Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lekezelő modor. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lekezelő modor. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. november 9., csütörtök

Gyász

 



A kórház folyosóján végig lebegett a fertőtlenítő szag. Tudta, hogy nem mehet be az intenzívre, mégis kinyitotta a kórterem ajtaját egy pillanatra. Meglátta az apját, ahogy rá volt kapcsolva az életfunkciókat ellenőrző gépekre. Egy negyvenes éveiben járó orvos közeledett feléje, Sára gyorsan becsukta az ajtót és elindult az orvos felé.

-- Kérem, bocsánat... Závori Mihály, az apám... megtudhatom, hogy van most, segítene? -- akadozott az idegességtől a szava.

-- Az ön apja? Súlyos az állapota. Ha itt akar maradni, van egy váró a folyosó végében! -- szánta meg a lányt az orvos, barna szemeiben részvét csillant. -- Itt nem tartózkodhat!

Engedelmesen elindult arra, amerre mutatta az orvos a várót. Egy család ült még ott rajta kívül. Úgy értelmezte a beszélgetésükből, hogy a hozzátartozójukat műtik éppen. Behunyta a szemét, gondolatai vadul kergették egymást. -- Hitelt vettek fel, hogy tanuljak -- suhant át rajta már századjára. Aztán eszébe jutott az előző éjszaka a kávézóban. Az apját közben vitte a mentő. Gyűlölte önmagát a vaksága miatt. - Vége! Pont. Befejezi a piálást, csak gyógyuljon meg az apja! Az utóbbi időben érezte, hogy valami változik körülötte. Mintha átléptt volna egy ismeretlen ajtó küszöbén, és ahová jutott, ott csak félelem várt rá. Megmagyarázhatatlan emlékek törtek rá a múltból. Talán ezek az elfeledett emlékek jelenthettek valamit, figyelmeztetést, hogy nézzen a tükörbe, ki is valójában. Az anyja szerint egy elvetemült, érzéketlen teremtés. De szegény keresztapja mindig azt mondta  „Te Isten ajándéka vagy, okkal születtél le a Földre."  Rengeteg minden jutott eszébe, ki volt az agya teljesen, már tisztán látta, hogy minden volt addig, csak Isten ajándéka nem. Összegörnyedve, kezébe temetett arccal ült, elmerült a gondolataiban, megszűnt a külvilág körülötte. Képeket látott maga előtt, a huncut mosolyt az apja arcán, mikor dugta a pénzt a kezébe, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elapadhatatlan pénzforrásból merítene hozzávalót. „Kislány csak vigyázz magadra, szóljál, ha kell még."

Zenélt a telefonja, a barátnője hívta.

-- Hellóka, mizujs? -- hallotta Kíra vidám hangját. -- Készülsz már a hosszú útra?

-- Én nem megyek veletek, apám szívinfarktust kapott -- suttogta idegesen a telefonba.

-- Na, ezek az ősök, megrendelésre betegszenek le! Mindegy. Bocsi, azt akartam mondani... szóval sajnálom az öreged, félre ne értsd... pedig összejönnek a dolgok, előbb, mint egy hónap, most tudtam meg pár perce, két hét múlva indulunk = újságolta izgatottan Kíra, mint akihez semmi komoly információ nem jutott el a barátnőjétől.

-- Én maradok, az én részemre ne intézzetek semmit. Véglegesen elhatároztam. Jobb lenne, ha te is maradnál!

-- Nem ment el az eszem. Ha azt hiszed, rá tudsz beszélni, hogy itthon maradjak, nagyon nagyot tévedsz aranyom. Akkor te egy idióta vagy, már ne haragudj! Az ősökről csak annyit, nem értenek a mostani élethez, olyanok, mint a legyek a ragasztóban. Csak vergődnek.

-- Nem akarok erről vitatkozni! Túltárgyaltuk!

Feldühítette Kíra lekezelő modora, ingerülten kinyomta a telefonját.

A folyosó felől gyors lépésekre lett figyelmes, felállt, hogy megnézze, mi történik. Oda sietett két nővér, ahol az apja feküdt. Önkénytelenül indult megnézni, mire az a nagy sietség. A tiltás ellenére újra benyitott az intenzívre, lebénulva nézte, ahogyan próbálják odabent újjáéleszteni az apját. Szédült, levegő után kapkodott, mikor látta, hogy a szív ritmusa egy végtelenbe nyúló vonal lett a monitoron. Furcsa gyengeséget érzett, lehűlt a levegő körülötte, mégis mint a harmatcseppek, megjelentek a homlokán az izzadság gyöngyei. Visszalépett az ajtóból és megállt a folyosó közepén. Úgy érezte örökkévalóság óta áll egyedül, teljesen elhagyatottan. Valaki átölelte a vállát.

-- Sajnálom... 

 Felismerte az orvos hangját.

 -- Figyelmeztettem, hogy ide nem jöhet be!

A szó, hogy „sajnálom", lassan eljutott a tudatáig, a lábaiból minden erő kiszállt, hogy össze ne essen egész testével ránehezedett az orvos mellkasára. Az orvos átölelte.

-- Nincs igazság a földön, még el sem köszönhettem tőle... -- suttogta kétségbeesve maga elé. Az orvos visszakísérte a váróba, közben próbálta megnyugtatni.

-- Részvétem. Tudom, mit érez most. Nemrég veszítettem el én is a nagymamámat, akit a legjobban szerettem, aki felnevelt. Higgye el, mindent elkövettünk, hogy megmentsük az édesapját. Sajnos, a mi tudományunk is véges. Kér egy nyugtatót?

Sára ingatta a fejét, nem tudott beszélni, a torkát belülről folytogatta egy láthatatlan kéz. Szédelegve ment lefelé a lépcsőn, úgy érezte, bármelyik percben összeeshet. Nem hívta fel az anyját. Majd ha hazaér, csak akkor mondja el neki, nem lehet egyedül, mikor megtudja. A kijárathoz érve valaki megszólította.

-- Kedveském, mi a baj? -- Meglepődve ismerte fel az öreg kiflis hölgyet. Milyen öreg, gondolta gyűlölködve, az apja meg milyen fiatal volt, mégis ő halt meg.

-- Megyek az unokámhoz, megnézi a szívem. Ne felejtse el a meghívást, érvényes most is... tudom, hogy eljön hozzám nemsokára.

-- Hagyjon engem békén! Nincs valami sok közünk egymáshoz! -- kiáltott dühösen utána Sára.

Az öregasszony nem állt meg, ment tovább, de Sára hallotta, ahogy továbbra is hozzá beszélt.

-- Ugyan, kedvesem, ezen ne vívódjon. Semmire nem tudunk biztos választ, erre sem. Találkoztunk, ezért közünk van egymáshoz. Igaza van, tényleg fiatal volt a halálra, de ne sajnálja az apját, neki már könnyűek a léptei. Inkább önmagát sajnálja, maga maradt apa nélkül. Mondtam, hogy elkezdődik... nem hitt nekem.

Sára döbbenten látta, milyen furcsán elmosódott az öreg hölgy körvonala, ahogy belépett a liftajtón. Mint egy kísértet. És honnan tudja, hogy meghalt az apja? Mégiscsak jó lett volna az a nyugtató a dokitól, gondolta és még jobban összezavarodva indult a kijárat felé.

Hazafelé végig érzékelte az apja jelenlétét. Úgy érezte, ott megy mellette, széles vállával, örök mosolyával. Emlékképek villantak a gyermekkoráról, a suhanó hintáról, az önfeledt kacagásáról. -- Még, apu, még, magasabbra! -- A rohanásról az éjszakában, mikor torokgyulladás miatt nem kapott levegőt, a kórházról mikor jobban lett, maga előtt látta a megkönnyebbült könnyeket a szemében, amit nem szégyellett az apja senki előtt. És most nincs többé az, aki a világon a legjobban szerette őt. Aztán előjött az önvád. Miért nem figyelt jobban, miért nem látta a jeleket? Az anyjának teljesen igaza volt. Lélekben elszakadt tőlük. Csak a maga életét élte, amibe ők nem fértek bele. Azzal is tisztában volt, hogy tudatosan fordult el tőlük, nem szerette a hétköznapi, pitiáner dolgaikat, nem akart az időfaló szerencsétlenségeikkel azonosulni. Bezzeg az anyját nem érdekelte, hogy nem kíváncsi semmi hétköznapi dologra, reggeltől estig megállás nélkül szórakoztatta magát, hogy mi mennyibe kerül, hol kell venni olajat, cukrot, hol olcsóbb. Na, meg miért nincs összehajtva, helyére téve bármi. Meg csukd le a villanyt, ne villogtasd, fogyaszt! Pedig oka volt rá, hogy így adja a tudtára, nincs rendben valami. A süket füleibe hiába beszélt... de már ennek vége, minden másként lesz ezután. Mikor belépett az ajtón, az anyja ott várta a konyhában.

-- Bocsáss meg anyu! -- kinyújtotta ölelésre a karját. -- Apu itt hagyott bennünket... elment az angyalokkal...

-- Elment az angyalokkal...  ismételte meg kétségbeesve az anyja az elhangzott szavakat.

Gyertyákat gyújtottak, csendben ültek egymás mellett, nem érzékelték az idő múlását. Még nem tudtak egymással osztozni a fájdalmon, ott volt köztük a távolság, ami addig taszította a lelküket. Úgy érezték mindketten, mintha Isten ítélőszéke előtt térdepelnének, bocsánatért esedezve, önmaguknak felmentést várva a kínzó lelkiismeret-furdalásuk miatt. Mindkettő bűnösnek érezte magát. Az anya az örökös veszekedés miatt, Sára a közönyös viselkedése miatt. Csak néha tört fel belőlük egy-egy sóhaj, ami elszállt a kórházban fekvő halottjukhoz. Virrasztottak.

A temetésre csak a közeli hozzátartozókat hívták meg, de sokan elmentek hívás nélkül: barátok, ismerősök, az apja volt munkatársai. A házból is többen megjelentek, még olyanok is, akikkel addig még köszönésig se jutottak el. A gyors halál mindig tragikus, fájóbb és megmagyarázhatatlan, a sokat szenvedők halálánál. A gyors halálnál nincs idő, hogy felkészítse a hozzátartozók lelkét, hogy kezdjenek edződni az elmúlás fájdalmának elviseléséhez. Egy idős vagy súlyos beteg halálát kísérheti egy megkönnyebbült sóhajt: Nem szenved már többet ezen a földön, Isten megkönyörült rajta. A gyors halált sokként éli át a család és a környezete. Nincs feloldozás, nincs búcsú, nincs megnyugvás. Értelmetlen és érthetetlen mindenki számára. Sára keresztanyja nagyon vallásos volt, rendíthetetlen hite a Megváltóban mégsem enyhített a fájdalmukon, pedig egyfolytában ismételgette, hogy a halott lelke már megnyugodott, mert az Úr kegyelmébe fogadta.

-- Higgyétek el kedveskéim, nem ez az igazi életünk, amit itt a földön, mint gyarló ember végig küzdünk. Az igazi életünk akkor kezdődik, mikor a lelkünk a mennybe száll. Ott találjuk meg az igazi boldogságot, mikor eljutunk a fényességbe, Isten közelébe.

Sára hitetlenkedve hallgatta a keresztanyját, aki pont úgy beszélt, mint régen a keresztapja a fényről és a csillagokról  „Nem halunk meg, csak fénnyé változunk."

Próbált megnyugodni, de egyre fokozódott a keserűség benne. Úgy érezte, a sors nagyon kegyetlen lett hozzá, hiába nyomja a szövegét a keresztanyja, ő már csak tudja, hogy semmi nem igaz belőle. Hisz most végzett az egyetemen, tudja, hogy nincs túlvilág, hogy nincs fény, meg semmi földöntúli flanc odaát. Mese a habbal, tömeghipnózis, az emberiség agymosása. Aki meghal, az meghal, leáll a vérkeringése, eldugulnak a nyirokvezetékei, a szív utolsót dobban, a tudat még rákérdez, hogy biztos-e a szív döntése, és kész! Jobb esetben a kegyelet, égetéssel végződik, és nem kísérti a hozzátartozókat az a borzalmas kép, hogy az elhunyt földi maradványait épp a földlakók emésztik fel.  Humusszá válunk, ez az igazság. Minek ez a sok hókuszpókusz a túlvilágról, a mennyországról, meg Istenről? A halál az egyszerűen halál. De igazságtalan mint az apja halála, igazságtalan és megmagyarázhatatlan. A nyár eleji nap szikrázva ontotta a melegét, a természet ezer színben pompázott, míg ők gyászoltak és temettek. Nem illett az üde ragyogásba a gyász feketéje. Sára fájdalmát még fokozta az aggódás az anyja miatt, aki a temetés után órákig ült a sötét szobában, nem evett, nem ivott, szemei egyre beesettebbekké váltak. Egy hét se telt el, mikor megkapták az első felszólítást a banktól, már két hónap volt a lemaradásuk. Az anyja kezében reszketett a levél.

-- Ne félj, dolgozni fogok, a hiteled lesz az első, amit kifizetek! -- rázta meg az anyja vállát, próbálta kizökkenteni a letargiából.

-- Te ezt nem érted, a lakásra adták, ha nem fizetek, utcára kerülünk! Oda van apád, nincs senkim, aki segítsen rajtam! -- és már sírt is a félelemtől. -- Ha találsz munkát, mire fizetnek az új munkahelyeden, az is egy hónap, akkor már késő. Hajléktalan leszek. Jobb lett volna meghalni nekem is!

A lánya szigorú tekintetére mégis abbahagyta a siránkozást, de látszott rajta a reménytelenség. Sára sok hirdetésre beadta az önéletrajzát, de sehonnan nem jött visszajelzés, ezért nyakába vette a várost. Ment szállodákba, munkaközvetítőkhöz, míg egy nap jó hírrel ért haza.

-- Mégis sikerült a végzettségemhez kötődő munkahelyet találnom, van melóm anyu, felvesznek egy kereskedelmi bankba alkalmazottnak. Csak az a baj, hogy nem itt Pesten, hanem vidéken. Talán jó lenne itt hagyni mindent neked is. Gyere velem!

-- Nem megyek sehová, ez az én lakásom. Te csak nyugodtan menj el, legyen értelme a sok tanulásnak! -- hárította el a kérést az anyja.

-- Nagyon egyedül leszel... féltelek --  mondta halkan Sára. Az anyja meglepődve nézett rá.

-- Nem is tudom... mikor mondtad ki utoljára, hogy féltesz? De ne félts engem, elboldogulok. Menjél dolgozni, jobb, ha elmész innen. -- nézett újra maga elé szomorúan.

-- Hogy-hogy jobb?

-- Ha itt maradsz, soha nem hagy el a bűntudatod. Látom én, emészted magad, hogy te vagy az oka a halálának. Nem te vagy, jobb, ha tőlem tudod.

Sára átölelte az anyját. -- Fizetem a hitelt, neked az lesz a nyugalom, tudom.

-- Jó lány vagy, mégis felnősz lassan. Látod, jó lenne dicsérni téged szegény apádnak, hogy változol.

-- Igyekszem - mosolygott Sára. -- De nem megy az egyik napról a másikra.

Hamar eljött az a nap, hogy kezdhetett az új munkahelyén. Elpakolta a legszükségesebb dolgokat, melyekről úgy gondolta, kellenek majd az albérletében.  Még egy nap, és a háta mögött marad a gondtalan diákélet korszaka. Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjön a nagybetűs élet,  sóhajtott fel szomorúan. Eszébe jutott az öregasszony. De igaza volt az öreg nyanyának, minden a feje tetejére állt pár hét alatt az életében. Hol lehet most? Talán felhívja egyszer. Mégiscsak rátrafált szegény valamire... vén boszorkány. Igazából a háta közepére kívánta a nagybetűs életet, pláne ha arra gondolt, hogy Kíra nemsokára Londonban sétál Zotyával a Temze partján, vagy a Westminster Apátság előtt, vagy a Big Bent fényképezi épp, míg ő elkezdi aktakukac életét egy vidéki bankfiókban. Estére kimerült az egész napi készülődéstől. Nem a fizikai teher miatt, a lelki súlyosabban érintette. Folyton feszültségben teltek az órái, ami megmagyarázhatatlanul növekedett benne, mire eljött az este. Életében először fog egyedül élni. Kilép ebből a panellakásból, ahol felnőtt, aminek minden zugát ismeri, megszűnik az otthon illata. Mintha egy erős kéz markolta volna meg, hogy kilökje az álomvilágból a valóságba. Összetört, szétfolyt benne minden felépített álomkép.

Kíra hívta fel este telefonon.

 -- Szia! Itt vagyunk a repülőtéren, hú, hogy esz a frász! Remélem, nem hányom össze magam, most ülök először repülőn. Azért hívlak, hogy ezen a számon később nem tudsz hívni, majd kintről én jelentkezem.

-- Hova mentek, a címet legalább tudod?

-- Zotya, hova megyünk? -- kérdezte nevetve Kíra a barátját.

-- Londonba te kelekótya.

-- Hallottad, Londonba!

-- Azt tudom, hogy Londonba mentek, de hova, kihez, mit dolgoztok?

-- Ne izgulj, minden rendben, várnak a repülőtéren, rendben a kéró is. Majd hívlak, most nem tudok dumcsizni!

-- Idióták! -- tette le Sára a telefont -- Ezek csak elindultak a vakvilágba.

 Haragudott a felelőtlenségük miatt, de belül magának se merte bevallani, mennyire irigy rájuk. 



ÓMEN

Barna, az egyik volt egyetemi barátja ígérte, hogy elfuvarozza a másik városba. A magas, szőke hajú srác reggel ott volt a megbeszélt időben, egy mozdulattal összeszedte a két bőröndöt, meg a kézitáskáját. Az anyja búcsúzáskor minden szavára közömbösen bólogatott, mint aki nem törődik semmivel, azzal sem, hogy végképp magára marad.

Sára figyelte az ébredező tájat az autó ablaküvegén keresztül, közben azon töprengett, hogy nem jó ötlet volt magára hagyni az anyját. Ahogy távolodott a várostól úgy könnyül rajta a teher, ami mázsás súlyként nyomta addig a vállát. Ott maradt mögötte, bent rekedt a város reggeli szmogjában. Végig beszélgették az utat, Barna eleinte kerülte Sára családi drámáját, mindig más témával hozakodott elő.

-- Mit gondolsz, kiértek már Londonba a barátaid? Mikor hívnak legközelebb, mit tudsz róluk? -- kérdezte, közben szigorúan figyelte az utat, mellettük kamion húzott el őrült tempóval. Az út mellett rendőrök álltak.

-- Vámosok! -- nézett hátrafelé Sára -- Biztosan fülesre jöttek. Amúgy, semmit nem tudok Kíráról, nem normális egyikőjük se, tele dumálták egymás fejét. Félek, hogy nem gondolták át jól ezt a londoni utat. Sok átverésről lehet hallani. Én is mentem volna, de az apám...

-- Tudom, részvétem! -- bólintott Barna.

-- Egy külföldi bankfiókba vettek fel. A bank fizet a legjobban, nekem meg kell a lóvé, megörököltem a hitelt.

-- Jó helyre mész, nyugis megélhetést biztosít, a bank profitál a legjobban, annak sosincs vesztesége. Maffiózók. Ha adós vagy olyan, mint egy tengeri szörny, ha a közelébe kerülsz, véged van. Lehúz a mélybe.

-- Akkor rám is haragszol mert bankos leszek? -- nevetett Sára.

-- Idő kérdése, és te is szolgálod minden lelkiismeretfurdalás nélkül a pénzt. Nem lesz fontos számodra, mennyi ember élete megy tönkre. Ha nem lenne ez a nagy lehúzás, elfogadható, szükséges intézmény lehetne. De a profitra hajt, és a legcsóróbbakat hálózza be. Téged is csak a pénz érdekel most is... az előbb mondtad, ne tagadd le!

--Tudom. Az apámat is ez vitte a sírba, a nyomorult hitele! De tudod mi az oka, hogy mégis egy bankba megyek dolgozni, az előbb nyögtem ki! Nem vagyok oda a melóért, de ott kapom a legtöbb fizut, szükségem van rá! Különben elúszik a lakásunk Pesten. Inkább ne is beszéljünk erről! -- fejezte be a témát ingerülten Sára. Már látták a várost.

-- Ne beszéljünk róla, érezd jól magad, nincs semmi gáz. Csak a véleményemet mondtam el. Figyelj, jelez a GPS, pár perc múlva megérkezünk! - figyelmeztette Barna. Mikor a megadott utcába befordultak, Sára meglepődve látta, hogy milyen szép, tiszta a környék. Az autóból kiszállva megcsapta ugyan az ismerős városi szag, de nem olyan intenzíven, mint Pesten. A komplett kislakást az első emeleten a házfelügyelő nyitotta ki. Barna segített pakolni, majd egy futó ölelés után elbúcsúzott.

-- Telefonálj, ha baj van tesó, sietek vissza. Érezd jól magad!

Sára lekísérte az autóig. Mikor egyedül lépegetett felfelé a lépcsőn, furcsa déjà vu érzése lett, mintha járt volna máskor is azon a lépcsőfeljárón. Talán a bejárati ajtótól felfelé futó graffiti volt az oka. Megállt és visszalépett, hogy újra megnézze. Angyalszárny lebegett a falon felfestve, alatta egyetlen szó: ÓMEN. Még szerencse, hogy nem babonás, nyugtatta meg magát, ezerszázalék, hogy visszafordulna ha az lenne, nem költözne be a házba, mert rossz előjel. Mintha valaki direkt figyelmeztetni akarná valamire, talán arra, hogy valami történni fog az életében. Belépett a lakásba, bezárta maga mögött az ajtót. Szétnézett. Hát itt vagyok, tök egyedül! -- sóhajtott fel. Mondhatna neki bárki, bármit, nem tudná feldobni, rendesen szarul érezte magát. Ott állt a szoba közepén, megmagyarázhatatlan érzéseivel, amibe belekeveredett az egyedüllét a bizonytalanság. Furcsa szag csapta meg az orrát, egyszer érzett már ilyet, mikor a barátaival egy hegyoldalba vájt pincében mulatoztak. Áporodott dohos szagot érzett, mélyről jövő földszagot. Az ablakhoz sietett, hogy kiszellőztessen. Különös atmoszféra van, fáradt is - próbált megnyugodni. A graffiti miatt érzett nyugtalansága még nem múlt el teljesen. Arra gondolt, milyen sok furcsaság történt vele az utóbbi időben, és mind egy nappal az apja halála előtt kezdődött. Nyúlt a telefonja után, hívta az anyját.

-- Megérkeztem. Nyugi anya, nagyon szuper a kéró. Hogy mi van benne? Mondom! - elindult, mint egy idegenvezető kezdte a bemutatót. -- Egy franciaágy, olyan régi módú, két fotel. Láttam már valahol ilyen fotelhuzatot. Egy dohányzóasztal, egy szekrény... jó ez a kis konyha is. Zuhanyzó van -- lépett be a fürdőszobába. -- Te mit csinálsz? Pihenjél! Holnap hívlak, hogy milyen a bankban a meló. Vigyázz magadra!

Elköszönt és kikapcsolta a telefont, mert látott valami furcsát, nem odaillő dolgot a vitrinben. Visszalépett a vitrin elé. A poharak közt egy régi fénykép volt. Ezüstös, flancos kis keretben, egy borospohárhoz igazítva. Egy középkorú nőt és egy hat év körüli fiút ábrázolt. Eltöprengett, honnan olyan ismerős mindkettőnek az arca. Zenélt a mobilja.

-- Üdvözlöm! Remélem nem zavarom. Megfelel a hely? Nem fogunk sűrűn találkozni, a munkám a fővároshoz köt. A bérleti díjat a bank fizeti, de ha gondja van a lakással, ezen a számon mindig megtalál.

-- Rendben. Van itt egy fénykép a vitrinben, az öné gondolom. Egy hölgy van rajta, meg egy gyermek.

-- Áh, ott hagytam? Az a nagymamám fényképe, ő költözött ki onnan, azért is adtam ki a lakást. Majd beugrok egyszer érte. Tudja, nagyon siettem legutóbb is, ezért is hívtam, ha talál személyes dolgokat gyűjtse össze, ha megkérhetem.

-- Nagyon szívesen, bár engem nem zavarnak. Milyen idős volt a nagymamája? Ez itt egy középkorú hölgy.

-- Ezeréves! -- nevetett a férfi -- Kilencvenegy.

-- Kiköltözött? Nem azt akarta mondani véletlenül, hogy meghalt?

-- Azt is mondhatom. Igen meghalt... de nem ott, hanem itt Pesten, két hónapja. Itt élt már jó ideje a közelemben... de nem velem. Mindig független életet élt.

-- Nagyon ismerős a hangja. Ha nem sértem meg, megkérdezhetem, hogy hol dolgozik? Talán találkoztunk valamikor...

-- Meglehet, kórházban dolgozom, kardiológus vagyok. Mond önnek valamit?

-- Igen. Közel egy hónapja meghalt az apám szívinfarktusban. Azt hiszem, ismerjük egymást. A hangja... soha nem felejtem el.

-- Elképzelhető. Tegye el a fényképet, majd elmegyek érte valamikor.

-- Az előbb említettem, hogy nem zavar.

-- Rendben.

-- Megkérdezhetem mi volt a foglalkozása a mamának? Gondolom, ő is orvos volt, mint maga -- kérdezte Sára bizonytalan hangon.

-- Igen, a pszichológia doktora. Utolsó napjáig végzett a tanulmányaihoz kutatómunkát. Egyik kedvenc területe a parapszichológia. Mindig büszke voltam rá, nagyon nagy tudással rendelkezett. Legutolsó munkájának a témája talán a legérdekesebb, hogyan lehet mások tudatmezejébe belépni.

Sára maga elé tette a képet a kis asztalra, miután elbúcsúzott az orvostól. Nézegette a nő vonásait.

Felismerte kit ábrázol a kép, az öregasszonyt a boltból és aki mellette áll, az orvos akivel az imént beszélt. Amikor legutóbb látta a kórház folyosóján, a dokihoz igyekezett... hát ő az orvos nagyanyja, akit annyira sajnált azon az estén. Az öregasszony, akinek hullaszaga volt. Hogy is van ez? Meghívta, hogy látogassa meg egyszer. Levágta magát a fotelba és hangosan beszélni kezdett: - Hát itt vagyok mamus, ülök a fotelodban. És te hol vagy? Nem tisztességes, hogy nem fogadod tárt karokkal a vendéged. A fenébe, a doki azt mondta, már két hónapja halott vagy!

Hűvös légáramlat járta át a szobát, felállt, hogy visszazárja az ablakokat. Arra gondolt, hogy félnie kéne ezektől a furcsa történésektől, az öreg hölgy lakásától, az egész hihetetlen sztoritól. De semmilyen félelmet nem érzett. Nézett egy darabig még az ismerős szemekbe, aztán elkezdett kipakolni a bőröndökből. Hajnalban felébredt, utána már nem tudott visszaaludni. Izgatottan gondolt az első munkahelyi napjára. Mikor már megunta a forgolódást, felkelt, gondosan öltözködni kezdett. Tudta a hivatali etikett szabályait, hogy a bankban nem lehet megjelenni csak kosztümben. Ezt utálta a legjobban, a formaruhát. Mindig a hanyag elegancia híve volt, egy jó felső, hozzá egy koptatott farmer, sportcipővel. Kiegészítőnek, sálak, övek. Most meg mindennap kosztüm. Keserves élet vár rá. Mikor kész lett, pózolt egyet a tükör előtt. -- Így jó leszek! -- nyugtázta a látottakat. Sűrű, barna haját kontyba tűzte, kevés sminket tett fel. Nézte magát a tükörben, a nőt, aki visszanézett rá, komoly arccal, zöldeskék szemekkel, sápadt arccal.

-- Szia, öreglány, legalább te itt vagy! Izgulok egy kicsit, de hát ezt te nagyon jól tudod, igaz? - intett a vitrinben lévő fényképnek, és már zárta is az ajtót maga után.

A város felébredt, mire kilépett a tömbház kapuján. Nyikorgott, súrlódott, sóhajtozott a reggeli forgalom. A buszra alig fért fel, olyan sokan voltak a reggeli járaton. A különböző dezodorok illat-kavalkádjában kevés reggeli kisüsti szag keveredett. Megkönnyebbülten szállt le a második megállónál. A buszmegállóval szemben, a túloldalon ott volt a bank, úgy ahogy elmondták az utolsó telefonbeszélgetés alkalmával. Kis szorongással lépett be a bank ajtaján, ácsorogva nézelődött kis ideig, az egyik biztonsági őrnek feltűnt a tétovasága.

 -- Itt fogok dolgozni, ha minden igaz -- válaszolt hálásan az érdeklődő kérdésre.
Az őr a pulthoz lépett, halkan beszélt egy szőke alkalmazottal, majd intett Sárának.
= Jöjjön, ott balra a folyosón, harmadik szoba, már várja a főnök.
Sára mielőtt benyitott az iroda ajtaján, megigazította a frizuráját, túlzottan nem volt ideges, de egy enyhe megfelelési kényszer átbizsergett a rajta. A tágas irodában minden bútor azt sugallta a belépő felé, hogy ott egy tekintélyes ember tartózkodik. Tömör fából, nehéz barna pácolt szekrények közt hatalmas íróasztal terpeszkedett. Az íróasztal mögött ülő férfi az ajtónyitásra felpillantott, majd az egyik fotelra bökött. Egy árva szóra se méltatta ezután, gépelt tovább a laptopján, halkan dünnyögött hozzá, később telefonált. Sára ült és várt. A férfi a telefonbeszélgetésben még a hangját se vette halkabbra, így pillanatok alatt rájött, hogy nem hivatalos diskurzust folytat.

Talán már elfelejtette, hogy valaki van még rajta kívül az irodában = gondolta egyre idegesebben. Végre ránézett a férfi.

-- Első munkahelye ugye? Ez esetben sok a tanulnivalója. Kovácsné Margitka mellé osztom be, ingatlan hitelezéshez. Hogy is hívják? Ja, igen, itt van, Závori Sára. Próbaidős, a másik irodában alá írhatja a papírokat!
Laza mozdulattal intett a kezével, mintha egy szemtelen legyet hajtott volna el az arcáról.
Sára elképedve felállt és elindult az ajtó felé, dühös volt, nehezen tartotta vissza magát, hogy hangosan ne mondja ki mit gondol az arrogáns fickóról. Munkahely, erről szól? Van felsőbbrendű és vannak a senkik, akiken átlehet nézni? Ennyi volt? Semmi nézzen a szemébe, ismerkedjünk, vagy ehhez hasonló baromság? Ki ez a seggfej, se isten hozta, meg legyen szíves? Ő az atyamanus?
A másik irodában már kedvesebbek voltak, az alacsony, barna hajú alkalmazott mosolyogva fogadta.
-- Szólíts csak Idának! Ülj le, mindjárt készen vagyunk.
Ida kísérte el Margitkához, aki a terem utolsó barikádjában dolgozott. Vele szemben egy középkorú nő ült és hallgatta reménykedve a banktisztviselő szavait.
-- Itt van a segítséged! -- mutatott Ida Sárára.
-- Oké, én Kovácsné Margit vagyok, nemsokára végzek az ügyféllel, utána tudunk beszélgetni.
Sára leült mögé. Önkénytelenül bekapcsolódott az ügymenetbe. Nézte a szemben ülő asszony megviselt arcát, aki tovább mondta a félbeszakított mondatát.
-- Csak halasztást kérnék. A férjem meghalt. Egy hónap haladékot, vagy átütemezést szeretnék kérni...
-- Erre is gondolni kellett volna, mikor felvették a kölcsönt, sajnálom, próbálják összeszedni a törlesztő részletet!
-- De hát...
-- Nincs itt semmi de hát, törvények vannak, szerződésben foglalt követelmények, amiket illik betartani! -- mondta gúnyos, lekezelő hangon Margitka, mintha terhére lenne az ügyfél és szabadulni akarna tőle.
Margitka gúnyos hanghordozása, határozott elutasítása meggyőzte az asszonyt arról, hogy hiába könyörög. Megtörten felállt, és elindult a kijárat felé.
Sára hosszan nézett utána. Újra furcsa érzése támadt, mintha nem is a nő lépett volna ki az ajtón, az apja görnyedt alakját látta egy pillanatra, ahogy megalázva, kiszolgáltatottan átlép az elektronikus kapun.
Pont egy ilyen munkahelyre jöttem, ahol az ember a legkevésbé fontos. Mit mondott ez a némber, hogy gondolni kellett volna arra, hogy a férje meghal? Az agyam eldobom, ilyen nincs! -- döbbent rá most már istenigazából, hová is ment dolgozni.
Margitka hangjára visszazökkent a valóságba.
-- Helló, itt vagy, kedveském? Ne törődj ezekkel, majd megszokod idővel! -- villogtatta Sárára tökéletes műfogsorát a nő. -- Hadd nézzelek!