Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyász. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyász. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. február 26., vasárnap

Katerina Forest: Túlélni






Némán és tehetetlenül időzik életem
itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban
miből már nincs kiút, hiába keresem,
hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni
 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi
sötét leplét gyáva  önmagamnak,
 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,
 tépni ruhám, szórni a szélnek,
súrolni az eget, csapni, mennydörögni-
Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?
De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.
Csak suttogok s magamnak beszélek.
Súlytalan szavaim körbe vesznek,
megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt
látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,
miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.
Sírni látom a fiút az apát, kiknek
összekulcsolt kezüket rántja szét
a behívó parancs.. Készülj katona!
Az anyát látom, az imádkozót,
ki a fájdalomba némán  belehal,
mert tudja, hogy többé nem látja
 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,
az óra is bénán figyel, a hegedű
húrjain a dal néma, a színes levél
 hullik feketén, a sikoltó csendben
hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.
Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.
 A sors szaggatta függönyök mögött végre
 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos
 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja
ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem
e kort, miben felemészti  létünk s világunk
egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja
hullafoltos testét, de még zabál..zabál..zabál.


2023. február 14., kedd

Gyász


Mint fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helyiségből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos beton tető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatóhoz panaszra. Még aznap megjavították a munkások a tetőt, leszigetelték olvasztott kátránnyal.
Kemény hideggel robbant be a tél egyik napról a másikra. Egy vegyes tüzelésű kandallójuk volt, amiben ha elaludtak, elaludt a parázs is. Ledermedtek a falak a hidegtől, a kancsóban reggelre bepillézett a víz. Összebújva melegítették egymást, dideregve keltek, mentek dolgozni.
Enyhültek a februári hidegek, amikor Nóri furcsán kezdte magát érezni, szédelgett, émelygett a gyomra. Elment az orvoshoz, aki megállapította, hogy gyermeket vár.
Más nő boldog, ha elérkezik ez a pillanat, ő kétségbeesett. Távol a családtól egy odúba, hogy lehet gyereket vállalni? Este elmondta szomorúan a párjának.
– Képtelenség nevelni a babát ilyen körülmények között– a szeme tele volt kétségbeeséssel.
Emlékeiben felrémlett a falun született gyermekek körüli felhajtás, hogyan vigyázták a kismamát, az újszülöttet, hordták a gyermekágyi ételeket, a rokonok, szomszédok. Ő mindenből kimarad itt az istenháta mögötti helyen, nem néz rá senki a férjén kívül, aki ugyanúgy tudatlan a gyermeknevelésben mint ő.
Laci is elkomolyodott, de csak annyit mondott, mindenre van megoldás. Másnap felkereste a Gazdaságvezetőjét, hogy segítsen rajtuk. Az meg is ígérte, ha jön a baba, másik lakást kapnak.
Nóri táppénzre került, becsületesen járt a vizsgálatokra. Egy rutinvizsgálat után hazaérve rosszul lett. Először a hideg rázta, később negyven fok fölé ment a láza, az egész teste tűzben égett, a bőre kivörösödött a sok apró kiütéstől. A férje, mikor meglátta, azonnal telefonált a mentőknek.
Szirénázva vitte a mentőautó a kórházba. A vizsgáló orvos a fertőző osztályra utalta. Amíg az infúziót bekötötték, folyamatosan kérdezgették.
– Hány hónapos terhes fiatalasszony?
A kérdésekből tudatára ébredt, hogy valami nagy baj van vele.
A gyógyszerektől csillapodott a láza, jobban érezte magát. Másnap délután megjelent a férje a főorvossal. Laci szeme vörös volt, Nóri azonnal tudta, hogy sírt.
A főorvos bottal járt, egyik lábát húzta maga után, mikor leült az ágya mellé, a világ legtermészetesebb mozdulatával átfogta a tehetetlen lábát, és keresztbe rakta a másikon.
– Mi történt? – kérdezte tőlük idegesen.
Az orvos odahúzta mellé a székét, komoly arccal nézett rá, mint aki épp felméri elmondhatja e a rossz hírt.
– A férjével már beszéltem, rubeólája van, rózsahimlő, ami a babára nézve nagyon veszélyes... végzetessé is válhat. Valahol összeszedte, ez a legveszélyesebb himlő egy terhesség alatt. El kell dönteniük, mi lesz a sorsa a babának. Nagyon nagy az esély rá, hogy károsodással születik. Egyedül hagyom magukat, beszéljék meg – nehezen feltápászkodott és kiment a kórteremből.
Ott álltak a nagy boltíves ablak alatt összeölelkezve, és csak sírtak.
– Én nem hiszem, hogy beteg lett – szipogott Nóri – tévedhetnek is.
Laci szemében is mélységes szomorúság volt. Nem tudott tanácsot adni, nem adhatott, ezt a döntést a feleségének kell meghozni, úgy gondolta bárhogyan dönt, elfogadja.
Az orvos egy óra múlva megjelent az ajtóban.
– Döntöttek asszonyom?
– Igen, élni fog! – válaszoltak mégis egyszerre.
Az orvos nézte őket, az őszinte reményt a szemükben, megkérte őket, menjenek vele.
Végig mentek egy hosszú folyosón, megálltak egy bezárt ajtó előtt, amin biztonsági zár volt.
– Megmutatom mire számíthatnak. Kérem, ne értsék félre, de jobb ha tisztán látnak, mielőtt meghozzák a végső döntésüket. Amit látni fognak, az várhat a babájukra, ha megszületik. Ezek a babák mind fertőzés áldozatai.
A hosszú polcokon öt literes üvegekben ott lebegtek a folyadékban a magzatok, egyik kisebb, másik nagyobb. Nóri nézte a nyúlajkú, farkastorkú, nyitott gerincű, vízfejű kis testeket, addig nézte, míg arra nem ébredt, hogy paskolják az arcát.
– Nincs semmi baj, megrázó volt tudom – mondta az ájulásból eszmélő Nórinak az orvos.
Pár óra múlva aláírták a papírokat, megölhetik a gyermeket. Nem maguk miatt döntöttek így, a gyermek miatt. Nem élet, a szenvedéssel teli élet. Másnap felkészítették az orvosok a művi szülésre, elmagyarázták részletesen, mi fog történni.
– Először egymás után fog kapni három szurit, a baba meg fog halni, azután elindítjuk a tolófájásokat. Mesterségesen, de természetesen szül, mert első baba, nem befolyásolhatja a további terhességet.
Borzalmas fájdalmai voltak, amit nem is titkolt, üvöltött a fájdalomtól.
Hallotta, ahogy a közelében valaki gúnyosan megjegyezte – Nem kellett volna megcsinálni, most nem fájna, mire ez a nagy hiszti?
Mint a kölykét védő vadállat olyan agresszív lett, maga se értette később mi lett vele, tiszta erőből ordított.
– Takarodjon ki innen, mit tud maga rólunk? Menjen innen, ne nyúljon hozzám ! Érti? Maga nem érhet hozzám ezután!
Az orvos próbálta nyugtatni.
– Tudom, hogy nehéz… az éretlen gyümölcs is nehezen esik le a fáról, ez a magzat is éretlen.
Nem lehet szóval leírni a szenvedését, a fájdalmát amit két órán keresztül érzett, a fejében kavarogtak az érzések közben, a tehetetlenség, a gyűlölet, a düh, és a fájdalom érzései.
– Halott a gyermekem – zokogott fel végül Nóri, mikor látta, hogy ugyanúgy teszik spirituszba a gyermekét, viszik vizsgálatra, talán kísérleti alanynak, mint a többit, akiket megmutatott neki a főorvos. Megnézte, mert látni akarta, még ha csak egy percre is, de rémülten látta, hogy nincs rajta semmi elváltozást. Mikor elhagyta a kórházat, megkérdezte az orvost.
– Mi van, ha az én lányom erősebb volt, mint a rubeóla, én láttam, hogy semmi baja nem volt.
Az orvos hallgatott, majd csendesen megszólalt.
– Még vizsgáljuk… az idegrendszere akkor is sérült lehet. Majd küldjük az eredményt.
Nóri várta, de soha nem kapta meg az eredményt. Talán neki így jobb is volt, igazság nélkül. De mikor hazament, csendes lett, hónapokig eluralkodott rajta a depresszió, sokszor elsírta magát minden ok nélkül, a terhesség alatt felébredt anyai ösztöne átalakította a tudatát, a személyiségét. Gyászolt.



2023. január 29., vasárnap

Lelkitúrák

 


Hamar lefeküdt, hallgatta egy darabig a kinti zörejeket, Gábor és a fia pakolászott a konyhában. Nem voltak tekintettel rá, néha elég keményen csukták, nyitották a hűtő vagy a mikró ajtaját. Aztán végre elcsendesedett a ház. Eliza lelki szemeivel látta, ahogy a férfi magányosa fekszik a kanapén. Eszébe jutott az elmúlt éjszaka. Nem kérdezte meg tőle, mitől rémült meg annyira álmában. Lehet nem is emlékszik semmire. Mindenesetre a sejtései beigazolódnak  lassan, legfőképpen az, hogy elfojtja nappal az érzelmeit. Nem akarja, hogy bárki megismerje milyen valójában. Legelsősorban a vágyait fojtja el. Nem akar sebezhetővé válni, nem akarja, hogy a gyenge pontjai ismeretében kihasználhatóvá váljon. Szerette Hédit, annyira szerette, hogy képtelen az árnyékából kilépni. Szobrot emelt belőle a lelkében gránitból. Ha egy nő megjelenik az életében, mellé állítja a hideg kőszobornak, hasonlítgat, hezitál... aztán letérdel a halott előtt. Képtelen az eleven, élővel elindulni egy másik úton. Az utazás alatt többször kizökkent ebből a lelki börtönből, kedves volt vele, gyengéd. Talán az ismeretlen környék, az ismeretlen emberek okozták. Összekuszálódott, elhalványult benne a múlt, csak azért, hogy újra és újra előtörjön benne még intenzívebben a gyász. Most is egy fal választja el őket, egy fal, ami olyan mintha ezer kilométerre lennének egymástól. Gábor tudatosan és intelligensen erődítményt húzott kettőjük közé, és ez azt jelenti, hogy így fog majd több mint három hét eltelni.

Reggel kopogásra ébredt. Kért egy kis türelmet, gyorsan felöltözött. A konyhában az asztalnál ült az apa és a fia.

– Jó reggelt Eliza! Remélem kipihented magad és erőt gyűjtöttél. Sajnos az a terv, hogy a mai napot a tengerparton töltsük és strandoljunk, fuccsba ment... talán délutánra felmelegszik az idő. Ezért úgy döntöttem, jön a B terv, hamarabb elindítjuk a felfedező túrákat. Ezek eléggé fárasztók lesznek, autóval megyünk a helyszínre, utána sokat fogunk gyalogolni. Nagyon sok helyre nem vezet ugyanis autóút. Gondolom először a városnézésre indulunk, azután fedezzük fel a rejtett szépségeit Korzikának... ezek lesznek nehezebbek... az elkövetkezendő három hétbe sok hegyi túra szerepet kapott.

Gábor lazán volt öltözve, sportcipőt viselt, térdig érő farmernadrágot. A vászon rövidujjú inge félig ki volt gombolva. Eliza bizonytalanul leült mellé.

– Nincs túrabakancsom... gondolom kellene.

– Veszünk ma.

Eliza megállapította, hogy a férfi kipihent arcán csak némi izgalom tükröződött, elképzelhetően a korzikai aktív pihenés tervezése okozta azt is. Ezek szerint minden tökéletes körülötte, mint a mesében. Magát sem értette most már, minek képzelget az éjszaka. Nincs ennek a férfinak egy gyötrő gondolata sem. Padló gázzal irányítja a sorsukat, még csak egy feltételes mondatot sem használ közben.

Kelletlenül ült be az autóba, nem tudta magát meggyőzni, hogy sok élmény vár rájuk az elkövetkezendő napokban. Gyalogtúrák minden nap. Legalább esténként a fáradság miatt el tud aludni, az is élmény lesz, gondolta magában.

Aztán az első nap rájött, hogy Gábor tűpontosan felkészült túravezető, kellemes időtöltés volt minden perc, amit együtt töltöttek. Folyamatosan tájékoztatást tartott, mikor mit érdemes megnézni, hol álljanak meg enni és mit egyenek. Eliza megszerette a közös kirándulásokat, viccelődtek, vitatkoztak, ment a diskurzus köztük reggeltől estig. Fizikai érintkezés nem volt köztük, ha véletlenül elkerülhetetlen volt, a férfi azonnal bocsánatot kért. Ezzel szemben egyre erősödött köztük a lelki kapcsolat. Így járták végig Bonifació utcáit, ahol a házak szinte egybe épültek a tengerből kiálló sziklákkal, ránézésre eléggé morbid képet mutatva, mintha csak a szentlélek tartotta volna őket. Az embernek olyan érzése lett míg nézte a látványt, hogy a házak bármelyik percben belecsúszhatnak a sziklafalat korbácsoló hullámokba. Gábor egyfolytában fotózott, mindent ami különlegesnek tartott, megszállottan gyűjtötte az emlékképeket. Többször felkérte Elizát és a fiát, hogy álljanak egy szobor vagy egy különleges ház elé. Eliza és Levente grimaszolt, különböző pózokat vett fel, sikerült kizökkenteniük a professzort a komoly túravezetői szerepéből. Hangosan nevetett velük, látványosan feloldódott a nap végére. Arról sem tudták lebeszélni , hogy kihagyja a Tengerésztemetőt, alkonyatkor holtfáradtan bolyongtak a sírkövek között. Eliza szinte gyerekesen, egyszerű dolgoknak örült meg a legjobban, például egy nagy adag fagylaltnak. Másnapi túrájukon Corte városában a nutellás calzone váltott ki benne maradandó emléket. A professzor mosolyogva nézte amíg eltünteti a mennyei finomságokat. Eliza a túra utolsó napján képtelen volt magában tartani, mennyire jól érezte magát.

-- Nagyon jó, hogy itt lehetek veletek. Csodálatos ez a vidék... minden... minden... veletek együtt csodálatos.

A professzor elkomolyodott mielőtt válaszolt.

-- Azt hiszem Eliza, ez az egész életérzés csak így kerek... nekünk is... szóval így, ha velünk vagy.

Hosszan néztek egymás szemébe. Azon a napon Siraki Gábor rájött, mennyire fontos szerepet tölt be az életében Eliza. Kimondta amit legbelül érzett, a világ csak Elizával kerek. Ha vele van minden csodálatos, minden olyan szép és meghitt.

A harmadik nap végre elhozta a várva várt jó időt, az egész napot a strandon töltötték. Eliza soha nem látott még olyan csodát. A strand vize türkizkéken ragyogott a parti hófehér homok kontrasztjában. Először vette magára a Lyonban vásárolt fürdőruháját, ami éppen hogy takart rajta valamit. Élvezte a napot a vizet és a férfiak figyelmét. Csinos és szép volt, mint egy sellő.

Siraki Gábor bérelt három napozó ágyat, azonnal lefeküdt az egyikre. Nem volt kedve megmártózni a tengerben. Azzal érvelt, hogy pihen előbb, majd később, ha melegszik az idő. Eliza érezte, hogy a napszemüveg áldásos takarása alatt figyeli minden mozdulatát. Leventével indult úszni a strand kristálytiszta vizébe. Ahogy siklott a kavicsos föveny felett, egy- egy hal versenyt úszott mellette. Nem tempózott gyorsan, végig Levente mellett maradt.

Fáradtan, de boldogan sétáltak ki a vízből. A napozóágy felé tartottak, kerülgették a turistákat. Az egyik fehér homokon heverésző férfi mikor mellé értek, feltolta a napszemüvegét a homlokára és leszólította.

–Nagyon szép vagy. A faterod? – bökött az orvos felé széles mosollyal.

Hosszú barna haja gumival volt felfogatva a feje búbjára, barna volt a bőre, megállapíthatatlanul barna, nem lehetett eldönteni, hogy eredeti vagy a naptól olyan sötét a színe.

Eliza megállt, rámosolygott a férfira.

–Te is jól nézel ki. Jól telik a nyaralásod?

A férfi felállt, jóval magasabb volt Elizánál.

– Szia! Bertold vagyok. Családi kiruccanás, átjöttünk Szardíniából. Ott is nagyon klassz a hely.

-- Eliza – mutatkozott be ő is. Kezet fogtak. Tudta, hogy a professzor figyeli, azért is állt le beszélgetni. Pimaszul arra gondolt, ugyan hogyan reagál, ha látja idegen férfiakkal társalogni. Levente nyugtalanul állt mellette.

– Menjünk kisfiam – Eliza megfogta Levente kezét. – Majdnem elfelejtettem válaszolni... nem a faterommal vagyok, hanem a férjemmel.

Búcsút intett és elindultak a napozóágyuk felé. Eliza látta Levente csodálkozó szemében a kérdést.

– Csak vicceltem, hogy megszabaduljak tőle – nevetett a fiúra. – Igazából lehetne egy kilencéves fiam... szóval hihető lódítás volt... és... lehetne apukád a férjem... – elhallgatott, majd egy sóhajjal fojttatta amibe belekezdett.

– Ígértem neked pár titkot... én... igazából azért fogadtam el a meghívásod, mert felismertem apukádban azt a tanárt, aki tanított az egyetemen. Tizennyolc éves voltam akkor, nagyon fiatal... felismertem a kórházban és...mikor meghívtál, eldöntöttem, hogy veletek tartok, hisz nem volt idegen a számomra. És egy másik nagyon fontos titok, már egyáltalán nem bántam meg. Nagyon jó itt veletek.

Levente megszorította a kezét, de nem tudott kérdést feltenni, nem volt nála a notesza.

Gábor nyűgös volt, mint egy gyerek, mikor odaértek hozzá.

– Látom az első nap a strandon máris a flörtről szólt – jegyezte meg keserű gúnnyal.

Eliza kéjesen végignyújtózkodott a napozó ágyon. Féltékeny– gondolta – nagyon is féltékeny. El kellene már mozdulnia a holtpontról, beragadt mint a rossz óra mutatója.

– Azt mondta szép vagyok – küldött át egy mérgező nyilat a férfi felé. – Megkérdezte, hogy kivel nyaralok, ennyi történt.

Behunyta a szemét és az arcát a nap felé fordította.

Késő délutánig kint voltak a strandon, elmúlt Gáborból is a rossz hangulat, ment velük fürödni. Messzire beúszott a tengerbe. Eliza leszidta mikor visszatért hozzájuk.

– Felelőtlenség tőled, mind a ketten halálra izgultunk magunkat miattad!

Gábor fáradtan végig feküdt a homokon.

– Te is izgultál? Ha nem jövök vissza mi történik... szomorú lennél?

– Ne gúnyolódj! Tudod, hogy nélküled megáll az életünk... ne csináld többet.

Eliza zavartan leült mellé.

– Az összes homokot haza akarod hozni, nézd meg magad!

Gábor kinevette a bosszankodó Elizát, aki a tenyerével simogatta a hátáról a fehér homokot, előre hajtotta a fejét, behunyt szemmel élvezte a gondoskodást.

– Én is nagyon félek Eliza...-- suttogta.

-- Ugyan mitől félsz ?

-- Attól, hogy egy nap eltűnsz... félek tőle, pedig tudom, hogy elkerülhetetlen... ma láttalak azzal férfival...

Eliza önkéntelenül átölelte a férfi vállát és erőszakosan kereste a tekintetét – Igazad van, tényleg el fogok tűnni ha visszamegyünk a nyaralásból Párizsba... haza kell utaznom.

Gábor szomorúan nézett Elizára, látszott rajta, hogy nem ilyen válaszra várt, de pont azt kapta, amit nem szívesen hallott. Az utóbbi napokban közel kerültek egymáshoz, úgy járták Korzika városainak a szűk utcáit, mint egy boldog család. Jól érezte magát Elizával és egyre kínzóbban kezdte érezni a hiányát, ha egy kicsit is eltávolodott mellőle.

Már alkonyodott mikor visszaindultak az apartmanba. Egy forró zuhany és alvás¸ gondolta Eliza, fázósan tekerte magára a fürdőlepedőjét.

Gábor átölelte és magához húzta.

– Melegítelek... mondta bizonytalan hangon, mert nem tudta a közeledése milyen reakciót vált ki Elizából.

– Nagyon kedves vagy, köszönöm – nézett fel a férfira hálásan Eliza.

Lassan sétáltak, szótlanul. Mindkettő a másikra gondolt, de nem mondták ki az érzéseiket.

Levente vacsorázott egyedül, Gábor hárított, nem volt éhes.

– Azt a töméntelen pizzát reggelig nem tudom kiheverni. Míg vacsoráztok kimegyek a teraszra.

Levente a víztől hamar elálmosodott, elbúcsúzott és lefeküdt. Eliza kiment a professzorhoz.

– Gyere ide – mutatott a másik nyugágyra – nagyon szép és félelmetesen csendes ez az éjszaka.

Eliza visszament a házba kihozott két takarót.

– Fázva nem szép semmi – gondoskodón betakarta a férfit.

– Hallgatlak – szólt oda míg lefeküdt a nyugágyra.

– Rendben, ha nem nevetsz ki elmondom min filozofáltam idekint.

– Nem foglak kinevetni...

– Kettőnkről...

– Azt hittem valami komoly elméleteket gyártottál... és milyen következtetésre jutottál kettőnkkel kapcsolatban?

– Leragadtam egy pontnál és nem tudok tovább lépni...

– Jellemző az ilyen túlokos pasikra...– nevetett fel Eliza.

– Kinevetsz... már nem is olyan fontos az egész, felejtsd el, úgysem illett bele ebbe a történetbe.

– Nem nevetlek ki... tudod volt idő amikor én is hasonlóan gondolkodtam. Mindent elfogadtam amit közvetített felém a környezetem, a szüleim, a barátaim.  De eljött az életemben egy nap, amikor minden addigra belém ragadt elvet felrúgtam... felébredtem. Igen, ne nézz rám ilyen csodálkozó arccal, felébredtem mert addig álomvilágban éltem, mások által kitalált álomvilágban. Semmi sem volt az én gondolatom. Megmondták mi a helyes, mi a helytelen, mit érdemes ennem, milyen a divatos ruha, milyen a társasági etikett, higgyek vagy ne higgyek Istenben. Kétszínű alakoskodó közegben éltem. Senki nem adta önmagát, senki nem vállalta fel igazából azt a valakit, aki benne élt, az igazi arcát. Ha szegény volt az gondolta ez a sorsa, ha gazdag akkor neki megadatott, de csak magára gondolt, a kivagyiságra. Én attól a naptól önmagammá váltam. Nem akarom, hogy bárki is beleszóljon az életembe, nem nyűgöz le ez az anyagias világ, az egész egy nagy rakás szerencsétlenkedés, fogyasztunk, szennyezünk, dolgozunk, fogyasztunk, szennyezünk. Lehetne élni szabad lélekkel...öntudatosan. Akkor határoztam el, hogy nem lépek kapcsolatba egyetlen férfival sem, aki nem képes ugyanígy gondolkodni... nem alacsonyítom le magam, nem alkuszom meg. Teljes életet szeretnék élni... érted? Sajnos te még alszol, még nem ébredtél fel. Hezitálsz, elméleteket gyárt az okos fejed... közben elsétál melletted a való világ. Félted a karriered, a betonbiztos magánéleted, még kockáztatni sem mersz. Jó ez neked? Most is, el szeretnél valamit mondani, de a szavak gátakba ütköznek. Mintha az érzéseidre korbáccsal vigyázna az egód. Ki ne mond! ne tedd meg! Mi lesz ha... közben megöregszel? Talán az utad végén  felteszed magadnak a kérdést: biztos úgy volt jó az a rövidke életem, ahogy leéltem?

-- Teljesen sikerült az átváltozás, vagy csak folyamatosan ön ámítod magad? Amiről beszélsz az egy életérzés, nálad ezek szerint már tudatos életérzés. Nagyszerű gondolatok. Álmodhatunk róla. De az élet ami körül vesz bennünket kiröhögi ezeket az illúziókat. Szerencsétlen önámításnak tartja. Te ide születtél, ebbe a rohadt közegbe, a képmutatásba, a kivagyiságba. Egy felelőtlen szemellenzős generáció vette át az öregektől a staféta botot. Álmodhatsz a lélek magasztos síkjáról. De az élet az egy törvény, vagy sodródsz az elvárásokkal, vagy megdöglessz. Lehet, hogy igazad van... te még fiatal vagy. Én már nehezebben tudok a változásra gondolni. Mire fel változzak? Egész jól elvagyok így.

– Nem olyan látványos az a változás, amiről beszéltem. A berögzült rossz szokásaidat kellene lerázni magadról, mint például a modorosság, távolságtartás.

– Nagyon kedves teremtés vagy, de eddig mindig baj lett abból, ha kiadtam magam másoknak. Az ember életében vannak korlátok, amit magunk állítunk fel. Ezek olyanok mint a régi váraknál a vizes árkok. Meggondoljuk kinek engedjük le a hidat, hogy közelebb jöhessen hozzánk.

-- A változás itt van bennünk, mindent képesek vagyunk megváltoztatni, még az előre kivetített sorsunkat is... a gondolataink, a tudatunk erejével. Nem nevetséges, képesek vagyunk az időt meghajlítani és visszatérni ahhoz a ponthoz, ahol elrontottuk az életünket.

Gábor gyorsan lezárta az eszmecserét.

-- Én nem rontottam el semmit!

Mindkettőjükben megváltozott valami ezen a napon. Gábor már nem kért bocsánatot, ha hozzáért, sőt minden alkalmat kihasznált, hogy megérintse. Egy simogatás, egy futó ölelés... de ezek nem változtattak meg semmit, mikor bementek a házba, külön feküdtek le.


2017. november 1., szerda

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el!


Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.
Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.

2017. április 19., szerda

Katerina Forest: Apám



Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy álmot,
mi eltűnt szemem elől,
elhalványította az idő.

Apám eltűnő árnya mindig kísért,
még hallom tőle a szelíd esti mesét,
érzem vigyázó két kezét,
őrzöm tekintetét.

Apám, mikor tenyeredbe emelted
az eget, hogy enyém legyen,
gondoltál arra, hogy majd
egyszer magamra hagysz?

Én láttalak sírni, mikor nézted
a felhőt, látni vélted a kendőt
mit anyám utolsó útjára vitt,
halkan szóltál - Hallom, hogy hív.

Elmentél utána, odavágytál,
hol átölel újra anyám.
Még azt se ígérted meg,
hogy vigyázol onnan rám.

Emlékeimben koldulva járok,
keresek apámról egy régi álmot,
mi eltűnik szemem elől lassan,
 vele tűnik el az ifjúságom.

2017. április 8., szombat

Katerina Forest: Még nem hagyhatsz el



Még döbbenten álltam, s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
...  még éreztelek.

Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem...  ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled, velem?

A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már bennem ordít, mint a bölcsőben síró gyermek... 
követeltelek-- Még nem hagyhatsz magamra! Még ezernyi perc
ami még közös , még ezernyi mosoly , simogatás... 
várj kicsit még, várj! még elmondom neked... 
tegnap akartam, hogy mennyire szeretlek.

Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
benne fürödtek a halál madarak.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben szállt a lelked át rajta.
Már tudtam, hogy odaát vagy.

Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapokon a bevésett nevet,
születtél, meghaltál, örök emlékezet.
De tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot hozok, mint más, minden évben,
simogatom a hideg kőkeresztet,
aztán mosollyal arcomon elsétálok Veled.

2017. március 5., vasárnap

Katerina Forest: ISTEN, KERESS NEKEM MENEDÉKET!






Isten, keress nekem menedéket, egy helyet
hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel.
Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem
hogy bízni tudjak újra benned.
 Mert most nem hiszek. Felszállt a lelkem
és őrjöngve üvölt és követel.
Magyarázatot.

Mi volt a bűnöm, mit vétkeztem?
Visszatapostam a múltam, kerestem,
de az útvesztőkben benn rekedtem.
Újra gyermek voltam, anyám ölébe
bújva hallgattam a dalt, mit dúdolt
míg ringatott.

Szerettek engem, én is szerettem
mindent, mit a sors nekem adott.
Szerettem a végtelen világot,
a felhőket, a zúgó őszi szelet,
a fűszálon ringó harmatcseppeket,
szerettem az életemet.

Imádkoztam és hálát adtam
Neked Istenem, hogy ezt mind
megadtad nekem.

Adtál nekem egy gyermeket, aki
puha kezeivel átölelt, ringattam,
dúdoltam ha sírt, úgy mint rég
engem ringatott anyám.
Megbízott bennem, ígértem, vigyázok,
örökkön örökké rá.

És most ott fekszik holtan a mocskos
földi porban, lelke vádlón néz rám.
Nem érti miért? Hisz még lépni tanult,
még nem járt be utakat, a kapun
se lépett át, hogy elé táruljon a világ.

Isten, keress nekem menedéket, egy helyet
hol egyedül lehetek fullasztó könnyeimmel!
Vigyázz lelkemre, gyógyítsad hitem.
hogy bízni tudjak újra benned.
Nyugtass, hogy ne bolyongjon e földön
örök időkre haragvó, vádló lelkem.

Emeld magadhoz gyermekem lelkét
vidd magaddal, és ha eljön az örök
éjszaka, hogy ne fázzon, ne féljen,
 fektesd fenn a mennyben az égi felhőkre
takard be csillaglepellel.
Mosollyal ajkán aludja alatta örök álmát,
míg angyali kórus dúdolja az altatóját.