölelte – Jól van, de ne maradj sokáig, lesz még időnk strandolni. – Leventéhez fordult – Kimész Elizával?

Levente nagyon szeretett volna vele tartani, de még nem tudta elrendezni magában mi zajlik a két felnőtt között. Nem örült, hogy Eliza az édesapja kérése ellenére is ki akar menni a strandra. Ingatta a fejét, hogy inkább marad.

Az ablakból nézték ahogy Eliza távolodik az úton, majd eltűnik a harmadik apartmanház mögött.

Váci Mihály: Hegedű

Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved,

Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

Katerina Forest: Elindulok hozzád

Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?

Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.