Túl kell élnie, vagy beledöglik

 A nagyteremben tíz-tizenöt rab visszafogott hangon beszélgetett egymással. A rabok a padsorokban ültek, de volt közülük egy kettő, aki a pódium melletti karácsonyfát díszítette. A tanárt várták. Amikor megjelentek az ajtóban, felhangosodott az elégedett moraj – Itt van, kezdünk végre!

– Jól van báránykáim, úgy tudom, az idén sokan leszünk a műsorra, ez azt jelenti, hogy sokan jó magaviseletűvé váltatok! – nevetett a tanár – Nem baj. Legalább több gyönyörű verset fogunk hallani, mint tavaly.

Elkezdődött a próba. Benjámin hátra ült a széksorban, onnan figyelte, ahogy mindent beleadva, mégis akadozva, majd belevörösödve, verset mondtak az elítéltek. – Karácsony idebenn, Istenem... – sóhajtott fel önkéntelenül.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt a régi ünnepeire, a legszebbekre, mikor még kicsik voltak a lányai. Akkor még annyira jó volt minden.

Valaki leült mellé. Mikor oldalra nézett, megismerte a nevelőtisztet.

– Nem szerepel?

– Most még nem, csak figyelem a próbát. A tanár úr ide hívott.

– Jól van, az is kikapcsolódás a maga módján, ha nézi őket. Tudja nehéz időszak ez a bentieknek...

– Tudom, elhiheti...

– Jó, hogy elfoglalják magukat valamivel, telik a nap, múlik az ünnep. Maga mit szeretne kívánni Jézustól, ha módja lenne rá? – nézett feléje a tiszt mosolyogva.

– Jó lenne a lányaimnak boldog ünnepeket kívánni, de ez most, ebben a helyzetben egy lehetetlen kívánság. Hiányoznak...– válaszolt őszintén és meglepődve a kérdésen.

– Azt azért meg tudjuk oldani.

Mikor a nevelőtiszt felállt és magára hagyta, figyelni kezdte újra az előadást.

– Surányi Elemér, gyere csak fiam, nem fogsz kimaradni, ne bújj el! Egy gyönyörű verset hoztam neked, kezd csak el! – hallotta a tanár hangját. ­

A második sorból felállt és lassú tétova léptekkel, zavart mosollyal előre indult egy harminc év körüli cigány férfi.

– Mit ajánl? – kérdezte hanyagul, mikor odaért.

– Adytól a Karácsony-t. Az egyik legszebb vers, amit ismerek.

Elemért ismerte Benjámin, rablásért, garázdaságért ült már két éve, hátra volt még ugyanannyi, mert többszöri visszaesőként ítélték el. Beszélték a szinten, hogy tavaly is nagyon kikészült a férfi, senki nem látogatta meg az ünnepek alatt, csomagot se kapott. Állítólag nem volt pénze a családnak az utazásra. Benjámin arcára kiült a keserűség, mert arra gondolt, hogy őt se látogatja meg senki amíg bent lesz. Összeszorította az ajkait. El kell fogadnia, amit rámért a sors. Túl kell élnie, vagy beledöglik. Nincs több alternatíva.

Elemér nagyon elmerült a csendes szövegolvasásba, ráhajolt a kezébe adott papírlapra.

– Tudsz egyáltalán olvasni fiam? – viccelődött a tanár.

– Ne sértegessen, csak értelmezem a szöveget! – válaszolt Elemér idegesen.

Végre rászánta magát és belekezdett a hangos előadásba. Benjámin meglepődve hallgatta a férfit, aki szépen, kifejezően szavalta a verset, közben azt is észrevette, hogy furcsán változik a férfi hangszíne. Fojtogató csend lett a teremben, mindenki látta, hogy a férfi arcán folynak a könnyek. Ennek ellenére Elemér nem hagyta abba a szavalást:

„Bántja lelkem a nagy város

Durva zaja,

De jó volna ünnepelni

Oda haza.

De jó volna tiszta szívből –

Úgy mint régen –

Fohászkodni,

De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,

Elfeledni,"

Te leszel a családban a férfi

 

Mikor minden hivatalos papír a kezébe került, kitűzte az indulás napját. A befogadó Otthontól megkapta a költözéshez a tranzitot. Reggel korán ott volt nála a busz, a nagydarab ,mindig mosolygós sofőr könnyedén hurcolta lefelé az emeletről Sára előkészített dobozait. Csak ezután mentek el a gyerekekért, akik már napok óta izgatottan várták az indulást. Kora reggeltől hiperaktívvá válva csiviteltek, pakoltak, búcsúzkodtak az ott maradóktól.

Mikor a városból kiért a két autó, és rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, Sára ránézett a mellette üldögélő romafiúra.

– Flóri, még meggondolhatod magad – figyelmeztette arcára erőltetett komolysággal.

– Mit mán, Sára néni? Dehogy... vezessen csak nyugodtan... hazafelé – kapta fel a fejét a fiú, aztán gyorsan témát váltott, mert rájött, hogy Sára huncutkodik vele. – Csillag ugye megismer, ha hazaérünk?

Sára elérzékenyült, ahogy hallgatta Flórit – „hazafelé „– ránézett a fiúra mosolyogva.

– Persze Flóri, Csillag, ha bekötik a szemét, akkor is megismer, mert az állatokban nagyon nagy a szeretet és a ragaszkodás.

Eszébe jutott az indulás, mikor a sofőr felajánlotta Flórinak, hogy üljön a tranzitba, elfér ott is, van hely. Flóri akkor nagyon jelentőségteljesen kijelentette, hogy inkább az autóban utazik, mert neki ott a helye az első ülésen, Sára néni mellett.

– Figyelj Flóri, ha hazaértünk, lesz egy kis felelősség a válladon – folytatta a beszélgetést Sára.

Flóri érdeklődve nézett rá.

– Te leszel az egyetlen férfi a házban jó darabig, ezért nagyobb felelősség lesz rajtad bárkinél. Oda kell figyelned mindenre.

– Férfi vagyok az igaz. Figyelek is, nem lesz baj, ha már ott leszek – nyugtatta meg Sárát a fiú vigyorogva. Nagyon tetszett neki a leendő családfői beosztás. Később mégis elbizonytalanodott, mikor belegondolt a nagy felelősségbe.

– Meddig leszek egyedüli férfi? Gondolom, Sára néni csak talál egy felnőttebb férfit idővel... mongyuk házassággal.

Sára felnevetett.

– Házassággal? Ne izgulj, már megtaláltam, csak még nem tud jönni hozzánk.

– Tudom én, börtönben van – mondta tudálékosan Flóri. – Mondja meg neki, ha beszélnek, ne aggódjon semmit se, mán én ott leszek végleg.

– Honnan van az értesülésed?

– Családból, Mónika mondta, hogy az ő apukájával szerelmesek egymásba.

– Akkor úgy látszik, nincs titok semmi – mosolygott Sára.

– Ki nem állhatom a titkolózást – jelentette ki a kamasz fiú tudálékosan.

Mi lesz veletek nélkülem csajok?

 

Flóri másnap kora délelőtt összecsomagolt, mintha sürgette volna az idő, pedig tudta, hogy csak délután megy érte a kis tranzit. Járta nagyhangún a szobákat, búcsúzkodott. A lányok szobájába is betért ebéd előtt, széles vigyorral, hanyagul lehuppant a heverőre, elégedetten szemlélte őket.

–Mi lesz veletek nélkülem csajok?

– Mi lenne? Veled mi lesz a lakásotthonban, csávókám? – kérdezett vissza Viki, aki reggel óta a körmeivel volt elfoglalva. A látvány megért egy misét, a leesett műkörmeit technokollal ragasztotta vissza, közben folyton szitkozódott.

– Én lelépek innen aranyapám, micsoda élet ez? Semmire nincs pénz, a cigi is luxus, a kávé is, ez nem az én világom, nem ehhez szoktam! Ha hazamegyek, lesz egy-két keresetlen szavam anyámhoz. Tudod, miért vagyok bent? Nem? – nézett a cigányfiúra Viki. – Hát én megmondom, mindegy már nekem, ha te is tudod... az anyám miatt.

– Mi van anyáddal? – lepődött meg Flóri.

– Hát ez az, mi van? Ő se tudja, nem tudja már az eszit se... féltékeny.

– Kire?

– Hát rám, te borjú, kire másra! Azt vette az agyába, kikezdtem a pasijával.

– Kikezdtél? – vigyorgta el magát Flóri.

– Az eszed tokja, mire gondolsz már. Nem annyira, mint ahogy gondolta, nem feküdtem le vele, csak kedves voltam hozzá. A pénz miatt. A pasas titokban mindig adott lóvét.

– Az anyád dugott be ide?

– Hát rendesen besegített. Már nem bírtam idegekkel, leléptem a hisztije elől a haverokhoz. Ő meg rendőrökkel kerestetett. Nem enged élni, érted? Pedig tizennyolc leszek lassan, de hiába mondom neki, hogy hagyjon már engem a magam életire.

– Hát én se az otthonból megyek nyugdíjba az tuti, de most nem pattogok, jön a tél, a kóbor kutya is híd alá megy, ha fázik. Majd teszek róla, hogy ne unatkozzak. Na, meg anyám szabadul karácsony előtt, megyek hozzá haza Pestre – dicsekedett önelégülten Flóri.

– Megint ült? – nézett rá Zita.

– Mindig bevágják, kleptomániás. Szakmai ártalom.

– Zsebes, mi lenne, ha így mondanád?

– Hát, ja. Ha kijön, férjhez megy. Végre család leszünk.

– Ideje lenne, hogy lenyugodjon. De ne álmodj, sose hagyja abba a rablást – húzta el a száját Zita.

– Minek hagyná, jól meglehet élni belőle, csak akkor bukik le, ha túl sokat szippant.

– A pasi milyen? – kíváncsiskodott Viki.

– Strici. Van lóvéja. A börtönbe ismerkedtek meg. Jó fej, már találkoztam vele egyszer. Úgy mondta nekem, hogy „fijam", nagyon vagány csávó.

– No hisz', jó kis család lesztek Flóri! – biggyesztett újra Zita. – Mire vered magad, ha közéjük keveredsz, te is börtöntöltelék leszel. Anyád hogy állt szóba egy stricivel, he? Nem félsz, hogy őt is utcára küldi?

– Anyám nem olyan. Ő szerelem nélkül nem fekszik le pasikkal! – sértődött meg Flóri – Amúgy meg ez a sorsom, meg van írva a nagy könyvben.

– Mennél nevelőszülőhöz, oszt tanulnál, nem vagy te hülye gyerek – mondta ingerülten Zita.

– Tanít engem az élet, az az iskola csaja! – nevetett Flóri – Na, cső, vigyázzatok egymásra. Szia, Móni! – lépett oda a kislányhoz – Ne hagyd magad, rúgd szét legközelebb a fejét annak, aki beléd köt! Ha maradnék még, megtanítanálak önvédelemre. Gyere csak! – intett a lány felé – Ezt neked adom, ijesztgetésnek se rossz. Emlék.

Óvatosan átcsúsztatott Mónika kezébe egy bicskát, meg egy öngyújtót.

– Rugós, ne félj tőle, egy mozdulat, látod? Védd magad, ez a világ már ilyen.

– Köszönöm Flóri! – hálálkodott Mónika, gyorsan a zsebébe dugta az ajándékokat, meg ne lássa senki, még a két lány se.

Délután Flóri elindult a lakásotthonba. Már nem volt magabiztos a tekintete, nagyon is látszott rajta a bizonytalanság mikor végig ment a folyosón. A gyerekek kiálltak a szobaajtókba integetni, búcsúzni tőle. Flóri kényszeredetten vigyorgott vissza rájuk, ujjaival „V" alakot formált, mutatta feléjük a győzelem jelét. Vitte a hátán magával az összes motyóját, ami olyan kevés volt, hogy elfért az otthontól kapott hátizsákban.

Miután Flóri elment, a lányok szobájába beköltözött a kedvetlenség. Mindenkinek hiányzott a közvetlen, barátságos modorú fiú. Zitának különösen, folyton csak sóhajtozott.

– Olyan vót nekem, mintha a tesóm lett vóna... ilyen az élet. Akit bírnék, az mind lelép tőlem.