Ha kiapadnak a folyók ..

 

Este egy kis időre beugrott a Rubinba. Tisztelte a barátait, hisz sokat köszönhetett nekik. Meggyőződésévé vált, hogy maximálisan segítették ezek a találkozások, hogy változzon a világszemlélete. Kiváltképp abban, hogy leszakadjon róla a berögzült hamis énkép és jövőkép.

Zalán mosolyogva nézte Sárát.

– Múltkor azt mondta Zsolt szívesen veled menne vidékre, tudod mit, megyek én is.

– Mi van? – Sárát meglepte a váratlan ajánlkozás.

– Azon gondolkodtam minap, hogy az életünk úgy el van cseszve, ahogy csak lehet. Mindent ellentétesen csinálunk, a természet törvényeivel szembe megyünk. Mink van, hová jutottunk, mond meg? Megmondom én neked, ne törd magad, egy nagy semmink van. Bezsúfolódtunk a városokba, panellakók lettünk, és egy hatalmas függőség az életünk, függünk a víztől, az energiától, az élelmiszerellátó rendszertől, mindentől. Hatalmasra nőtt hulladék hegyeket termelünk, esszük a műanyag kajákat, bámuljuk a mobilunkat még az utcán is, ahelyett, hogy felemelnénk a fejünket, meglátnánk a valóságot. Akiknek ez sikerült az már keresi a helyét vidéken. Újra tanulja az ősi tudást, csoportokat alkotnak, közösségeket. Átadják egymásnak a tapasztalatukat. Ültetik az őshonos fákat, sajtot készítenek, tartósítanak, gyógyfüveket szárítanak. Mert lehet élni jól, és bölcsen együtt a természettel.

– Ne mond ki, hogy te erre vágysz. Remélem nem vissza a fára, vissza az őskorba?

– Én nem mondtam, hogy vissza kéne fejlődni, szükség van az elért technikára, az internetre, el se tudom már képzelni nélküle az életem. Nemrégen beszéltünk róla, hogy közeleg az idő, mikor felkerekednek az elnyomott szegények és elindulnak az életben maradásért. Mert elfogy az élelmiszerük és a vizük. A háborúk előbbre hozták ezt a népvándorlást. Az a tragikus az egészben, hogy tönkre tesszük ezt az oázist, ahol élünk, ahová csak álmaikban juthatnak el több milliárdan.

– Ki tudja, mi hozza el a Föld végső pusztulását, lehet egy olyan egyszerű ok is, hogy eltűnik az ivóvíz a felszínéről. – kapcsolódott a beszélgetésbe Gergő –A felmelegedés szédítő iramban zajlik, amit nem kell kozmetikázni, hogy ezért meg azért, ki kell nyíltan mondani az igazságot, hogy az emberi tevékenység okozza leginkább. Akkor, amikor tényekről beszélhetünk, a folyók, tavak kiapadásáról, megszűnéséről akkor már szólhatnak a vészkürtök világszerte.

– Szólnak is, hisz már rég elkezdődött ez a folyamat, itt van például a Csád-tó már harminc éve apad egyfolytában, a több százmillió ember vízszükségletét fedező tó ma már csak hírmondója önmagának, hisz eredetileg harmincezer négyzetkilométer volt mára csak kétezer. De haldoklik több hatalmas vízhozamú folyó, mint az Amazonas, a Jangce, a Nílus, az indiai Gangesz. Ezzel egy időben olvadnak a gleccserek a sarkvidéki jégtakarók– helyeselt Zsolt – Elképesztő méreteket öltött a természet elszennyezése, nemcsak a földön a légkörben is. A légkörbe olyan mérgező anyagok jutnak, amik már eső formájában sem kívánatosak a növény és az állatvilág számára, nem nevelnek, éltetnek ezek az esők, inkább pusztítanak. Eljön az idő, hogy minden háború az édesvízért fog folyni.

– Már a mi életünkben is folyik ez a harc, csak nem szalagcím a médiában – reagált Anna, Zsolt szavaira – A fontos dolgok sohasem szalagcímek.

– Neked az Isten adott egy kis földterületet, ami a tiéd, lesz lehetőséged megteremteni rajta mindazt, amiről beszélek, kiváltságos helyzetbe kerültél. Már csak egy hiányzik hozzá, de az nagyon! – húzódott Sára mellé Zalán.

– Miről beszélsz?

– Hogy – hogy miről? Kiről inkább.

– Akkor kiről? – ment bele a játékba Sára.

– Hát rólam! Én hiányzok a képből, a városi csodadoktor – kapta meg a választ azonnal.

– Ne kezd újra, ez nem vicces! Igen, tényleg adott Isten egy földterületet, ami nem az én érdemem. A keresztapám dolgozott érte egy életen át, most csak azért az enyém, mert megörököltem, mert ő így akarta. Nem lett volna tisztességes visszautasítani egy élet munkáját. De azt se tudom, mit kezdjek vele igazából. Már anyám ott van, dalolva ment vidékre a városi panelból. De ő idős, sokan vágynak szépkorban vidékre. De én? Még alig éltem. Tudom, mi megy ott, hajnalba kelnek, napnyugtáig dolgoznak. Ha azt hiszitek móka és kacagás vidéken az élet, akkor el vagytok varázslódva.

– Akkor tényleg nincs semmi keresni valód ott! – szólt rá határozottan Zalán – Az én nagyszüleim is vidéken éltek, gyerekként minden nyaram ott töltöttem náluk. Én pont az ellenkezőjét tapasztaltam, szerettem ott lenni nyaranta. Egyszerű oknál fogva, szabadnak éreztem magam. Igazad van, hajnaltól- napestig dolgoznak, de nem látod, hogy kényszerből. Ami az asztalra került mindig az Isten adta nagymamám szerint, a mező a gombát, az évszakok a zöldséget, gyümölcsöt, a gabonát. Az emberek összejártak, barátkoztak, segítették egymást. Nem szükségszerűen elhagyatott, magányos, aki letelepszik vidéken. Sőt, nagyobb biztonságban van ott, mint itt egy zsúfolt városban. A folyamattól lehet félni inkább, ami jön felénk és nem veszi észre senki, vagy nem is akar tudomást venni róla. Jellemző reakciónkká vált, ha nem veszünk tudomást valamiről, akkor nincs is, és akkor nem is történik meg.

– Mire gondolsz?

Körbezárt szabadság

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      

Mintha örültek házában élnénk

 

A kávézóban a barátok figyelme azonnal felé fordult amikor leült közéjük.

– Hogy vagy, kislány? Mi van a gyerkőcökkel, rendben van minden? – kérdezte meg Zsolt. – Kicsit nyúzottnak nézel ki.

– Nem sok minden történt velem. Ma volt az anyukájuk temetése, én meg beadtam a papírokat a gyámügynek. Várom a válaszukat. Ennyi. Miről beszélgettek?

– A téma mindig ugyanaz, konteókat gyártottunk, ami mára úgy néz ki valósággá vált. Mit szólsz hozzá? Sejtettem, hogy alakul egy krach a világban, de azt nem, hogy ennyire felgyorsulnak az események. Persze tudom, hogy elkerülhetetlen a folyamat, de egy cseppet sem örülök ennek a bizonytalan életnek, amiben napról napra élünk. Jobb lenne gondtalanul madárdalt hallgatni, vagy csak lazulni, mint eddig. Valahogy irtózok ettől a sok konfliktustól – válaszolt lehangoltan Zalán.

– Láttam a tévében a tüntetést.

– Elszabadultak az indulatok. Várható volt. A tűréshatáron táncoltunk eddig is. Az uzsora, a korrupció, a bűnözés országává váltunk. Mindenütt zavargások vannak, nem csak nálunk, igaz ettől nem lehetünk nyugodtabbak. Ez nem összeesküvés elmélet, ez már a valóság, az elszegényedett, kizsákmányolt réteg kezd felébredni a Csipkerózsika álmából. Egyre több helyi háború lobban fel a környező országokban. Túl nagy a mozgolódás, túl sok a halott.

– Megy a riogatás, hogy kirobbanhat egy atomháború! – szólt letörten Róza. – Azt nem éljük túl... talán mégse annyira rossz a helyzet.

– Atomháborúú? – nézett Rózára meglepődve Zsolt. – Hát azt nem élnéd túl, erre mérget vehetsz. Lesimítaná a Föld felszínét több száz évre. Annyi időd maradna csak, hogy elindulj lapos kúszásban a temető felé, de nem garantálom, hogy oda is fogsz érni. Tudod, mi a legrosszabb az egészben? Az, hogy minden ország vezetése tisztában van azzal a ténnyel, hogy az utolsó ítélet napja lesz, ha ez bekövetkezik. Nem lesz olyan, aki megússza, legfeljebb tovább él pár napig vagy hétig. De bújhatnak a föld alá a pénzeszsákok, ők se kiváltságosok, hiába építettek annyi gigászi bunkert. Szegény, aki nem tud még álmodni sem! Milyen élet az, ahol nincs napfény, és milyen, ha elfogy a víz és az élelem? Csórikám majd kibúvik a felszínre, és meglepve tapasztalja, hogy oda csak meghalni ment ki, mert élhetetlenné vált az egész bolygó.

– Mindig csak külfölddel hozakodtok elő, nálunk is egyre rosszabb a helyzet! – szakította félbe Gergőt Anna. – Sok magyar kiment külföldre dolgozni, ezzel egy időben egyre nagyobb az illegális bevándorlók száma. A határszélen élők félnek, megszaporodtak a bűnözések, lopások azon a környéken. De tudod, mi a sejtésem? Ez az egész konfliktussorozat, a népek vándoroltatása, előre meg volt tervezve.

– Előre megtervezett? Ahol nem lehet élni, mert mindennap halálfélelmed van, ahol éhség és szomjúság kínoz, onnan ösztönösen menekül mindenki. Forradalmak, polgárháborúk, fanatikus vallásüldözés színtere a föld nagy része, olyan, mintha őrültek házában élnénk. Elveszett az emberek józan ítélőképessége. A történelem megismétli önmagát, ugyanazok a csapdák vannak most is felállítva, mint száz, vagy ötven éve. És mit tesz a magasan kvalifikált homo sapiens, ugyanúgy beleesik a csapdába. Minden nyavalya a nyakunkra ült, a klímaváltozás, a túlnépesedés. Nyüzsgünk, mint a hangyák, a végén felfaljuk egymást.

– Reméljük, ez az agyrém nálunk nem alakul ki ilyen drámain – sóhajtott fel rezignáltan Róza.

– Várd ki a végét, hogy mi lesz itt! A magyar jámborfajta, de csak egy darabig. Ha végképp elszakad nála a cérna, harcolni fog, és elfelejtkezik minden addigi jámborságáról – fordult Róza felé Zsolt.

– Szerintem meg mi leszünk legtovább fotelharcosok. Ülünk és fontoskodunk akkor is, ha körülöttünk minden vérben úszik! – legyintett lemondóan Sára.

– Reméljük, a pasit is kiengedik a börtönből hamarabb. Ő egy igazi áldozata ennek az agymosott rendszernek – biztatta Róza Sárát.

– Jó lenne, sajnálom a családját. – helyeselt Sára.

– Kiengedik? Legyen úgy, engedjék ki! A rendszer legnagyobb ellenségét fogják kiengedni! Nem lesz hálás. Álljunk meg egy pillanatra, azóta az emberünk feltett önmagának egy sor mélyreható kérdést. Például azt, miért ő a bűnös, hogy nincs Magyarországon élhető élet, hogy nincs munkahely, hogy nincs szociális háló, soroljam még? Ez a rendszer tönkre vágott mindent. Csak azok élnek jól, akik odafértek a tűz köré, a brancs, a haverok országa lettünk! – állt fel idegesen Gergő. – Itt semmire nem jut pénz, csak az elit hóbortjaira.

Az egész esti dumaparti ingerülten zajlott, a végén rossz hangulatban váltak el egymástól.