Ne sírj apu!

 

Lapozgatott, de nem látott semmit abból, hogy mi van az újság lapjain, befelé figyelt önmagába, tépelődött. Rózának igaza volt, ez a pasi csak kihasználja, most is, még csak azt se veszi észre, hogy ott van, csak gügyög a gyerekeivel. Kihasználja, felhasználja az önös céljaira. Milyen jó neki, hogy talált egy hibbant tyúkot, aki most ott szobrozik egy börtönben, ahelyett, hogy a barátaival kavarna valahol? Mégis az a jó, hogy odament, erre várt, hogy lássa végre milyen a pasas. Már tudja, nem jelent számára semmit, delete, egy szürke, sunyi alak. Ez volt az első és az utolsó, hogy elment. Nincs több hetyegés, telefonba sem. A sírás környékezte, annyira megalázónak érezte a helyzetét. Dühös volt, hogy engedte magát eddig eljutni. Az önsajnálatba merülve falat húzott maga köré, gőgösen hátra simította a homlokába hulló hajfürtjeit. Nem figyelte, ezért nem is értelmezte, miről beszélgetnek a szoba másik végében, pedig egyfolytában csak róla beszéltek mindhárman, hisz az élménybeszámolók, bármiről esett szó, hozzá kötődtek ezer szállal. Nem láthatta a férfi szomorú pillantásait sem, amiket sűrűn felé küldözgetett, de mind reménytelenül a földre zuhant, mint a törött szárnyú madarak, mikor elérték elutasítást sugárzó alakját.

Lassan megnyugodott, már nem volt olyan merev a testtartása, nem kellett blokkolni a remegését sem, ami átjárta és kifelé árulkodóan közvetítette a belső érzelmi viharát... kezdett újra önmaga lenni. Visszatette a folyóiratot a táskájába, révetegen felnézett a rácsos ablakra. Arra gondolt, ha ő így bezárva élne, önakaratán kívül, milyen is lenne az élete? Aztán oldalra nézett, nézte Zsuzskát, ahogy ott billeg az apukája előtt, egyik keze csípőre téve a másikkal megállás nélkül hadonászva magyaráz valamit. Látta Mónikát, ahogy ott ül a férfi mellett, hozzábújva, fülig érő szájjal nézi a produkciót. Benjáminra, nem mert ránézni, félt a férfi szemeitől, amikből képtelen volt bármit is kiolvasni, mert kiismerhetetlenül változott bennük a fény.

Benjámin halkan beszélt, mintha nem akarna zavarni senkit.

- Miért hívod angyalnak Sárát? - kérdezte a kisebbik lányát.

- Mert az. Amikor elindultunk, hogy megkeresünk benneteket... jól van hát nem találtunk meg. Akkor eltévedtünk. Igaz Mónika? Nagyon elfáradtunk és éhesek is voltunk. De egy olyan gonosz helyre értünk... olyan nagyon gonoszra, ahol sok fa volt és csomó csúnya ember. Meg sötétség... és már nagyon sírtunk... meg féltünk.

- Igaz, nagyon félelmetes volt. De Zsuzska nem tehet róla, csak én, hogy eltévedtünk - mondta komoly ábrázattal Mónika. - Láttalak a tévébe apu, csak azért mentünk el.

Benjámint körbe ölelte a szomorúság, hogy ő az oka mindennek, ami történik most a gyerekeivel. Jóformán semmit sem tud a hányatott életükről mióta a börtönben van.

- Na, akkor elmondom, hogy mikor jött értünk Angyal, jó apu? - toporzékolt türelmetlenül Zsuzska.

- Igen, hallgatlak - válaszolt Benjámin.

- Az úgy történt, hogy egyszer csak odajöttek ahhoz a padhoz, ahol mi nagyon fáztunk a csúnya bácsik. Körbeálltak bennünket és nevettek. De azt nem tudom... miért nevettek.

- Az egyik fogdosott is, azért is sírtunk, emlékszel? - javította ki Mónika Zsuzskát.

- Igen, meg azt mondta az egyik, jön értünk valaki, aki sok pénzt ad értünk, de nem tudtak eladni mert a sötétből gyorsan előjött Angyal, nagyon mérges volt és kiabált velük, el akarta őket zavarni. Nem félt tőlük, csak jött értünk egyenesen.

- Én elszaladtam, mert volt ott egy másik néni és integetett, hogy fussak. Sára is akart Zsuzskával futni, de őket felbuktatták. Angyalt és Zsuzskát - toldotta meg Mónika a történetet.

- Mikor elestünk, Angyal azt súgta a fülembe, hogy fussak egyedül, de én nagyon féltem... - folytatta Zsuzska. - Akkor odanéztem Mónikához, és láttam, hogy ott áll anya is mellette, integetett, hogy induljak... tudod anya is angyal már egy ideje. Odaszaladtam hozzájuk. Hallottam, míg futottam, hogy azt mondták a bácsik, hogy el kell engedni az Angyalt, mert ő egy angyal.

Benjamin elképedve hallgatta a kicsi lányát. Mónika észrevette, hogy hitetlenkedik az apjuk, ezért megerősítette Zsuzska történetét.

- Igazat mond apu. Azt mondta az egyik, hogy hagyni kell elfutni az angyalt.

Benjámin rájött milyen sok mindenben tévedett Sárával kapcsolatban, szemében előtolakodott egy könnycsepp, de nem merte letörölni. Ott hintázott a szeme sarkában egy szempillán, míg Zsuzska éles szeme fel nem fedezte.

- Ne sírj apu, már soha többé nem szökünk el. Igaz Mónika? - hirtelen sarkon fordult és odaszaladt Sárához, felkúszott az ölébe és kétoldalt megpuszilta, jó hangosan, cuppanósan.

- Látod apu, azért annyira nem angyal, meglehet puszilni is - aztán fontoskodón visszament az apukájához és csendben álldogált.

Pótcselekvés

 A találkozó előtt mindent helyére tett a lelkében, Sára a gyermekei gondozója, a döntését tiszteletben tartja, és ehhez igazítja a továbbiakban a kapcsolatukat. Érezte, hogy sokat rontott azzal, hogy elárulta Sárának, amiről fantáziált, hogy már nem közömbös számára, sőt szerelemmel gondol rá. Félt a találkozótól, attól leginkább, hogy Sára szemében lekezelő gúnyt fog tapasztalni.

- Látogatói vannak! - szólt be a zárkába a börtönőr - Készüljön!

- Mégis eljött - szakadt ki belőle egy sóhaj.

Az őr mellett sétált le a szintre, ahogy közeledett a láthatás helyéhez minden lépéssel idegesebbé vált, annak ellenére, hogy inkább meg kellett volna nyugodnia, hisz azt hitte Sára be se viszi hozzá a lányait.

Mikor belépett a helyiségbe, még jobban eluralkodott rajta az izgalom, nevetségessé vált minden elképzelése, amit addig szövögetett, ha Sárára gondolt. Elég volt csak a saját megjelenésére gondolnia. Inkább szégyent érzett, némi bűntudattal, mert képes volt nagyokat álmodni, ő a rabruhás, rácsok mögé zárt senki. Gyönyörűnek látta Sárát, szebbnek, mint az ábrándképeiben, olyan volt mintha akkor lépett volna ki egy divatlapból, testhez simuló magas nyakú sötét garbót viselt, ami teljesen kiemelte formás alakját. Feszülő sztreccs farmerjához magasított sarkú, térdig érő csizmát viselt.

Benjamin nem tudhatta, hogy ezt mind Róza tanácsára tette, aki még este is felhívta, hogy dobjon be anyait, apait, ha ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Sára nagyon szeretett volna tisztán látni, de nem mindenáron ahogy Róza tanácsolta, önmagára haragudott leginkább, hogy ennyire képes volt belezúgni egy rabosított férfiba. Az járt a fejében szüntelen, hogy itt az utólsó lehetőség, rá kell jönnie milyen játékot űz vele.

Mikor belépett Benjamin az ajtón elillant belőle az az ellenállás, ami addig erőt adott. A férfin szürke mintás rabing volt, ami feszült a kisportolt felsőtestén, barna szemeivel végig simogatta tetőtől talpig, aztán lehajolt a feléje repülő lányaihoz.

- Apu, apu, végre már! Hogy vagy? - kapta az első üdvözlést Zsuzskától.

Mónika is kapaszkodott a nyakába. Benjamin az ölelő karok közül újra ránézett Sárára, sikerrel leplezve a benne lévő feszültségét, míg üdvözölte a lányt.

- Köszönöm, hogy behozta a lányokat hozzám.

Sára zavartan visszaválaszolt.

- Ez természetes.

Még figyelte egy pár pillanatig a két gyermek önfeledt örömét, akik teljesen birtokba vették az apát, akit olyan régen láttak. Bizonytalanul álldogált a szoba közepén, tudomásul véve, hogy vele senki nem foglalkozik, arra gondolt keserűen, ha kimenne onnan, az se lenne nagy gond, talán még zavarja is őket a jelenlétével.

Elvett egy széket az asztaltól, arrébb vitte teljesen a falig, minél távolabb lehessen tőlük. Mi a francot csináljon? - mérgelődött magában, míg leült, pótcselekvésként kutatni kezdett a táskájában. Megörült mikor meglátta, hogy nem vette ki belőle a kedvenc folyóiratát.

Ez az, olvasgat, majd csak eltelik az idő, negyven perc... abból már öt biztosan elrepült.

Túl kell élnie, vagy beledöglik

 A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Megkérdezem miért hazudik

 A szombat reggel visszafojtott neszekkel álmosan ébresztette a várost, engedte aludni a későn kelőket. Sára behunyt szemmel a délutánon gondolkodott, amikor elindul majd a börtönbe. Róza kinevette amikor elszólta magát, hogy rossz előérzete van. Szerint feleslegesen majrézik.

– Kisanyám, hidd el a fazon örülni fog, hogy foglalkozol az utódaival. Nem normális, ha másként látja. Mert ha igen, akkor nem komplett szegény!

Hamar elment a kedve a lustálkodástól, felkelt, megpróbált értelmes elfoglaltságot keresni magának, hogy gyoezem miért hazudikrsabban teljen az idő. Érthetetlen feszültség uralkodott el rajta, megpróbált kiigazodni önmagán, mi váltotta ki nála: az hogy el kell mennie egy börtönbe, vagy csak egyszerűen a férfi, akihez az első találkozásuk óta megmagyarázhatatlan érdeklődés fűzi? Próbálta előre hozni gondolatban a találkozást, próbálta elképzelni mire számíthat. Elbizonytalanodott újra, mint mindig, ha Benjáminról volt szó. Később már attól is ideges lett, hogy milyen ruhát vegyen fel, egyáltalán mi illik, ha börtönbe megy látogatni. Tudta, hogy nem a ruha miatt ideges, hanem Benjámin miatt. Attól, hogy egyáltalán mit mond majd neki? Hisz úgy váltak el, hogy az életben soha nem találkoznak többé. Egyértelmű volt, ahogy a férfi búcsúzott tőle. "– Felejtsen el örökre! " Csak az akkori érdekeit kellett kiszolgálnia, hazugságra kényszerítette, ez az igazság – gondolta újra át mérgesen.

A logikus gondolkodását keresztül húzta minduntalan Karola, akinek fogadalmat tett a halálos ágyánál, ha meghal, vigyáz a két kislányára. – Mindegy. Ennek a napnak is vége lesz, mint a többinek. Abbahagyta a ruhaválogatást, felvette a kedvenc farmerját a bokacsizmával, és ae prémgalléros bőrdzsekivel. – Semmi flanc, nem színházba megyek!

Mikor odaért a börtön elé és sikerült parkolóhelyet találnia, már többen várakoztak a főbejárat előtt. Beállt ő is a sorba. Néhányan végig méregették, de nem találták furcsának a megjelenését, mert közömbösen tovább folytatták a beszélgetést, amit félbe hagytak. Csak reménykedett, hogy hamarosan nyitják az ajtót, kezdett fázni a vékony dzsekiben. A háta mögött a sor egyre nőtt, a hangzavar is fokozódott. Mögötte csoportba összeverődött romák vitatkoztak, mennyire igazságtalan és korrupt a bíróság. Nagy nehezen kibogozta, hogy egy Kóbi nevű cigány a szenvedő alany, róla beszéltek, akire harminc évet sóztak, állítólag igazságtalanul.

Végre kinyitották a nagy ajtót, a várakozók elcsendesedtek. Illedelmesen sorakoztak befelé. Sára nézte a börtön látogatásra érkezett furcsa társaságot, a flancos dámák mellett ácsorgó kopott fáradt szemű nőket, akik karon ülő gyermeket is vittek magukkal. Fiatalok, öregek vegyesen, bizonyára édesanyák vagy feleségek várták izgatottan a találkozást. De látott köztük férfiakat is, többnyire cigányokat, de akadt pár ízlésesen felöltözött fiatalember is. Az első irodát ismerte, de most a sor csigalassúsággal másfelé haladt.

– Mi történt? – kérdezte meg a mellette sétálgató nőt, aki egy kislány kezét szorongatta.

– Nincs semmi baj, csak lassú a vizsgálat.

– Milyen vizsgálat? – hüledezett Sára.

– Most van először? Én már öt éve járok. Mindig át kell menni a fémdetektoros kapun, de előtte kipakoltatnak mindent, ami nálunk van. A zsebekből is, még a fémcsatos övet is le kell venni. Átvilágítják a táskát is. Egyébként azt elzárják, míg bent leszünk, egy szekrénybe. Mindenkinek kiadnak egy szabályzatot, miheztartás végett. Jobb, ha tudja, itt nincs hamikázás, puszilkodás. Tiltja az etikett.

– Értem. Köszönöm! – Ki akar itt puszilkodni? – gondolta idegesen, hisz egyre közelebb került ahhoz a perchez, hogy újra találkozik Benjáminnal.

Mikor sorra került, őt is megmotozták. Nagyon kellemetlennek érezte és a személyiségi jogait sértette, hogy elvették tőle a telefonját és az óráját.

A terembe ahová beengedték kapcsolattartásra volt kialakítva. Keskeny, hosszú asztalok sorakoztak körben, mindkét oldalán székekkel. A kapcsolattartásra érkezőket az asztalok belső oldalához ültették, háttal a falnak. Neki is megmutatták melyik asztalhoz ülhet. Egy őr ellenőrizni kezdte a kapcsolattartási engedélyeket. Sorba jöttek később az elítéltek. Sára, hogy a feszültségét legyűrje magában, figyelmét a mellette lévő asztaltársaságra összpontosította. Nem vette észre, hogy Benjámint bekísérték. Ott állt pár méterre tőle és őt nézte. A férfi tudta, hogy Sára megy hozzá látogatni, hisz előtte való napokban alá kellett írnia, hogy fogadja a látogatását. Mikor meglátta a papíron a nevét elnevette magát, és gúnyosan félretolta az iratot.

– Nem hívta ide senki! – nézett a nevelőtisztre. A keze még a félretolt papíron nyugodott akkor is, mikor a nevelőtiszt értetlenül ránézett.

– Látogatni akarja magát, nem értem, hisz ő a gyermekei gondviselője.

– Hazugság! – de önkéntelenül visszahúzta az iratot – Jól van, megkérdezem tőle, miért hazudik? – és aláírta a papírt.