Semmi nincs ok nélkül

 

Sára Csepelről az interneten lefoglalt szállására ment. Arra a megállapításra jutott, hogy Kíra nagyon megváltozott. Ismeretlen volt számára az az érzelmi átalakulás, amit közvetített felé a találkozásuk alatt. Az öröké hőbörgő egyetemista haver, aki mindig nyomta polgárpukkasztó szövegét, hirtelen szentimentálissá vált. Ugyan mi okozta ezt a nagy változást, elég volt annyi hozzá, hogy utolérte a szerelem? Arra gondolt, hogy ő még soha nem volt igazán szerelmes senkibe. Vagy mégis? Kár lenne önmagának hazudnia, hisz Benjámin miatt volt pár álmatlan éjszakája. Nem értette miért lépett le Kíra pont akkor amikor rájött, hogy a férfi megszerette. Hogyan tudott lemondani róla? Megértené, ha egyoldalú szerelem alakult volna ki köztük, de nem, mindkettőjükben ugyanaz a mély érzés lángolt mikor elváltak egymástól. Kíra mégis hozta a formáját, még esélyt sem adott magának. Megbeszélték amikor elváltak egymástól, hogy tartják a kapcsolatot. Remélte azt is, hogy a férfi fog harcolni a szerelemért, nem olyan megalkuvó, mint a barátnője.

Másnap reggel elintézte a hiányzó hivatali teendőket a lakás eladással kapcsolatban. Végleg lezárta a panelos múltját.

Amikor a Keleti felé akart kanyarodni, dugóba került, araszolva mozogtak az autók előre.

Megszokta már a városi forgalom idegtépő hullámzását, de most valami más miatt állt a forgalom. Nem akart hinni a szemének: több száz ember császkált az autóúton, akadályozva a forgalmat.

– Ne már, mi van itt búcsú? – méltatlankodott most már hangosan, mert közben beért a Keleti elé és ott még több embert látott.

Érdekes látvány tárult elé, mintha nem is a saját országában lenne, hanem valami egzotikus földrészen. Sötét bőrű furcsa öltözetű emberek csoportja lepte el a környéket. Sok rendőrt látott mindenütt.

Az emberek hangosan vitatkoztak a rendőrökkel. Akkor fedezte fel, hogy a némelyik nő csadorban fogta a gyermekét, csak a fekete tüzes szemük villant ki az arcukat eltakaró lepel alól. Mintha egy filmforgatásba pottyant volna, minden olyan hihetetlenek tűnt a számára. Nézte a folyton mozgásban lévő embereket, akik körül szinte percről percre változott a hely, gyűlt a szemét körülöttük, eldobált kartondobozok, ásványvizes palackok, félig telten vagy üresen, kacatok mindenütt, lassan, de biztosan telítődött velük a terület, mint egy jó gazda gondosságával dolgozó biokertész kertjében a takaróréteg, mikor elkezdi a földjén a mulcsozást. A kocsisor újra elindulhatott, igaz nem arra amerre ki akart jutni eredetileg, egy másik irányba terelte őket a közlekedési rendőr.

A hazafelé vezető úton végig a történteken elmélkedett. Újra eszébe jutott, hogy semmi nincs ok nélkül az életben, talán az sem, hogy Kíra hazajött Londonból, mindegy miért és hogyan, de hazajött. És az sem, hogy az anyja leköltözött vidékre. A magabiztossága egyre fogyott, igaz már rég nem látta olyan szépnek a jövőt, mint a gondtalan egyetemi évei alatt, de valahogy jó lett volna megállni ennél a pontnál, innen indulni tovább. Elege volt már a családját és környezetét ért traumákból.

Eszébe jutott a levél, ami a táskájában lapult. Még be kell mennie a gyámhivatalba, hogy megbeszélje a két kislány sorsát. Amikor beért a kisváros központjába, elkanyarodott a hivatal felé. Nem sok esélye maradt, a fogadóidő legalább egy órája lejárt.

Ha csak ez a sorsunk

 

Hazafelé már újra köd lepte el a várost, a nyirkos levegő az arcára tapadt mikor kiszállt az autóból. Arra gondolt, hogy jó, hogy nem kell már gyalog járnia az esti kietlen utcákat, nem szorong úgy, mint azelőtt. A beszélgetés fonalát gombolyította tovább magában. Talán eltúlozta Zalán, persze változni kell a rendszernek, ez így nem folytatható tovább. Minek élünk, ha csak ez a sorsunk, félni a sötétben, félni nappal a fényben? A bizonytalansággal harcolni reggeltől estig. Valaminek történnie kell, az biztos.

Jó ötletnek tartotta, hogy anyja vidékre költözik. A két tyúkanyó megérezhette a veszélyt.

Hazaérve belenézett a postaládájába, volt egy levél a sok reklám mellett.

Érdeklődve nézte a feladó nevét a borítékon. Megkapta a levelet a gyámügyesektől.

Várta a levelet, meg nem is. Annyi minden történt az életében, hogy rendezetlen halmazzá vált tőle a lelke, úgy érezte, mintha nem is ő irányítaná a sorsát. Csak történtek vele a dolgok napról napra, nem tudott tervezni előre. Mint egy dzsesszzongorista, improvizált az élet vele, nem volt leírt kotta előtte, csak áradtak a hangok a billentyűk alól, amiket az érzelmei a lelke diktál, egy-egy adott pillanatban.

A levelet figyelmesen elolvasta, majd visszacsúsztatta a borítékba. Megkapta az együttműködési hozzájárulást. Látogathatja a gyermekeket. Kapott időpontot a hivatalos papírok aláírására, és a további teendők megbeszélésére. Jó, akkor ez is meg van. – remélte, hogy nem jön közbe semmi, és fel tudja keresni a megadott időpontban a gyámügyet.

A lelkesedése mégse lett a levéltől egetverő, szorongott attól a felismeréstől, hogy egyre közelebb sodorja az élet a két kislányhoz. Azt is tudta, hogy már nem tud visszalépni egy kézlegyintéssel: --Mese volt lányok, itt a vége, huss el véle! Meggondoltam magam, mégsem nyerő nálam ez a pótanya szerep.

Hétvégén, ahogy megígérte az anyjának, elindult Pestre. A város végén befordult a Shell kútra tankolni. Türelmetlenül várakozott az autósorban, ami nagyon lassan mozgott előre. Hirtelen harci repülők jelentek meg az égen, összerezzent a hangrobbanástól. Ijedten nézett kifelé az autó ablakán, majd kíváncsian kiszállt. Akkorra már többen néztek az ég felé, ahol egymás után több vadászgép repült a fejük felett, fülsüketítő zúgással.

– Nem értem – szólt a feleségéhez egy idősebb férfi. – Mióta jött szokásba mi felettünk a gyakorlatozás? Nem volt ilyen azelőtt.

– Igaza van a fazonnak – gondolta Sára –, mióta itt vagyok, én sem láttam őket felettünk gyakorlatozni.

Tele tankolta az autót és ráfordult a hazafelé tartó útra. Álmosítóan surrogott a levegő a szélvédőn, bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, de megállt a keze a keresőn, feszülten figyelt. Egy közleményt hallott, az a szomszéd országban eszkalálódott helyzetről.

– Erről beszélt Zalán. Most mi fog következni? – eszébe jutott az elmúlt esti beszélgetés. Félrehúzódott az út mellé, telefonált.

– Anya, nem lehetne már holnap költözni a Pálos-tanyára? Segítenék, most van rá időm. Amíg hazaérek gondold át!

Van egy kis gond

 

Sára amikor felért Pestre egyenesen a szervizbe ment átvenni az autót.

– Jól van öreglány, ügyesen hazahoztál! – ütögette meg a motorháztetőt, mint régen apja tette egy- egy hosszú út után.

Az anyja boldogan újságolta, hogy csak a szét adta a hírét, hogy eladja a lakást, máris van rá vevő. Sára míg hallgatta az anyját, nézte a zsúfolt kis ebédlőt. Arra gondolt, biztosan hiányozni fog neki ez a hely, ahol felnőtt, bármennyire utálta mindig a panel összezártságát. Mégis csak ennek a lakásnak a falai közt nőtt fel. Aztán eszébe jutott Róza telefonja: „ Ja, nem megyek veled, tudod a barátom is szabadnapos, ezért ma inkább vele leszek. De ugye nincs harag? 

Nem lett felhőtlenül boldog, hisz így nem lett senki, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Az anyjával még nem akart róla beszélni. Ki tudja, mit gondolna róla, ha elmesélné az egész hihetetlen históriát, amibe belekeveredett. Nem akarta elrémiszteni sem feleslegesen. Mikor megreggelizett egy puszit nyomott az anyjának és már búcsúzott is tőle.

– Sietek, ne haragudj, de hétvégén újra jövök! – mondta bocsánat kérően. – Vigyázz magadra addig is, tudod, nagyon örülök az öreg verdának. Nem leszek már időhöz kötve. Csak egy szavadba kerül és jövök, ha szükséged lesz rám azonnal, még éjszaka is!

Megkönnyebbült, amikor kiért a városi forgalomból, elfáradt a koncentrálástól. Görcsösen figyelte a forgalmat, szuggerálta a mellette elsuhanó autókat. Megállapította utólag, hogy nagyon bátor volt, amikor minden előzetes gyakorlás nélkül autóba ült. Nem haza ment, úgy döntött, felkeresi a gyámhivatalt.

Lekanyarodott a központi épület parkolójába. Az első emeletre kellett felmennie. A folyosón legalább tízen várakoztak a gyámhivatal ajtaja előtt. Sorszámot húzott, figyelte a monitort. Érezte, hogy lámpalázas lett, azt is elfelejtette, amit előzőleg kigondolt, hogy mit fog mondani, ha bejut.

Az iroda, ahova belépett, teljesen hétköznapi berendezésű volt, semmi extrát, semmi hivalkodót nem fedezett fel benne. A nagy barna íróasztal mögött egy középkorú nő ült.

– Foglaljon helyet! Miben segíthetek? – kérdezte a nő, míg feltolta az olvasószemüvegét a feje búbjára. A szemüveg aranykerete koronaként csillant meg a barna hajában. Sára az ügyintéző mögötti polcon felhalmozott aktahegyekre nézett, bizonytalanul beszélni kezdett.

– Szeretnék egy kérdésben tanácsot és egyben segítséget kérni.

Nagyon ügyelt arra, hogy a történetéből kihagyja a hihetetlen részeket, csak a család tragikus helyzetéről beszélt, a két gyerekről, és arról, hogy őt kérte meg a halálos ágyán az anya, hogy kísérje figyelemmel a gyermekei sorsát.

– Ön közeli ismerőse a családnak? – érdeklődött a hölgy.

– Természetesen, igen – mondta ki a fél igazságot Sára.

– Mire gondolt? Mégis, hogyan gondolta a felügyeletet?

– Addig, míg az apa börtönben van, szeretném az életüket figyelemmel  kísérni.

– Ez így nagyon szép, de kivitelezhetetlen. Ha az apa ezekre a cselekedetekre fogható volt, beszámíthatatlan jellemű. A gyerekekre nézve hosszú távon se biztonságos. Az lesz a legjobb, ha idővel az örökbe fogadják őket.

– Nem érti, pont ezt nem akarom! – emelte fel Sára a hangját. – Kérem, gondolja át. Nem igaz, hogy nem tudnak segíteni.

Az ügyintéző visszacsúsztatta az olvasószemüvegét, és kérte Sárát, hogy mondja meg a szülők és a gyerekek nevét.

– A szülőkét tudom – akadt el hirtelen Sára hangja.

– De jó ismerősük, azt mondta – nézett kétkedve a nő.

– Igen, ez így van, a szülőknek. A gyerekeket nem ismerem még.

Az ügyintéző átment a másik helyiségbe, telefonált. Mikor visszament, egy nyomtatványt nyújtott át.

– Ezt töltse ki, amit elmondott a családról, rendben van. Sajnos van egy kis gond a gyerekekkel. Reggel kiszöktek az Otthonból. Keresik őket. Átkértem az adataikat és a fényképeket. Tessék, itt vannak! A nyomtatványon tüntesse fel az összes kért adatot, elérhetőséget. Ha előkerülnek a lurkók, megismerkedhet velük. De a látogatásoknak feltételei vannak. Környezettanulmányt és pszichológiai tesztet készítünk önnel. Ha minden rendben, akkor nincs akadálya a segítségének, de csak hivatalos keretek közt lehetséges. Kérem, gondolkodjon el a befogadásukon, az lenne a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb.

Sára megköszönte, és megemlítette, hogy nem vinné haza a nyomtatványt, kint a folyosón kitölti, és beadja azonnal, ha lehetséges.

Itt az idő!

Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, először nézelődött, aztán leemelt a polcról két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat keresett, vett még két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát. – Minden megvan. – nézte meg a szerzeményeit – Remélem ennyi elég lesz.

Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.

Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Látszatra egykedvűen nézelődött és ivott, közben egyre sűrűbben törölgette az izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát:– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!

Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.

Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.

A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.

– Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.

A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.

– Itt az idő! – gondolta.

Isten? Ki az?

 

Napokkal később megkapta a végrehajtóktól a kilakoltatás időpontját. A feje majd szétrobbant, hisz bent volt a bankban, személyesen adta be a kérelmét, kérte, hogy vizsgálják felül a sorsukat, adjanak haladékot. El is fogadták. Akkor most mire a végrehajtás?

Karolát attól a naptól az eszeveszett rémülete vitte mindenhová, járta az utcákat, kérdezett, keresett, segítséget, jó tanácsot. Beadványokat írt. De semmi érdemleges nem történt, ami megmenthette volna a családot.
Végül ő szólt a gyermekvédelemnek, a kilakoltatás előtt vigyék el ideiglenesen a gyerekeket. Nem akarják kitenni őket egy újabb traumának, ne éljék végig azt a poklot, mikor utcára kerülnek.

Világosodott. Benjámin nyögve megfordult az ágyon, elzsibbadt kezével megdörzsölte a feldagadt szemét.

– Te már fent vagy? – nézett Karolára.

– Nem aludtam semmit! – felelt vissza az asszony – Mi lesz velünk? Én nem akarok élni a gyerekeim, az otthonom nélkül.

– Egyik kölcsönből mentél a másikba, az a baj te is tudod... meg ez az elfuserált világ, amiben élünk. Ez nem a mi fajtánknak lett összehozva. Ebből nem lehet kitörni, legfeljebb egy lottó ötös, az még segíthetne rajtunk, más nem. Ne haragudj, viseld el a sorsod, sok mindent elveszítünk... de mindent újra lehet kezdeni. Ez egy ilyen játék.

– De a gyerekek...

– Mi van velük? Jobb lesz nekik, mint az utcán! – mondta keserűen a férfi.

Cigarettát keresett, mérgelődött mikor az üres dobozt összegyűrte.

– Elfogyott a cigim.

– A fenébe a cigidet, meg a kocsmát, vagy ki tudja, hol töltöd az estéid az utóbbi időben. Téged csak ez érdekel? Ez a legfontosabb? Nem érted, hogy mi van, nem akarod felfogni? Mindjárt nyolc óra, jönnek a hivatali emberek! – tört rá újra a zokogás Karolára.

– Nagy tévedésben vagy, mindent felfogok, jobban, mint gondolnád! És most mondd meg, hogy mi érdekeljen? Az elcseszett életem talán? Ne haragudj rám, de nem látok megoldást. Csak egyet. De akkor ott sok lesz a halott! Ha megnyugtat, nem járok kocsmába, csak nem tudom nézni... – a férfi elhallgatott.

A gyerekek egyszerre ültek fel az ágyban, szemükben megjelent a félelem, mint mindig, ha a szüleik veszekedtek. Zsuzska szorosan odabújt a hatéves nővéréhez.

– Nem megyünk oviba anyu? – kérdezte a nagyobbik lány.

Karola lassan úgy érezte megőrül

– Most válaszolnom kell, most meg kell mondanom az igazat: hogy nem mész oviba, elvisznek tőlem, mert rossz anya vagyok, aki engedte, hogy széthulljon a családja. Nem érdemlem meg a sorstól azt se, hogy éljek! – de nem tudott megszólalni, csak nyelte a könnyeit. – Mit mondjak édes Istenem? Az, az asszony, aki a vonat elé ugrott a napokban... annak már jó, neki már nem fáj semmije – suttogta maga elé.

Könnyein át ránézett Mónikára, Zsuzskához ment, felemelte magához, szorosan ölelte, még egyszer utoljára, még, mert csak az övé. A puha kis karok átölelték a nyakát, Zsuzska szempilláján könny csillant, szorosan nyomta arcát az anyjához, gyermeki ösztöne megérezte, hogy baj van.

– Nem mentek oviba, egy kis időre egy jó helyen lesztek. Ma elkerültök itthonról egy olyan helyre, ahol vigyáznak a gyerekekre... a bank... elveszi a lakásunkat... csak addig, míg rendbe tesszük a dolgainkat... kis időre. – felelt Karola helyett Benjámin.

– Te is velünk jössz anyu? – nézett esdeklőn Mónika az anyjára.

– Oda csak gyerekek mehetnek. Mi apuval dolgozni fogunk, pénz kell, nagyon sok pénz, hogy új lakásunk legyen.

Karola ösztönösen az ablakhoz lépett, nézett kifelé az utcára. Felismerte a gyámügyesek autóját. Elcsendesült a család, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. A reménytelenség fekete károgó madara kitárta rájuk a szárnyát, amitől minden menekülő út sötétségbe veszett. Mikor meghallották a lépteket az ajtó előtt Karola arra gondolt, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébrednek, és vége lesz, vége, vége... ! Nem mozdultak, olyanokká váltak, mint az erdőben a vadak, akik rezzenéstelenül figyelik, merről közelít feléjük a veszedelem. Odakintről hangok hallatszottak be hozzájuk, egy női hang győzködte őket, hogy nyissanak ajtót.

– A Gyermekvédelemtől jöttünk, mielőtt a végrehajtás kezdődik, elvinnénk a gyerekeket. Asszonyom, engedjenek be, hisz megbeszéltük! Tudják, hogy jövünk... kérem!

Karola még erősebben szorította magához a kis Zsuzskát, annyira, hogy az fájdalmasan felsírt. Mónika riadt őzike szemével kereste az anyja tekintetét. Benjámin csak ült, tehetetlenül lógatta a kezét, bámulta a padlót, olyan volt megint, letargiába süllyedve, elszigetelődve mindentől, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Aztán váratlanul mégis felszisszent.

– Mindenkit kinyírok, akiknek köze van ahhoz, hogy így tönkre ment az életünk! – gyűlölet és harag volt a szemében, mikor felnézett a párjára – oda az életünk! Ezzel a nappal minden megváltozik. Nem ígérek senkinek semmi jót!

Lassan felállt, elindult az ajtó felé. Karola félve nézte a mozdulatait. Benjámin nem bántotta az ajtóban álló két embert, akik mögött egy fiatal rendőr állt.

– Mire ez a nagy felhajtás, hogy díszkísérettel jöttek? – kérdezte az asszonyt gúnyosan, aki félve egy középkorú férfi háta mögé lépett az ajtónyitásra.

– Tudja kedvesem, muszáj. Van, ahol félni lehet, ránk támadhatnak. – válaszolt már bátrabban mozdulva a nő, közben idegesen hátrasimította a homlokáról bronzvörösre festett haját.

– Nem maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe asszonyom, miért bántanánk? A gyerekeket elvihetik, de úgy, ahogy megbeszéltük, nem sok időre, és minden napjukról tudni akarunk! – szólt szigorú hangon – Jöjjön csak beljebb! Nincs mitől tartania. Ezért nem kellett volna rendőri kísérettel jönnie.

– Harminc napig lesznek bent, ha addig nem történik javulás a körülményeikben, nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Igyekezzenek... biztos lesz megoldás – magyarázkodott a nő, talán csak azért, hogy enyhítsen a feszültségen.

Karola egy táskát vett elő, próbálta fegyelmezni magát, de reszketett a keze mikor kinyitotta.

– Minden benne van, minden ruhájuk.

– Nem kell semmi aranyos, csak ami rajtuk van, odabent minden gondozott újat kap, az otthonit eltesszük! – mosolygott megkönnyebbülten a nő – Hát tudja... milyen helyekről visszük be őket... – hirtelen elhallgatott, mikor találkozott a tekintete Karola kisírt, döbbenetet sugárzó tekintetével – Na... nem magukra értettem – helyesbített gyorsan.

– Gondozottak! – csuklott belül a sírás újra Karolában, de erőt vett magán. A gyerekek nem vehetik észre, mi zajlik benne, hogy nő a kétségbeesése. Csak a határozott anyát láthatják, akiben meg lehet bízni egy életre.

Benjámin öltöztette Mónikát, a kislány elengedte magát, úgy állt előtte, mint aki le van bénulva. Mikor az apja ráhúzta a karjára a pulóver ujját, leejtette maga mellé a két kezét, fejét előre szegve dacosan nézett a kínlódó apjára.

Máskor Benjámin már veszekedett vele, de most meg se szólalt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme fehérjét sok apró vérér festette. Közel állt ő is a síráshoz.

Zsuzskára is felkerült az utcai ruha. Az asszony papírokat vett elő, odatolta eléjük.

– Leltár arról, amit viszek, születési anyakönyvek, társadalombiztosítási kártyák, a ruhaneműk. Itt írják alá!

Karola, mint egy robot, úgy mozgott a szobában, elővette az iratokat, hogy aláírhassa a nyilatkozatot. Megőrjítette a hivatalos procedúra, amiben, mint egy kiló cukorról, számla készül a gyermekeiről. – Hogy juthattam egy ilyen embertelenül megalázó helyzetbe! – gyűlt egyre erősebben a kétségbeesett vád önmaga ellen.

– Kérem, sorolja fel, milyen ruhadarabok vannak a gyermekeken? – várta közben a választ a nő.

Karola nem látott semmilyen részvétet a másik tekintetében, a nő hideg kimért rutinnal végezte a dolgát. A kísérő férfi még egy viccet is megpróbált elsütni, de mikor elkapta Benjámin gyilkos tekintetét, hamar belátta, jobb, ha hallgat.

Az ajtóban ácsorgó fiatal rendőr szemében, míg nézte a tehetetlen szülőket, akik felváltva írták alá a papírokat, megjelent az együttérzés.

– Akkor indulhatunk! – nyúlt Zsuzskáért az asszony, kivette Karola kezéből a kislányt. A másik kezével fogta Mónika kezét, indult az ajtó felé.

– El se köszönhetek tőlük? – zokogott fel Karola, képtelen volt türtőztetni tovább magán. Az anya síró jaj szavára a két gyerek is hangos sírásba kezdett. Mónika hisztérikusan sikoltozott, rángatta a kezét, szabadulni akart minden erejével.

– Ezt nem akartam, látja mi lett? – mondta idegesen a nő, átadta a kicsit a férfinak, felkapta a kapálódzó nagyobb gyereket, már kint is volt velük az ajtón.

– Ne sírj Mónika... minden rendben lesz... elmondtam neked százszor, hogy miért történik mindez... ne félj kislányom! Megyünk hozzátok. Vigyázz a húgodra, nagyon szeretünk!

Karola csak mondta és mondta a búcsú szavait, közben hallotta a lányai sikítását, ami úgy vágódott a szívébe, mint a mérgezett nyíl hegye a felröppenő galamb testébe.

– Anyu, ne hagyj elvinni, anyúú, apuu! Miééért... ?!!

A rendőr visszafordult az ajtóból.

– Isten áldja magukat! – fejezte ki részvétét a két megtört embernek.

– Isten? – fordult szembe vele Benjámin – Ki az? Nem ismerek ilyen nevű alakot! – elfordult és köpött egyet a padlóra. A rendőr gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.