Éjszaka mintha megrendelésre érkeznének hozzá, újból előjöttek a gyötrő álmai. Most egy magas hegyre kapaszkodott felfelé. A ritkuló levegő miatt egyre nehezebben lélegzett. Az erőtlenségtől térdre esett. Kétségbeesve várakozott. Úgy érezte nem tud továbbmenni.
Egy ismerős illat ért el hozzá. Arra gondolt, talán nincs is egyedül azon a nehéz úton, amin képtelen végig menni. Kereste, ki van rajta kívül még ott. Az ösvény elejére ráhajolt a sűrű aljnövényzet. Egy kóbor szél végigsöpört a kapaszkodón, ritkult a köd. Meglátott a szikla peremén egy álldogáló alakot, aki figyelmesen nézett lefelé a mélységbe. Megpróbált felkelni, mert felismerte Sárát, szeretett volna a közelébe jutni, mert tudta, hogy életbevágóan fontos, hogy beszélni tudjanak. Sok mindenre választ várt tőle, például arra, hogy miért van jelen az álmaiban, mit akar? Szeretné tudni, hogy számíthat e rá? El kéne mondania, hogy nagyon egyedül van! Hogy sokat sír, olyankor mikor senki nem látja a könnyeit. El kéne mondani neki... hogy mennyire sóvárog egy kis szeretetre!
A félelemtől összeszorult a mellkasa, ha most eltűnik előle, soha nem találkoznak többé. Sírni kezdett, a nehéz sósízű könnyek végigfolytak az arcán. Meghallotta teljesen közelről, hogy reccsennek a száraz gallyak az avarban. Felnézett, ott állt előtte Sára és nyújtotta felé a kezét. Az egész testén végigfutott a remegés, nem érzett ehhez hasonlót, addig soha életében. – Talán ez az igazi boldogság – sóhajtott fel megszédülve az érzéstől.
Mikor magához ölelte, érezte ahogy Sára is szorosan hozzásimul.
– Ne hagyj el engem soha, ígérd meg! – suttogta kétségbeesve – Nélküled nem tudok tovább élni... segíts nekem!
– Nem hagylak el, ne félj! Látod, egy ösvényen járunk mi ketten – hallotta a suttogást a fülében –, fogd meg a kezem erősen, hogy ne maradj el tőlem soha, mert szerteágazó és veszélyes ez az út, amin megyünk.
