Sajnálni kéne őket

 

Hajnalodott. Benjámin felébredt a kívülről beszűrődő zajokra. Egész éjjel fázott a vékony takaró alatt. A sátor ponyvája minden neszt átengedett, mintha kint feküdt volna a hidegfényű csillagos égbolt alatt. Egy tücsök a védett sátorponyva alatt talált menedéket, kitartóan versenyt muzsikált a rabok szuszogásával, horkolásával. Feszült és ideges lett a falu felől hozzájuk sodródó kutyavonyítástól. - Valamit éreznek, vagy látnak azok a dögök a bezárt udvarokon, mert egymásnak adják a vészriadót. Nincs telihold, valami más nyugtalanítja őket - gondolta és már megbánta, hogy jelentkezett a határon lévő munkára. Szabad levegő... mit ér el vele, ha kint fegyveres őrök vigyázzák minden léptét. Ország védelme? Mivel, pár kilométer kerítéssel? Az egész csak kábítás, aki át akar jutni át fog jutni, nem lesz akadály előtte. Reggeli után felsorakoztak munkára. Nehézkesen indult a nap, de hamar rájöttek mindnyájan mit várnak el tőlük a feletteseik, délután már rutinosan dolgoztak. A rabok csak egymás közt beszélgethettek, nem szólhattak a közmunkásokhoz, se a katonákhoz. Ha valakitől üzenet jött feléjük az őr továbbította a kérést. Ettől függetlenül kialakult hamar az összhang a kerítés építők között.

Esteledett, mikor Bandi a tanár intett felé.

- Nézd! - és mutatott a kerítésen túlra.

A túloldalon egy ligetes fasor húzódott az épülő határzár mellett. Látta, hogy miért jelzett a tanár. A bozótosban emberek mozogtak, több a földön ült. Aránylag csendben gyülekeztek. Munka közben fel- felnézett rájuk, észrevette, hogy egyre többen vannak. Az úton rendőrautók érkeztek, majd az autókból kiszálló rendőrök elfoglalták a kerítés nélküli területet.

- Haladni kell ezzel a kerítéssel, most jött az infó, több százan ideérnek napok alatt! - szólt az egyik rendőr a katonákat irányító tisztnek.

- Itt már nem jönnek át! - válaszolt a tiszt, végignézett a kész határvédelmen - Pengés, felakadnak rajta.

Már beesteledett mikor elindultak a sátortáborukba. Vacsora után fáradtan nyúltak el a priccsükön, mindenkinek szokatlan volt a szabadban végzett munka. Napközben végig sütött a Nap, de már nem melegített, kellemetlenül hideg volt a fénye.

Reggel mikor kiért újra a területre, megtudta miért vonyítanak éjszaka a kutyák, a felépített kerítés tele volt felakadt ruhákkal. A frissen kihúzott dróttekercset sok helyen kihajlították. A fás ligetből minden bevándorló eltűnt. Ki a kerítésen át, ki a zöldhatáron, de mind átment az éjszaka hozzájuk. Délutánra újra megjelentek az emberek a liget fái alatt, de már nem maradtak ott, leültek szemben az út mellett. A kerítésépítők tehetetlenül nézték a gyermeket tartó asszonyokat, az éhségtől nagyra nőtt szemű gyermekeket, akik várakozóan figyelték hogyan épül miattuk a gyilkos, pengés kerítés.

- A szentségit, nem bírok így dolgozni! Rosszabb ez itt, mint a börtönben! - fakadt ki a tanár keserűen.

Még több rendőr érkezett, ami miatt fokozódott az elégedetlenség a várakozók között. Benjamin nézte a pár méterre hadonászó, egymás szavába vágó embereket. Észrevette, hogy a gyermekek mennyire kimerültek, ezért sokat betegnek vélt, különösnek találta, hogy ennek ellenére nem sírtak.

Az egyik rendőrautóval tolmács érkezett, aki a hangosbemondóba felvilágosította a kerítés túloldalán várakozóknak. Közölte velük, hogy országhatárhoz értek, aki megrongálja a védművét, annak büntetés jár. Kis csoportokban jöhetnek át, de csak a hivatalos határátkelő helyen, ott regisztráció után, további intézkedésig gyűjtőtáborba kerülnek.

Nem okozott osztatlan sikert a túloldalon az információ, egyre hangosabban követelték, hogy engedjék át őket.

- Nem értem én ezt - fordult Benjámin a tanár felé - most háborús menekültek, vagy nem? Mert ha háborús menekültek, mire fel ez a világutazás egyik békés országból a másikba?

- Rájöttél? Engem is ez zavar, sajnálni kéne őket és segíteni, mi mégis torlaszokat építünk. Okkal. Ezek gazdasági bevándorlók, vagy mások, úgy néz ki ez a sok életerős fiatal férfi mintha képzett katonaként jönnének hozzánk. Mit szólsz hozzá? Ha gazdaságiak, akkor kinézték maguknak a gazdag nyugat Európát. Oda tartanak. Ha katonai invázió van, hát... nagyon rossz sejtésem van, majd meglátod, de remélem nem fog beigazolódni.

Körbezárt szabadság

A tárgyalás után visszament dolgozni a mosodába. Aznap nem volt kötelező, de a zaklatott lelkiállapotán segített a munka. A tanár mikor meglátta odasietett hozzá.

– Hány évet kaptál?

– Három évet.

– Azt kilehet bírni.

Kereste a férfi társaságát, egyedül ő tudott rajta segíteni, ha rátört depresszió.

– Lehet, hogy kimegyek innen pár hétre – mondta a tanár, míg matatott a gépek között. Nem nézett fel, így nem láthatta Benjámin meglepett arcát.

– Hogy- hogy kimegy, vicc ugye? Csak úgy nem lehet innen kisétálni.

– Dehogy vicc – egyenesedett ki a férfi – te nem nézel tévét, ennyire azért nem kellene begubóznod. Ha kimész innen egyszer, folytatni kell ezt a rohadt életet tovább, legalább felkészülhetnél rá, mi vár rád odakint.

– Nem nézek tévét, elvből. Hazudnak. De maga is tudja.

– Néha azért nem hazudnak. Mindent nem lehet elhazudni. Megvezetnek bennünket az igaz, de egy idő múlva kilóg a lóláb mindig a reverenda alól.

– Mondja már, hová megy! – türelmetlenkedett Benjámin.

– Megyek a határra védvonalat építeni. Viszik a rabokat, persze a jobbakat – nevette el magát a tanár – lehetett rá jelentkezni. Én jelentkeztem. Megvan az ítéleted, te is jelentkezhetsz. Nem vagy te rossz gyerek, csak akkor, ha iszol.

– Jobb lenne, mint idebenn örökké a gőzben – csillant fel a szeme Benjáminnak.

– Jobb a fenét, csak más. Meg jó pont, talán még enyhítik is a büntetés idejét. Nem lenne rossz gesztus részükről. A meló az kemény, kint a szabadban védelmi sáv építése. Ez van mondva.

Egy hét múlva Benjámin jelentkezését elfogadták. Aláíratták vele milyen feltételekkel mehet külszolgálatra. A kemény munka, néven lett nevezve, cölöpverőgépek kezeléséhez és kiszolgálásához fognak kerülni.

Pár napon belül indult a rabszállító busz megerősített őrséggel, minden felszereléssel ellátva. Ami azt jelentette, hogy teljes önellátással fognak dolgozni. Szerencsére a félig cigány, zsebes Pityu is jelentkezett, aki eredetileg kint a valóvilágban szakácsként dolgozott, így bízhattak benne, hogy nem fognak panaszkodni az ellátásra. Mikor megérkeztek a határra, egy kijelölt helyen felépítették a sátortáborukat. A két nagy rabsátorban egyenként tízen fértek el. Aznap még nem dolgoztak, csak a munkafeladattal ismerkedtek meg.

Az épülő kerítés, az ország határvonaltól három méterrel beljebb húzódott. A kerítés horganyzott pengés huzaltekercsből állt. A vonalától körülbelül egy méterrel beljebb húzódott a magas kerítés. A magas kerítés külső lábánál egy újabb pengés huzaltekercs, majd a kerítésoszlopok tetején kifelé hajló tartókon egy újabb pengés huzaltekercs. A teljes magassága körülbelül három, négy méter lehetett.

Dolgoztak sokan a területen akkor is mikor odaértek, főként katonák, közmunkások. Folyamatos volt a következő szakasz előkészítése, a kerítéshez való anyag szállítása, mozgatása. Ott tudták meg, hogy a drótfonatokat is rabok készítik egy másik börtönben. Megkapták a felvilágosítást, hogy hajnalban kezdik a magas kerítés építését. Zárt csoportban visszamentek a táborba. Csendes beszélgetéssel telt el az este, minden rab ugyanarról a témáról társalgott, amit láttak a határon.

A tanár nem kapcsolódott a beszélgetők közé, teljesen magába fordulva ült a tábori priccsen. Benjamin felfigyelt a szótlanságára, odament hozzá.

– Szóljon, ha zavarom – mondta mikor leült mellé.

– Nem zavarsz.

– Mi a gond?

– Tudod fiam, nemrég megkérdeztem tőled, hogy te szabad embernek érzed e magad, ha majd kikerülsz innen? Emlékszel?

– Emlékszem. Arra is, hogy mit válaszolt rá. Nem leszek szabad ember, ha kint leszek, akkor sem.

– És sajnos ez egyre jobban igaz. Most kerítjük a szabadságunkat a legjobban körbe. A kerítés lehet egy szimbólum, vegyük annak, ne csak fizikai akadályt lássunk benne, hanem szellemi, lelki akadályt is egyben. A mi életünkben már elérhetetlenné válik az az álom, hogy szabadon járunk a világban. Isten óvjon bennünket a továbbiakban, hogy fent maradjon az eddig kiépített megszerzett életterünk, tudásunk, identitásunk. Amikor a rend megbomlik ott káosz lesz az úr. A káosz meg a félelem és az elme zavarodottságának a nyoszolyája. Elkezdünk félni, a félelemtől lebénulunk, elveszítjük a cselekvőképességünk utolsó morzsáját is. Azon gondolkodtam, hogy Kalergi idealizmusa a szemünk előtt valósul meg.

– Ki volt ez az ember?

– Írt egy könyvet a húszas évek elején, ami a gyakorlatias idealizmus címet viselte. Azt írta benne, hogy meg fog változni Európa őshonos népe, helyette egy kevert rassz nép lesz, ami úgy alakul ki, hogy közel-keleti, afrikai nép, és az európai keveredik egymással. Eltűnnek a nemzeti kultúrák, történelmek, egy gyökértelen embertömeggé válik Európa. Nézz körül fiam, ezt látjuk most, elindult Európa felé ez az áradat, ami megvalósítja ezt a fantazmagóriát. Valaki mindenből profitál. Ebből is nagyot szakít a háttérhatalom, ha megvalósul, mert olyan népet, aki gyökértelen, úgy lehet irányítani, mint a birkanyájat.

– Igaza van, a mi kultúránk teljesen más, mint akik most ide jönnek, képtelenség, hogy megférjünk békességben egymás mellett. Valakinek le kell hasalni a másik előtt és feladni az elveit.

– Hát az biztos mi leszünk, mi a modern gondolkodású liberális tyúkeszű fehér emberek. Megszenvedjük a hiszékenységünket, megszenvedjük, mint Jézus a keresztre feszítést. Képzeld el, hogy te, aki már megtanultad a legelemibb dolgokat, mint európai állampolgár, tudsz mindennap fogat mosni, érted hogyan kell angol vécét használni, vissza tudod fogni magad, hogy se a más asszonyát se a szomszéd kecskéjét... szóval jön ez az emberáradat, akiknek semmi se szent. Jön és ledózerolnak mindent, még a hited is kiöli belőled.

– Nem kéne általánosítani, hisz a háború elől menekülnek.

– Nem erről beszélek, a kultúrájukról. Összeegyezhetetlen a miénkkel. Ez egy lopakodó népírtás.

      

Nézd , milyen idegbe vagyok !

 

Fogunk róla beszélni. De ne titkold, hogy ismered a Bibliát, ha nem ismernéd, nem tudnád idézni sem a tanítását, legfőképpen nem tudnád cáfolni azt. Így hát megérted azt is, miről beszélek. Például Jézus félremagyarázott tanításairól, mert minden más értelmet nyer, ha az ősi igéket értelmezed.

– Olvastam a Bibliát, még gyerekkoromban, elismerem.

A folyosó végéről lábdobogás, a vasajtók csapódásának hangja ütötte meg a fülüket. Az őket kísérő őr feszülten figyelt előre, amerről a zaj jött.

– Mibe fogadjunk, hogy Kutyát megint a dupla rács mögé vágták? – szólalt meg a cigányképű. – Ez a gádzsó, jaj, csak nehogy egy éccakát is vele aluggyak! Biztos elvágná a torkom.

– Nem kéne kísérletezni vele, hogy megfér bárkivel is, ez sose tér meg, elvetemült szadista. Egyre rosszabb, közveszélyes! – helyeselt Bandi.

Nem tévedtek, az elkülönítőben, mint egy kirakatban, ott állt becenevén Kutya, a dupla rácsos fal mögött, és nézte őket vészjósló vigyorral, amíg elhaladtak előtte.

Benjámin a kölyökképűtől tudta meg később, míg ők a pap igéit hallgatták, véres jelenet játszódott le a negyvenötös zárkában.

– Nem hiszem el... öregem, nem hiszem el! Ez az állat Kutya bepöccent és Kodzseknek leharapta a fülét. A nagy barom. Szegény Kodzsek! Lehet, vissza se tudják varrni a szerencsétlennek a fülét... nézd, milyen idegben vagyok! – nyújtotta felé a fiú a reszkető két kezét.

Benjamin nézte a srác vékony, remegő ujjait, majd halkan megjegyezte:

– Nem Kodzsek miatt vagy ideges Kölyök, kifogytál az anyagból, az a bajod – állapította meg egykedvűen –, ez a legrosszabb része a függőségnek, szenvedni fogsz a hiányától jó darabig.

A langaléta férfi nem vitatkozott, nem is cáfolt, csak szó nélkül a háta mögé dugta a kezét.

A lélek önámitása

Még azon a héten találkozott a börtön papjával. Oda is úgy ment, azzal a felfogással, mint a pszichológushoz, legalább telik az idő. Egyre jobban érezte, hogy megállt körülötte az élet, nyomasztóvá vált számára a tétlenség, a bezártság. Igaz tudta, hazugsággal teli lélekkel fog a pap színe előtt megjelenni, hisz nem hisz Istenben, sem Jézusban, sem a feltámadásban. Ateista lett, egyszerűen így nőtt fel. Soha nem járt templomba. Karolával is csak két tanúval mentek megesküdni az anyakönyvvezető elé. De ha addig hívő keresztényként hitt volna a Megváltóban, az is csak a múlté lenne már. Miért higgyen, ha elvett az élet tőle mindent, ha neki csak a szenvedés és a kirekesztés jutott? Néha csodálta azokat, akik rendületlenül hittek még akkor is, ha minden romokban volt körülöttük. Ő már tudta, hogy mindez csak a lélek önámítása. Hisz valamibe kapaszkodniuk kellett, hogy az őrület ne kerítse hatalmába az esendő lelküket. Hinniük kellett, hogy jön a megváltás, a túlvilági boldogság. A becsapott lélek még a halál kapujában is vágyakozik. Vágyakozik, hogy eljut a mennyek országába, ahol majd lehullik róla az összes földön szerzett fájdalom. Már nem hitt semmiben, mégsem utasította vissza a gyülekezeten való részvételt. Ott ült a többiekkel két nap múlva, várták a papot. Kíváncsiság is vezérelte, ugyan mit tud halandzsázni a több évre családjuktól, a külvilágtól megfosztott raboknak egy ember, aki csak abban különbözik tőlük, hogy magára öltött egy reverendát? Mi az, amivel port tud szórni az elfásult szemekbe, hogy másként lássák az őket körülvevő világot?

– Ez is olyan – úgy gondolta –, mint a kinti életben a média, a reklámok, amik átmossák az óvatlan emberi agyat. – Vegyél, vegyél! – Itt is csak agymosás várható, csak más lesz a szlogen. – Higgyél, higgyél!

A pap nem viselt reverendát, szürke öltönyben jelent meg, csak a nyakkendőt helyettesítő fehér gallér utalt a hivatására. Az egyenes járású, vékony férfi, már jóval ötvenen túl járt, a rövidre nyírt barna haja őszült kétoldalt. A kis teremben elcsitult a zaj. Aki ott ült, egy sem volt veszélyes bűnöző. Egy közös szál kötötte őket össze, valami oknál fogva az ott ülő emberek élete a pénz miatt siklott vakvágányra.

Péter atya helyet foglalt és a kezében tartott Bibliát kinyitotta a lapjelzőnél. Végignézett az előtte ülő rabok arcán, majd halk hanghordozással megszólalt.

– Kedves Testvéreim! Ma Zákeusról olvasok nektek... Jerikóban lakott Zákeus, a fővámszedő. A többi vámszedő főnökeként igen gazdag embernek számított. Zákeus látni akarta Jézust. De mivel nagyon kis termettel áldotta meg a sors, felmászott egy vad fügefára. A lombok közt elrejtőzve remélte, hogy megnézheti magának a híres mestert. Amikor Jézus a fügefához ért, fölnézett és meglátta. Megszólította. – Szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom! – Ismerte őt, pedig még nem is találkozott vele. Ő mindenkit ismert: A te házadban kell megszállnom. – jól mutatja ez, hogy nem véletlenül találkoztak, hanem az Úrnak határozott terve volt vele. Sietve leszállt a vámszedő a fáról, és örömmel fogadta Jézust. Amikor az emberek ezt látták, zúgolódtak, azt hangoztatták, hogy: bűnös embernél száll meg. Lenézték azokat, akik nyilvános bűnökben éltek, és nem tudtak örülni annak, hogy Krisztus egy bűnöst kegyelmébe fogadott. A vámszedő házába vezette Jézust, és megvendégelte tanítványaival együtt. Sőt, így szólt Jézushoz: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki." A pénzéhes vámszedő élete gyökeres fordulatot vett. Jó sok munkájába került, hogy kiderítse, kitől mennyi pénzt vett el jogtalanul, és vagyona javát szétosztogatta.

A pap összecsukta a Bibliát és végignézett a rabokon. – Mit gondoltok, Testvéreim, mit idéz a Biblia számunkra, milyen igét hordoz?

– Hát ez az ember, ez a Zákeus, gazdag ember volt, egyértelmű. Nem? – válaszolta vállvonogatva egy alacsony férfi.

– Még hogy alacsony? Törpe, mint te! – vigyorodott el a sor szélen ülő köpcös elítélt. A többiek halkan felnevettek.

– Vámszedő volt az ürge? Akkor tele volt arannyal, meg lóvéval! – nyugtázta egy cigányarcú.

– Kedves Testvéreim! – folytatta a pap – Mit üzen nekünk, mai embereknek ez az ige, milyen tanulságokat vonhatunk le a történetéből? Azt üzeni, hogy lehetsz akármilyen rossz, istentelen, embertársaidat félrevezető, erőszakos, hazug, becstelen, tolvaj, iszákos vagy parázna, Krisztus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa azt, mi elveszett!

Péter atya magához vette az imakönyvet, befejezte az igehirdetést. Megkérte a jelenlévőket, a következő találkozásig értelmezzék az elhangzott igét.