Körbezárt szabadság

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      

Ne ámitsd magad!

 

Lehet-e barátságról beszélni a börtön falai közt? Bizonyára igen, hisz a baj, a közös sors közelebb hozza az emberek szívét a másikhoz. A napok, hetek, hónapok túlélése, fogcsikorgatva és erővel formálja a jellemet odabent. A gyenge elhullik, térdre esik. Szolgál mint a csicska, a dereka megtörik. Az erős egyre erősebb lesz, fizikailag és szellemileg is, olyannyira, hogy a gyengék felnéznek rá, oltalmat keresnek nála, cserébe teljesítik minden kívánságát.

Benjámin egyre több időt töltött a hitoktatás alatt megismert Bandival. Szívesen hallgatta a csendes szavú embert. Akiről közben kiderült, hogy nem egyszerű sittes, odakint tanárként dolgozott egy gimnáziumban. A többiek ezért egyszerűen tanár úrnak szólították, nem Bandinak.

Benjámin depressziója a napokkal párhuzamosan nőtt, de a tanár barátsága, és a vele töltött eszmecserék után lényegesen javult a lelkiállapota. Mindketten a börtön mosodájában dolgoztak, volt idejük beszélgetni. Az őr nem szólt rájuk, csak ha leálltak a munkával.

– Mi neked a szabadság fogalma? – kérdezte meg egy alkalommal a tanár.

– Bizonyára, a börtönön túli élet, csakis ott van a szabadság! – válaszolt vissza határozottan Benjámin.

– Ha kint vagy a való világban, az még nem azt jelenti, hogy szabad vagy fiam! A szabadság akkor az igazi, ha a lelked is szabad. Nem foglya semminek, senkinek. Önállóan élsz, cselekszel, gondolkodsz! Senki nem erőlteti rád azt, hogy miről mit, és hogyan gondolkozz. Érted? Miben élsz most odakint? Egy középszerű világban. Alkalmazkodsz minden tárgyhoz, minden emberhez, szokásokhoz, elvárásokhoz. Nem vagy szabad ember, ne ámítsd magad! – emelte fel a hangját az utolsó mondatnál, majd folytatta. – Az, amiben most élünk, modern mása a régi rabszolgatartó társadalmi berendezkedésnek. Ne nézz rám így, tudom, hogy mit beszélek, ott maga az ember volt rabszolga, rendelkeztek az élete felett a rabszolgatartók, neked a lelkedre dobták a láncot, csak vergődsz a vágyálmaidban és tehetetlenül sodródsz a tömeggel. Vannak ugyan céljaid, egy ház egy autó, de mind anyagi jellegű, amit robottal el tudsz érni, néha egy élet munkájával, de lehet akkorra már nem is vagy tőle annyira boldog. Ha nincs rá elég pénzed, hát lohol utánad a bank, hogy ő segít, s te besétálsz a csapdába, mert annyira el akarod érni a célodat. Belépsz ezzel egy ördögi körbe, ahol már magasabb fokon állsz a rabszolgasorban. Dolgozol reggeltől napestig, hogy fizetni tudjál! Képzelj el magadnak egy boldogabb jövőt, és minden nap erről meditálj, a boldogság, ha keserves úton is, de eljön hozzád. Mert a gondolatnak legyőzhetetlen ereje van, sose feledd el, amit most elmondtam neked... mert olyanná válsz, amilyenné elképzeled magad. Ilyen egyszerű az egész.

Benjámin szinte itta a tanár szavait, melyek hatására lassan megváltozott. Megtanulta, hogyan kell a meditációt gyakorolnia. És egy nap már képes volt arra is, hogy szabadidejét önsajnálat helyett a konditerem kopott gépei között töltse, elkezdett egy számára is kemény testedzést. Eleinte végkimerüléssel hagyta ott a gépeket, de pár hét után már nem folyt patakban róla a veríték, a kegyetlen izomláz sem kínozta. A testalkata megváltozott, vállai kiszélesedtek, az izmok erőszakosan feszítették rajta a szürke rabinget.

Nyugodt, kiegyensúlyozott viselkedése miatt a többi rab nem kötözködött vele, igaz nem is keresték túlzottan a barátságát, mindenki tudta róla, hogy zárkózott, magába forduló alkat, akivel ereje miatt sem érdemes szóváltásba keveredni.

Már tudott a kinti életről meditálni, el tudta képzelni a jövőjét, amiben ott volt a két lánya, és az önmagában elfojtott vágy a festészet iránt. Eldöntötte, hogy soha nem fogja feladni az álmait, hisz erre készült egész életében. Néha homályosan ezekben a meditációkban megjelent Sára is, meg tudta idézni az alakját, illatát, a lágyságát.

A vágyálmai egyre szaporodtak a napok múlásával. Elképzelte a jövőbeli életét egy gyönyörű környezetben, ahol csak a természet okoz zajokat, ahol harmóniában tudna élni, élete végéig. Elképzelte azt a nyugalmat, ami minden nap körbeölelné, a csendet, a békét. Elképzelte Sárát úgy, hogy szerelemmel szereti. Ahogy múltak a napok, megfestette az arcát is, persze csak önmagában. Festő volt, nem volt nehéz feladat. A zöldeskék szemek bevilágították a lelkét ezután, nem hagyták el egy pillanatra sem. Reggel velük ébredt, este velük merült álomba. Próbálta átfesteni őket barnára, szürkére. De kis idő múlva leolvadt róluk a fedőréteg és előbújt alóla az eredeti zöldeskék szín. Sára arcát látta újra és újra maga előtt. Mindhiába tiltakozott a józan tudata ellene. Már tudta, hogy csakis ő jelentheti számára a boldogságot, amire annyira vágyik. Amikor tudatosult benne, hogy mit érez Sára iránt, teljes erejével szembefordult a kényszerképzetével. – Sára nem lehet a kinti életében a kedvese, ezt csak a képzelete hívta elő. Sára soha nem tud egy ilyen alakot őszintén megszeretni, elfogadni – gondolta át sokszor, de mindig előtérbe furakodott az álom, ahol Sára megjelent, és kérte, hogy ne engedje el a kezét, hogy ne tévedjen le arról az ösvényről, amin együtt kell végig menniük. Titokban nagyon akart hinni annak az álomnak. A kedélyállapota ezután minden hullámvölgyet megjárt, néha sodródott az érzelmek árjával, néha partra vetette a dühöngő hullámhegy. Senki nem látta, mi zajlik benne, a többiek felé a nyugodt, magabiztos arcát mutatta.

Börtön /videó/

 

Kétségbeesés

 

Eliza éjszakánként nyugtalanul aludt, sűrűn felébredt. Képtelen volt azonnal visszaaludni, pedig vágyott rá. Vágyott arra, hogy visszazuhanjon a megnyugtató semmibe. A folyamatos ébrenlét egyre jobban sodorta a kimerültség felé, nehezen tudta kontrolálni az érzelmeit. A professzor látogatásairól tudta, hogy csak udvarias rutin az egész, hisz ígéretet tett rá. Színpadiasság, kötelességtudat. A látogatások alatt az orvos leült mellé, kérdéseket tett fel. Tesztelte. Kimérten halkan beszélt hozzá, oktatói stílusban, mint ahogy egy tanár beszél az értetlen diákjához, mégsem bánta, szerette hallgatni. Sok kérdést feltett ő is, hogy minél tovább tartson a látogatás.

Attól félt a legjobban, hogy az idegrendszere bármelyik pillanatban összeomlik, ettől a félelemtől örökös légszomjjal küszködött. A pánikrohamok a napok múlásával egyre erősebbé váltak, míg egy nap maga sem tudta miért, tudatosan lassan mélyen kezdett el lélegezni. Mint akiben két személyiség lakik, még meg is dicsérte magát: "Így kell ezt, nem szabad padlót fogni." Meditált, próbált a legnagyobb mértékben ellazulni, ebben a tudatállapotban egyre jobban áttudta gondolna a helyzetét.

A legrémisztőbb valóság számára a sehová nem tartozás érzése volt, hisz eltűnt a múltja. Az egész olyan volt számára, mint mikor egy számítógép rendszere összeomlik. Kitörlődik minden. Kék halál. Elveszik az addig össze gyűjtögetett sok kincs: képek, gondolatok, levelek. Tehetetlen dühünkkel bámuljuk az üres képernyőt. Őbenne is kék halál volt, nem emlékezett semmire, arra sem, hogy honnan indult el és hová akart eljutni. Mert biztos, hogy céllal indult el valahonnan, de mi volt az a célja? Eljutott oda, ahová akart? Kétségbeejtő állapot! A professzor szavaiba kapaszkodott, az adott reményt számára: "Egyszer mint a dominó első kockája mikor lökés éri, sodorja magával az összes többit, ugyanúgy ha egy emlékkép bevillan, jön a többi" Nagyon várta, hogy bekövetkezzen.

Napok múltával enyhült a fejfájása. Reggel már a nővér és egy járókeret segítségével ki tudott menni a mosdóba.

Türelmetlenül várta aznap is professzort, aki csak késő délután látogatta meg.

- Hallottam, hogy ma már sétálgatott. Hogy érzi magát? - lépett Eliza mellé.

- Köszönöm. Nem fáj már annyira a fejem.

- Örülök a jó hírnek. Nemsokára itt lesz önért a betegszállító, hogy elvigye EEG vizsgálatra.

- Miért van szükség a vizsgálatra? - érdeklődött Eliza, közben figyelmesen nézte a professzort, aki most is faarccal közölte vele a tényeket.

- Ezzel a vizsgálattal diagnosztizálható számos idegrendszeri betegség és azoknak az állapota, az előrehaladottsága jól felmérhető. Fontos, hogy kizárjunk pár dolgot. Például nem szenvedett- e epilepsziában. Nem ismerjük ugyanis az előző kórtörténetét.

- Valami bántja doktor úr? Nagyon rossz kedve van ma - kérdezte meg önkéntelenül az orvost.

A professzor elcsodálkozva nézett rá, meglepte, hogy a betegét érdekli a lelkiállapota.

- Nekem kell ezeket a kérdéseket feltenni önnek. Ne cseréljünk szerepet! - válaszolt vissza komoran - Akkor egy félóra múlva találkozunk.

Megfordult és kiment a kórteremből. Nem akarta, hogy Eliza észre vegye, hogy a kérdése zavarba hozta. Jó érzékkel meglátta, hogy feszült, de nem gondolta, hogy ennyire látszik rajta. Azóta ideges és türelmetlen, mióta Kata, a fia nevelőnője bejelentette, hogy nem tud velük utazni Korzikára. Próbálta lazán felvenni a hírt, de csak azért, hogy Katában ne legyen még nagyobb a lelkiismeretfurdalás, de tény, hogy ezzel a bejelentéssel mindent felborított, minden elképzelését. Levente nem fogja jól érezni magát Kata nélkül és ő sem. Nem jól alakultak a nyaralás kilátásai. Kata bizonyára minél előbb el akar indulni haza. Szereznie kell a fia mellé ideiglenesen valakit. Ettől a gondolattól is ideges lett, nem szívesen engedett be idegent a lakásába. Eszébe jutott az is, hogy el kell mondania Elizának, hogy nem tudja betartani az ígéretét, a tervezett szabadságát hamarabb el kell kezdeni. Az EEG-el csak le akarta zárni a vizsgálatot, mivel a többi vizsgálat jó eredményeket hozott. Felszívódott a vérömleny, behegedtek a sebek. Még kíváncsi volt az agyi idegek működésére. Tudta, hogy közel van a beteg gyógyulása. A beszéde összefüggő, értelmes. Az érzelmi szintje egyre stabilabb. Nem értette, miért blokkolt még mindig a memóriája. Egyáltalán mi tartja blokk alatt?

A betegszállító pár perc múlva megjelent és áttolta Elizát egy másik épületbe. A fekete bőrű férfi lestartolt vele egy ajtó elé és sűrű elnézések közepette magára hagyta. Feküdt a hordágyon és újra elfogta a pánik. Körülötte több beteg várakozott, jöttek- mentek az orvosok, nővérek, halkan zümmögött a folyosón egy takarítógép, mégis eluralkodott rajta az egyedüllét félelme. Egy biztos pont volt addig az életében: a professzor. Az meg nem volt sehol. Benne megbízott, elhitte neki, hogy vigyázni fog rá míg visszatér az emlékezete. De ma pont miatta bizonytalanodott el a legjobban, a hideg kimért stílusa miatt. Miért is gondolta, hogy ennek az orvosnak számít, hogyan alakul a sorsa. Úgy gondolta, az igazság az, hogy semmit sem számít. Egy beteg csak a sok közül, semmi több.

Megállt valaki a fejénél, majd megmozdult a hordágy alatta.

- Mi történt, elijesztette a betegszállítót? Mit mondott neki? - felismerte a professzor hangját.

-- Áh, dehogy, egyszerűen faképnél hagyott. Jó, hogy itt van... kicsit féltem itt egyedül...

Az ajtóhoz érve a professzor elment mellette, és Eliza legnagyobb meglepetésére a kezével biztatóan végigsimított a haján.

-- Csak nyugodtan. Nincs egyedül...

Kinyitotta a vizsgáló ajtaját, ahonnan kijött hozzájuk egy asszisztens. Elizát betolták egy monitorokkal, gépekkel berendezett szobába.

- Akkor fogjunk hozzá. Nézzük mit forgat a fejében? Vigyázzon, mert most kiolvasom a gondolatait.

Az orvos most is nyugodt és kimért volt, de kicsit lágyabb hanghordozással beszélt, mint legutóbb. Eliza fel akart ülni a hordágyon.

- Maradjon csak nyugodtan, nem kell felülnie. Egy kis ideig cirógatni fogom a haját, hunyja be a szemét. Ha úgy gondolja, aludhat is közben. Eltart egy ideig, de maga a vizsgálat nem lesz kellemetlen.

Az asszisztens segítségével elektródákat helyeztek el a fején. Eliza legnagyobb meglepetésére az orvos válaszolt a kórterembe feltett kérdésére.

- Jól látta Heléna, tényleg feszült vagyok egy kicsit. A vizsgálat után meglátogatom, meg kell beszélnünk pár dolgot... készen is vagyunk. Most rögzíteni fogjuk az agy bioelektromos jeleit. Néha kérni fogok öntől pár dolgot, például, hogy pislogjon, vagy vegyen mély levegőt. Megnézzük azt is, hogyan reagál a felvillanó fényekre.

Eliza nem vette le a szemét a férfiról, elbűvölten nézte, mintha nem ugyanaz a férfi beszélne hozzá, mint akit előtte megismert.

-- Most már ha megkérhetem... tudom, hogy nehezére esik, de ne rám, csak a vizsgálatra koncentráljon.

Eliza rámosolygott az orvosra és lehunyta a szemét.

Amikor megjelent a betegszállító, hogy kitolja a vizsgálóból, a professzor újra hozta a formáját, feléje sem fordult, el sem köszönt tőle. Ennek ellenére nem érezte bántónak az érdektelenségét, hiszen megígérte, hogy felkeresi miután kiértékelte a felvételeket. Míg az EEG vizsgálaton volt, a kétágyas kórterembe elhelyeztek egy új beteget. A félvér nőnek keze lába be volt kötözve, az arcát véraláfutások csúfították. Sürgött forgott körülötte az ápoló és az orvos. Mikor a szobába ért, épp kanült helyezett a nővér a beteg karjába. Később tudott pár szót váltani a beteggel, aki suttogva elpanaszolta, hogy üzemi balesetet szenvedett.

Várta egész este a professzort. Izgatottan figyelte a nyíló ajtót, de csak az ápoló személyzetet látta bejönni, kimenni. Végül megjelent az éjszakás nővér a gyógyszeres kocsival. Amikor végzett az új betegnél, odahajolt mosolyogva hozzá.

- Hogy van hölgyem?

- Köszönöm, egyre jobban.

- El ne felejtsem, a Professzor Úr telefonált, ma nem tudja meglátogatni. Közbe jött egy sürgős családi ügye. Megkért, hogy mondjam el önnek, holnaptól szabadságon lesz, úgy néz ki, nem is tud többször találkozni magával. Egy örömhírt is át kell adnom, azt üzeni, hogy a vizsgálat eredménye nagyon biztató, reméli hamarosan felgyógyul és el tudja hagyni a kórházat.

Eliza ledöbbent.

- Meddig lesz szabadságon?

- Úgy tudom egy egész hónapig.

- Köszönöm, hogy átadta az üzenetet, gondolom ő sem akart mást közölni velem.

A nővér arcára kiült a nyugtalanság miközben nézte Elizát.

- Kér valamilyen gyógyszert? Szóljon, ha szüksége van valamire. - Észrevette, hogy Eliza arca egyre sápadtabbá válik. Eliza a fejével intett, hogy nem kér semmit.

Mikor a nővér kiment a kórteremből, elérte a teljes kétségbeesés. Végérvényesen rájött, hogy cserbenhagyta az orvos. Attól függetlenül érzett így, hogy soha nem tudatosult benne, miért fontos az orvos jelenléte a számára. Könnyek gyűltek össze a szemébe, amik lassan folyammá váltak, feljajdult és hangosan zokogni kezdett. Félt. Görcsösen az arcához szorította a párnáját, rázkódott a teste a sírástól. A szomszédágyon fekvő beteg ijedten figyelte egy darabig, majd nehézkes mozdulattal megnyomta a nővérhívó gombot.

- Mi történt? - szaladt be a nővér. Az új beteghez igyekezett, aki Eliza felé mutatott, jelezve, hogy nem vele van baj. Eliza már nem sírt hangosan, de az egész teste remegett, mintha a hideg rázná.

- Hölgyem, nézzen rám! - szólt rá hangosan a nővér, de nem kapott semmilyen választ.

Kisietett a kórteremből, pár perc múlva visszatért az ügyeletes orvossal. Nyugtató injekciót kapott, amitől lassan megnyugodott és elaludt.

Katerina Forest: Szél hátán

A szél hátán jött az erdő felől,
sodródott felém egy fekete felhő.
Sziszegett, sistergett, nyújtózott,
tekergett, szétterült az égi anomália.

Repülnék veletek, táncolnék az égen,
szabadság égetné haldokló szívem,
csak egy kis időre ott lebegne lelkem,
köztetek egységben, örök szeretetben.

Nem fájna utána, ha zuhannék a mélybe,
kősziklákon törnék, folyó vízbe hullnék.
Törött szárnyal itt lent, egy percig se élnék.