A találkozó előtt mindent helyére tett a lelkében, Sára a gyermekei gondozója, a döntését tiszteletben tartja, és ehhez igazítja a továbbiakban a kapcsolatukat. Érezte, hogy sokat rontott azzal, hogy elárulta Sárának, amiről fantáziált, hogy már nem közömbös számára, sőt szerelemmel gondol rá. Félt a találkozótól, attól leginkább, hogy Sára szemében lekezelő gúnyt fog tapasztalni.
- Látogatói vannak! - szólt be a zárkába a börtönőr - Készüljön!
- Mégis eljött - szakadt ki belőle egy sóhaj.
Az őr mellett sétált le a szintre, ahogy közeledett a láthatás helyéhez minden lépéssel idegesebbé vált, annak ellenére, hogy inkább meg kellett volna nyugodnia, hisz azt hitte Sára be se viszi hozzá a lányait.
Mikor belépett a helyiségbe, még jobban eluralkodott rajta az izgalom, nevetségessé vált minden elképzelése, amit addig szövögetett, ha Sárára gondolt. Elég volt csak a saját megjelenésére gondolnia. Inkább szégyent érzett, némi bűntudattal, mert képes volt nagyokat álmodni, ő a rabruhás, rácsok mögé zárt senki. Gyönyörűnek látta Sárát, szebbnek, mint az ábrándképeiben, olyan volt mintha akkor lépett volna ki egy divatlapból, testhez simuló magas nyakú sötét garbót viselt, ami teljesen kiemelte formás alakját. Feszülő sztreccs farmerjához magasított sarkú, térdig érő csizmát viselt.
Benjamin nem tudhatta, hogy ezt mind Róza tanácsára tette, aki még este is felhívta, hogy dobjon be anyait, apait, ha ki akarja ugrasztani a nyulat a bokorból. Sára nagyon szeretett volna tisztán látni, de nem mindenáron ahogy Róza tanácsolta, önmagára haragudott leginkább, hogy ennyire képes volt belezúgni egy rabosított férfiba. Az járt a fejében szüntelen, hogy itt az utólsó lehetőség, rá kell jönnie milyen játékot űz vele.
Mikor belépett Benjamin az ajtón elillant belőle az az ellenállás, ami addig erőt adott. A férfin szürke mintás rabing volt, ami feszült a kisportolt felsőtestén, barna szemeivel végig simogatta tetőtől talpig, aztán lehajolt a feléje repülő lányaihoz.
- Apu, apu, végre már! Hogy vagy? - kapta az első üdvözlést Zsuzskától.
Mónika is kapaszkodott a nyakába. Benjamin az ölelő karok közül újra ránézett Sárára, sikerrel leplezve a benne lévő feszültségét, míg üdvözölte a lányt.
- Köszönöm, hogy behozta a lányokat hozzám.
Sára zavartan visszaválaszolt.
- Ez természetes.
Még figyelte egy pár pillanatig a két gyermek önfeledt örömét, akik teljesen birtokba vették az apát, akit olyan régen láttak. Bizonytalanul álldogált a szoba közepén, tudomásul véve, hogy vele senki nem foglalkozik, arra gondolt keserűen, ha kimenne onnan, az se lenne nagy gond, talán még zavarja is őket a jelenlétével.
Elvett egy széket az asztaltól, arrébb vitte teljesen a falig, minél távolabb lehessen tőlük. Mi a francot csináljon? - mérgelődött magában, míg leült, pótcselekvésként kutatni kezdett a táskájában. Megörült mikor meglátta, hogy nem vette ki belőle a kedvenc folyóiratát.
Ez az, olvasgat, majd csak eltelik az idő, negyven perc... abból már öt biztosan elrepült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése