Töröld le a könnyeidet

 

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

Őrangyal kiképzés balaton

.

Este már összecsomagolt, mikor Irén megjelent a garázs ajtóban.
– Mit csinálsz húgi, csak nem el akartok menni? – kérdezte meglepődve.
– Eltaláltad nővérkém, holnap elutazunk Pestre Irmához. Előbbre hoztam a programot, még ígértem a gyerekeknek állatkert és múzeumlátogatást – megfogta Irén karját, hogy menjenek ki.
– Tudod, a két kislánynak meghalt az anyukája, most jégre tették, hogy tolják a temetést, a falu vezetése temeti el, ők segítenek, hogy maradhassunk még. Jó ez így, legalább feldolgozzák a veszteséget, tegnap már elmondtam nekik.
Nem szólt a sógorról egy szót se, nem az ő dolga kritizálni, úgy gondolta, a tesója tudja kivel él, hogy meddig viseli a rigolyáit ennek az embernek. Bizonyára elfogadta, alkalmazkodik hozzá. Tudta, hogy nagy szerelemmel indult a kapcsolatuk, mindketten leléptek az előző házasságukból, a férfi egy nejlonzsák pénzel, Irénnel megpattant a Balatonhoz, jó messzire az Alföldtől, új életet kezdeni. Nóri észrevette , hogy ez a kapcsolat már csak a pénzről szólt.
– Ne menjetek még el – kérlelte Irén –, holnapra terveztem, hogy én is veletek megyek közös hajókirándulásra, én fizetem.
– Jól van, nem megyünk, de ne fizess, mert miattam ne veszekedjen a párod – hagyta rá beleegyezőn.
– Ne törődj semmivel testvér, ez az én dolgom – mondta Irén és felragyogott a szeme – pihenjetek, holnap veletek megyek.
A gyerekek örültek nagyon, hogy másnap igazi sétahajóval mennek végig a Balatonon. Alig lehetett őket alvásra bírni.
Reggel szomorúan látták, hogy az időjárás rossz tréfát űz velük, felhők jelentek meg az égen, a szél is erősödött.
Irén nevetett a kétségbeesett arcokat látva.
– Mi van csipet-csapat, mi a baj?– nevetett rájuk hangosan.
– Ssemmi, ccsak a hhajó nem mmegy, hha fúj aa sszél – monta Tomi, de már gördültek is a könnyei.
– A mi hajónk megy, mert nagy, erős hajó, egy kis szél meg se kottyan neki – nyugtatta meg a síró gyereket Irén.
Igaza lett, a kikötőben ott állt a hatalmas sétahajó, olyan nagy volt, hogy meg se mozdult a csapkodó hullámokon. Kényelmesen elhelyezkedtek, mindenkinek jó helye lett, ahonnan belátták az egész környéket. Irén egyfolytában mosolygott, először. hogy ott voltak nála, engedte elrepülni a rossz gondjait a szél hátán. Beszélt, csak beszélt, alig győzték hallgatni. Nóri örült, hogy maradtak még egy napot. A Balaton vize egyre nagyobb hullámokat sodort a hajó oldalához, de az dacolt a természet erejével.
A gyerekek szemében csodálat és félelem is keveredett, de egy biztos, nagyon élvezték a magyar tenger vad erejét. Bettin is látszott az izgalom.
– Nézd mami, ott van a hegyen – mutogatott oldalra –, akkor látta, hogy a templomot mutatta, ahol előtte való nap voltak.
– Már elégtek a gyertyák, igaz? Már elért a füstje anyuhoz – jegyezte meg nagy komolyan.
– Igen, Betti, mind a ketten ott fent az égben végignézték, hogyan égett le a gyertya, amit gyújtottál értük.
– Az jó. Remélem, nem haragszanak, hogy mi csak csónakázunk – suttogta halkan Nóri fülébe.
– A szülők sose haragudnak a gyerekükre, ha boldogok, és te most jól érzed magad. Inkább ők is itt lennének veled, mert nagyon jó ez a kirándulás. De tudod mit, Bettike? – húzta magához a kislányt. Akik elmennek az angyalokhoz, különleges képességet kapnak.
– Milyet mami?
– Mondjuk olyat, én is csak hallottam, hogy őrzőangyallá válnak, és az ő dolguk lesz, hogy rád vigyázzanak.
– Az jó lenne mami, ha anyu meg apu megkapná ezt a kiképzést.
– Biztosan megkapják – simogatta meg Nóri Bettit –, de most kapcsolódj ki, ha tudsz, nézd a vizet, a tájat, nézd a szörfösöket! Látod, milyen bátran siklanak a hullámokon?
–Jó, nézem – fogadott szót Betti, de látszott rajta, hogy nagyon lassan oldódik benne a szomorúság.
Mikor visszaértek a partra, az idő is lehűlt alaposan, még az eső is elkezdett szitálni. Irén rendíthetetlen volt, nem hazafelé vette az irányt, hanem egy fából készült gyorsbüfébe. Sült hekk halat rendelt, kovászos uborkával, sült krumplival. Tomi csak nézegette a halat, nem nyúlt hozzá, a legjobb falatokat hagyta ki az étrendjéből mindíg. Nóri tudta, hogy nem kényeskedés, egyszerűen nem ismert ételeket, vagy csak az undor jutott eszébe a kukából kiszedett romlott ételekről. Az uborkát kezdte enni a sült krumplival.
– Miért nem eszed a halat Tomi? Ez a legjobb a parton, nincs szálka benne, nem kell félni, finom, mint a vaj, omlós – győzködte Irén.
– Hhonnan jjött ide? – érdeklődött Tomi, csakhogy elterelje a figyelmet az evésről.
– A tengerből hozták ide, ami egy végtelen nagy víz, mi úgy hívjuk magyarok ezt a halat, hogy hekk, de valójában tőkehal, egy nagyra nőtt ragadozó a tengerben, amit most eszünk, és hajóval szállították ide. Mióta a Balatonban kevés a hal, meg nagyon drága lett, azóta hoznak ide sütni, tengeri halat. Finom, én nagyon szeretem.
– Aakkor één nnem eeszem meg – vallott színt Tomi, megijedve az aranysárgára sült halszelettől.
– De bunkó vagy, add ide, majd én megeszem – mordult rá Ági, aki már üresre ette addigra a tányérját, de még éhesen nézelődött. Tomi megkönnyebbülten kotorta át Ági tányérjába a ragadozót.
Mikor sétáltak hazafelé, kicsit lemaradtak a gyerekektől. Irén megint visszazökkent a melankóliába. Nóri félszemmel figyelte az átváltozását. Aztán nem bírta megállni, megkérdezte
– Mi a baj testvér, mi bánt annyira?
Irén furcsán nézett rá, mint aki meglepődött a kérdésen, de néhány lépés után megszólalt.
– Vége az életemnek tavasz óta.
– Miről beszélsz, nem értelek, mi a baj? – követelte most már, hogy mondja tovább Irén amit elkezdett.
– Megcsal a sógorod, a legjobb szomszédasszonyommal.
– Mi van?
– Rájöttem, egy telefon sms-ből.
– Hogyan?
– Indult itthonról autóval, de még elment hátra. A telefonjára jött egy sms. Megnéztem, hátha fontos. Ő hívta, hogy hol vegye fel.
Mikor előrejött, szóltam neki róla, ő csak habogott, hebegett, hogy Lillának is dolga van a városba. De én már akkor tudtam, hogy megcsal.
– Mit csináltál.
– Semmit. Mit lehet? Olyan szép volt az életünk – sóhajtott fel – de már nem az.
Szótlanul mentek egy darabig, már majdnem a házhoz értek mikor Irén odafordult Nórihoz.
– Ne mondj senkinek semmit, húgi, csak te tudod, senki más. Maradjon meg benned.
– Sajnálom Irén, hogy így alakult az életed. Hiába a vagyon, ha nem lesz benne örömöd. Sajnálom – ölelte át a nővérét Nóri.
– Ne sajnáld, a tiéd rosszabb, hogy Laci meghalt.
– Igazad van. Rosszabb.
A gyerekek fázósan várták őket a kiskapuban, nem értették miért olyan szomorú a két asszony, de szerencsére nem firtatták az okát.

Katerina Forest: Amikor

Amikor fáradt kezem
Már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
A tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.

Míg érzem az illatot, míg
idegszálon fut a remegés,
puha a tapintás, nem érdekel
az elmúlás.

Majd te is megtudod,
megérzed a félelmet,
ami úgy követ, mint
a vadász árkon-bokron át
a nyomodba jár.

Ujjaid görbülnek, hátad hajol,
évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél elkopik,
aszalódik. Mint egy kócbaba,
gyér hajad őszül, fogaid hullnak,
erőd elhagy.

Akkor leszel csak boldogtalan,
mikor szólít a munka, de indulni
nem tudsz. Bezárva egy testben
befelé csorog a könnyed.
tehetetlen közönnyel megalkuszol,
mert nem lesz más választásod.

Ha hívő vagy, majd Istenbe bízol,
az Ő kegyelmébe, szeretetébe,
hogy felemel magához,
mert jó ember voltál, megérdemled.
Ha hitetlen, félelembe zárulsz,
tudod ebből nincs kiút.

Imádkozom érted, hogy béküljön lelked.
Hidd el céllal éltél, minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő nyugodt szívvel készülj,
mosolyogva kérd a sírót, ne hullassa könnyét.
Lelked könnyű selymét angyalok öleljék.