Hát nem egy Claudia Schiffer

Könnyű szívvel lépett ki a panelházból, nem bánta, hogy beolvad majd a múlt emlékeibe minden ott töltött napja. Nézte a telerondított graffitis házfalakat, kapualjakat. Tudta, hogy ezeken pláne nem fog későbbiekben nosztalgiázni. Lassan szétpattant a lelkét abroncsba szorító burok, és darabjaira hullott. A belső szorongása nem húzta már visszafelé, már nem kellett aggódnia az anyjáért, mint azelőtt.
Vidékre akar költözni az anyja, és nem kényszerből, látja rajta az izgalmat és a várakozást. Menni akar, vágyik oda. Hát hadd menjen! Na, és ő? Benne miért nincs ez a nagy izgalom? Soha nem jutott eszébe egyszer sem az életben, hogy vidékre menjek élni. Egyáltalán nem örült annak, hogy más döntötte el a jövőjét. Mintha elvették volna a saját akaratát, mindenben a halálra készülők döntöttek a sorsáról... a keresztapja, hogy hol fog élni, Karola, hogy ki lesz a családja, talán még azt is eldöntötték, ki lesz a férje.

Idegesen szállt fel a buszra, ami a HÉV-megállóig vitte.

Sokszor volt az egyetemi évek alatt Csepelen Kíránál. Egyetem előtt nem ismerték egymást, csak a gólyabálon találkoztak. Ott jött össze a brancs, és attól kezdve elválaszthatatlanok lettek.

Kírát és az öccsét egyedül nevelte fel az anyja, még gyermekkorukban lelépett az apjuk egy nővel. Kíra mindig azt hajtogatta, hogy az apja egy szemét alak, mert megcsalta az anyját. Szerinte abba is rokkant meg az anyja, a sorozatos megaláztatásba. Mert attól az időtől mindig valami görcsös migrén gyötörte, meg mindenféle kórság. Kíra szerint csak képzelt beteg, hogy jobban kivívja a környezetétől a sajnálatot. Aztán lassan mégis elhitte, hogy beteg az anyja, amit el is mondott Sárának egyik alkalommal.

– Lehet, hogy anyám lelki beteg. Az is nagyon gázos, hisz mindig depressziós és negatív a látásmódja. A beteg lélek meg beteggé teszi a testet. Totál lelki roncs az anyám, és én tudom, hogy azért, mert nem tudja elfelejteni a fatert, szerintem még most is bele van zúgva, az meg ... még a gyerekeiről se akar hallani. A szemét!

Amikor leszállt a HÉV-ről, már tudta, hogy sietnie kell, nagyon elszaladt az idő. Két hosszabb utcán ment végig, ott még bőven voltak emeletes házak, de a város képe, amikor végig ért a második utcán, átváltozott, vidéki hangulat uralkodott el rajta. Drótkerítésekkel övezett kertek mellett haladt, ezeréves feltöredezett járdán botladozott. Nem hitt a szemének, mikor meglátta azt a többemeletes házat, amit pár hónap alatt építettek fel, pont Kíra családjának háza mellé. A magas épület teljesen árnyékba borította a régi, napfényes kertet. – Már itt is elkezdték szétbomlasztani a nyugalmat – csóválta meg a fejét, mikor megállt a zöldre festett kiskapu előtt. Nézett befelé az udvarba, hátha meglát valakit.

Kíra anyja okosan élt a lehetőségeivel. A hosszú ház elejét kiadta már évek óta albérlőknek. Elmúlt évben már a sufniba is beköltözött egy magányos öregasszony. Nagyon meglepődött, mikor ottjártakor hirtelen kilépett a rozoga melléképületből egy vén banya. Nem köszöntek egymásnak, csak összevillant a tekintetük.

– Te nem félsz ettől az öregasszonytól, olyan pont, mint egy boszorkány? – viccelődött Kírával.j

– Hát nem egy Claudia Schiffer az biztos, de ártalmatlan. Kidobták a gyerekei, még a nyugdíja se fogta vissza őket – nevetett Kíra –, most meg jattol az anyámnak.

Kíra anyja hamar leszázalékolt lett az örökös betegségei miatt, azután a szomszéd iskolát takarította mindennap. Megpróbált mindenből pénzt előcsikarni. Sokba került az iskoláztatása a gyerekeinek, csak mert beteg lett, nem lazsálhatott egy napot sem.

A kapu zárva volt. Sára ott topogott jó darabig előtte. Aztán elindult az iskola felé, ahol gondolata szerint már dolgozni kéne az asszonynak.

Az üres folyosó idegesítően kongott a lépéseitől, mikor végig ment rajta.

– Helló, van itt valaki? – kérdezgette egyfolytában.

– Szia, Sára! – hallotta a háta mögül a hangot.

Kíra öccse állt a tanterem ajtajában, kezével a felmosó nyelére támaszkodva.

– Szia, hozzátok jöttem. Anyukáddal szeretnék beszélni.

– Hát vele nem tudsz egyelőre, mert kórházban van. Én dolgozok helyette, hogy ne vegyenek fel senkit. Már tizenhét múltam, így szerencsére megengedték.

A fiú sokat nőtt, erősödött, mióta nem látta. Kopott sportcipője vizes volt, a baseball sapkája fordítva volt a fején, bizonyára az ésszerűség miatt, hogy ne zavarja a munkában.

– Miért van bent a kórházban? Mi a baja anyukádnak?

– Most komoly beteg. Azt hiszem, az a legnagyobb baja, hogy cukros lett. Itthon összeesett. Nagyon megijedtem! – válaszolt a fiú.

Sára látta rajta, hogy jólesik neki az érdeklődés.

– Elhiszem, félelmetes lehetett. És mit csináltál, gondolom hívtad azonnal mentőt.

– Hát... először apámat hívtam fel – válaszolt lehajtott fejjel a fiú, de mikor ránézett Sárára, csillogott a szeme. – Apám hívta a mentőt... azóta mindennap jön, meg ott van a kórházban is.

– Apád?

– Igen. Azt hiszem, jól kijönnek anyával megint – vigyorgott most már felszabadultan. – Lehet, végleg hazaköltözik hozzánk.

– Hát ez nagyszerű hír. Mit tudsz Kíráról? Hívott benneteket?

– Igen, de csak veszekedtek anyával. Összebalhéztak akkor is, mikor indult Londonba. Anyám nem örült, hogy külföldre megy. Mégis elment. Te miért maradtál itthon?

– Meghalt apám, azért. De nem bántam meg, hogy maradtam. Kírával is van odakint most egy kis gond. Pénzt kért tőlem, mikor telefonált. Haza akar jönni. De semmit nem tudok róla, még azt sem, hova küldhetném a pénzt. Ezek szerint nem tudtok róla semmit. Nektek miben tudok segíteni?

– Nem nagyon tudsz, én mindent elintézek.

– Várj, itt a névjegykártyám, hívj azonnal, ha Kíra telefonál, vagy ha segíteni kell valamiben. Számíthattok rám.

– Rendes vagy! – vette el a névjegykártyát a fiú. – Azt mondtad, Kíra hazajön? Megmondom anyának, örülni fog neki, meg apámnak is megmondom. Igaz ők sose jöttek ki egymással...

– Tudom, de azt is tudom, hogy az életünk múlásával sokat változunk. Talán Kíra is megváltozik apáddal szemben. Rendes az öregedtől, hogy törődik veletek.

– Igen, apám sokat változott, nem olyan, mint régen volt. Sokat beszélget velem... szóval törődik a családdal.

– Ezt nagyszerű hallani tőled.

Töprengve ült a villamoson, ami a buszpályaudvarig vitte: – Kira igazat mondott, haza kellene jönnie. Tényleg nem hazudott, azt se tudta megmondani honnan telefonált. Hogy lehetne kinyomozni, most hol van? Hol vannak? Mert csak remélte, hogy nincs egyedül.

Bizonytalanság

 

Sára otthagyta a két duruzsoló asszonyt, átment a másik szobába.

Beindította az apja számítógépét. Mikor bevillant a monitoron az első kép, összerezzent. A diplomaosztáskor készült fotó volt a főoldalon, ahogy ölelték egymást boldogan. Apa és lánya. Mind a ketten teli szájjal nevettek. Sokáig nézegette a fotót emlékeibe merülve.– Biztos, hogy nagyon boldog volt apja, hogy diplomás lett. Mit szólna most szegény, ha megtudná, mit tervezget odaát a másik szobában a nővére meg a felesége? Ha élne, kinevetné őket, talán azt mondaná:

– Hé, álljatok le, nem azért tanult Sára, hogy paraszt legyen!

A keresztapja meg titokban végig oda várta a tanyára. Megvette a sok földet a tanyaház körül. Szólhatott volna, hogy ne közgazdásznak tanuljon, hanem mezőgazdásznak. Hát persze, elejétől fogva várta a tanyasi gazdaságba, hisz el is mondta, csak akkor még nem értette meg:" Neked adom a tanya feletti csillagos mennyboltot", jutott újra eszébe, hogy az öreg keresztapja mit mondott neki gyerekként. – Félelmetes, ahogy előjöttek arról az estéről az emlékei, mintha figyelmeztette volna, hogy nagyon közeledik az idő, amikor át kell vennie az örökségét. A csillagokat a tanya felett.

Beírt a Google keresőjébe egy szót, „árva gyermek". Eszméletlen kínálat ugrott elé, keresgélt köztük. Az állami gondozásnál rákattintott. Olvasta és még jobban összezavarodott. Úgy zárta le a gépet, hogy már tisztában volt azzal, mitől félt az asszony. A gyerekek tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Az a legkevesebb, hogy ideiglenesen nevelőszülőhöz adják őket. Megtudta azt is, ha az apa rendszeresen látogatja a két gyereket, nem adhatják örökbe egyiket sem. De ha nem látogatja őket, valami ok miatt, akkor örökbe adhatókká válnak.

Az asszony talán attól fél, hogy a férje nem képes összetartani a családot. Azt mondta, a férje előtt nincs egyenes út... ugyan mire gondolt, mit tud, amit nem mondott el? Talán azért nem akart beszélni, mert ott volt a férje.

Sárának továbbra sem volt halvány sejtelme arról, hogy mit fog tenni, ha mégis megcsörren a telefonja. Mert tudat alatt érezte, hogy még nincs lejátszva minden ebben a nem mindennapi történetben.

A férfi nem fogja felhívni az biztos. Minek? Csak arra kérte, színészkedjen. Játsszon el egy szerepet a haldokló feleségének. Talán az asszony hívhatja mégis... de honnan, hisz meg fog halni, a túlvilágról? Neki adott telefonszámot. Lecsukta a laptopot. Arra gondolt, le kéne zárnia ezt az egész szerencsétlen ügyet. Lezárni úgy, ahogy a haldokló asszony férje kérte rá. Lezárni és örökre elfelejteni. Miért olyan nehéz megszabadulni egy rémálomtól? – Lám, milyen idióta, nem képes szabadulni tőle. Még a végén elhiszi, hogy az a nő tényleg látta a jövőt. De legalább lenne benne valami hihető, kézzelfogható, valami extra. Csak magában az is nevetséges, hogy van két gyerek, akik csak arra várnak, hogy ő nevelje fel őket. Azt miért nem látta ez az asszony, hogy egyáltalán akarja-e? Még hogy a sors, meg az Isten. Kivan az egésztől! – Vissza ment a konyhába a két trécselő asszonyhoz, közben széles mosolyra igazította az arcát, nehogy észre vegyék, hogy nincs minden rendben körülötte. Egyelőre senkivel nem akart beszélni arról, milyen nevetséges szituációba keverte saját magát.

Kiderült, hogy a keresztanyja nem csak egy napra utazott fel a városba. Nagy súlya volt a látogatásának, ezért aludt egy éjszakát vendégségben, mert úgy gondolta, mindent meg kell részletesen beszélni, nem szabad elkapkodni semmit sem. Sára megebédelt velük, majd koradélután elbúcsúzott tőlük.

– Aztán alaposan rágjátok át a tervet, ne csússzon bele hiba! Segítek mindenben, csak szóljatok, ha bármiben megakadtok. Telefonálj anyu, mindenről tájékoztass, ígérd meg! – szólt rá az anyjára. – Te meg keresztanyám, nagyon megleptél, hogy így gondoskodsz a családról. De nem csak te, szegény keresztapám is, nem is tudom, mit mondjak. Őszintén még fel se fogtam a súlyát a szavaidnak.
– Kiről gondoskodtunk volna, Sára? Isten nekem nem adott gyermeket, de kínált egy lehetőséget. És az te voltál mindig kislányom. Olyan vagy te nekem, mint az édes gyermekem, mióta a keresztvíz alá tartottalak. Jó, hogy hazavezérelt a mai nap az Isten – nézett áhítatosan a mennyezet felé és keresztet vetett gyorsan. – Mert csak a te szavad a döntő. Mi már lépegetünk minden nap Jézus országa felé. Kellesz a gazdaságba, a fiatalságod elsősorban. Azért, hogy öreg napjainkra odafigyelj. Remélem, ad az Isten melléd egy jóravaló, becsületes férfiembert, aki megbecsüli a keresztapád élete munkáját. kétszázholdas tanyagazdaság, az egy nagy ajándék. Remélem, már felismerted aranyom te is?
– Megtanulom azt is, na persze, ha segítesz. Az meg, hogy ki lesz a párom, még a jövő rejtegeti előlem is. Nem sürgős számomra a férjhez menés. A mai srácokból kiábrándultam. A mostani ismeretségi körömből még csak egy sem jöhet számításba. Az egyetemről meg pláne. Azokkal csak csavarogni, bulizni volt jó. De az már a múlté. Az apu halálával valami nagyon megváltozott bennem, változott az értékrendem. Sajnos későn, hamarabb kellett volna.
– Az idő sürget pedig, a legszebb korban vagy gyermekáldásra. Még az kéne, hogy öreglány maradj. Szép vagy, okos vagy. Majd meglátod, ott vidéken járni fog utánad sok legény, ne is itt keresd az igazit! – hízelgett az öregasszony, mint egy kerítő.
Sára nevetett a keresztanyja elmélkedésén, megölelgette mindkettőjüket és elindult Csepelre, Kíra családjához.