Töröld le a könnyeidet

 

Benjámin tudta, hogy nem állhatott volna fel az asztal mellől, ezzel megszakította a beszélgetés idejét. Sára mintha megértette volna Benjámin feléje küldött gondolatait, szó nélkül megfordult és kiment a teremből.

Arra sem emlékezett hogyan jutott ki a börtönből, végig dühöngött a parkoló felé vezető úton. Gyűlölte Benjámint a lekezelő viselkedése miatt. Gyűlölte, azért is ahogy ránézett, ahogy beszélt hozzá, ahogy kirúgta, mint egy kocsmatölteléket a türelmét vesztett csapos. Hát itt a vége, nincs tovább! Beült az autóba, de nem indított, túlságosan idegesnek érezte magát a vezetéshez. Eszébe jutott Róza, akinek megígérte, hogy felhívja és elmondja mi lett a találkozó vége. De mit mondjon neki? Elbizonytalanodva kereste a telefon névjegyzékében Róza telefonszámát. Mondja meg neki az igazat, hogy egy született balek, aki bebeszélte magának, hogy megváltja a világot, de köszönik, nem kérnek belőle? Elképzelte maga elé, hogy milyen jól szórakoznak rajta ezután majd a barátai, mert Róza első dolga biztosan az lesz, hogy mindent elkotyog.

– Szia, Róza... ráérsz?

– Igen. Na, mi van? Voltál, vagy most mész? Mesélj!

– Voltam. Elhajtott, nem kér a segítségemből, nem ír alá semmit! Most mi a francot mondjak a gyámhivatalnak, mondjam meg az igazat, hogy a jó barátom nem kér belőlem? Komolytalannak fognak tartani. Én meg végzem a tanfolyamot, mint egy idióta! Tudod mit, ha valaki nem normális az én vagyok. Hagyom az egészet a büdös francba! Lelépek vidékre, nem érdekel az egész...

– Na, kisanyám, ácsi, azt hiszem megbuggyantál! Mit érdekel téged az az ürge ott a fogdában? Az egészet a két gyerekért kezdted el, nem érte! Vágod? Higgadj le! Beszélünk. Csak nyugi.

– Te nem értesz semmit, nem vihetem el magammal a gyerekeket, mert ez a felfuvalkodott nem engedi. Gyűlölöm a képét, egy undok, beképzelt, önimádó... mindegy... igazuk van a gyerekeknek, ők tudták, hogy nem fogja aláírni soha. Így meg mi értelme tépni magam, mi értelme végezni a tanfolyamot? Semmi. Soha többet nem akarom látni ezt az alakot! Soha! Érted? Soha!

– Jó, jó, csillapodj le végre. Vegyél mély levegőt, töröld le a könnyeidet. Aztán ha megnyugodtál újra kell gondolnod mindent. Én részemről jobb tanács nincsen, de... én ugyanígy kibuknék a te helyedbe.

– Oké, hazamegyek. Honnan tudtad, hogy sírtam?

– Ismerlek már annyira. Na, megnyugodtál már?

Benjámint meglepte, hogy Sára szó nélkül faképnél hagyta. Tudta, hogy nem érdemelte meg a nő azt a visszautasító modort, amit felé közvetített. Eldöntötte, hogy nem engedi egy pillanatra sem, hogy Sára komolyan vegye Karolának tett ígéretét. Karola nagyon beteg volt, telenyomták morfiummal, vizionált, nem volt tiszta a tudata, mikor erre a nagy felelősségre felkért egy ismeretlent. Teljesen meg volt győződve, hogy okosan viselkedett, mikor visszautasította. Visszaindult a zárkájába, de mielőtt belépett az ajtaján, megállt a folyosó végén lévő rácsos ablak előtt. Ez az egy ablak volt olyan magasságban, hogy a külvilágot látni lehetett belőle. A többi ablak magasabban volt, mindben átlátszatlan tejüveget raktak, amin keresztül még a véletlen odaszálló madarat sem láthatták. A folyosó végi ablakon, pár napja betört az üveg, valami oknál fogva átlátszó üveget tett a keretbe a karbantartó. Benjamin nézte a szürke ködös utca részletét, közben érezte a mély szomorúságot, ami rátelepedett a lelkére. Szeretett volna megszabadulni a fojtogató belső fájdalmától, de az egyre erőssebbé vált. Ahogy ott állt, meglátta Sárát menni az autójához, látta, ahogy beült a volán mögé. – Mindjárt indít és eltűnik végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

De Sára nem indított, ott ült az autóban lehajtott fejjel. Később látta, hogy telefonál, nem akart hinni a szemének, pedig nagyon koncentráltan figyelt, hogy kivegye, mi történik lent... nem akarta elhinni, hogy sírni látja.

– Mi az kislány, miért ontod a könnyeid? – morogta maga elé zavartan és elfordult az ablaktól. Próbált elszakadni attól a képtől, amit látott odalent.

Ahogy sétált vissza a zárkájába, minden lépéssel távolabb került újra a valóságtól. Hatalmába kerítette a néma gyilkos a lelkét, lassan, de biztosan telepedett a szomorúság helyébe a depresszió. Már nem élt a lelkében Sára vizionált alakja, megérezte a kongó ürességet... egyedül maradt.

Ettől a naptól nem járt ki a közösségi szobába, se a konditerembe. Ha letelt a kötelező napirendje, csak feküdt a zárkában és órákon át egy pontot figyelt a mennyezeten. Bezárta a lelkét a külvilág felé. Nem akarta magának se bevallani, mégis a tudatalattijában égette a felismerés, hogy azt az embert üldözte el örökre az életéből, aki oly sokszor megjelent álmaiban, és valami megfoghatatlan reményt jelentett számára a kinti világból. Az első találkozásuk óta érezte, hogy összeköti őket valamilyen földöntúli erő, amit ő most széttépett darabjaira. Eszébe jutott az elmúlt időkből Zsuzska mit mondott a temetőben – „Apu nem vagyunk egyedül, itt volt velünk az Angyal és Anyu is" – aztán a börtönőr, aki megdicsérte a temetést – „Sokba került ez a hamvasztásos temetés, ki rendezte? „Végül ott dübörgött a fejében Sára kétségbeesett, dühös hangja: – „Magától úgy temetik el a feleségét, mint egy gazdátlan kutyát!"

Már minden kép összeállt a lelkében és olyan intenzíven jött elő benne a felismerés, mint a hegyről lezúduló sárlavina. Ahol nem látta senki, sírt mint egy kisgyerek.

Megkérdezem miért hazudik

 A szombat reggel visszafojtott neszekkel álmosan ébresztette a várost, engedte aludni a későn kelőket. Sára behunyt szemmel a délutánon gondolkodott, amikor elindul majd a börtönbe. Róza kinevette amikor elszólta magát, hogy rossz előérzete van. Szerint feleslegesen majrézik.

– Kisanyám, hidd el a fazon örülni fog, hogy foglalkozol az utódaival. Nem normális, ha másként látja. Mert ha igen, akkor nem komplett szegény!

Hamar elment a kedve a lustálkodástól, felkelt, megpróbált értelmes elfoglaltságot keresni magának, hogy gyoezem miért hazudikrsabban teljen az idő. Érthetetlen feszültség uralkodott el rajta, megpróbált kiigazodni önmagán, mi váltotta ki nála: az hogy el kell mennie egy börtönbe, vagy csak egyszerűen a férfi, akihez az első találkozásuk óta megmagyarázhatatlan érdeklődés fűzi? Próbálta előre hozni gondolatban a találkozást, próbálta elképzelni mire számíthat. Elbizonytalanodott újra, mint mindig, ha Benjáminról volt szó. Később már attól is ideges lett, hogy milyen ruhát vegyen fel, egyáltalán mi illik, ha börtönbe megy látogatni. Tudta, hogy nem a ruha miatt ideges, hanem Benjámin miatt. Attól, hogy egyáltalán mit mond majd neki? Hisz úgy váltak el, hogy az életben soha nem találkoznak többé. Egyértelmű volt, ahogy a férfi búcsúzott tőle. "– Felejtsen el örökre! " Csak az akkori érdekeit kellett kiszolgálnia, hazugságra kényszerítette, ez az igazság – gondolta újra át mérgesen.

A logikus gondolkodását keresztül húzta minduntalan Karola, akinek fogadalmat tett a halálos ágyánál, ha meghal, vigyáz a két kislányára. – Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz, mint a többinek. Abbahagyta a ruhaválogatást, felvette a kedvenc farmerját a bokacsizmával, és ae prémgalléros bőrdzsekivel. – Semmi flanc, nem színházba megyek!

Mikor odaért a börtön elé és sikerült parkolóhelyet találnia, már többen várakoztak a főbejárat előtt. Beállt ő is a sorba. Néhányan végig méregették, de nem találták furcsának a megjelenését, mert közömbösen tovább folytatták a beszélgetést, amit félbe hagytak. Csak reménykedett, hogy hamarosan nyitják az ajtót, kezdett fázni a vékony dzsekiben. A háta mögött a sor egyre nőtt, a hangzavar is fokozódott. Mögötte csoportba összeverődött romák vitatkoztak, mennyire igazságtalan és korrupt a bíróság. Nagy nehezen kibogozta, hogy egy Kóbi nevű cigány a szenvedő alany, róla beszéltek, akire harminc évet sóztak, állítólag igazságtalanul.

Végre kinyitották a nagy ajtót, a várakozók elcsendesedtek. Illedelmesen sorakoztak befelé. Sára nézte a börtön látogatásra érkezett furcsa társaságot, a flancos dámák mellett ácsorgó kopott fáradt szemű nőket, akik karon ülő gyermeket is vittek magukkal. Fiatalok, öregek vegyesen, bizonyára édesanyák vagy feleségek várták izgatottan a találkozást. De látott köztük férfiakat is, többnyire cigányokat, de akadt pár ízlésesen felöltözött fiatalember is. Az első irodát ismerte, de most a sor csigalassúsággal másfelé haladt.

– Mi történt? – kérdezte meg a mellette sétálgató nőt, aki egy kislány kezét szorongatta.

– Nincs semmi baj, csak lassú a vizsgálat.

– Milyen vizsgálat? – hüledezett Sára.

– Most van először? Én már öt éve járok. Mindig át kell menni a fémdetektoros kapun, de előtte kipakoltatnak mindent, ami nálunk van. A zsebekből is, még a fémcsatos övet is le kell venni. Átvilágítják a táskát is. Egyébként azt elzárják, míg bent leszünk, egy szekrénybe. Mindenkinek kiadnak egy szabályzatot, miheztartás végett. Jobb, ha tudja, itt nincs hamikázás, puszilkodás. Tiltja az etikett.

– Értem. Köszönöm! – Ki akar itt puszilkodni? – gondolta idegesen, hisz egyre közelebb került ahhoz a perchez, hogy újra találkozik Benjáminnal.

Mikor sorra került, őt is megmotozták. Nagyon kellemetlennek érezte és a személyiségi jogait sértette, hogy elvették tőle a telefonját és az óráját.

A terembe ahová beengedték kapcsolattartásra volt kialakítva. Keskeny, hosszú asztalok sorakoztak körben, mindkét oldalán székekkel. A kapcsolattartásra érkezőket az asztalok belső oldalához ültették, háttal a falnak. Neki is megmutatták melyik asztalhoz ülhet. Egy őr ellenőrizni kezdte a kapcsolattartási engedélyeket. Sorba jöttek később az elítéltek. Sára, hogy a feszültségét legyűrje magában, figyelmét a mellette lévő asztaltársaságra összpontosította. Nem vette észre, hogy Benjámint bekísérték. Ott állt pár méterre tőle és őt nézte. A férfi tudta, hogy Sára megy hozzá látogatni, hisz előtte való napokban alá kellett írnia, hogy fogadja a látogatását. Mikor meglátta a papíron a nevét elnevette magát, és gúnyosan félretolta az iratot.

– Nem hívta ide senki! – nézett a nevelőtisztre. A keze még a félretolt papíron nyugodott akkor is, mikor a nevelőtiszt értetlenül ránézett.

– Látogatni akarja magát, nem értem, hisz ő a gyermekei gondviselője.

– Hazugság! – de önkéntelenül visszahúzta az iratot – Jól van, megkérdezem tőle, miért hazudik? – és aláírta a papírt.

Csak emlék bébi!

 

Gábor tényleg fáradtnak érezte magát, lefeküdt, de nem akart aludni, behunyta a szemét és Elizára gondolt. A reggeli vágytól teli ölelésére, az ajkaira, amik a csók alatt kinyíltak. A remegésre, ahogy elgyengültek a lábai... szerelmes Elizába, ez már tény, nincs értelme egy percig sem tagadnia. Mindegy hogy honnan jött, kicsoda, csak maradjon vele. Ha Eliza vele volt Hédi emléke elhalványult, újra boldognak, felszabadultnak érezte magát. Úgy érezte, nincs igaza Elizának, képes Hédi emlékétől eltávolodni, és képes csak szeretettel gondolni rá. Ez a zarándok út, ahogy Eliza nevezte, szembesítette mennyi hibát követett el önmaga és a fia ellen.

Felnézett és látta, hogy a fia unatkozva játszik a tabletjén. Na, nem ezért jöttek nyaralni – gondolta bosszúsan – a hülye számítógépes játékra otthon is haragudott. Hirtelen elhatározással felült az ágyban.

– Mit szólnál hozzá, ha csatlakoznánk Elizához?

Levente örömmel ugrott fel, maga mellé dobta a tabletjét.

Mikor ráláttak a strandra, keresték Eliza alakját. Mindketten egyszerre álltak meg. Felismerték ahogy visszafelé tartott, de nem egyedül. Bertold társaságában volt. A férfi erőteljes gesztikulációval magyarázott valamit, majd hirtelen mozdulattal átölelte Elizát és magához szorítva megcsókolta.

Gábor ledermedve nézte a jelenetet, azonnal megfordult és visszaindult az apartmanba. Nem akarta, hogy a fia észre vegye  rajta mennyire felzaklatta, amit látott.

-- Nincs itt ránk semmi szükség. Eliza talált magának társaságot.

Levente még egy darabig figyelt a távolba, majd futásnak eredt, hogy beérje az apját.

Amikor visszaért elővette a szekrényből a whiskys üvegét, reszkető kézzel tele öntött egy poharat, kiitta egy hajtásra, majd öntött még egyet magának. Bevitte a hálószobába az üveget. Visszafeküdt az ágyába, a sírás fojtogatta, hasonlóan érezte magát, mint amikor megtudta, hogy Hédit halálos baleset érte.

Ajtónyitást hallott, amikor feltekintett a fia állt az ágya előtt. A kezében szorongatta a noteszát. Nyújtotta az apja felé, de az dühösen rákiabált.

– Hagyjál békén azzal a hülye noteszoddal, foglald le magad valamivel!

Levente megijedt a durva hangnemtől, még sohasem tett ilyet az édesapja, hogy nem olvasta el, amit leírt. Kiszaladt a szobából, leült a konyhaasztal mellé.

Eliza rossz kedvűen lépett be az ajtón. Bertold viselkedése nagyon felidegesítette a tengerparton. A férfi messziről integetett mikor kijött a vízből.

– Bébi nemsokára indulunk a kompkikötőbe, annyira sajnálom, hogy nem látlak többet. Ezen a parton egyedül csak te jöttél be nálam, nagy kár, hogy foglalt vagy! Hol van az öreged? Egyedül vagy?

Bertold, megint kellemetlenül ráakaszkodott és amikor elbúcsúzott erőszakosan megcsókolta. Ellökte magától, de már későn. A férfi vigyorogva fordult el tőle.

– Csak emlék Bébi!

Leült Levente mellé.

– Apukád alszik? – érdeklődött Siraki után.

Levente elővette a noteszát, írt: – Apukám nem áll szóba velem, kimentünk utánad a strandra, meglátott Bertold bácsival.

Eliza azonnal felállt és benyitott a professzorhoz.

– Levente most közölte, hogy haragszol rám. Megmagyarázom...

Siraki felkönyökölt az ágyon, gúnyosan nézte Elizát.

– Megmagyarázod? Ha együtt maradtunk volna, mindig abból állt volna az életünk, hogy mindent megmagyarázol. Erre vagy bekódolva, hülyét csinálni mindenkiből. Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázatra!

Nem tudta leplezni mennyire megsértődött, elfordult, nem szólt többet Elizához.

– Ha mégis meg akarsz hallgatni, szóljál légy szíves – válaszolt halkan Eliza és becsukta maga mögött az ajtót.

Leventével kifeküdtek a teraszra. Nézték az északi táj felől egyre sötétülő fellegeket.

– Furcsán viselkednek a madarak, nagy vihar készül – jegyezte meg Eliza.

Némaságba burkolódzva feküdtek kint sokáig. Rossz előérzete lett neki is, mint az alacsonyan keringő madaraknak.

Vizit

 

Nem örült a meghívásnak, hisz még ők sem kerültek közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.

Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a férfi biztatóan fogta a kezét, megérezte Nóriban az ellenállást. Odabenn rásötétedett egy alak, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. A viselkedéséből és a beszédéből ráérzett, hogy gazdag a család.
- Na, gyere kislány, hadd nézzelek, a fiam csak rólad beszél egyfolytában. Tudod, hogy külön háza is van, bútorozott? Most halt ki belőle a nagymama, egy kanalat se kell venni. Szegény vagy mondta, nem baj... legalább nem félsz a munkától, a műhelybe dolgozhatsz, az is a fiamé...
Nóri levegőt se kapott, csak áradt rá a sok információ, hogy ő mit akar, az szóba se került. A férfi csendben volt, észrevette, hogy oda se figyel az örökké kereplő anyjára, bizonyára kívülről ismerte a lejárt lemezt, amit bedobott az anyja akkor is a zenegépbe.
Azt azért hamar észrevette, hogy tetszik az anyjának, mert elégedetten szemlélte erős, formás alakját.
- Fiam mutasd meg a választottadnak milyen házat örököltél, hadd nézze meg!- adta ki az utasítást végül az anya.
Másnap elment és megnézte a házat is, a műhelyt is, amiről áradozott az anya előző nap. Kívülről tetszett neki a hosszú tornácos nagy kőház, ami belülről tágas volt sok szobával. Mégis furcsán kezdte magát érezni, míg nézelődtek benne. A kihalt nagymama utáni kegyeleti szag érződött a levegőben, a régi bútorokban évtizedek történetei rejtőztek. Idegennek érezte magát az öreg házban. A meszelt falak már nem voltak vakító fehérek, a rajtuk futó henger minta giccses szín kavalkádja idegesítően futott végig szobáról szobára.
- Ugye tetszik neked ez a hely? - hallotta a férfi kérdését - itt fogunk élni, ha összeházasodunk.
Nórit váratlanul érte a kijelentés, ami a másik szájából úgy jött ki, mint ha az a világ legtermészetesebb dolga lenne - „ha összeházasodunk"
- Miről beszélsz, csak tizenhét éves vagyok, na, meg eljegyzés se volt - nevetett rá hitetlenkedve.
- Mikor legyen az eljegyzés kedvesem? - jött a következő meglepő kérdés.
- Te most megkérted a kezem? - csodálkozott el Nóri.
- Úgy néz ki, szeretném... azaz, igen.
- Jól van, de nálunk az a szokás, hogy a szülőktől kell a lányt megkérni, el kell jönnöd hozzánk, tisztességesen apám elé állni, hogy érezze, komolyak a szándékaid.
Meg is egyeztek, hogy Nóri elkezdi otthon egyengetni a terepet, mielőtt leutazik hozzájuk lánykérőbe falura.
Mikor hazament, először az anyjának mondta el. Az anyja csendes volt, csak annyit szólt - Kérdezd apádtól!
Hétvége volt, menni kellett az apjával a végeláthatatlan kukoricasor közé kapálni. Aztán egy alkalmas pillanatban elkezdte a mondókáját.
- Mit szólna apám hozzá, ha otthagynám az iskolát, elvenne egy gazdag fiú? Háza is van... gazdag a családja...
Az apja sokáig nem szólt, de egyszer csak megállt, kivette a szájából a pipát, a nadrágja zsebébe tette, komótosan odafordult a lányához. Farkasszemet néztek egymással. Mikor átgondolta a választ, cselekedett. Felemelte a karját és jó nagy pofont adott neki, aztán köpött egyet, visszatette a pipáját a szájába, meggyújtotta a dohányt benne és kapált tovább. Nóri végig sírta a napot, de nem mert ellenkezni. Megértette, hogy az apja ellenzi az eljegyzést. Az volt az első és utolsó pofon, amit kapott tőle életében, ezért nagyon fájó emlékként rögzült benne. Az anyja már indokolt is este.
- Szegény lányhoz nem való gazdag. Látják, hogy dógos parasztlány vagy, csicska leszel. A gazdagság nem jelent semmit, ha nem szereted, akkor még nagyobb semmit. Ezért nem adunk. Meg az iskola, el kell végezned, sokat nélkülöztünk, hogy tanulhass!
A férfi várta a választ. Nóri egy az egyben megmondta neki, hogy nem lesz eljegyzés, még, hogy nyomatékot adjon hozzá, hogy hiteles legyen a közlendője - Nem szeretlek annyira, mint kéne... egy házassághoz nem eléggé.

Elhallgatta az igazságot, hogy a szülei miatt gondolta meg magát.
Kimondta és azonnal sarkon fordult, megijed a szavak súlyától.
Valahol mégis igazság lapult a kimondott szóban. Túl hirtelen történtek a dolgok, túl rámenősen. Nem kapott időt, hogy eljátszadozzon a gondolattal, hogy tartozni fog valakihez. Nem érezte azt az eget verő érzést sem, amiről suttogtak a lányokkal az iskola folyosóján. Nem érezte a szerelem tüzét, ezért fogadta el olyan könnyen az anyja indoklását. Egyet azért megérzett, azt nem tudta önmagának sem elhazudni, a férfi mellett a biztonságot érzett, egy felé áradó őszinte szeretetet, de semmi többet. Később már értékelte ezeket a megérzéseket, de akkor még nem tudott velük mit kezdeni. Túl fiatal volt ahhoz, hogy felfogja mennyire fontosak ezek egy férfi és egy nő között.
Egy pár nap múlva üzenetet kapott tőle, még egyszer találkozni akar vele. Már nem volt benne félelem, így hát elment. Sétáltak, de már nem fogták egymás kezét. A férfi megkérte, menjenek be a templomba, ami előtt elhaladtak. Mikor beértek, elszorult a szíve, mintha elfogyott volna a hatalmas kupola alatt a levegő.
- Itt álltunk volna, pont itt, ha hozzám jössz feleségül, ebben a templomba lett volna az esküvőnk, - szólalt meg remegő hangon, majd hirtelen magához szorította - ha akarom, most itt halsz meg, mert becsaptál, elvitted az álmaim! - de akkorra már gyűlölet és harag volt a szemében. Nóri úgy érezte megfullad a kétségbeesett szorításban.
Nem emlékezett, hogy szabadult ki a szorításából, csak arra hogy elfutott és végig sírta az utat. Ezután mindennap kerülő úton járt haza az albérletébe. Tudta, ha akarná így is megtalálná, de a férfi nem kereste többet.
Vagy két hónap telt el, mikor meghallotta, kiment Svédországba dolgozni. Az anyja átkozódva emlegette a csóró falusi lányt, aki elvette a fia eszét, annyira, hogy még az országot is elhagyta miatta. Nóri sokat gondolt rá, de ő sem hívta nem kereste. Büszke paraszt vére, paraszt tudata leblokkolt minden érzést benne. Tisztában volt vele, hogy a bizalmát eljátszotta egy életre. A hirtelen kimondott szavakat soha nem lehet meg nem történté tenni.