Ez nektek az anyátok?

 

Míg sétáltak a folyosón, kicsengettek az óráról, a gyerekek majd elsodorták a két felnőttet, mikor kizúdultak az osztálytermekből. Sára nem időzött, nem beszélt se Zitával se Flórival, hadd érezzék, hogy nem lett felhőtlenül boldog, hogy berendelte az igazgató miattuk az iskolába. Igyekezett kifelé a kikötött kancához, nehogy a zsivajtól, amit a gyermekricsaj okozott, ideges legyen az állat. Nem nézett hátra még akkor sem, mikor a ló hátán hazafelé tartott, így nem láthatta a gyerekcsoportot az iskola kapujában. Flóri és Zita szomorúan, mégis büszkén figyelte a távolodó alakját.

– Ez nektek az anyátok? – kérdezte csodálkozva a bekötött szemű fiú.

– Igen, az ott a mi anyánk, nem vagy tán süket, nemrég ő maga mondta el! – hányta vissza a szót Zita.

– Akkor tényleg nem vagytok kódisok, – állapította meg egy kövér szőke fiú, akit Kerekes Eriknek hívtak.

– Na, mán, amit kitalált akárki, hogy lehetnénk kódisok, hisz Flórinak lova is van, úgy hívják, hogy Csillag! – dobott neki is egy flegma választ Zita.

Flóri hallgatta Zitát, nagyon tetszett neki, ahogy kivédte a többiek előtt. Kihúzott derékkal, gőgösen indult befelé az udvarba.

– Nem mindenkinek van itt a faluba igazi lova! – csapódott mellé az örökké szipogó Kiss Vince – Nálunk egy sincs, apám összerakó munkás, gyárban dolgozik, egyszer elmennék hozzátok, ha lehet... – nézett fel Flórira áhítattal.

– Eljöhecc, majd beszélek rólad a családommal. – válaszolt Flóri, kimért udvariassággal.

Tisztában volt vele, hogy otthon lesz még folytatása a verekedésnek, de legbelül nem a félelem ütött benne tanyát, inkább a büszkeség. Soha életében nem érzett még ilyen nagy boldogságot, mint mikor róla beszélt Sára és azt mondta az egész osztály előtt, hogy ő az anyja Zitának is, és neki is.

Sára gondterhelten ült a poroszkáló ló hátán, már rátért a bekötőútra, mikor újra telefonhívása lett a mobilján, idegesen megnézte, azt hitte újra az iskolából hívják, de szerencsére nem, csak Róza hívta újra. Úgy döntött fogadja a hívását, azzal a szándékkal, hogy megmondja neki, nem tart igény a további kapcsolatukra, felejtsék el egymás

– Miért nem tudsz leállni rólam? Leégett a lakásod, vagy mi van? – szólt durván a telefonba.

– Figyelj, ne tedd le, fontos! – hangoskodott Róza – Neked fontos, amit mondani akarok. Este is hívhatlak, ha most nem jó az időpont... vagy beszélhetek most?

Sára észrevette, hogy Róza nem oktatja, sőt, izgatott valamiért.

– Most mondjad, hallgatlak.

– Arra gondoltunk a haverokkal, lemennénk hozzád melózni néha, mikor túl sok a meló a gazdaságban, ha nem lenne baj, ha beleegyezel.

– Micsoda? – álmélkodott Sára

– Biztos nekifogsz a terveidnek, hát mi mennénk segíteni! – hadarta Róza.

– Cserébe, mit vártok?

– Bográcsozunk, dumcsizunk.

– Nem rossz! – vallotta be Sára.

– Meg szólj a pasidnak is, hogy meg van a kégli, ahol minden hónapban tudtok találkozni.

– Hol, te nagy okos? Szállodában? Olyat én is tudok, oda nem akarok menni, az olyan személytelen.

– Nálam. Hozd a gyerekeket is. Én mindig elviszem őket matinéra, tudod, ott van a mozi két utcával arrébb. Minden oké lesz, majd meglátod. Majd a részleteket megbeszéljük később, ne válaszolj azonnal, gondold át előbb. Szia! – Róza letette a telefont mielőtt Sára egy szót tudott volna válaszolni.

– Mi van itt? Hirtelen megfordult a világ a tengelye körül? – töprengett magában. Közben hazaért a tanyára, és nem csodálkozott már azon se, mikor meglátta az udvar közepén ácsorgó Zolit a keresztanyja társaságában, aki már megint betért hozzájuk... „ mert éppen arra járt".

Mert olyan a nézésük

 Mikor reggel felébredtek ugyancsak meglepődtek a kinti világon. Éjszaka míg aludtak a havazás egy percre sem állt le. A bejárati ajtót is eltorlaszolta, alig tudták kinyitni. Flóri és Zita beállt a felnőttek közé dolgozni. Minden közlekedő utat ki kellett takarítani a kifutókig, majd a takarmányos épületig. A reggeli friss levegő, a szikrázó hó meghozta a jó kedvüket. Nagyokat nevettek egymáson, de leginkább Bicén és Lajkón. A két hófehér bundájú kuvasz boldogan hempergett a magas hóban, néha eltűntek a puha fehérségben a szemük elől. János is telefonált, hogy nem tud a faluból kijutni, talán délután, ha a fia végez a falu útjain a hótolóval, végig tolják a havat a bekötőúton a tanyáig. Rájuk maradt minden munka, pedig azon a napon volt karácsony szent estélye.

– Ilyen a paraszti élet, látjátok – mondta Terka mama. – Se karácsony se húsvét, előbb a jószágok, vagy a főd, utána lehet csak ünnepelni.

– Ez a legfontosabb, az ünneplés megvár! – hagyta jóvá Flóri – Mi lenne, ha bent lustálkodnánk a jó melegen, a lovak meg a birkák éhen maradnának? – bölcselkedett tovább.

– Nem csak annyi a dolog, hogy etetünk, tisztába is kell őket tenni, mint az ember a gyerekét – évődött vele Terka mama. – Majd meglátom, hogy viseled a munkát, vagy csak a szád nagy.

Flóri széles vigyorral indult az istálló felé.

– Majd a végén lehet mondani véleményt! – válaszolt kajánul vissza az öregasszonynak.

Sára meglepődve látta, hogy a városi utcán felnőtt két cigány fiatal, milyen odaadással viszi-hozza a rájuk bízott dolgokat, a szénát, a szalmát, abrakot. Látszott rajtuk, hogy szívesen időznek az állatok között. Flóri szívét leginkább a két jászol elé kötött ló érintette meg, nagy barna szemükben talán a hála fényeit vélte felfedezni, mikor a friss ropogós szénával megrakta előttük a jászlat.

– Nagyon értelmesek a lovak, meg szépek... igaz Sára néni? – szólt át Sárának.

– Bizony az állat mind értelmes, még a kendermagos tyúk is. Honnan jöttél rá Flóri, mármint arra, hogy okosak a lovak?

– Mert olyan a nézésük! – mondta határozottan a tapasztalatát a fiú.

– Az jó, ha megérzed a belőlük jövő szeretetet, biztosan idővel meg is érted majd őket. Keresztanyám mindig azt mondta, idővel megértjük az állatok nyelvét. Persze ehhez köztük kell élni folyamatosan.

– Élnék én, ha hagynák... – motyogta maga elé a fiú a szavakat, majd megijedve a kimondott szótól, gyorsan elindult a dolgára.

Sára megértette mit mondott a gyerek, kiegyenesedve nézett utána, majd megcsóválta a fejét. – Jó ötlet volt e tőlem, hogy idehoztalak? – gondolta, és sóhajtott egy nagyot. Ráérzett a fiúban kialakult reménytelenségre.

Megjött a jókedvük, mikor meglátták Mártika nénit, akinek a kezében ott gőzölgött valamiféle ital, két zománcos kancsóban.

– Forralt bor a felnőtteknek, illatos hársfatea az ifjúságnak.

– Ne mán, Mártika néni, a teát adja Zsuzskának, nekünk már jár a bor! – incselkedett Zita.

– Kiegyezek én veled, mert sokat dolgoztál, kapsz a teába egy csurranást a mézes borból.

– Jól kialkudta mán a kárunkra! – évődött tovább Zita, de odatartotta a poharát türelmetlenül, meg ne gondolja magát a ház asszonya.

Reggelinél sokáig téma volt a gazdaság, Terka mama szívesen mesélt a kis birodalomról. A gyerekek reggeli után se hagyták magára, színes, szinte meseszerű történeteivel mindenkit lenyűgözött. Még akkor se mozdult el mellőle senki, mikor a kalács fáradságos dagasztásával el kezdett bajlódni.

Mártika néni is felrakta a nagy fazék húslevesnek valót, Sára zöldséget pucolt, aztán ő is odaállt az anyja mellé segített töltögetni a káposzta hasábokat, hogy minél hamarabb felkerüljön a tűzhelyre. A konyhában lassan összekeveredtek az illatok, a gyöngyöző húsleves illata a sülő kalács illatával.

– Sokan lenézik a parasztembert, pedig nem kéne, mert okosabbak a városi tanultaknál – okított rendületlenül Terka mama –, mert mindenhe ért. A városi éhen hal, ha bezár a bót, a vidéki meg fütyörészik boldogan.

– A városi se buta azért annyira Terka mama – próbálta meggyőzni Mónika.

– Nem e? Talán az aszfalton terem neki krumpli, kisszentem? A panelba meg ott a tehénke, hogy tejet igyon a gyerek? Bizony bajba kerül, hamarabb, mint a vidéki. De ez is nagy tudomány, nem magától terem itt semmi, de aki megtanulja, hogyan bánjon a főddel, annak aranybánya, mindene megvan belőle.

– Ki tanítja meg ezt a tudományt, van róla iskola? – érdeklődött Flóri.

– Van hát, még felsőbb iskola is. De a legnagyobb tanítók az öregek, akik még tudják az összes fortélyát, meg maga a természet. Csak oda kell rá figyelni, mit szeret, mit nem szeret... úgy kell benne élni.

– Lehet, hogy én elmegyek ilyen iskolába – csillant fel a fiú szeme –, mert nagyon odavagyok a lovakért... azért...

– Csak nem lókupec vér van benned? A cigányok értenek a lovakhoz, van hozzá érzékük! – nevetett fel az öregasszony.

– Meg a muzsikáláshoz is! – nevetett Zita is – Én inkább egy nagy-nagy üvegházat építenék ide, amiben minden lenne télen, füge, meg narancs – tárta szét jó nagyra a karját.

– Meg banán – vigyorogta el magát Flóri –, azok mind meleg táji növények, még az üvegházadban is kifagynának. Miről beszélsz?